Petru Groza Erdély- és magyarságképe

Petru Groza (1884–1958) azon erdélyi román politikus-generáció kiemelkedő tagjának számított, amelynek képviselői a 19. század utolsó harmadában születtek, a dualizmus korában szocializálódtak, kiválóan beszéltek magyarul és otthonosan mozogtak a magyar kultúrában. Groza mellett Alexandru Vaida-Voevod (1872‒1950), Iuliu Maniu (1873‒1953) és Octavian Goga (1881‒1938) neve vonult be leginkább a magyar köztudatba.

Groza magánemberként és politikusként egész életében következetesen a magyar–román történelmi megbékélés szükségességét vallotta. Ennek kapcsán az alábbi főbb kérdések merülnek föl:

• Miként lehetett egyszerre magyarbarát, a magyar‒román közeledés őszinte híve és a román nemzeti célok megvalósításáért elszántan küzdő nemzetépítő?
• Hogyan tudta összeegyeztetni román hazafiságát a magyarok iránti szeretetével?
• Melyek voltak magyarbarátsága magánéleti motivációi?
• Hogyan változott Erdély-képe, mit gondolt az erdélyi regionalizmusról?

A fentiekkel összefüggésben a továbbiakban azt vizsgálom, hogy gyermek- és ifjúkorában milyen közvetlen tapasztalatokat szerzett a magyarokról, továbbá milyen Erdély-képe volt a két világháború között, illetve 1945 után.

Petru Groza Dél-Erdélyben, egy Hunyad megyei, román többségű kis faluban, Bácsiban (Băcia) született. Apja román nacionalista érzelmű ortodox pap volt, fiatalon meghalt anyja pedig egy szintén görögkeleti pap lánya. Neveltetésére így emlékezett vissza: „Akkoriban, mint régi román papi család sarja, dákó-román soviniszta tradíciókkal terhelt légkörben nevelkedve, magyar nyelvismereteim nagyon kezdetlegesek voltak. Nem illett túl jól és túl sokat magyarul beszélni.”1895-ben került a szászvárosi református Kún Kollégium főgimnáziumába. Az itt eltöltött nyolc év döntő hatással volt szellemi fejlődésére, és a későbbiekben is meghatározta a magyarokhoz való viszonyulását. Tökéletesen elsajátította a magyar nyelvet. Az érettségi vizsgán Arany Jánosról írt dolgozatával ő nyerte el a magyar nyelv és irodalom első díját.

A jutalmul kapott Toldi-trilógia aranyozott kötésű díszpéldányát élete végéig megőrizte, és Arany János maradt az egyik kedvenc költője, akitől gyakran és szívesen idézett. Életre szóló barátságokat kötött sok magyar és zsidó származású iskola- és osztálytársaival, így például Nagy Vilmos későbbi vezérezredessel, honvédelmi miniszterrel, Roth Ottóval, az 1918-as Bánsági Köztársaság polgári kormánybiztosával, Serestély Béla vasutassal, költővel, vagy Tőkés Ernő bukaresti református esperessel. Tanárai között volt Bartók György, a későbbi kolozsvári református püspök, Tankó Béla, a debreceni egyetem rektora 1936/1937-ben, vagy Csűrös Pál magyar- és némettanár, akinek hatása alatt szerette meg Arany költészetét.

A magyarokkal kapcsolatos másik fontos ifjúkori tapasztalata a gróf Apponyi Alberttel való két találkozásához fűződik, amelyek szintén egy életre szóló nyomot hagytak benne. Apponyit 1905-ben azért kereste fel, hogy engedélyezze számára a németországi továbbtanulást. Apponyi ezt jóvá is hagyta, azzal a tanáccsal, hogy ne felejtse el hazáját, azaz Magyarországot. Több mint másfél évtizeddel később találkoztak újra véletlenül. Apponyi megismerte őt és elmondta neki, hogy mélyen beivódott emlékezetébe egykori látogatójának „lázadó dák” arca. Grozának megtetszett a hasonlat, és a későbbiek során gyakran nevezte magát lázadó dáknak. Valószínűleg büszke is volt arra, hogy a vele szemben jóindulatot tanúsító gróf aggatta rá először ezt a találó jelzőt.

A harmadik nagyon fontos töréspontnak a Kabdebó Jozefina színésznővel (Ducival) való, regénybe illő szerelme tekinthető. A színésznőt Déván ismerte meg, itt szerettek egymásba, de a két család nemzetiségi okok miatt nem engedélyezte a házasságukat. Szerelmük azonban később újra fellobbant, és 1923-ban megszületett házasságon kívüli közös gyerekük, Bisztrai Mária, a későbbi neves kolozsvári színésznő és színházigazgató. Groza vállalta az apaságot, és példás gonddal neveltette lányát, később a karrierjét is egyengette. Így gyakorlatilag két családja volt: egy román Déván és egy magyar Kolozsváron, ahol Jozefina és Mária élt. Mindkét családját egyformán szerette.

