Patarét és Kolozsvár két külön világ, de fontos, hogy a szempárok néha találkozzanak

Miután 2022 nyarán megszervezte a háromnapos Khetane fesztivált Pataréten, az AltArt Alapítvány csapata idén tavasszal még egy lépéssel közelebb hozta a városszéli gettó lakóit a kolozsvári elithez: a Kolozsvári Román Nemzeti Opera színpadára, ahol most először manele és romani nyelvű rap is megszólalt. Május 10-én mutatták be a Karjala (Coastei) utcai kilakoltatást felidéző Waste Side Story-t, az előadásról készült felvételt pedig később Pataréten is levetítették. A kezdeményezők szerint az előadás egyrészt fejtágító az „ötcsillagos város” lakói számára, másrészt már azért is megérte összehozni, hogy életre szóló emlék legyen azoknak a patarétieknek, akik részt vettek benne.

A kolozsvári szeméttelep szomszédságában már az 1970-es években kialakult egy kisebb szegénytelep, amely a rendszerváltás után egyre csak bővült a különböző kilakoltatások következtében, miközben a város nem oldotta meg sem a szociális lakások, sem a szeméttelep felszámolásának problémáját. Bár az utóbbi időben a norvég alapokból finanszírozott projektek keretében összesen már száznál több család elköltözött, még mindig 2000 körüli lehet az itt élők száma, és jelentős részük gyermek.

Elég, ha végigmegyünk a Platanilor utcán, hogy érzékeljük, mennyire toxikus ez a környezet: az utca nevével ellentétben fákat nem látni, csak tákolt, közművesítés nélküli kunyhókat, szeméttel borított rétet, a távolban pedig a szeméthegyet, ahonnan egy kisebb szellő is azonnal jellegzetes szagot fúj. Az itt élők ritkán érik meg a 65 évet, mesélik a velük foglalkozó aktivisták. Arról, hogy milyen egészségügyi következményei vannak a pataréti viszonyoknak, nemrég a PressOne közölt riportsorozatot.

Az opera bemutatója után két héttel itt, Pataréten is levetítették az előadás felvételét, előtte pedig több együttes is fellépett a Dallas nevű telepen felállított színpadon. A réten, ahol az előző években már több eseményt is szerveztek pár konténer szolgált a fellépők öltözőjeként, szétszórt autógumikra lehetett leülni pihenni, a gasztronómiai igényeket pedig a helyi kisbolt és a lángos- illetve főttkukorica-árusok szolgálták ki. A szemben lévő dombról messzire látszik a színesre festett konténer, azaz a mozgó közösségi központ, amelyre korábban szintén az AltArt gyűjtött adományokat. Itt tart hetente kreatív foglalkozásokat gyermekeknek a Social Fiber Egyesület.

Alig pár perce érkeztünk ki a helyszínre, amikor megállt előttünk egy 5-6 éves kislány. Látszott, hogy tudja, mire számíthat egy pataréti koncertre látogató várositól, magabiztosan kezet nyújtott, megölelt, aztán hátrahúzott a mező szélén heverő használt autógumikhoz játszani. Nem sok idő telt bele, és már ketten repítettük a kislányt egy másik vendéggel, aki az eseményre érkező kevés olyan kolozsváriak egyike volt, akik nem szervezők vagy a patarétiekkel foglalkozó civilszervezetek munkatársai. A gyerekek a legközvetlenebbek, mint mindenhol, de a kamaszok is simán kérnek egy-egy fotót, ha valakinél kamerát látnak. Amint az egyik szervezőtől megtudtuk, a hasonló eseményekre főleg a Coastei és a Dallas telepek lakói jönnek el, a vasúti sínek mentén húzódó Cantonuluiról és a Rampa nevű, kisebb, tradicionálisabb közösségből kevesebben.

