Egy lépéssel közelebb Pataréthez – a Khetane fesztiválon jártunk

Az évtizedek során zajlott kilakoltatások során több száz roma szorult a város peremére, ma már több ezren élik mindennapjaikat életveszélyes körülmények között, a szemétlerakók közvetlen közelében. Az ügyüket felkaroló aktivisták egészen az Emberi Jogok Európai Bíróságáig mentek, a lakhatási körülményeik tekintetében azonban semmi áttörő fejlemény nem történt. A nagyrészt az újrahasznosítható hulladékok gyűjtéséből élő romák helyzetét nehezíti a társadalom és az önkormányzat elutasító magatartása, gyakori példa, hogy a dolgozni jelentkező patarétiekkel szóba sem állnak. Az évek folyamán ez az állapot egészen elidegenítette egymástól a kolozsvári és pataréti közösséget, a bizalom hiánya csak tovább nehezíti az aktivisták próbálkozásait, akik idén először egy fesztivállal kíséreltek meg hidat építeni a város és a peremére szorulók közé.

„Khetane, khetane” – kiáltotta az egyik énekes a színpadon, amint lejárt a pénteki tehetségkutató, majd a zenészekkel együtt rázendítettek egy cigánynótára. Ekkor többen álltak a színpadon, táncoltak, énekeltek, a közönség soraiban a helyiek és a látogatók együtt ropták. Így volt ez az esti koncertek alatt is, amikor helyi énekesek és „kintről” érkező zenészek húzták a talpalávalót.

A Khetane romani kifejezés – egyben a fesztivál jelszava – magyarra fordítva annyit tesz: „együtt”. Ahogy pénteken hazafelé tartottunk Patarétről, úgy éreztük, hogy ez a kis fesztivál elérte a célját, a közbeszédben újabban egyre nagyobb teret kapnak a városból erőszakkal kiutasított romák, ebben pedig vitathatatlan szerepe van a hétvégén zajló rendezvénysorozatnak.

Amellett, hogy sikerült megvalósítani az egyik leglátványosabb módját a gettóba taszított roma közösséggel való találkozásnak, több kolozsvári lakos gondolta úgy, hogy a péntek délutánját, netán az egész hétvégéjét Pataréten tölti, hogy eltűri a szemétlerakók bűzét és hogy jelenlétével támogatja a rasszizmus több formájával is küzdő romák ügyét, egyben a civil aktivisták törekvéseit. A kolozsvári román televíziónak nyilatkozó egyik önkéntes például arról beszélt, hogy véletlenszerűen talált rá a rendezvényre, tulajdonképpen az önkénteseket kereső felhívásra az interneten, és mivel érdeklődik a különböző kultúrák iránt, úgy érezte, a Khetane fesztivál kiváló lehetőség, hogy a kolozsvári romákat közelebbről megismerje.

Az igazság az, hogy a pénteki napon volt egy kis hiányérzetünk. Általánosítani nem szeretnénk, ám a helyszínen azt tapasztaltuk, hogy a többségi társadalomból érkező résztvevők többsége eleve olyan személyek voltak, akik a fesztivál előtt is az ügy támogatóiként voltak ismertek, akik már több ízben részt vettek pataréti témát feldolgozó rendezvényeken. Valahogy az volt az érzésünk, hogy „még mindig nem tört meg a jég”. Szakáts István szervező, az AltArt Alapítvány elnöke a Transtelexnek azonban elmondta, a szombati és vasárnapi napokon már sokkal több városból érkező arc jelent meg a fesztiválon, olyanok, akiket egyáltalán nem ismernek: szombaton már megközelítőleg 800 résztvevőt számoltak, abból legalább 100 személy Kolozsvárról érkezett.

Kialakulóban egyfajta bizalmi kapcsolat (?)

A Khetane fesztivált a Dallas-ként emlegetett negyeddel szembeni domboldalon építették ki gyakorlatilag egy család udvarán, a kis ortodox templom mellett. Erről a helyszínről tudni kell, hogy a négy pataréti közösség közül itt vannak a „legjobb ” körülmények, persze itt is rengeteg az olyan építmény, ahol mai napig nincsenek meg az alapvető higiéniai körülmények. Épp a fesztivál közvetlen közelében áll egy kisebb szemétlerakó, így a helyszínre érkezve akaratlanul is visszahőköl az ember a környezet láttán.

Maga a fesztiválterület nem volt annyira telített, mint ahogy a fesztiválra járók megszokhatták. Nem voltak árusok, nem volt semmilyen „cirkuszi attrakció”. Egy színpad, néhány sátor alá kihelyezett asztalok és padok, Alexandru Fechete roma aktivista, egyben a rendezvény szervezője roma történeti kiállítása, illetve az év elején bemutatott Hova tűntek a gyerekek a kanapéról? című kiállítás is, mely a Karjala / Coastei (ma Nicolae Ivan püspök) utcából kényszerrel kilakoltatott és Patarétre telepített roma közösségre emlékezteti a kolozsvári lakosokat.

