Koszta Gabriella Hervay Gizelláról: Magával a létezéssel volt intenzív viszonyban

Hogyan találkozott először Hervay Gizella verseivel?

1968-ban jelent meg a Tőmondatok című kötete, és akkor persze más volt a vershez való viszony, a versek megjelenése elég nagy szenzációnak számított, a Forrás-nemzedék nagyon népszerűvé tette a költészetet. Főiskolás voltam, és egészen különös hatással volt rám ez a nagyon személyes hangvételű, mélyen megélt, és egyáltalán nem a szocialista realizmusra jellemző költészet, amivel Hervay Gizella előállt. Az is izgalmassá tette számomra, hogy kevés volt akkoriban még a nőköltő, ezért is azonnal kialakult az affinitásom iránta, és azután figyelemmel kísértem. 1974-ben, amikor a Korunkban először megjelent a Zuhanások – oratórium három hangra című nagyszabású verse, az nagyon megfogott, azonnal meg is tanultam, és fölépítettem köré egy Hervay Gizella-műsort. Akkor a temesvári színháznál voltam fiatal színésznő, és az volt a tervem, hogy a középiskolásokhoz rendhagyó irodalomóra keretében közelebb viszem a verseket, a klasszikusokat, meg a kortárs verseket is. Sajnos a Zuhanások című műsoromat a cenzúra nem engedélyezte, érdekes módon arra hivatkoztak, hogy akkoriban lezuhant valami repülőgép Szeben környékén, és azt mondták, hogy mindenki arra fog gondolni. Meg amikor behívtak a megyei propagandaosztályra, azt kérdezték, hogy szerintem ki a piros farkas – mesék is voltak a műsoromban –, én meg mondtam, hogy a piros farkas az nem más, mint maga a piros farkas. Azt mondták, hogy engedélyezik a műsoromat, de csak azokat a verseket, amiket ők nem húznak ki. De a versek 85 százalékát kihúzták, a maradékot meg nem volt értelme elmondani.

Nem számított előzőleg arra, hogy a cenzúrának gondja lesz ezzel a műsorral?

Egyáltalán nem számítottam erre, mert azt hittem, hogy ők is örülni fognak, hogy kortárs költő verseit mondja egy fiatal színésznő. Azt hittem, hogy majd megdicsérnek, hogy így hozzájárulok az irodalomoktatáshoz meg a versek népszerűsítéséhez. Nagy pofon volt, hogy ez az előadás végül nem jött létre.

Mikor ismerte meg végül személyesen is Hervay Gizellát?

A Hervay-műsorról, hogy, hogy nem, értesült Bodor Pál, a Román Televízió nemzetiségi műsorainak a főszerkesztője, és egyszer, amikor mentem be a színházba próbára, az az üzenet fogadott, hogy Bodor Pál kéri, hogy sürgősen utazzak Bukarestbe, mert szeretne velem a Zuhanásokról beszélgetni. Nem ismertem őt személyesen, megdöbbentett ez a kérés, örültem is, izgultam is. A tévé épületében, az irodájában fogadott, kikérdezett, hogy milyen ez a műsor, miért kedvelem Hervay Gizellát, ismerem-e személyesen, milyen verseket olvastam tőle, meg egyáltalán, még mit csinálok. A hosszas beszélgetés után egyszer csak kinyitotta maga mögött az ajtót, és ott állt Hervay Gizella. Azt hittem, hogy jelenésem van. Ott ujjongott boldogan, mert nagyjából hallotta a beszélgetést, és tetszett neki, amit az ő költészetéről mondtam, különben is érzelmes ember volt, nagyon hatottak rá a vélemények, az emberi kapcsolatokra nagyon fogékony volt. Egymás nyakába borultunk, és tulajdonképpen ez meg is pecsételte az életre szóló kapcsolatunkat.

A Zuhanások előadásáról Hervay Gizellának volt valamilyen elképzelése? Olvastam, hogy előadásra, mondásra is szánta ezt a szöveget.