A legjobban azt szerettem, amikor mindannyian táncoltunk a színpadon

Patarét négy telepéből az ún. Coastei a legfiatalabb, ez a 2010 decemberében a Mărăști-negyedi Karjala (Coastei) utcából kilakoltatott és a szeméttelep mellé költöztetett családokból alakult ki. Az akkori városvezetés 76 családot lakoltatott ki Patarétre, de csak 40 családnak utaltak ki egyenként 16 méteres moduláris lakást, a többieknek azt javasolták – a decemberi hidegben –, hogy építsenek barakkokat, mert innen már úgysem nem fogják őket kilakoltatni. Az ő történetüket dolgozta fel a Waste Side Story, amely az AltArt Alapítvány Khetane 2 projektje keretében, a Goethe Intézet, a Friedrich Naumann Szabadságért Alapítvány és a Kolozsvári Román Nemzeti Opera közreműködésével, a Román Kormány Interetnikai Kapcsolatokért Felelős Főosztályának (DRI) támogatásával valósult meg.

„Próbáltuk tüntetésekkel felhívni a figyelmet a problémáinkra, de nem nagyon sikerült támogatókra találnunk. Próbáltuk rádión, kultúrán keresztül hallatni a hangunkat, elmondani, hogy mi is ugyanúgy szeretünk, mint más, mi is emberek vagyunk. Nekünk külön kérnünk kell, hogy emberszámba vegyenek. Az operával azért próbálkozunk, mert azt a kritikát kaptunk, hogy a manelevel sokan nem tudnak azonosulni, hogy az nem a romák tradicionális zenéje. Nem tudjuk, hogy magyarázzuk el az embereknek, hogy ez a kultúránk része. Talán furának tűnhet, hogy a mi roma közösségünk operán dolgozik, de hallatni szeretnénk a hangunkat. Az operában is” – foglalta össze Alex Fechete közösségi facilitátor még a bemutató előtti sajtótájékoztatón.

A kiindulópont az volt, hogy a kortárs opera létrejöttében maguk a pataréti lakók is közreműködjenek. Mara Căruțașu, a librettó szerzője és a két német zeneszerző, Dominik Schuster és Tobias Gröninger tőlük gyűjtött inspirációt. 13 gyermek és fiatal, illetve Alex Fechete közösségi facilitátor pedig a színpadi jelenlétükkel emlékeztették a közönséget arra, hogy ez a történet a jelenben játszódik és nem csupán jelképes, hanem valós emberi életekről szól. A civil szereplők Dan Vasile rendező koncepciójában nagyrészt a pataréti lakosokat alakító énekesek élő meghosszabbításaként működtek a színpadon, de amikor kicsit is jobban előléptek a háttérből, például ritmikusan a mikrofonba fújtak-lihegtek – az üldözöttség érzését vagy akár a pataréti levegő minőségét idézve –, amikor elhangzott a rapszóló és amikor mindannyian manelére táncoltak a színpadon, a közönség azonnal tapssal reagált. Bár az opera igazgatója az előadás elején külön kiemelte az opera színpadán először fellépő civilek bátorságát, a végén volt némi hiányérzetem amiatt, hogy a tapsrend alatt a felvonuló alkotók nem hívták még egyszer előre a gyerekeket, akiket így teljesen eltakartak a közönség elől.

Azok a fellépők, akikkel később Pataréten, az operaelőadás felvételének vetítése előtt beszélgettünk, pozitív élményekről számoltak be. „Nagyon szép volt” – mondta Diana, aki két kisgyermekével, Medeával és Elisei-jel együtt lépett fel. „Majdnem minden nap voltunk próbán. Tanultunk” – mesélte. Azt is hozzátette, hogy „köztük” más volt: „Nekik nehéz volt megszokniuk, hogy velünk, cigányokkal legyenek, nekünk meg nehéz volt velük lennünk. De végül megszoktak. Tiszteltek minket”.