A patarétiek számára nem szokatlan, hogy látogatják őket. A helyszínen is tapasztalható volt, hogy kialakult egyfajta bizalom köztük és a fesztivált szervező civil közösség között. Ennek egyik vetülete, hogy a rendfenntartók többnyire helyi férfiak voltak, akik megbízatásukat nagyon komolyan vették, a gyerekeket pedig nagyon gyorsan helyretették, ha azok olyan helyre mentek be, ahová nem szabadott volna. A szervezők egyébként is nagy hangsúlyt fektettek a biztonságra, folyamatosan járőröztek a csendőrök, a fesztivál területére pedig alapos ellenőrzés után lehetett csak bejutni.

A közvetlen hangulat a gyerekek magatartásából érződött a leginkább. Nagyon kíváncsiak, érdeklődőek és sokat mesélnek. Az egyik kisfiúval épp arról beszéltünk, mekkora élmény ez neki, hisz sosem volt még ilyen esemény náluk. Egy másik kisfiú csak egyszerűen elénk állt, és azt mondta: „csókolom, maga milyen szép”. A kedvenc pillanatunk egyébként az volt, amikor a csendőrök körül bóklászó kicsik közül az egyik pacsit kért a járőrtől, az pedig némi hezitálás után egy ügyetlen ötöst adott neki.

Szakáts István elmondta, egészen elképesztő volt látni, hogy nagyon sok pataréti lakos csatlakozott be a közvitába, ahol jelen volt a kolozsvári önkormányzat szociális igazgatóságának elnöke, Aurel Mocan, de a Kolozsvári Metropoliszövezet Közösségfejlesztő Egyesület és prefektúra részéről is mentek ki, hogy a pataréti szegregált közösség problémájáról beszélgessenek a szociológusokkal, aktivistákkal és kutatókkal. Mint mondta, sajnos két óra egyáltalán nem volt elég ahhoz, hogy ezt a kérdéskört és a jelenlegi kihívásokat megfelelőképpen átbeszéljék, de a jelenlévők megegyeztek abban, hogy egy jó kezdeményezést több frontról is támogatni fognak, hisz az önkormányzat továbbra is struccpolitikát művel, ha felmerül ez a téma. „Ezek a beszélgetések hagyományosan a felsőfokú végzettségű fehérek között folynak, de most 2 órán keresztül ott voltak velünk a patarétiek is, hallgatták a beszélgetést és hozzá is szóltak” – meséli Szakáts. Ugyanígy nagyon jó fejleménynek tartja, hogy egy 2 órás filmet legalább 70 pataréti nézett végig, míg korábbi filmvetítésekre alig 10-en, 20-an mentek el.

„Az látszott a három nap alatt, hogy a közösség magáénak látja ezt a rendezvényt. Persze ez annak is köszönhető, hogy az ő zenészeik és az ő közösségükből kitűnő tehetségek léptek fel a színpadon, illetve, hogy az ő kiállításaikat lehetett megnézni. A Khetane nem róluk szólt, hanem ők csinálták. (...) A kollégák mesélték, hogy amikor Prințesa de Aur elkiáltotta magát, hogy »fel a kezekkel Patarét« akkor kirázta őket a hideg. Volt egy ilyen közösségi összetartozás élmény” – számolt be a hétvégéről Szakáts.

12 év távlatában

A Karjala / Coastei utcában élő romák történetét rengeteg újságcikk és tanulmány is feldolgozta már: 2010. decemberében az akkori városvezetés 76 családot lakoltatott ki Patarétre, hogy a házaik helyére egy villanegyed épülhessen, melléje pedig a Babeș-Bolyai Tudományegyetemhez tartozó ortodox teológia és a megyei könyvtár épülete. A csendőrökkel kivonuló önkormányzati alkalmazottak mindössze 40 családdal írattak alá szerződést arról, hogy beköltözzenek azokba a moduláris házakba, amelyeket a szemétlerakó közelébe építettek számukra. A többi családnak azt javasolták, hogy építsenek köréjük barakkokat és éljék ott továbbra az életüket.

Mindez óriási felháborodást keltett az emberjogi aktivisták körében, az ügyet a legfelsőbb európai intézményekig is eljuttatták, hiszen a kolozsvári önkormányzat olyan helyre helyezte át őket, ami életveszélyes az emberi életre nézve. Az egyik pataréti aktivista még korábban számolt be arról, hogy a toxikus környezet miatt rengetegen meghaltak, sokan – köztük gyerekek- lebetegedtek. A Khetane fesztiválon is alig lehetett látni időseket, leginkább 20-as és 30-as éveikben lévő fiatal felnőttekkel (az egykor Karjala utcai gyerekekkel) és azok családjával lehetett kint találkozni.

Az aktivisták úgy tartják, hogy az egy évtized alatt bővülő családok már rég kinőtték azt a 16 négyzetmétert, amit akkor az önkormányzat nekik adott, így a pataréti lakhatási krízis egyre súlyosabbá vált, hiszen kevés fiatalnak volt lehetősége munkába állni és normális életkörülményeket biztosítani az általuk alapított családnak. Az aktivisták által készített tanulmányok adatai szerint a kolozsvári önkormányzat 2010. és 2021. júniusa között mindössze 3 pataréti családnak biztosított szociális lakást a városban. Itt külön kiemelik, hogy a kedvezményezett romák nem az erőszakkal kilakoltatott családok közül valók. Az aktivisták külön nehezményezik, hogy a városban évente átlag 10 szociális lakást osztanak ki, miközben legalább 350-re lenne igény, hiszen nemcsak a pataréti lakosoknak, de más társadalmi közegnek is járna a romániai törvény szerint.