Tabuk és történelem: a román-magyar viszony egyik legterheltebb pillanata a második bécsi döntés volt

A két világháború közötti európai államközi viszonyokra hatással voltak az 1919-1920-as Párizs környéki békeszerződések. A vesztesek valamilyen módon azt próbálták elérni, hogy a számukra túl kemény békefeltételeken változtatni lehessen, tehát szerették volna a revíziót. A győztesek és területi nyertesek elutasították a revíziónak még a gondolatát is.

Magyarországra sok kisebbségbe szakadt magyar menekült, akkori szóhasználattal repatriált. Csak Erdélyből százezres nagyságrendben, a legjelentősebb számban 1919-1922 között. (A határon kívül rekedt magyarok választhattak „optálhattak”, hogy vállalják a kisebbségi sorsot, vagy Magyarországon akarnak élni.) Nyilván a repatriált magyarok egyöntetűen támogatták a revízió gondolatát, mint ahogy a magyarországi társadalom döntő többsége is, mert lesújtónak, igazságtalannak érezték a békeszerződést, nehezen vagy egyáltalán nem törődtek bele az ország nagyobb részének elvesztésébe.

Az 1930-as években Németország (Hitler kancellárrá válása után) egyre határozottabban fellépett a békeszerződések ellen, s a nyugati államok (elsősorban Franciaország és Anglia) engedékenységet mutattak kancellár követeléseivel (zsarolásával) szemben: Elnézték Németországnak, hogy fegyverkezni kezdett, majd hogy bekebelezte Ausztriát (1938 Anschluss), aztán már ők dobták oda Németországnak Csehszlovákiát.

Csehszlovákia kapcsán Lengyelország és Magyarország is területi követelésekkel lépett fel, s eredménye is lett ennek: Ami Magyarországot illeti az első bécsi döntés (1938. november 2-án) visszajuttatta Magyarországnak Felvidék (szlovák szemszögből nézve Dél-Szlovákia) magyar többségű részét. Majd fél éven belül Kárpátalja is magyar fennhatóság alá került vissza, akkor amikor Németország bekebelezte a maradék Csehországot és Szlovákia (a történelem folyamán először) függetlenné vált.

Horthy Miklós kormányzó, (ki 1920 óta állott Magyarország élén), s a mindenkori magyar vezetés sem törődött bele a trianoni békeszerződés büntetően szigorú, sőt igazságtalan feltételeibe. Ennek ellenére legalább másfél évtizedig semmit sem tehetett a magyar állam, mert egyrészt a Franciaország és Anglia támogatta keleti szövetségesek (Jugoszlávia, Románia és Csehszlovákia) ragaszkodtak saját területi szerzeményeikhez, amelyet a maguk részéről természetesnek és jogosnak tartottak. 1938-tól kezdve már a magyar kormányok is felvállalták a revíziós politikát főleg a diplomácia terén, s a győri program alapján a hadsereget is kezdték fejleszteni. Egyes magyar politikusok arra számítottak, hogy német támogatással hajtsák végre a revíziót, mások meg inkább diplomáciai vagy katonai megoldást kerestek, de lehetőleg úgy, hogy ne kötelezzék el magukat végleg a hitleri Németország mellett.

Felvidék és Kárpátalja megszerzése gyakorlatilag fegyveres harc s áldozatok nélkül ment végbe, (bár Kárpátalja esetében volt némi fegyveres ellenállás, de a honvédség hamar leverte) s ez felbátorította a magyar kormányt, amely a Romániával szembeni területi követeléseit egyre gyakrabban hangoztatta, s folytatta a korábban megkezdett fegyverkezési programját.

Miután 1939 szeptemberében Lengyelország megtámadásával megkezdődött a II. világháború, Magyarország sokáig a semlegességet választotta, mert fontosabbnak tartotta Erdély visszaszerzését, amire az első fegyveres előkészületeket már ugyanazon év tavaszán megkezdte. Románia tartva a magyar támadástól, a nyugati határ mentén sebtében megkezdték a Károly vonal (védelmi rendszer) kiépítését. A magyar kormány saját erőből szerette volna megszerezni (visszaszerezni) Erdélyt, de ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy szükség van a német beleegyezésre a Romániával szembeni fellépéshez. Közben Románia és Magyarország is gazdasági engedményeket igyekezett tenni Németország „jóindulatának” elnyerésére, ugyanakkor Románia Angliától és Franciaországtól ígéretet kapott arra, hogy ha német támadás érné, akkor nem hagyják cserben.