„Nagyon szépen viselkedtek velünk” – mondta Casandra. „Nagyon szerettük Annát és Adelint. És Leilát is. (Anna Stănescu és Adelin Ilca az opera két szólistája, Lelia Serafinceanu pedig zongoraművészként vett rész a produkcióban, szerk. megj.). A többieket is, de főleg őket hármukat” – tette hozzá. „Izgultunk, amikor az első próbára mentünk, de megszoktuk őket. Szép volt. Az előadáson már nem is izgultam. A legjobban azt szerettem, amikor mindannyian táncoltunk a színpadon” – mesélte.

Mikor megkérdeztem, hogy megnézik-e a vetítést, Diana mosolyogva mondta, „meglátjuk”. „Itt szégyelljük magunkat. Túl sokan látják, olyanok, akiket ismerünk” – egészítette ki Casandra. De azt is hozzátette, hogy ha még lenne előadás, akkor mindenképpen mennének: „mondtuk is Istvánnak, hogy hívjon még”.

„Azt éreztem, hogy amikor mondták, hogy van egy ilyen lehetőség, hogy a román operában részt lehet venni egy előadásban, akkor felcsillant a szemük, hogy bejárhatnak hetente többször a központba, bemehetnek a színházba. A nagyszínpadot szerették a legjobban. Nagyon kedvesek voltak az énekesek és az ott dolgozók velünk, a takarítótól elkezdve az ügyelőig mindenki odafigyelt rájuk. Én azt láttam, hogy nekik ez a közösségben is egy nagy dolog, hogy ott voltak, az egész család büszke volt rájuk” – mesélte Kedves Kriszta, aki az AltArt Alapítvány munkatársaként foglalkozik a pataréti fiatalokkal, és a próbafolyamat alatt rendszeresen kísérte őket az operába.

„Azt látom, hogy a gyermekeknek nagyon nagy igénye lenne arra, hogy itt programokat szervezzenek nekik. Van, akit nem küldenek iskolába, nem engednek iskolába vagy nem figyelnek annyira oda a szülők arra, hogy elmenjen iskolába. Volt olyan gyermek, aki mondta, hogy elfelejtett ébresztőt állítani ő saját magának, és ezért lekéste az iskolabuszt. De lenne potenciál bennük, szeretettel fordulnak minden program felé, nagyon hálásak” – emelte ki Kedves Kriszta.

A pataréti közösség növekvő bizalommal és nyitottsággal fogadja az AltArt kezdeményezéseit, erősítette meg az alapítvány elnöke, Szakáts István is. „Ezeknek az embereknek nem annyira a tartalom számít, hanem inkább azok az emberi viszonyok, kapcsolatok, amelyek létrejönnek. Most például a Social Fiberrel dolgozunk, ők járnak ki csütörtökönként műhelyeket tartani 2025-ig. Ami fontos, hogy a szempárok találkoznak, az emberek barátkoznak, kapcsolatokat építenek, a tevékenység az csak ürügy” – mondta. Az AltArt tevékenységei jellemzően a 9 és 16 év közötti patarétieket mozgatják meg, az idősebbek már dolgozni kezdenek, családot alapítanak, mások a prioritásaik, mesélte. „Azt hiszem, a legfontosabb az, hogy egy csomó gyermek egy életen keresztül magával fogja hordozni, hogy én emberebb vagyok, mert felléptem az operában” – tette hozzá.

Szerencsés baleset, hogy létrejött az operaelőadás

Amikor Pataréten vetíteni kezdték az operát, sokan értetlenkedtek, sőt, fel is háborodtak, hogy mi ez, és miért nem folytatják inkább a manelekoncerteket, mesélte Szakáts István, az AltArt Alapítvány elnöke. „Nyilván az opera a pataréti kultúrközegtől nagyon messze álló műfaj, és emiatt az előadást szerintem három esetben tudták élvezni a patarétiek, az a 13 gyermek és fiatal, aki közvetlenül részt vett benne, azok, akiknek a hozzátartozóik vagy barátaik szerepeltek benne és azok, akiket busszal behoztunk, és akik még operát nem láttak, ezért érdekes volt nekik, és látták, hogy a közönség mennyire meg van hatódva az ő sztorijuktól” – mondta. Az előadásban résztvevők fejenként 400 lej honoráriumot kaptak, ami nem is sok, tekintve, hogy három hétig naponta vitték őket próbákra, tette hozzá.

