60 évvel ezelőtt Gheorghiu-Dej halála megnyitotta Ceaușescu útját az abszolút hatalomhoz

1965 tavaszán nagycsoportos óvodás voltam. Azon az emlékezetes délutánon az egyik szomszéd barátom udvarán játszottunk vagy négyen-öten. Egyszer csak kijött a házból a barátom nővére, talán harmadikos lehetett, és komor hangon ennyit mondott: – Meghalt Gheorghiu-Dej. Most mondta be a rádió.

Nem is kellett több, szétrebbentünk, mint a madarak. Mindenki rohant haza. Otthon a testvéreim és a szüleim ott voltak, a rádió szólt – románul. (Rendesen csak a Kossuth Rádiót hallgattuk középhullámon.) Főleg zenét adtak, amit időnként megszakított egy-egy ismételt közlemény.

A testvéreim abbahagyták a tanulást, csak a rádióra figyeltek. A szüleim néha egymásra néztek, anyám időnként felsóhajtott:
– Most mi lesz?
Apám rendre csak ennyit felelt:
– Majd lesz másik.

Nem sokkal később megérkezett a tejesember, Tódor bácsi. Román volt, de magyarul jobban beszélt, mint románul. Onnan is lehetett tudni, hogy román, hogy a zománcozott tejeskannája kék volt. (A magyaroké általában zöld.)
Köszönt, ahogy szokott, mi gyerekek kórusban fogadtuk. Apám kezet fogott vele, és most kivételesen elfogadta a széket, hogy ne kelljen állnia, míg anyám áttölti a frissen fejt tejet és kiöblíti a kannát.

Némi hallgatás után Tódor bácsi megszólalt: – Pedig nálam egy évvel fiatalabb volt. És ő is épp annyit szívott, mint én. Apám rákérdezett, hogy ismerte-e. Tódor bólintott, azt mondta, még fiatal korukból. Aztán kimondta, amit igazán mondani akart:
– Dézst... az oroszok mérgezték meg. Pedig kár érte, mert igazán nem volt rossz ember. Nem volt úrhatnám. Vezető lett belőle, nyakkendővel járt, de amikor evett, mindig levette a nyakkendőjét. Mondott még valamit, amit nem értettem, aztán elköszönt és elment.

A Dej-korszak vége

A romániai kommunizmus – pontosabban államszocializmus – története két korszakra bontható: az első Gheorghe Gheorghiu-Dej nevéhez kötődik, ez a klasszikus sztálini időszak, a második pedig Nicolae Ceaușescu negyedszázados diktatúrája, amit a nemzeti kommunizmus jellemzett. A két korszak határvonala 60 éve, 1965 márciusában rajzolódott ki Gheorghiu-Dej váratlan halálával.

1965-ben a Román Népköztársaság a keleti blokk tagjaként a Szovjetunió szoros felügyelete alatt állt. Része volt a Varsói Szerződésnek és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának is. Gheorghiu-Dej vezetése alatt Románia egy évvel korábban próbált enyhíteni a moszkvai függésen, de a szovjet kontroll erős maradt, még ha néha úgy tűnt, lazul a szorítás. A bukaresti pártvezetők sosem lépték túl az elfogadott tűréshatárt. Ahol mégis átlépték, ott Moszkva keményen megtorolt: 1953-ban az NDK-ban, 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában.

Belföldön ekkor „a szocializmus alapjainak lerakása” zajlott, befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, folyt az iparosítás, és amnesztiát kaptak az ötvenes évek politikai elítéltjeinek többsége. Gheorghiu-Dej, az 1901-ben született első titkár személyi kultusza virágzott.

A pártpropaganda által istenített vezető képét nehéz volt összeegyeztetni a betegséggel, nemhogy a halállal. A diktatúrákra jellemző titkolózás miatt érthető, hogy 1965 elejétől Gheorghiu-Dej szinte eltűnt a nyilvánosság elől, miközben korábban a média állandó szereplője volt.

Februártól egyre több hír keringett a vezér betegségéről, ami megmagyarázta, miért nem látni és hallani őt. Nem vett részt a március 7-re tervezett országos választások kampányában sem, ahogy korábban mindig. Mindössze egyszer szerepelt a televízióban: nehézkesen olvasott fel egy nyilatkozatot, látható szenvedéssel.

A választás napján sem reggel adta le a szavazatát – ahogy a vezetők általában –, hanem este, és erről csak rövid tudósítás jelent meg a tévében. Másnap az újságok már bővebb beszámolókat közöltek, így például az Előre címoldalán ezzel a szalagcímmel jelent meg a tudósítás: Lelkes, ünnepi légkörben, a párt, a kormány és a nép megbonthatatlan egységének jegyében március 7-én a szocializmusra, a jólétre és a békére szavaztunk (Előre, 1965. március 8.)