Igen, és amikor mondtam, hogy tulajdonképpen a szövegben szereplő mindhárom hang az ő belső hangja, az egyik természetesen Szilágyi Domokost idézi, a másik az ő hangja, a harmadik pedig egy rezonőrszerű hang, és a vers úgy oratórium, hogy ugyanannak az embernek a különböző regiszterei váltakoznak benne, nem patetikusan, hanem intenzíven, akkor ő ezzel teljesen egyetértett.

Hogyan folytatódott ez az első, bukaresti találkozás?

Császkáltunk Bukarestben az iszonyatos nagy havazásban, Gizi meg akarta mutatni nekem azokat a helyszíneket, ahol Szisszel laktak. Megmutatta a bolthelyiséget, ahol éltek, ahol megfőzték a krumplipaprikást, és a földön, újságpapíron elfogyasztották, elmesélte, hogy hogy volt, amikor kisgyerekkel laktak ott. Nem is tudom, hogy keveredtünk arra a lakótelepre, ahol Gizi lakott Kobakkal. Gizi tornacipője teljesen átázott. Akkorra már Fischer István, aki az élettársa volt, nyugatra disszidált. Ez is megviselte Gizit, gyötörte a társtalanság. Kobak főzött nekünk teát. Gizi ellenőrizte gyorsan a leckéjét, este késő volt már. Akkor beszélgettünk a Zuhanásokról és Gizi más verseiről, azonnal létrejött közöttünk az egy húron pendülés. Gizi megnyílt, nagyon közvetlen volt, mintha mindig is ismertük volna egymást.

Egyébként az egész lényéből áradt ez a közvetlenség, ha úgy érezte, hogy valaki őszintén érdeklődik iránta, a versei iránt, akkor ő ezért kimondhatatlanul hálás volt, és valami egészen zavarbaejtő ragaszkodással és szeretettel jutalmazta az érdeklődést. Mindenféle tervei voltak, mondta, hogy monodrámát ír nekem, hogy együttműködünk, eljön Temesvárra. De ez volt Budapest előtt az első és utolsó személyes találkozásunk. Mert én akkor bevallottam neki, hogy nem biztos, hogy létre tudnak jönni ezek a közös projektek, mert én már beadtam a kérvényemet, és át akarok települni Magyarországra. Akkor nagyon csalódott lett, el is hallgatott, nem szívesen beszélgetett tovább velem, formálissá vált a beszélgetésünk, és én pedig hajnalban visszamentem Temesvárra.

Miért döntött az áttelepülés mellett?

Nem csak ennek a műsornak a betiltása, hanem egyéb dolgok is hozzájárultak ahhoz, hogy elegem lett a 70-es évek elején a temesvári színházból, az ottani direktívákból, és nem kaptam engedélyt, hogy Magyarországon vendégszerepelhessek, voltak filmszerep-ajánlataim, de nem kaptam erre szolgálati útlevelet. A szakmai érdeklődés és a szakmai hátráltatás volt az, ami miatt úgy döntöttem, hogy áttelepülök Magyarországra.

Hogy lehetett ezt megoldani?

Csalafintasággal és formális házassággal, most már elmondhatom. Akkor ez teljesen titokban történt, bár később kiderült, hogy én hiába titkolóztam, a Securitate abszolút mindent tudott. De szerencsére nem voltam olyan fontos személy, hogy vegzáljanak, csak késleltették a kitelepülésem, ennyi volt a büntetésem. Az elhatározás és a megérkezés között majdnem hét év telt el. Mire megérkeztem Budapestre, már réges-rég mindent lekéstem. De nem baj, mert jó éveim voltak, jó találkozásaim rendezőkkel Temesváron, meg ezalatt tanultam meg románul. Ezalatt ismerkedtem meg Hervay Gizellával. Temesvár egyébként nyitott, rendkívüli város volt már akkor, a '70-es években is. Sajnáltam is, hogy el kell onnan mennem, de úgy éreztem, hogy kalodába zárnak. Huszonévesen azt hiszi az ember, hogy a szó szoros értelmében meg fogja váltani a világot, és ahhoz pedig nem jó a helyhez kötöttség.

Hervay Gizella esetében 1974-ben még nem merült fel az, hogy Budapestre költözzön?