*

Miként vélekedett Groza Erdélyről és az erdélyiségről a két világháború között, majd 1945 után? E tekintetben sokszor egymásnak ellentmondó állításokat fogalmazott meg. Többször hangsúlyozta, hogy ő elsősorban Hunyad megyei román, a dákok leszármazottja. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlésen Erdély Romániával való feltétel nélküli egyesítése mellett állt ki, és később is elvetette az erdélyi regionalizmus eszméjét, nem úgy, mint Iuliu Maniu vagy Alexandru Vaida-Voevod. Belépett Alexandru Averescu tábornok regáti központú Néppártjába, és 1921-ben, majd 1926–1927-ben miniszteri tisztségeket vállalt a néppárti kormányokban.

Az 1920-as évek második felétől az akkoriban igen elterjedt páneurópai eszmék hatására is, azt vallotta, hogy létre kell hozni a Duna-medencei Egyesült Államokat. Erről 1929-ben készített gépelt feljegyzést, amely lényegét illetően a magyar–román megbékélést szolgálta volna, részleteiben azonban meglehetősen elnagyolt és kidolgozatlan maradt. Elkészítése során valószínűleg Kossuth Lajos dunai konföderációs terve is hatott rá, és ismerhette Jászi Oszkár 1918 novemberében az aradi magyar–román tárgyalásokon előterjesztett elképzeléseit: az „erdélyi Svájc” koncepcióját, tehát az ún. kantonális tervet, valamint a magyar–román kondomínium tervezetét. 1929-es feljegyzését 15 évvel később, 1944 tavaszán változatlan tartalommal eljuttatta Gyárfás Elemérhez, a dél-erdélyi Magyar Népközösség vezetőjéhez és Márton Áron gyulafehérvári püspökhöz is, akinek közvetítésével a dokumentum eljutott a brassói magyar konzulátushoz, majd innen a magyar kormányhoz, de nem váltott ki komolyabb visszhangot.

Még ezt megelőzően, 1942-ben ‒ Főcze János kutatásai szerint ‒ Groza a következőket mondta Méliusz Józsefnek: „Budapest és Bukarest is egyaránt csillaga Erdélynek. Erdély az édesanya, akinek az emlőiről mind a két népnek szabadon kell szívnia a szabadság táplálékát. Ha a magyar és a román nép nem is vér szerinti testvérek, de testvérekké kell szelídüljenek a közös fedél alatt, a közös feladatok elvégzésében.” Ezzel valószínűleg arra utalt, hogy Erdélynek a híd szerepét kell betöltenie a magyarok és a románok között.

Mit gondolt a magyarokról és Erdélyről miniszterelnökként (1945–1952), majd államelnökként (1952–1958)? Nem sokkal miniszterelnöki kinevezése után, 1945. március második felében magánkihallgatáson kétszer is fogadta Réczei László miniszteri tanácsost, a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány megbízottját. Kijelentette neki, hogy „a maga részéről mindent megtesz a magyarellenes hangulat teljes kiirtására, annál is inkább, mert életcéljának látja a magyar és román nép megbékélését”. A két nemzet közötti viszály megszüntetését leginkább úgy lehet elérni, mondta Réczeinek, hogy „Erdélyben ne csak a román nép, hanem vele egyenjogú félként a magyar nép is – országhatártól függetlenül – igazi hazát és otthont találjon”. Összhangban korábbi föderációs tervével, azt is kihangsúlyozta, hogy az ő szeme előtt „a Lajtától a Fekete-tengerig terjedő egységes blokk terve lebeg, amelynek a magját a magyar–román államszövetség képezné, ahol is eltűnnének a vámhatárok, egységes valuta volna, s a legteljesebb politikai együttműködés alakulna ki”. Ennél is egyértelműbben nyilatkozott a Paál Jób hírlapírónak adott 1945. őszi interjúban: „nem félek a közös vámterülettől, nem rettegek attól, hogy leomlanak a vámsorompók”. „Én tudom jól – folytatta–, hogy az útlevél hamarosan múzeumi ereklye lesz, üveg alatt, vitrinekben fogják mutogatni és megmosolyogjuk majd azt az időt, amikor ilyen írásra volt szüksége annak, aki Romániából Magyarországra akart utazni.” A magyar–román államszövetség kérdését itt ugyan még megemlítette, de ez a gondolat a későbbiek során egyre inkább elsikkadt, egyrészt román belpolitikai okok miatt, másrészt pedig a nemzetközi helyzet alapvető megváltozása, a győztes nagyhatalmak közötti viszony fokozatos megromlása következtében. Ezzel is magyarázható, hogy a Sebestyén Pál rendkívüli követtel és meghatalmazott miniszterrel való 1946. áprilisi találkozóján már „csak” a vámunió és a határok légiesítésének tervét hozta fel, az államszövetség kérdését nem.