A lap beszámolt arról is, hogy a főváros 19-es számú szavazókörzetében a párt- és államvezetők, köztük Gheorghiu-Dej is leadták szavazatukat. Tíz nappal később, március 18-án megkezdte munkáját a Nagy Nemzetgyűlés, és már az első napon megválasztotta az Államtanács tagjait, Gheorghiu-Dejt pedig annak elnökévé. Ez a testület volt az állam legfelsőbb vezető szerve. A Minisztertanács (a kormány) szintén új tagokat kapott. Az Előre így számolt be a választásról: „Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárs megválasztását az Államtanács elnökévé lelkesedéssel fogadta a Nagy Nemzetgyűlés. A képviselők és a meghívott vendégek percekig tapsoltak. A Nemzetgyűlés elnöke felolvasta Gheorghiu-Dej levelét, aki betegsége miatt nem tudott részt venni az ülésen. A levél felolvasása közben többször is hosszan tartó taps hangzott fel.” A súlyos beteg vezetőt tehát távollétében választották meg, sőt a Nemzetgyűlés válaszlevelet is küldött az ő levelére.

Ugyanaznap este a rádió hivatalos orvosi jelentést közölt, amely szerint Gheorghiu-Dej állapota a sárgaság és májelégtelenség súlyosbodása miatt tovább romlott. A jelentést az egészségügyi miniszter és ismert szakorvosok írták alá. Sokan ekkor már úgy gondolták, hogy Gheorghiu-Dej halálán van, vagy talán már meg is halt, csak titkolják, amíg kijelölik az utódját.

Március 19-én a rádió szinte csak szimfonikus zenét sugárzott. Délután öt órakor a hírek egy újabb hivatalos közleménnyel indultak, amely szerint Gheorghiu-Dej állapota súlyosbodott, és kómaszerű állapotba került. A 18 órai híradó késve kezdődött, majd hivatalosan bejelentették a halálhírt. A rádió később orvosi közleményt is közzétett, amely szerint Gheorghiu-Dej tüdőproblémákkal és májrákkal küzdött. Hivatalosan nemzeti gyászt hirdettek, amely március 24-ig, Gheorghiu-Dej temetéséig tartott.

A temetési előkészületek

Másnap minden újság fekete keretben hozta az elhunyt arcképét az első oldalon. A portré fölött hatalmas betűkkel írták ki: Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárs szíve megszűnt dobogni. Ugyanott közölték a hivatalos halálhírt, valamint a Román Munkáspárt Központi Bizottságának, az Államtanácsnak és a Minisztertanácsnak közös határozatát. Ebben elrendelték az ötnapos nemzeti gyászt: a temetés napjáig félárbócra engedték a zászlókat, megtiltottak minden sport- és szórakoztató rendezvényt. A színházak, mozik, rádió, televízió, valamint minden kulturális intézmény programját a gyászhoz kellett igazítani. A temetés napján semmilyen előadást nem tarthattak, az iskolákban szünetet rendeltek el.

Létrehozták a hivatalos temetésszervező bizottságot Chivu Stoica vezetésével. További tagok: E. Bodnǎraș, A. Drăghici, L. Sălăjean, Șt. Voitec. Később kiderült: akik a temetés megszervezését kapták, azok kiestek az utódlási versenyből. A bizottság első közleménye szerint Gheorghiu-Dej holttestét a Román Népköztársaság Palotájában ravatalozzák fel, és részletesen tájékoztatták a lakosságot, mikor és hogyan látogathatják a ravatalt.

Szintén az első oldalon közölték az orvosi jelentést is, aláírva az egészségügyi miniszter, akadémikusok és neves orvosok által. Ebből kiderült, hogy a betegséget januárban, egy rutinvizsgálaton fedezték fel. A daganat először a tüdőt, majd a májat és a vesét is megtámadta. A kezelés ellenére Gheorghiu-Dej elhunyt.