A második bécsi döntés előzményei

Németország miután legyőzte Lengyelországot s Nyugat-Európa lerohanására készült, abban volt érdekelt, hogy Romániát és Magyarországot egyaránt megtartsa saját lehetséges szövetségesének és beszállítójának. (Románia főleg a kőolaj miatt volt fontos). Ezért Németország igyekezett elodázni a magyar követeléseket, nehogy Magyarország katonailag fellépjen Románia ellen. Magyarországot követeléseiben az is bátorította, hogy a Szovjetunió a német-szovjet megnemtámadási egyezmény megkötése után szabad kezet kapott Németországtól Kelet-Európában, és szándékában állott Romániától visszavenni Besszarábiát.

Németország arra készült, hogy a romániai kőolajlelőhelyek biztosítására (amelyek az akkori Európában a legjelentősebbek voltak) csapatokat küldjön Romániába, amelyeknek viszont Magyarország területén kellett volna átvonulniuk. Magyarország igyekezett Olaszország, Anglia diplomáciai támogatását is elnyerni a Romániával szembeni fellépés érdekében, de azok elutasították a magyar kérést.

1940 nyarán elérkezettnek látszott a kedvező pillanat Románia szomszédai számára: Románia legfőbb nyugati szövetségese Franciaország vereséget szenvedett Németországtól és kapitulált. Ennek hatására a Szovjetunió ultimátumban szólította fel Romániát Besszarábia és Észak-Bukovina átadására, mely területeket a szovjet csapatok 1940 június végén meg is szálltak. Románia nem tanúsított katonai ellenállást a szovjetekkel szemben (reménytelen is lett volna), s ez bátorította a magyar kormányt, hogy megkezdje a csapatösszevonásokat a román-magyar határon. (Ez volt az első területi veszteség, amelyet az 1918-ban megszületett Nagy-Románia elszenvedett.)

Románia ezekben a napokban felmondta a korábbi angol-francia biztonsági garanciákat, amelyek nem tudták megvédeni a szovjetektől, s inkább Németországhoz közeledett. Hitlernek nem hiányzott, hogy két lehetséges szövetségese egymásnak essen, ezért arra szólította fel a magyar kormányt, hogy tartózkodjon Románia megtámadásától, s Romániát – II. Károly királyt és a kormányt – arra biztatta, hogy próbáljon megegyezésre jutni Magyarországgal és Bulgáriával (ez utóbbi Dél-Dobruzsdára tartott igényt).

Az eredménytelen román-magyar tárgyalásoktól a bécsi döntésig

Hitler közvetlen román-magyar és román-bolgár tárgyalásokat javasolt, hogy a felek egymással egyezzenek ki a területi vitában. 1940 augusztus 16-24 között Turnu Severinben voltak a román-magyar tárgyalások, de a tárgyaló felek között akkora volt a nézetkülönbség, hogy a tárgyalások eredménytelenül értek véget: A magyar maximális elképzelés Erdély 80%-át követelte, a minimális 50 % lett volna. A román elképzelés csekély területi engedményt foglalt magába: Erdélynek legfeljebb a 15-20 %-át, ezt is a határsávban, lakosságcserével kombinálva. Úgy hogy Románia területén ne maradjon magyar, illetve Magyarországon román kisebbség. Ha ezt a felek elfogadják és végrehajtják, akkor egész Belső-Erdélyből (beleértve Székelyföldet is magyarokat nyugatabbra kellett volna telepíteni).

A keleti (Szovejtunió elleni) háborúra készülő Németországnak érdeke volt, hogy siettesse a román-magyar megegyezést, ezért kikényszerítette, hogy a vitában Románia és Magyarország is elfogadja a német-olasz döntőbíróság döntését előzetes feltételek nélkül. Ennek elfogadása fejében Hitler megígérte, hogy a döntés után garantálni fogja Románia területi épségét, sőt csapatokat küld Romániába, egyrészt Románia védelmére, másrészt a szovjetellenes háború előkészítésére.

Ciano olasz és Ribbentrop német külügyminiszterek Bécsbe hívták a magyar és román kormányok képviselőit, akikkel közölték a döntőbíróság határozatát 1940 augusztus 30-án. Az új román-magyar határról maga Hitler döntött három nappal korábban szakértői javaslat alapján. E szerint Észak-Erdély (Székelyfölddel együtt) Magyarországhoz került. Ugyanakkor Románia határainak további épségéért Németország vállalt felelősséget. A területet, amelynek nagysága valamivel több mint 43 000 négyzetkilométer Románia 15 nap alatt kellett átengedje Magyarországnak. Az átengedés üteméről, mikor vonuljanak ki a román hatóságok és haderő, meg hogyan és mikor vonuljon be a magyar honvédség, román-magyar vegyes bizottság határozott.

Románia számára igen jelentős volt a területi veszteség, hisz a román politikusok és közvélemény azt remélték, hogy kisebb engedmény is elég lesz. (Egész Erdély területe, pontosabban a trianoni békeszerződéssel Romániához került területének nagysága 102 000 négyzetkilométer.) Az átengedett területen akkor mintegy 2,6 millió ember élt. A román források szerint ezek többsége román volt, a magyar források szerint második bécsi döntéssel Magyarországhoz csatolt területe lakosságának nagyobb része (51 %-a volt magyar s 42%-a román).

A döntés külpolitikai következménye az lett, hogy Magyarország és Románia még jobban a náci Németország kiszolgáltatottja lett: Hitler azzal zsarolhatta a román vezetést, hogy ha nem támogatják elég erőteljesen a német világháborús erőfeszítéseket, akkor további területi engedményeket kell tenniük. Ha viszont megmaradnak hűséges szövetségesnek, akkor még vissza is kaphatnak abból, amit 1940 nyarán elvesztettek. Magyarországot meg azzal lehetett zsarolni, hogy legyen hálás, hisz gyakorlatilag különösebb erőfeszítés és veszteség nélkül visszaszerezte a Trianonnal elvesztett területek elég jelentős részét, s még további területeket kaphat ha eléggé támogatja a németeket.

A bécsi döntés tovább rontotta az amúgy is feszült román-magyar viszonyt: Észak-Erdélyben, tehát magyar fennhatóság alatt maradt valamivel több mint egymillió román, s Dél-Erdélyben, tehát román fennhatóság alatt maradt közel félmillió magyar. Románia és Magyarország az 1940-1944-es években kölcsönös nemzetiségi politikát folytatott: ha egyik helyen kisebbségi iskolákat zártak be, a másik országban a másik kisebbségen torolták meg. Ha innen kiutasítottak kisebbségi értelmiségieket, túl rákontráztak erre. Emellett volt spontán menekülés is: Dél-Erdélyből a bécsi döntés hírére, illetve egész 1944-ig menekültek magyarok tízezrei északra, és Észak-Erdélyből románok Dél-Erdélybe, azaz Romániába. 1944-re az északról délre menekült illetve kiutasított románok, s a délről északra menekült, illetve kiutasított magyarok száma együttesen megközelítette a félmilliót, román források szerint, csupán a menekült románok száma elérte ezt a számot.

Az Észak-Erdélyből kivonuló román hadsereg nem tanúsított ellenállást, bár a hadsereg hangulata, harci kedve erre alkalmas lett volna, de Bukarest utasította az elégedetlenkedő katonákat, hogy tegyenek eleget a kivonulási parancsnak, mert ellenkező esetben Németországgal kerülnének ellenséges viszonyba, s ez Románia végét jelentette volna. Ugyanakkor a kivonulási-bevonulási ütemtervben gondoskodtak arról, hogy ne találkozhassanak össze a bevonuló magyar honvédekkel a román királyi csapatok.

A román polgári lakosság elkeseredetten fogadta a bécsi döntés hírét, augusztus utolsó és szeptember első napjaiban számos tüntetés volt Erdély nagyobb városaiban és Bukarestben is, amelyben a román lakosság a bécsi döntéssel szembeni felháborodását fejezte ki és az ellenállás mellett tettek hitet. Erről cikkezett a sajtó, s a hadsereget ellenállásra biztatták. A döntőbíráskodást aláíró kormányt, s főleg a királyt árulónak kiáltották ki, hogy puskalövés nélkül lemondott az első világháborúban 800 000 áldozat vérével megszerzett „ősi román területekről”.

A magyar lakosság, amely a magyar fennhatóság alá kerülő területeken élt, az örült, s felszabadulásként élte meg a visszatérést Magyarországhoz. A honvédeket virágcsokrokkal fogadták, s bevonulásukkor piros-fehér-zöldbe öltöztek az erdélyi falvak és városok.

Mikó Imre a romániai magyarság 1918-1940 közötti történelmét bemutató művében, amelynek címe Huszonkét év, a következőképpen írja le a visszacsatolás utáni hangulatot: „Leírhatatlan örömujjongás fogadta bécsi döntést az egyik oldalon. Huszonkét éves idegen uralom után megtörtént a nagy csoda és vér nélkül visszakerülhetett az anyaországhoz Erdély egy része, ahol most már minden gáncs és félelem nélkül lehettünk ismét magyarok. Végtelen elkeseredés fogadta a döntést a Romániának maradt erdélyi részeken, főként ott, ahol biztosan számított a magyarság a visszacsatolásra… Másnap (a bécsi döntés utáni nap, augusztus 31-én) már megindult az ösztönös lakosságcsere s a Kolozsvár felől menekülő románok tízezrei szembetalálták magukat a Kisrománia minden részéből visszavonuló magyarokkal, akik a honvédség bevonulása előtt sietve tértek haza a felszabadult Erdélybe.” (262. o.)

A bevonulás ünnepélyes jellegét még fokozta Horthy Miklós kormányzó látogatása, bevonulása a felszabadított erdélyi városokba. (A korabeli sajtó igen nagy teret szentelt a honvédek bevonulásának és a kormányzói látogatásnak.)

A bevonulás többnyire békésen történt, csupán Szilágy megye területén volt a két számottevő incidens a magyar hadsereg a honvédség és a román polgári lakosság között Ipp és Ördögkút községekben. Ezeket az eseteket azóta az évforduló közeledtével számtalanszor felidézte a román sajtó, s a politikusok is gyakran emlegetik, s ezeknek az valóban véres eseményeknek a taglalása nem maradt ki hosszú időn keresztül a hazai történelem tankönyvekből sem. Nem részletezem mi is történt 1940 szeptemberében ebben a két faluban, hanem a szerintem mértéktartónak mondható forrás (Erdély rövid története – Köpeczi Béla szerkesztésében) idevágó bekezdését idézem: „A szeptember elején bevonuló magyar hadsereget nem fogadta ellenállás, mégis több incidensre, Ippen és Ördögkúton súlyos atrocitásokra került sor, amelyeket egy katonai alegység követett el, meggyilkolva számos román lakost.” (Az idézet az említett mű 1993-as kiadásának 596. oldalán olvasható, kiemelés tőlem, L. L.).

„Kis magyar világ” 1940-1944 között Észak-Erdélyben

A közbeszéd és az utókor gyakran az 1940-1944 közötti időszakot „kis magyar világ” néven emlegeti, szembeállítva a két világháború közötti, vagy az 1944-et követő újabb „román világgal”. Ekkor az Észak-Erdélyben élő magyarság számára ismét lehetővé vált az anyanyelv használata a közéletben, a gazdasági életben megszűntek a korábbi korlátozások, javult az anyanyelvű oktatás helyzete: visszaállítottak számos magyar intézményt, iskolát (tanítóképzőket, gazdasági és műszaki közép- és főiskolákat) és a kolozsvári magyar egyetemet. A tudományos élet szervezésére megalakult az Erdélyi Tudományos Intézet, s a magyar színházak, intézmények visszakapták a román hatóságok által elkobozott székházaikat. A visszacsatolt területek gazdaságának fejlesztésére fokozott állami támogatást nyújtottak, ami hozzájárult a lakosság életszínvonalának javulásához. Az Erdélyrészi Gazdasági Egyesületnek és a Hangya Szövetkezetnek is megnőtt a szerepe ebben az időben.

A visszacsatolást követő első két hónapban katonai közigazgatás működött, majd ezt felváltotta a polgári közigazgatás. Mivel ehhez nem volt elegendő magyar hivatalnok Erdélyben, pótlásukra számos anyaországi (magyarországi) tisztviselőt helyeztek a visszacsatolt Erdélybe. Ők viszont nem ismerték az itteni viszonyokat és gyakran arrogánsan viselkedtek a helyi lakossággal szemben. A köznyelv „ejtőernyősöknek” nevezte az anyaországi fölényeskedő hivatalnokokat.

A bécsi döntés román fogadtatása

A román közhangulat 1940 nyarán bekövetkezett területi veszteségek hatására érthetően igen elkeseredett volt (Besszarábia, Észak-Bukovina, Észak-Erdély és Dél-Dobrudzsa számukra elveszett), megközelítőleg 100 000 négyzetkilométer területet vesztett az ország alig két hónap alatt, anélkül, hogy fegyveresen ellenálltak volna. Ez azért is csalódást jelentett a románság számára, hisz Románia viszonylag jelentős haderővel rendelkezett, s a két világháború között a politikusok állandóan azt szajkózták és a sajtó is azzal volt tele, hogy Románia egyetlen talpalatnyi földet sem hajlandó átengedni semmiféle külső ellenségnek.

Bele is bukott a külső nyomásra tett területi engedményekbe, a sokak által árulónak tartott II. Károly (1930-1940) román király. 1940 szeptember elején miután a külpolitikai kudarcok miatt népszerűtlenné vált, kinevezte miniszterelnöknek Ion Antonescu tábornokot, majd a frissen kinevezett miniszterelnök nyomására lemondott fia I. Mihály (1940-1947) javára. Rövidesen német csapatok is érkeztek Románia területére, s gyors ütemben folytak az előkészületek a Szovjetunió elleni háborúra, amelyben Románia és Magyarország egyaránt a németek oldalán vette ki a részét…

Eközben a magyar oldalon

Az észak-erdélyi magyarság számára a bécsi döntéssel hozott „felszabadulás” előnyöket hozott a korábbi kisebbségi, jogfosztásokkal is járó helyzetüktől való megmenekülést, újraalakulhattak magyar intézmények, iskolák, de az anyaországi magyar hivatalnokok („ejtőernyősök”) némi okot jelentettek az elégedetlenségre. Már a bécsi döntést megelőzően nagyok voltak a magyarok várakozásai, sokan már előzőleg Dél-Erdélyből északra költöztek, olyan településekre, amelyekről remélték, hogy vissza fog térni az anyaországhoz. (Még az 1990-es években is a magyar honvédség bevonulásának idő korú szemtanúi könnyekkel a szemükben mesélték, hogy milyen szép volt a felszabadulás, amikor 22 év után ismét magyarok lehettek.) Természetesen a korabeli magyar állami propaganda, sajtó, filmhíradók is igyekeztek megörökíteni az eseményt, s különösen a kormányzó szerepét, akinek a fehér lovon történő bevonulásáról részletesen be is számoltak.

A magyar-román viszony

A magyaroknak a magyar impérium alá került románsággal való viszonya igen megromlott, hisz ezúttal a románok kerültek kisebbségi sorba, s voltak akik a múltbeli sérelmekért igyekeztek törleszteni, de olyan józan magyar politikusok is voltak, közöttük az akkori miniszterelnök Teleki Pál is, akik a kisebbségeket nem elűzni akarták, hanem megnyerni. A kisebbségi létforma, a kisebbségi helyzet amibe ezúttal az észak-erdélyi románok kerültek, egyébként sem kedvező, hát ha ez 22 olyan év után következik be, amíg ők voltak uralmi helyzetben, mert számukra Trianon (Gyulafehérvár) volt a felszabadulás.

Az is a tényekhez tartozik, hogy 1940-1944 között a magyar parlamentben a körülbelül egymillió erdélyi románnak egyetlen parlamenti képviselője sem volt, míg az erdélyi magyarok soraiból meghívásos alapon kerültek ki parlamenti képviselők. Ugyanakkor az észak-erdélyi magyar középiskolákban a román nyelv tanítását kötelezővé tették, de ez azért nem kompenzálhatta a románokkal szembeni korlátozásokat és jogfosztásokat. Annak a négy évnek (1940-1944), a rövid ideig tartó „magyar világnak” utóbb az egész erdélyi magyarság megfizette az árát, sőt olykor még ma is fizetni látszik az elődök vélt vagy valós bűneiért.