Nem, egyáltalán nem merült fel, és nagyon nehezményezte azt is, hogyha valaki elment. Bár Magyarországon született, akkorra teljesen beilleszkedett már Erdélyben is, Kolozsváron is, az ottani kapcsolatai nagyon fontosak voltak, és tulajdonképpen nem volt hajlandó tudomásul venni semmilyen határt. Nagyon szabad gondolkodású volt, meg rendkívül öntörvényű. Akkor úgy érezte, hogy ott kellene inkább maradni. És ott voltak a barátai! Így kicsit hűvösebbé is vált a viszonyunk. Ha lehetőségem volt rá, akkor még elmondtam egy-egy Hervay Gizella verset, de nekem is letörte a szárnyamat a kudarc, hogy a Zuhanásokat nem mutathattam be úgy, ahogy szerettem volna.

Hogyan találkoztak később mégis?

'77-ben végül sikerült áttelepülnöm Magyarországra, de előző ősszel, emlékszem, éppen valahol vidéken játszottunk, amikor az egyik kollégám mondta, hogy meghalt Szilágyi Domokos, öngyilkos lett. Azonnal Gizire gondoltam, mert ő egy pillanatig sem érezte úgy, hogy ők nem tartoznak össze, annak ellenére, hogy elváltak. Azt hiszem, összesen három évig volt Szilágyi Domokos felesége, de volt egy közös gyerekük, és Kobak nagyon hasonlított Sziszre, teljesen olyan volt, mint Szilágyi Domokos kicsiben. Ledöbbentem, alig bírtam akkor játszani, arra gondoltam, hogy vajon mi lehet Gizivel, elhatároztam, hogy elmegyek Bukarestbe, megkeresem, segítek neki. Ha jól emlékszem, Szász Jánossal találkoztam Temesváron, mert ott laktak a szülei, és ő mondta, hogy Gizi valóban nagyon rossz állapotba került, és a Magyar Írószövetség segítségével kiment Magyarországra, a hűvösvölgyi pszichiátriai klinikán kezelik. Kérdeztem, mi van Kobakkal? Kiderült, hogy Dankanitséknál van, iskolába jár, és mindenki gondoskodik róla, mert Gizi nem volt olyan állapotban, hogy törődni tudjon vele. Ez volt '76 késő őszén, és '77. március 4-én jött a földrengés. A Gizi lakásában eltört egy váza, Dankanitsék lakása viszont romok alá került. Úgy éreztem, hogy én nem is tudnék ezek után Gizivel találkozni. Ismertem az érzékenységét, tudtam, hogy mennyire imádta a fiát. Nem a szó köznapi értelmében volt gondoskodó anya, mert a csonka család túl nagy teher volt neki, de hatalmas volt benne a szeretet, a figyelem. Az összetartozás és egymásrautaltság volt jellemző a kapcsolatukra, izgalmas, közvetlen, az anya-fiú viszonynál bonyolultabb szimbiózisban éltek. A viszonyuk olyan volt, amilyennek a Kobak könyve történetei és gyerekrajzai bemutatják: az anya a cseperedő kisfia minden kérdésére válaszol.

Ahogy Magyarországra érkeztem, Gizi azonnal megtudta, hogy itt vagyok, és több emberen keresztül üzent, hogy ő a Hűvösvölgyben van, látogassam meg. Ez elől nem lehetett kitérni, de nagyon féltem, hogy három év elteltével és a kettős tragédia után milyen állapotban találom, és miről lehet ezek után beszélni. Bementem a pszichiátriai klinikára, a zárt osztályra, beengedtek hozzá felügyelettel. Leírhatatlan, hogy mennyire boldog volt, mennyire örült nekem, milyen természetesen, kedvesen fogadott, mintha nem is telt volna el az a rengeteg idő, nem történtek volna meg azok a tragédiák, és ott folytatnánk, ahol Bukarestben abbahagytuk. Verseket mutatott nekem, megkért, hogy dolgokat vigyek be neki. Utána rendszeresen látogattam őt, sétáltunk a kertben, beszélgettünk, verseket mutatott. Igyekeztem a Szisz- és Kobak-témát kerülni, de aztán ő emlegette. Nagy igyekezettel próbálta feldolgozni, túllépni a gyászon, gyógyulni akart, élni szeretett volna, kikerülni a pszichiátriáról. Sokszor egy-egy hétvégére kijöhetett velem.

Voltak-e körülötte emberek, barátok Budapesten?

Volt egy féltestvére Budapesten, Hervay Tamás, és mikor kiengedték a pszichiátriáról, akkor nála lakott, de ott nem tudott olyan körülményeket teremteni magának, mint amilyenek Bukarestben voltak. Időnként egészen jó állapotban volt, nagy tervei voltak, írta a verseit, összeállította a gyűjteményes kötetét, több verse is megjelent. Ő korábban is figyelemmel kísérte az itteni fiatal költőket. Emlékszem, nagyon jóban volt Géczi Jánossal, Baka Istvánnal, Tóth Erzsébettel, Szervácz Józseffel, Csordás Gáborral, akik fiatalabbak voltak, mint ő. Volt a fiatal költőknek egy csütörtök esti társasága, amiben olykor ő is részt vett. Jóban volt Nagy Lászlóval is, de ő nemsokára meghalt, ami szintén nagyon megviselte.

Mi volt az, ami leginkább foglalkoztatta a budapesti évei alatt?

Azzal a bűntudattal nem tudott mit kezdeni, hogy ha ő otthon marad, és ha áll a saját lábán, ha olyan anya, amilyen mindig szeretett volna lenni, de nem sikerült, akkor Kobak nem hal meg. Ezekről a dolgokról viszont nem beszélt, vagy csak áttételesen. 1978-ban a Kettészelt madár. Rekviem című kötetében emlékezett Szilágyi Domokosra és Kobakra. Még abban az évben megjelent A mondat folytatása című kötete is, 1980-ban pedig a Száműzött szivárvány. Rengeteget dolgozott, de az elismertségre nem lehetett panasza. A '80-as évek elején nagyon érdekelte az árvaság, a menekülés, a saját árvaságát, Kobak elgyászolását az árva gyerekekkel való törődésbe ültette át.

A Magyar Írószövetség segítségével és azt hiszem, Bodor Pál közbenjárásával kapott Óbudán egy nagyon szép kis garzonlakást, amit tipp-topp be is rendezett. Én is éppen akkor kaptam a pécsi színháztól egy ugyancsak nagyon szép garzonlakást a mára már lebontott 25 emeletes Magasházban. Elhatároztuk, hogy néha lakást cserélünk. Ő azért vonzódott Pécshez, mert ott volt egy árvaház, meg közel volt a bükkösdi nevelőotthon, és ott riportozott, interjúkat készített az állami gondozottakról, a hátrányos helyzetű fiatalokról. Nagyon elszántan dolgozott, de fel is dúlták a látottak. Mondta, hogy ír nekem Szilágysági Szent Johanna címmel egy monodrámát, és akkor azzal fogunk mindketten „nagyot dobbantani” itt Magyarországon – jegyezte meg ironikusan.

Mi lett végül ezeknek a riportoknak a sorsa, megjelentek valahol?

Nem, mert a következő történt. Egyszer, amikor lakást cseréltünk, telefonáltak nekem a Magasházból, hogy jöjjek gyorsan, mert baj van. Gizi elvesztette a lakáskulcsot, egész éjjel liftezett, rettenetesen ki volt borulva. Én különben is aggódtam, mert voltak időnként öngyilkosságra utaló gondolatai, és ezeket azonnal elhessegette ugyan, de miután a 22. emeleten laktam, egyáltalán nem voltam nyugodt, hogy ő az én lakásomban tartózkodik egyedül. Mikor visszaértem, Gizit már nem találtam ott. Beszaladtam a pszichiátriára, de ott azt mondták, hogy Hervay Gizella nevű betegük nincs. Kiderült, hogy elvesztette az iratait, és amikor bevitték a pszichiátriára, azt mondta, Árvai Gabriella a neve. Ezután nem akartam egyedül hagyni a 22. emeleten. Legtöbb időmet a színházban töltöttem. Lakáscserére többször már nem is került sor, mert '82-ben túladagolta a gyógyszereit, és meghalt.