Volt egy rövid híradás arról is, hogy a vezetés tagjai az utolsó pillanatokban ott voltak a betegágynál: Gheorghe Apostol, Emil Bodnăraș, Petre Borilă, Nicolae Ceauşescu, Chivu Stoica, Alexandru Drăghici, Ion Gheorghe Maurer, Alexandru Moghioroș, Alexandru Bîrlădeanu, Dumitru Coliu, Leonte Răutu, Leontin Sălăjan, Ştefan Voitec, Mihai Dalea, Gheorghe Gaston Marin, Gogu Rădulescu, Gheorghe Rădoi nevét sorolta del az Előre, a tudósítás szerint ők álltak első őrséget a ravatalnál és kifejezték részvétüket a családnak. A felsoroltak a korszak legfontosabb párt- és állami vezetői voltak. A két hatalmi vonal gyakorlatilag egybeforrt, hiszen Gheorghiu-Dej is egyszerre volt a párt első titkára és az államfő – az Államtanács elnöke.

A sajtó és a televízió is beszámolt arról, hogy tömegek álltak sorban, hogy búcsút vegyenek a vezetőtől. A látogatók felkereshették Gheorghiu-Dej dolgozószobáját is – a sajtó ebből modern zarándoklatot kreált, amelyet propagandával felerősítettek.

Mivel az ország nagy része nem tudott eljutni Bukarestbe, vezényszóra minden munkahelyen, intézményben, gyárban és településen gyászgyűléseket tartottak. A vezért holtában is istenítették, és ünnepélyesen fogadkoztak, hogy emlékét ápolják, példáját követik a szocializmus építésében. A gyűléseken előre megírt szövegeket olvastak fel, amelyeket távirat formájában elküldtek az RMP Központi Bizottságának – ezekből az újságok is sokat közöltek.

Nicolae Ceaușescu megválasztása

A hivatalos gyász alatt a kulisszák mögött már folyt az egyeztetés az utódról. A döntést a nyolctagú Politikai Végrehajtó Bizottság (Politbüró) készítette elő, majd a párt Központi Bizottsága szentesítette. A temetés előtt két nappal, március 22-én megtartották a központi bizottsági ülést:

„1965. március 22-én plenáris ülést tartott a Román Munkáspárt Központi Bizottsága. A Politbüró javaslatára a plenáris ülés egyhangúlag megválasztotta a Román Munkáspárt Központi Bizottságának első titkári tisztségébe Nicolae Ceaușescu elvtársat…” (Előre, 1965. március 23.)

A Politbürónak eredetileg kilenc tagja volt, Gheorghiu-Dej halála után nyolcan maradtak: Gheorghe Apostol, Emil Bodnăraș, Petre Borilă, Nicolae Ceaușescu, Alexandru Drăghici, Ion Gheorghe Maurer, Chivu Stoica, Alexandru Moghioroș. Közülük Ceaușescu volt a legfiatalabb, mindössze 47 éves.

A titkolózás és a hatalmi játszmák miatt a döntés hátteréről csak két 1990 utáni, személyes visszaemlékezés maradt fenn. Az egyik egy 1994-es interjú, a másik egy későbbi naplórészlet.

Gheorghe Apostol, a Politbüró tagja azt nyilatkozta, hogy Gheorghiu-Dej halála előtt két nappal hárman – ő, Maurer és Drăghici – az utódlásról beszélgettek. Maurer Apostolt javasolta első titkárnak: jó származás, tapasztalat, még Gheorghiu-Dej is bízott benne, és korábban már betöltötte a tisztséget. Apostol elfogadta az ötletet, sőt meg is írta a választási beszédét. Ám két nap múlva, a március 22-i ülésen Maurer mégis Nicolae Ceaușescut javasolta, akit egyhangúlag meg is választottak. Apostol ezt árulásként élte meg.

Ștefan Andrei, volt külügyminiszter, egy borozás közben maga Ceaușescutól hallotta a történetet, amit később naplójába is feljegyzett. Gheorghiu-Dej halálakor, március 19-én, a Politbüró tagjai a villa különböző szobáiban beszélgettek. Ceaușescu először Maurert kérte fel, hogy vállalja a főtitkárságot, de az elutasította – korára, származására hivatkozva, és helyette Ceaușescut javasolta. Ezután Ceaușescu sorra felkereste Stoicát, Bodnǎrașt és Drăghicit, nekik is felajánlotta a posztot, de ők is visszautasították, és arra biztatták, hogy inkább ő vállalja.

Ezután Ceaușescu még egy kört tett: mindenkinek felajánlott egy magasabb funkciót, vagy megígérte, hogy a tanácsaira számít, hízelegve hiúságuknak. Így a nyolctagú testületből megszerzett négy szavazatot, plusz a sajátját – és a maradék három nem mert ellenszavazni a többséggel szemben.