Groza minden bizonnyal őszintén vallotta fenti nézeteit, de ezzel együtt azt sem lehet kizárni, hogy közte és a román külügyminisztérium között, legalábbis kezdetben, létezett egyfajta „munkamegosztás” Erdély és a magyar kisebbség kérdésében. Olti Ágoston állítása szerint ugyanis a román békeelőkészítés anyagai között egyetlen olyan ellaborátum sem található, amely a vámunió vagy bármely regionális együttműködés tervét komolyan fontolóra vette volna. 1947-től pedig már az addigi „kettős beszéd” is megszűnt: az akkor már szinte teljes hatalmat gyakorló Román Kommunista Párt például egyenesen megtiltotta Grozának, hogy az 1947. májusi hivatalos budapesti látogatása során a vámunió előkészítéséről tárgyaljon.

A magyar–román területi vitát illetően Groza azt vallotta, hogy nem szabad kettéosztani Erdélyt (amely „nem lehet fal, hanem csak híd Magyarország felé”), és annak Romániához kell tartoznia. A már említett találkozójukon Sebestyén Pált is igyekezett erről meggyőzni, kifejtve, hogy ő maga is „Erdély szülötte, elsősorban erdélyi ember és csak másodsorban román állampolgár”. A második bécsi döntést végzetes hibának tartotta, és már 1945. március 7-én, a miniszterelnöki beiktatását követő napon táviratban kérte Sztálint, hogy engedélyezze a román közigazgatás újbóli bevonulását Észak-Erdélybe. Miután ez megtörtént, azt hangsúlyozta, hogy aki a határkérdést ismét felveti, az fasiszta, reakciós és soviniszta nézetet képvisel. A határkérdésben vallott hajthatatlan álláspontja egyrészt belső meggyőződésből fakadt, de tekintettel volt a nacionalista román közvéleményre is. Mindemellett úgy vélte, a területi revízióról való lemondás az erdélyi magyaroknak is jól felfogott érdeke: „Ha valóban komolyan felmerülne a határkérdés, akkor nemcsak hogy nem lehetne magyarul énekelni egy hivatalos román színpadon, de lehetetlen lenne egy magyar szót is hallani [azaz magyarul beszélni] a Calea Victoriei-en [Bukarest egyik legfontosabb sugárútján]” – mondta egy alkalommal 1946-ban. Reálpolitikusként világosan látta, hogy a párizsi békekonferencián nem történelmi érvekkel, hanem helyes nemzetiségpolitikával lehet a nagyhatalmakat Erdély kérdésében Románia számára megnyerni. Amint azt Constantin Daicoviciu történészprofesszornak kifejtette: Észak-Erdélyt a dákoromán kontinuitás, azaz Decebal dák király és Traianus római császár neveinek említése nélkül szerezték vissza úgy, hogy biztosították a magyarok jogegyenlőségét, továbbá elérték, hogy a Magyar Népi Szövetség vezetősége az 1945. novemberi marosvásárhelyi ülésén kimondta, miszerint az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés.

Témánk szempontjából összegezve miniszterelnöksége éveit: Groza magyarok iránt tanúsított személyes jóindulata kétségbevonhatatlan tény volt. Magyarságpolitikája ennek ellenére ellentmondásosnak bizonyult: igaz, hogy az ő nevéhez fűződött például a kolozsvári önálló állami magyar egyetem felállítása 1945-ben, vagy a néhány évig ténylegesen létezett magyar iskolai autonómia, de a román kormány számos sérelmes intézkedést is hozott. Ilyen volt például az ún. CASBI-dekrétum 1945-ös végrehajtási utasítása, amellyel több ezer erdélyi magyar magánvagyont is zár alá helyeztek. A szovjetizálás előrehaladtával, 1947–1948-ig pedig felszámolták az önálló magyar gazdasági intézményrendszert, és elkezdődött a magyar nyelvű oktatás kereteinek fokozatos szűkítése is. Igaz, a legfontosabb kérdésekben ekkor már nem a miniszterelnök, hanem – a térség más országaihoz hasonlóan – a kommunista párt (1948-tól hivatalos nevén: Román Munkáspárt) vezetése döntött Moszkva jóváhagyásával.