Mindig az volt az érzésem, hogy az ő költészete állandó költői állapot, ez az állapot pedig egy rendkívül intenzív és állandó jelenlétből fakad, vagyis rendkívül intenzív kapcsolat mindennel a szűkebb és a tágabb környezetében. Hervay Gizella magával a létezéssel volt intenzív viszonyban, ettől volt beteg szerintem, mivel ekkora terhet nehéz cipelni.

Nagy volt benne az empátia, a magáétól teljesen távoli sorsokkal is tudott azonosulni. És talán pont ez is az oka, hogy a közvetlen kapcsolataiban nem volt könnyű ember, ott nagyon nehezen lehetett hozzá igazodni. Bármennyire rajongott Szilágyi Domokosért – az egy igazi nagy szerelem volt – az együttélésük nem volt akadálytalan. Ugyanúgy Fischer Istvánnal sem volt felhőtlen a kapcsolata. Sokszor nagy türelmet igényelt, részemről is. Például amikor egyszer éppen kijött a pszichiátriáról, és az öccsénél lakott, éjjel háromkor telefonált, hogy szeretne velem a Margit-szigeten sétálni, mert eszébe jutott valami, és ott akarja elmondani, ha meg nem megyek ki, akkor örök harag. Vagy elmentünk moziba, megnézni a Suttogások és sikolyokat, neki nem tetszett a film, nekem meg nagyon tetszett, és ezen vérig sértődött. Ilyenkor össze is omlott, mintha egy sötét függöny gördült volna eléje, olyan volt, mintha keresztülnézett volna rajtam. Végül úgy békültünk ki, hogy elkérte a sálamat. Akkor, ha valakinek volt egy jó sálja, arra büszke volt, arra vigyázott, az volt a megkülönböztető ruhadarabja. Volt egy szép, piros, a kabátom aljáig érő gyapjúsálam, Gizi azt mondta, adjam neki. Mikor levettem, és a nyakára tekertem, gyermeki kacagásban tört ki, a szemembe nézett, és csak nevetett, nevetett sokáig. Eszméletlen szeretetigénye volt, állandóan próbára tett nemcsak engem, mindenkit. Nem volt könnyű ember, de nagyon szeretetreméltó.

Eleinte Hervay Gizella is színművészetire járt. Volt olyan színházi műfaj, előadás, amiről pozitívan nyilatkozott akkoriban?

Nem voltam vele színházban, és nem is látott engem színpadon. Amikor itt volt Pécsett, nem jött el előadásra, de nem is szerettem volna, ha eljön, mert féltem a reakciójától, hogy úgysem fog neki tetszeni, és akkor esetleg föláll, kimegy, beleszól, hogy nem is úgy kell játszani, vagy nem tudom. Ettől tartottam.

Egyébként hasonló volt a véleményünk a színházról: az, hogy az nem önmutogatás, nem szerepjátszás vagy képmutatás, hanem intenzív jelenlét. Abban is megegyeztünk, amikor színházról beszélgettünk, hogy nem jellemszínészekre van szükség, mondta is, hogy „jaj, annyira örülök, hogy nem jellemszínésznő vagy”. Ahogy a költészetében is, ő a sorsot tartotta fontosnak, a sorssal hadakozott.

Sose felejtem el, hogy ültünk a hűvösvölgyi pszichiátriai intézet parkjában, és mondtam valami olyasmit, hogy „ez olyan, mint”, ő pedig azt mondta, hogy „engem az olyan, mint nem érdekel. Én nem akarok hasonlítani, és amit írok, azt se akarom, hogy hasonlítson. Nézd azt a fát. Ha én arról a fáról írok, akkor az a fa akarok lenni, ha arról a padról írok, akkor az a pad vagyok. Azért nem járok színházba, mert ott minden olyan, mintha”.

Ő nem vágyott arra, hogy színpadra lépjen?

Nem, azt hiszem, inkább rendező szeretett volna lenni. De amikor ő a színire felvételizett valahogy a magyar szak, a színészet, a rendezőség együvé tartozott, például Kányádi Sándor is színit végzett, sokan jártak színire olyanok, akik később mégis a költészetben, az irodalomban kötöttek ki. Kezdetben a színiről az első három év után át lehetett menni a magyar szakra. Azt hiszem, végül Gizi is a magyar szakon végzett. A proletkult idején, a kezdeti szocializmusban a szabadság csalfa látszatát keltette, amolyan szabad sziget volt a színművészeti főiskola.

A Zuhanásokat végül Pécsen bemutatta, milyen fogadtatása volt akkor ennek az előadásnak?

Szederkényi Ervin volt akkor a Jelenkor folyóirat főszerkesztője, és én úgy kerültem hozzá, hogy egy kéziratot küldtek be velem a Jelenkorba – akkor még nem volt se internet, se semmi, telefonja sem volt mindenkinek. Mondtam, hogy most szerződtem a Pécsi Nemzeti Színházhoz, színésznő vagyok, Erdélyből jöttem. Kérdezte, hogy mivel szeretnék bemutatkozni, és mondtam, hogy Hervay Gizellának a Zuhanások című oratóriumát szeretném előadni, de nem tudom, hogy a színházban ez sikerül-e. Hervay költészetét ismerte jól és azt mondta, ha megengedem, örömmel bevezeti az estemet. Hogyne engedtem volna?! Később, amikor lejött Gizi hozzám, akkor is bement a Jelenkorba, beszélgetett Szederkényivel, Csordás Gáborral, Bertók Lászlóval. Szerették őt. Pécsen működött a Fiatal Művészek Klubja, irodalmárok, képzőművészek, zenészek, fotósok társasága, ott adtam elő az oratóriumot, és van, aki még mindig emlékszik rá, pedig annak most már több mint 40 éve. Ebből arra következtetek, hogy a Zuhanások megérintette a közönséget. Segítségképpen persze az Előszóval kezdtem az estet.

Amikor megtanultam a Zuhanásokat, még nem ismertem Gizit. A pécsi előadásban már benne volt az is, hogy közben megismertem őt, és azt hiszem, hogy ez befolyásolt és változtatott, ha az értelmezésen nem is, de az előadásmódon mindenképpen. A betiltott előadás és a megvalósult előadás között történtek meg a tragédiák. Igyekeztem a három hangot minél pontosabban, minél egyszerűbben, minél nagyobb intenzív jelenléttel felidézni, amiről sokszor beszélgettünk Gizivel. Ezt látványban is meg kellett jeleníteni, és az „alvadt vérdarab” jutott eszembe ösztönösen, olyan színű ruhában mondtam el a szöveget, egy alvadt vérdarabból szólalt meg a három hang, a vers, és ennek volt hatása.

Készültek az előadásról felvételek?

Nem, nem készült róla felvétel, nincs róla film. Úgy gondoltam, hogy a színház a pillanat művészete, és később már úgysem érvényes. Erről meggyőztek a régi filmek is, mert amikor a legendás színészek régi filmjeit nézem, olykor elborzadok, de közben rájövök, hogy nincs igazam, mert abban a korban az volt az „itt és most”, és azok a színészek teljesen korszerűen játszottak akkor. Most már sajnálom, hogy nincsenek felvételek a Zuhanásokról, mára dokumentum értékük lenne, és ami egy korszakról tudósít, az érdekes.

Miről szólt volna a Szilágysági Szent Johanna, ha Hervay Gizella megírja?

A női megpróbáltatásról, gondolom. Őt az asszonysors érdekelte, de nem az úrinők, meg a színésznők, meg a költőnők, hanem a nők léttel való örök küzdelme. Azt hiszem, hogy valami ilyesmiről szólt volna a Szilágysági Szent Johanna is.

Hervay költői és emberi attitűdjében is meghatározó a teljes azonosulás az elnyomottakkal, a kiszolgáltatottakkal. Az egész költészete valójában erről szól, és szerintem most van a reneszánsza, mert ez az életérzés benne van a levegőben. Ő egész életében maga volt a testet öltött menekülés, és most, amikor az egész világon keresztbe-kasul menekülnek az emberek, egyáltalán nem csodálkozom, inkább azt hiszem, hogy most érett be a közönsége, most van olyan léthelyzet, amikor az emberek tényleg fogékonyak erre a költészetre.