Miután a Politbüró rábólintott, a március 22-i plenáris ülés már csak formaság volt: rangidősként Maurer javasolta Ceaușescut, további javaslatot nem kértek, a Központi Bizottság egyhangúlag megszavazta. Hogy mi történt ezután a hatalomra juttatókkal, az már egy másik történet – Ceaușescu nem sokáig mutatott hálát.

A temetés gyermekszemmel

Hétéves voltam, nagycsoportos óvodás. A legfőbb vezető temetése számunkra is esemény volt – aznap nem volt tanítás. A szüleimmel, meg még vagy kétszázan – gyerekek és felnőttek vegyesen – az állami gazdaság (GOSTAT) klub- és gyűléstermében néztük végig a legalább négyórás tévéközvetítést. A mi utcánkban akkor még senkinek sem volt tévéje, ott szoktunk filmeket, meccseket nézni.

Ez volt az első temetés, amit életemben láttam. Sok minden nem maradt meg, a képek távoliak voltak, és minden fekete. Katonai járművek, díszőrség, rengeteg ember – ezek az emlékek maradtak meg. Szerencsére volt néhány felnőtt, aki elmagyarázta, mit látunk. A hangulat komor volt, meghatott. Akkor úgy éreztük, nagy veszteség ért minket – és az országot is.

Bár még nem jártam iskolába, a nagy nyomtatott betűket már le tudtam írni, ki tudtam olvasni. Szüleim a Vörös Zászló napilapot járatták (az RMP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Bizottsága és a Tartományi Néptanács lapját). A címeket kiolvastam, utána kérdeztem a családtagjaimat, hogy mi van a cikkekben – ők meg hol türelmesebben, hol kevésbé válaszoltak.

Állami temetés, majd hatalomátvétel

Gheorghe Gheorghiu-Dejt 1965. március 24-én állami tiszteletadás mellett temették el. A ravatalnál az utolsó díszőrséget a legfőbb párt- és állami vezetők állták – köztük az utód, Nicolae Ceaușescu is. A koporsót a párt vörös zászlaja és az állami trikolór borította. Ezt követően a vezetés tagjai vitték ki a koporsót a Köztársaság téren felállított gyászemelvényre.

A temetésen hatalmas tömeg gyűlt össze, sokan pedig a televízió közvetítésén keresztül követték a szertartást. A megnyitóbeszédet Chivu Stoica, a temetést szervező bizottság elnöke mondta. Őt követte Gheorghe Apostol és Ion Gheorghe Maurer, végül Nicolae Ceaușescu búcsúztatta a halottat. A gyászgyűlést katonai tiszteletadás zárta. A koporsót főtisztek ágyútalpra helyezték, majd a hosszú gyászmenet elindult a Szabadság-parkba, ahol Gheorghiu-Dejt a „Nép szabadságáért, a hazáért és a szocializmusért folytatott harc hőseinek emlékművénél” helyezték végső nyugalomra.

A párt- és állami vezetés döntése szerint Gheorghiu-Dej emlékét művészeti alkotásokkal, emlékművekkel, utcanevekkel kívánták megőrizni az utókor számára. Ezt az emlékezetpolitikát azonban hamar háttérbe szorította Nicolae Ceaușescu saját, példátlan méretű személyi kultusza.

A közvélemény akkoriban úgy gondolta, hogy Nicolae Ceaușescu, Gheorghiu-Dej fiatal és hűséges tanítványaként megmarad mentora árnyékában – főként, hogy mellette álltak azok a veterán párt- és állami vezetők, akik hatalomra segítették. Ám mindenki tévedett. Alig néhány hónappal a megválasztása után Ceaușescu változtatásokba kezdett. Kezdetben csak formai lépések történtek, később azonban lényegi irányváltás következett – a diktatúra ismert formájának megalapozása.

– 1965 júliusában, a pártkongresszuson megváltoztatta a párt nevét: a Román Munkáspárt visszavette az 1948 előtti nevét, és Román Kommunista Pártként működött tovább.
– Egy hónappal később új alkotmányt fogadtak el, az ország neve is megváltozott: Román Népköztársaság helyett ezentúl Románia Szocialista Köztársaságként szerepelt.

Később Ceaușescu már nemcsak formai változásokat vezetett be. Hatalma megszilárdítása érdekében fokozatosan félreállította a régi gárda tagjait, és saját embereit emelte pozícióba – de ez már a Ceaușescu-korszak története.

Mi itt most az 1965. márciusi hatalomváltásra tekintettünk vissza, arra a pillanatra, amikor Gheorghe Gheorghiu-Dej halála után Románia élén új vezető lépett színre. Egy korszak véget ért – és egy másik, hosszabb és sötétebb korszak kezdődött.