Kérdésemre, hogy a Waste Side Story lehet-e precedens arra, hogy más nagyobb kolozsvári kulturális intézmények is ilyen szinten nyissanak a pataréti kirekesztett közösség felé, Szakáts István nemmel válaszolt. „Az opera azért fogadta be a pataréti történetet, mert a Goethe Intézet megkérte őket, ha csak én mentem volna, szerintem sokkal kisebb esélyem lett volna. Megcsinálták kuriózumként, a nimbuszért, de ez egy szerencsés baleset véleményem szerint. Ha még megtörténik két-három ilyen szerencsés baleset, akkor esetleg el tud indulni egy folyamat” – mondta. Nagy intézményekkel dolgozni azonban bonyolult. „Egyszerűen az intézménynek a belső logikája, metabolizmusa, a procedúrák, a kivárások, a protokollok nagyon mások, mint Patarét extrém volatilitása, ami állandó flexibilitást, állandó újratervezést követel” – magyarázta Szakáts István.

Az AltArt elnöke szerint az operának lesz utóélete, de kevéssé valószínű, hogy sikerül még egyszer műsorra tűzni Kolozsváron. „Megvan a Kolozsvári Televízió felvétele, amivel házalhat majd a rendező, a Goethe Intézet és az opera is, és ha beválogatják fesztiválokra, akkor jó kifutási lehetősége lesz, el lehet vinni majd az operát ide-oda. A Goethe Intézetnek érdeke lesz folytatni a saját operaprodukciós folyamát és ebben jó érv lesz, hogy ez már elkészült. De továbbra sem érzem úgy, hogy ha elmennék az opera igazgatójához, és azt mondanám, hogy jövő héten játsszuk le megint, akkor azt fogja mondani boldogan, hogy igen” – mondta Szakáts István. „Az, hogy bemutatón teltház volt, annak is köszönhető, hogy volt egy jó promónk, volt egy jó trailer, és én meghívtam az operába Kolozsvár összes, hogy úgy mondjam, bal érzületű polgárát” – jegyezte meg.

„Kétlem, hogy mégegyszer ennyire meg tudná tölteni az operát ez az előadás, mondjuk az nem lenne probléma, mert fejtágítónak azért jó, de azt hiszem, hogy inkább az van, hogy komoly macera lenne a produkciót még egyszer összehozni. Pontosan azért, mert a 13 pataréti fellépőt még egyszer színpadra állítani ebben a formátumban nehéz lenne. Az operának van egy saját stábja, amelyiknek azt lehet mondani, hogy holnap, azért a fizetésért, amit amúgy is kapsz, ezt fogod énekelni. De Paratéren ez nem megy” – magyarázta.

Az AltArt Alapítvány már több mint egy évtizede foglalkozik a patarétiekkel, elindították a Radio Patát, a közösségi rádiót, 2022-ben megszervezték a Khetane fesztivált, felállították a mobil közösségi központot, amelyet igyekeznek megtölteni tartalommal, és rendszeresen tartanak Pataréten valamilyen eseményt, például Cristian Mungiu R.M.N. című filmjét is levetítették is a rendező jelenlétében.

Többször elhangzott, hogy kulturális kezdeményezéseik célja növelni a peremre szorult közösség önértékelését, önbizalmát. „Számomra az egyik legfontosabb jele annak, hogy az önértékelésük megnő, annak, hogy saját magukat emberszámba veszik, hogy leküzdik azt a strukturális egyenlőtlenséget, ami óhatatlanul közöttünk van, az az, amikor ellentmondanak nekem, amikor kritizálnak, amikor kifogásolnak valamit, amikor azt mondják, hogy nem ezt akarjuk, nem jó, István. Hájjal kenegetnek, amikor ezt látom” – emelte ki a kulturális menedzser.