Elvándorlás Dél-Erdélyből

A bécsi döntést követő négy éves időszakban a Dél-Erdélyben a magyarság száma jelentősen csökkent az önkéntes elvándorlás, illetve a kiutasítások miatt. Ez az apadás különösen a dél-erdélyi nagyvárosokban érzékelhető: Brassónak 1930-ban 25 ezer magyar nemzetiségű lakosa volt, ez a szám 1941-re 15 ezerre csökkent. Temesváron 32 ezerről 20 ezerre, és Aradon 41-ről 27 ezerre apadt.

Némi párhuzam

Vitathatatlan, hogy a magyarok számára a trianoni békeszerződés egy hatalmas trauma volt, amelyet még sokan mai napig nem tudtak feldolgozni, kiheverni. A trianoni békét a magyar felfogás diktátumnak tartja, a legtöbb béke az, a vesztesek oldaláról nézve. Ennek megfelelően érthető, hogy a Trianon esetében nyertes Románia számára, a második bécsi döntés (és 1940 nyara, az elszenvedett területi veszteségekkel) egy hasonló, máig feldolgozhatatlan fájdalmas tragédia, s a bécsi döntőbírósági döntés pedig diktátum. Ezért az ilyenszerű problémákhoz úgy az átlagemberek, mint a politikusok elsősorban érzelmi alapon viszonyulnak leggyakrabban.

Szerintem akkor viszonyulunk elég bölcsen a eseményekhez, akkor lehet szó igazi román-magyar vagy magyar-román megbékélésről, ha Trianon, bécsi döntés, Molotov-Ribbentrop paktum, stb. „kényes kérdésekkel” nem politikusok vagy újságírók foglalkoznak, s nem számon kérő – felelősségre vonó hangnemben, hanem történészek, a hiteles források teljes feldolgozásával.

Következtetések-tanulságok

A második bécsi döntés, az akkori nagyhatalmak (hitleri Németország és fasiszta Olaszország) által hozott politikai döntés, egy területi revízió (határmódosítás) volt. A döntés felemás eredményekkel járt, úgy a románok, mint a magyarok számára. Magyar szemszögből nézve: Magyarország jelentős területeket kapott vissza, de úgy vélték, hogy nem eleget. Cserében Magyarország fel kellett adja önálló külpolitikáját és zsarolhatóvá vált a németek részéről, (akárcsak Románia). Az észak-erdélyi magyarság ismét magyar lehetett és többségi a szülőföldjén, de cserében kapta az „ejtőernyősöket” és 1944 után a sorozatos szemrehányásokat román részről.

A második bécsi döntés tovább mérgezte (sőt a mai napig mérgezi) az egyébként is feszült magyar-román viszonyt a két állam, s a két nép kapcsolatában.

U.i. Befejezésként álljon itt egy rövid, akár anekdotaszerű történet, amelyet Rónai András térképész, néprajzos és statisztikus közöl arról, amikor 1940 szeptember 2-án Budapestről Nagyváradra érkezett egy magyar szakértői bizottsággal, hogy a román féllel egyeztessék a kivonulás-bevonulás ütemtervét. A szerző beszámolója szerint, egész Nagyvárad szélétől a magyar lakosság kivonult az utcára és üdvözölte a magyar küldöttséget. A város szélétől késő estére tudtak csak beérni a központba, ahol a román vezérkar várta őket. A román tiszteket, meglepte, hogy a magyar küldöttséget milyen nagy szeretettel várta a spontán összeverődött ünneplő magyar tömeg. Şteflea altábornagy, városparancsnok (később a román hadsereg vezérkari főnöke, egyébként regáti születésű) a tárgyalások végeztével a következőt árulta el a szerzőnek: „Nekem mindig azt mondták, hogy Oradea román város. Az utcán mindenki románul üdvözölt, a címtáblák és az utcanevek románok voltak, a boltokban románul szolgáltak ki. Hat évet töltöttem itt, de nem tudtam, hogy ez egy magyar, egy igazán magyar város.”