A Nagy Nemzetgyűlés Elnökségének elnökeként, azaz államfőként Groza maradék közéleti befolyását elsősorban a politikai okok miatt elítélt és börtönbe zárt személyek, köztük számos magyar ismerőse kiszabadítása érdekében használta fel. Márton Áront például, akit eltérő világnézetük ellenére demokratának tartott és nagyra becsült, már 1945 januárjában, miniszterelnök-helyettesként is a védelmébe vette és megszüntette kényszerlakhelyét, 10 évvel később, 1955-ben pedig mások mellett ő is hozzájárult ahhoz, hogy a püspök kiszabadulhasson a börtönből, ahova 1949-ben zárták. Szintén 1955-ben hosszú előterjesztésben kérte a Román Munkáspárt vezetőségét arra, hogy bocsássák szabadon Jordáky Lajost, Demeter Jánost, Csőgör Lajost, Balogh Edgárt és Székely Andrást, akiket „hazaárulás” vádjával egy koncepciós per során, az ún. transzilvanisták perében ítéltek súlyos börtönbüntetésre. Érvelése szerint – amelyet később Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár is átvett – az elítéltek nem követtek el hazaárulást azzal, hogy a párizsi békekonferencia idején a magyar küldöttség munkáját segítették Észak-Erdély Magyarországhoz való csatolása érdekében, hiszen a második bécsi döntéstől a párizsi béke aláírásáig nem román, hanem magyar állampolgárok voltak. Egy másik, ugyanebben az évben keltezett dokumentum is arról tanúskodik, miszerint Groza tisztában volt a nemzetiségi kérdés fontosságával, és világosan látta, hogy méltányos bánásmódban kell részesíteni a nemzeti kisebbségeket. Kifejtette, hogy „erős és emberi” érzés a magyarországi és az erdélyi magyarok egymáshoz való szoros érzelmi kötődése, így ezt az érzést tiszteletben kell tartani. Barátja, Tőkés Ernő visszaemlékezése szerint Groza 1957 decemberében így búcsúzott el tőle örökre: „Budapesti barátainknak pedig vidd meleg üdvözletemet és azt az üzenetemet, hogy kísérjék figyelemmel és érdeklődéssel erdélyi magyar testvéreik sorsát.”

Az 1956-os magyar forradalmat, amely mélyen megrendítette, árnyaltan ítélte meg. 1956. október 28-i feljegyzésében arra figyelmeztette a Román Munkáspárt vezetőit, hogy a román sajtónak el kéne ítélnie a korábbi magyarországi sztálinista rezsim túlkapásait, hiszen azok vezettek az októberi „eseményekhez”, melyek résztvevői korántsem mind „reakciós, fasiszta, bűnöző” elemek vagy imperialista ügynökök. A forradalom leverését követően egykori osztálytársának, Joó Győzőnek ezt írta: „ismerve a magyar nép múltját és viharedzettségét – bízva-bízom abban, hogy a rajta ejtett sebekre van gyógyír, e derék nép életereje. Öreg tölgy, melynek ágait a századok során a viharok sokszor törték le, de új hajtásaival túlélte a legnagyobb tragédiákat. Ebben bíznia kell a nép minden derék fiának.”

Groza halálával az erdélyi magyarok egyik legbefolyásosabb bukaresti román pártfogójukat veszítették el. Sokan érezhettek úgy, mint Kiss Elek kolozsvári unitárius püspök felesége, aki egy 1964-es besúgói jelentés szerint azt mondta, hogy rosszabbodott a romániai magyarok helyzete. Nincs akinek panaszkodjanak; amíg Groza élt, még lehetett vele bizalmasan beszélgetni, de halála óta nincs senkijük. Régen elfogadhatóbb állapotok uralkodtak, mert – szavai szerint – Grozával még bizonyos dolgokat el lehetett intézni.

Groza alakja idővel legendává nemesedett, valóságos mesehősként tisztelték, az 1980-as évek romániai kisebbségellenes hangulata pedig még jobban felerősítette kultuszát. A rendszerváltást követően azonban mind Magyarországon, mind pedig az erdélyi magyarok körében jóval ellentmondásosabb lett a megítélése. Van, aki csupán „színjátéknak” tekinti a magyar–román közeledésről vallott nézeteit, mások pedig nem bocsátják meg neki, hogy az ő miniszterelnöksége idején vonulhatott be újra Észak-Erdélybe a román közigazgatás. A történészek többsége viszont árnyaltan fogalmaz, és nem vonja kétségbe magyarbarátságának őszinteségét, valamint 1945 utáni nemzetiségpolitikájának pozitívumait.

A szerző történész, a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársa.