Így alakult a román nemzetiségi mozgalom magyarságképe az 1867-es kiegyezés előtt

A román nemzetiségi mozgalom és a hozzá tartozó diskurzus gyökereit a felvilágosodás korszakában, az Erdélyi Iskola munkáiban és a görögkatolikus egyház megalapítása körül találhatjuk meg. Alapként történettudományi, nyelvi és demográfiai érvelések szolgáltak, főleg egy olyan nemzetiség esetében, mely nem volt a régi, történelmi privilégiumokra és ezeknek a folytonosságára alapozó rendszernek része. A rendszer része a bevett, még a feudális felfogás szerint értelmezett rendi „nációk”, a magyarok, székelyek és szászok voltak s ezeknek a négy vallása. Ahogy később mondták, ez volt Erdély „hét bűne”.

Ilyen kontextusban a román politikai mozgalomnak erős, messzebbre visszanyúló alapokra volt szüksége, és ebben a római eredet, a folytonosság elmélete és a demográfiai valóság fontos szerepet játszottak. A politika terén ezek a felfogások legelőször a „Supplex Libellus Valachorum”-ban jelentek meg, ez volt az első erdélyi román folyamodvány, melyben politikai jogokat kértek, és a benne megfogalmazott gondolatok olyannyira meglepőek voltak az erdélyi tartománygyűlés tagjainak, hogy csak ámulva hallgatták a felolvasását és mit sem tudtak kezdeni vele.

A tizenkilencedik századi Erdély politikai és társadalmi tere erősen konkurrenciális volt, és nem nyújtott tágas megnyilvánulási lehetőségeket az új, politikai szabadságokért küzdő mozgalomnak. Sok ideig a hivatalokba csak nemességi címmel rendelkező egyéneket neveztek ki, és a tartománygyűlésben (diétában) is általában csak nemesek, de mindenesetre a bevett nemzetek tagjai vehettek részt. Az 1691 után berendezkedő Habsburg-uralom a kornak megfelelő modernizáló politika részeként megpróbált minél több feudális hagyományt megszüntetni és ez a folyamat jelentette az erdélyi románok számára a nagy esélyt. Bécs a politikai jogok gyakorlásából kizárt csoportokban új, nagy perspektívával rendelkező szövetségeseket látott, és ez nem kizárólag erdélyi politika volt. Hogy a modernizációt hogyan fogta fel a birodalom, azt legjobban a Bánság felzárkózásában láthatjuk, melyben tetten érhetők ezek a kormányzási és gazdaságpolitikai elvek. A Habsburgok által néha alkalmazott „oszd meg és uralkodj”-politikát pedig a Horea-felkelés körüli folyamatokban lehet megfigyelni.

Pár évtizeddel később, mintha az említett felkelés nem lett volna már magában is megosztó és traumatikus esemény, bekövetkezett az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, amely Erdélyben 1848 októberétől polgárháborúba torkollt, és amely a tizenkilencedik század „tengelyét” képezi.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, illetve a szövődményei mai napig befolyásolják az etnikumok közti viszonyokat és fontos szerepet játszottak a nemzetképek felépítésében.

Ami a magyarságkép fejlődését illeti, a forradalom és szabadságharc megerősítette a „rebellis” nemzet képét, mind Bécsben, mind a „császárhű” nemzetiségek között. Az 1848-as forradalom időszakára a nemzetiségi alapú felfogások voltak jellemzőek, román részről döntő szerepe volt Bărnuțiu balázsfalvi beszédének, mely szerint élet-halál harc folyt Erdélyben a nemzetiségek között.

A hűség motívuma már korábban is erős szerepet játszott és elvileg feudális eredetű volt. Erdélyben, főleg az erdélyi szászok és a románok politikai mozgalmai erős hangsúlyt fektettek erre, sokszor ellentétben a magyar politikai tendenciákkal, melyekre már az osztrák uralom kezdetei óta a „rebellis” pecsétet nyomták rá. A Világos utáni megtorlás mellett érdemes azt is említeni, hogy a kiegyezésig bécsi körökben az eljátszás elmélete (Verwirkungstheorie) kedvelt motívum volt, ez azt jelentette, hogy a szabadságharc és főleg a debreceni trónfosztás következményeként a forradalmi Magyarország a politikai jogait „eljátszotta”; később az a hír járta, hogy a császári udvarban betiltották a magyar nyelv használatát. Mindenesetre kevés magyar képviselő működőtt a Bach-korszakban (nagyrészt a passzív ellenállás következményeként, mely a forradalmi mozgalom úgymond meghosszabbítása volt), Magyarországot mint koronatartományt öt részre osztották, és Erdély leválasztását az új alkotmány útján is rögzítették.

Mindezeket a „császárhű” nemzetiségi mozgalmak lapjai, melyek legalább eleinte tágasabb mozgástérrel rendelkeztek, részletesen kommentálták. A Bécs oldalán álló nemzetiségek, legalábbis mindjárt a forradalom leverése után, amikor még lehetséges volt, legitimnek tekintett és az akkori törvényes keretnek megfelelő politikai érdekeket próbáltak megvalósítani, ellentétben a forradalomban résztvevő „felforgató párt” híveivel, kiknek egy részét a hatóságok „kompromittáltnak” tekintettek. Ezen ellentétek, melyeket az akkor elhíresült kifejezés, az „ami nektek jutalom, az nekünk büntetés” illusztrál legjobban, mindenesetre eltompultak a következő években, amikor a Bécs által kihirdetett egyenjogúsítási politikából egyenlő jogfosztás lett, legalábbis egyes korabeliek szavai szerint.

A korabeli politikai mozgalmak elitáris jellegűek voltak, vezetőik általában magas végzettséggel rendelkeztek, ami a román mozgalom esetében azt is jelenti, hogy ezen személyiségek egy része magyar vagy szász iskolába járt. A tizenkilencedik század közepén még magas volt a papok száma a mozgalom keretében, ezt az is jelzi, hogy Andrei Șaguna püspök volt az erdélyi románok szinte legfontosabb vezető személyisége. A világi egyéniségek szerepe csak a következő évtizedekben erősödött meg. A román egyházi iskolák sokkal kevésbé képeztek multikulturális környezetet, mint például az erdélyi szász gimnáziumok vagy a kolozsvári királyi líceum. A multikulturális kommunikáció, ahogy ezt ma neveznénk, az akkori időkben nyíltabb és természetesebb jellegű volt, mint amit később a merev, egynyelvű utódállamok politikája tűzött ki célul. Azonkívül az ötvenes és hatvanas években mindkét részről közeledési kísérletek tétettek meg, mint például a hatvanas évek elején szervezett megbékélési bálok és rendezvények, melyeket a hatóságok néha csodálkozva, de mégis közelről megfigyeltek.

Egy másik fontos személyisége a korszaknak George Barițiu vállalkozó és újságíró volt, ő a Gazeta de Transilvania című lapján keresztül erős befolyást gyakorolt a nemzetképek kialakulására. A balázsfalvi hagyományt követve inkább éles kontrasztban ábrázolta a román-magyar viszonyokat, főleg a forradalom és az előtte lezajlott események és folyamatok kapcsán. Szerinte a nemesség 1849 után is azért küzdött, hogy a jobbágyság rendszerét megtarthassa, a forradalmi viszonyokat a többi nemzetiségek kárára visszahozza, és még mindig túlnyomó erővel bírt mind az erdélyi politikában, mind Bécs szintjén, ahol a román mozgalom 1851 után csak elenyésző befolyással rendelkezett. Annak ellenére hogy ő, mint más tanult emberek is, tudta, hogy a politikai törekvések képviselői az elitek sorából származtak, és nem feltétlenül a nép felfogását tükrözték, inkább ezeket befolyásolni törekedtek, mégis tágabb mozgalomként írja le a magyar politikai tendenciákat, szerinte az egyszerű nép is a forradalom folytatásában hitt, például a Kossuth-bankók megőrzése által. Emellett főleg a katolikus papok és szerzetesek szerepét kritizálta.

Később, a Bach-korszak hanyatlása után Barițiu még több esélyt látott, ha nem is a forradalom folytatására, de a magyar politika megerősődésére: az akkor is „ezer szállal” fűzödött a magyarországi fejleményekhez, titkos szervezkedések folytak, zajlott az adóbojkott, amely politikai fegyverként működött, a forradalmi terveket az emigráció segítségevel az olaszokkal együtt tovább szőtték. Emellett a magyarok részéről indult megbékélési kezdeményezéseket hamisnak tekintette. A Nagyszebeni tartománygyűlés bojkottálásában is ezeknek a tendenciáknak a megvalósulását látta. Többször visszatért a magyar politika jó külföldi kapcsolatainak elemzésére, melyek által annak befolyása volt és nyomást tudott gyakorolni nem csak Bécsben, hanem más, főleg európai fővárosokban is.

A kolozsvári 1865-ös tartománygyűlés kapcsán Barițiu indítványozta egy később híressé vált folyamodvány felküldését Bécsbe, melyben az Erdélyi Nagyfejedelemség autonómiájának védelmezését kérte. A kiegyezés útján járó magyar politikusok szerinte az uralkodót meg akarták téveszteni és kizárólagosan a saját jogaikat akarták érvényesíteni, amit az összes népe érdekét megvédő császár nem engedhet meg. A folyamodvány érvelése szerint a néha feudális pártnak is nevezett politikusok a Magyarországra jellemző választások körüli összetűzéseket elhozták Erdélybe, ahol ezen taktikák már áldozatokat is szedtek, ezenkívül minden ügyet nemzeti jellegűként kezeltek – és nem lehet, hogy ezek Erdélyben ezentúl napirenden legyenek.

Később Barițiu a passzivista áramlat egyik fő exponensévé vált, Șaguna viszont, aki a bécsi kapcsolatai révén is mindig nyíltabban viszonyult nemcsak a birodalmi fővároshoz, hanem a magyar politikusokhoz is, az aktivizmus egyik fontos személyisége lett. Ezeket a tendenciákat már a kiegyezés előtt, legkésőbb a kolozsvári tartománygyűlés körül meg lehetett figyelni.

A román politikai mozgalom magyarságképe – amennyiben a politikai viszonyokra vonatkozott – a dualizmus éveiben egyre összetettebbé vált. Nem csak az újságírók vagy politikusok véleménye játszott ebben fontos szerepet, hanem az irodalom is: itt mindenekelőtt Ioan Slavici-ra kell gondolnunk, az ő művei befolyásolták a magyarságkép alakulását. Később aztán a magyar politika, a magyar-román viszonyok és a nemzetképek tágabb témát képeztek mind a Kárpátokon inneni, mind a Kárpátokon túli román újságírásban és irodalomban.

A szerző történész, a kolozsvári George Barițiu Történettudományi Intézet tudományos munkatársa.