Szilágyi Júlia egy tálib nézőpontból

Hallgatva Szilágyi Júliát a YouTube-on, olyan érzésem támadt, mintha egy idő tömb, materializált idő beszélne, ami mindjárt leszakad a sziklafalról és meteoritként suhan vissza a világegyetembe. Ha éjszaka kinézel az ablakon, látni fogod. Most, hogy elment, levetkőzte és hátra hagyta azt a finom materiát, amit mindnyájan magunkban hordozunk, hogy válasszunk és csereberéljünk belőle.

Mivel a középföld Erdélynél viharosabb vidékéről származom, inkább a végtelen tárgyalások európaiságát látom bele Kolozsvár színterébe, mint a véres ellentéteket. Nekem Kolozsvár sokkal jobb sorsú Munkácsnál vagy Beregszásznál. Ezt a jobb sorsú földrajzot Szilágyi Júlia élete is megjeleníti számomra és olyan gondolatokat ébreszt bennem, amelyek testileg jelennek meg. Vagyis irigylem.

Pontosan nem tudom mit és hogyan irigylem, de azért biztosan, hogy egy élő-pezsgő közösség csomópontja volt.

Szilágyi Júlia jelenléte fontos állomás volt az életemben és gondolom olyan más nő ismerőse életében is, akinek a saját anyjával való kapcsolata kilátástalannak tűnt. Júlia jelenléte segített elvégezni azt a képzeletbeli munkát, ami kellett a megbékéléshez, annak a felismeréséhez, hogy lehet így is kapcsolódni magadhoz, mint ő. Ki lehet mondani a személyes tragédiát a nyilvános térben még akkor is, ha sebezhetővé tesz, mert a köztudat igenis dolgozza fel a személyes sors kacskaringós tabukat nem ismerő útjait az egyén saját feltételein, on her own terms.

A köztudat egy irgalmas tengerpart lehetett a szemében, akire Szilágyi Julia rábízta a lelki fájdalmat hordozó részét, hogy gyógyuljon addig is, amíg ő beszélget valakivel, olvas vagy éppen ír.

Sokat hozott ki azokból a keretekből, amikbe a történelem vagy saját döntései belesodorták.

Woland megjegyzése, hogy a lakhatási feltételek rosszul hatnak Moszkva lakosaira, rá is érvényes volt. Az egyik sajátkezű kerete. Látom őt ott, ezen az időtlen parton, ahogy alkudozik a sorsával, deal-eket köt és a deal-ek pénzneme a gondolat.

Oda-vissza hullámról hullámra.

Joszif Brodszkij írta egyik beszédében, hogy a generációk között ott lóg a megnemértés vasfüggönye. E vasfüggöny mögül kérdeztem egyszer tőle, hogy miért nem költözött ki a fiával egy szabadabb országba. A tálib nézőpontomból ez lett volna az elsődleges jó, amit tehetett volna.

Ahogy változott a kapcsolatunk, a jelenlét más finom matériát is előtérbe hozott, de amiért hálás vagyok neki az önmagában a jelenléte.

Részvétem