Könyvek sorsa

2024. május 10. – 14:06

Másolás

Vágólapra másolva

A régi mondás szerint „habent sua fata libelli”, a könyveknek is megvan a sorsuk. Születnek, élnek, aztán néha elpusztítják őket. Sokszor megtapasztaltuk ezt mi is. Gyerekkoromban a nyári vakációk egy részét nem olyan messze innen, Csíkszentimrével átellenben, a hegy túloldalán, az erdővidéki Olaszteleken töltöttem a nagyszüleimnél. Nem felejthetem, hogy nagyanyám egyik nyáron elhozta nekem Orbán Balázstól A Székelyföld leírását. Egyetlen példányban volt meg a faluban valakinél, féltett kincsként lapult egy láda mélyén, és valóságos konspiráció kellett hozzá, hogy én beleolvashassak. Ma is emlékszem az illatára, mert egy ilyen könyvnek nem szaga volt, hanem nehéz, részegítő illata, és persze különös tapintása is. Kötelező olvasmányként tette elém nagyanyám, és bár végigolvasni időm nem lehetett, izgatottan lapozgattam. Könnyű volt rájönni, hogy miért kellett titokban tartani ezt a könyvet. Tilos volt akkoriban a múlt, mert másféle jövőt sugallhatott volna, mint amilyent hivatalosan ígértek nekünk. Sokszor találkoztam aztán később is tiltott könyvekkel, ilyen volt például George Orwelltől az 1984 vagy Curzio Malapartétól a Kaputt. Sokáig Dsida Jenő verseinek egy része is „index alatt volt”, ahogy akkoriban mondták. Még az Utazások Erdélyben című útikönyvet is elkobozták a határon, ha megtalálták valakinél. Szerzőként magam is megtapasztaltam, hányféle tiltás lehetséges. Egyik verseskönyvemet a megjelenése után, 1984-ben – úgy látszik, mágikus évszám ez – vették ki a könyvesboltokból. Szintén akkoriban vonták vissza azt a tankönyvet, amelyet a huszadik századi magyar irodalomról írtam 1980-ban. Közben ugyanis nemkívánatos íróvá lett Romániában Illyés Gyula. Sok ilyen történet van 1989 előttről.

Érthető tehát, hogy

máig érzékenyek vagyunk, ha valahol valakik beleszólnak a könyvek sorsába, mondjuk, bedarálják vagy fóliázzák őket. Mintha minket hallgattatnának el. Mert hát végső soron sohasem a könyvekről van szó, hanem az emberekről.

Az írókról és olvasókról. Meg a kiadókról természetesen. Ha könyvet vásárolunk, nem papírt veszünk, nem betűt, hanem egy író gondolatait. Véleményét a múltról, jelenről és jövőről. Egy ember reményeit és csalódásait. Vágyakozását a szeretetre. Ahogy már Ady Endre őszintén megmondta: „Szeretném, ha szeretnének”. Szeretném, ha olvasnátok. Szeretném, ha megértenétek. Szeretném, ha adhatnék nektek valamennyit abból, aki vagyok.

Igen, kedves olvasók, nem a papirusztekercsek, nem az összefűzött lapok maradandóságáról kell beszélnünk, vagy csak olyan értelemben, hogy az alexandriai könyvtárban a tűz vajon hány szenvedő, reménykedő, töprengő ember gondolatait emésztette el, és egy mágneses vihar esetleg hogyan teheti tönkre az írók elektronikus üzenetét. A könyv csak eszköz. Igaz, hogy szép. Igaz, hogy öröm kézbe venni. Jó lenne mégis, ha ilyenkor, amikor ennyi könyv összegyűl egy helyen, képzeletben behelyettesítenénk minden könyvet a szerzőjével. Nem tudom, hány könyv lehet itt, de biztosan sok-sok ezer. Még akkor is, ha egyik-másik szerzőnek több könyve is van, minden bizonnyal megtelne az írókkal a sportcsarnok előtti tér. Azokkal, akik kortársaink, és azokkal, akik frissen kiadott könyvükkel eljöttek közénk egy pillanatra a múlt századokból, mert akit olvasnak, feltámad újra meg újra.

Állítólag a mű magáért beszél, és egy jó vershez, regényhez, esszéhez, még kevésbé egy tudományos munkához nem kell a szerző életrajza. Rég volt, amikor ugyancsak Ady Endre azt írta: „Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga”. Szét tudom választani én is a szerzőt és a művet természetesen. Mégsem hittem el soha, hogy nem úgy kell elképzelni a könyvet is, mint ahogy az istenhívők látják a világot. Van egy lenyűgözően sokszínű valóság, amelynek mi is részei vagyunk, és van egy teremtő, aki mindezt létrehozta. Van egy szépséges tündérmese, a János Vitéz, és van egy költő, aki megteremtette ezt a tündérországot, hogy ily módon igazságot szolgáltasson a szenvedőknek. Petőfi-év volt a tavaly, és a megemlékezésekben a verssorok közt mindig felbukkant a költő, mintha a versek csupán közvetítenének nekünk valami fontosabbat, egy zseniális fiatalember korán félbeszakadt életét. Mint ahogy szűkebb pátriánkból, a Székelyföldről származó nagy magyar íróink, Mikes Kelemen vagy Tamási Áron művei is valójában csak életpályájuk egy-egy gyötrő dilemmáját közvetítik.

Milyen érdekes, és milyen elkeserítő is, hogy az erdélyi író legfőbb kérdése ezelőtt háromszáz évvel szinte ugyanaz volt, mint ezelőtt száz évvel, és mint ma is elég gyakran: hogyan lehet megtartani a szülőföldet legalább a könyvekben?

Talán oka volt Tamási Áronnak elmenni innen. Mégis kár, hogy elment. De a szülőföldjétől távol is arról írt folyamatosan, amit maga mögött hagyott. Akárcsak hajdanában a száműzött Mikes Kelemen. Igaza volt Kós Károlynak, aki a legnehezebb időkben itthon maradt, vagy Bánffy Miklósnak, aki hazajött. Hányféle könyv és hányféle ember! Mind mondani akarnak nekünk valamit. Azt akarják, hogy megértsük, mit miért tettek. Hogy olvassuk őket! Nincs boldogabb író, mint akitől éppen aláírást kér valaki a könyvébe.

Figyelni kell kortársainkra, és újra fel kell lapozni a régieket is. Szabadkától Csíkszeredáig, Sepsiszentgyörgytől Dunaszerdahelyig a magyar irodalom egy és oszthatatlan, de ugyanakkor választ kínál sajátos történelmi vagy politikai problémáinkra is. Van mit tanulni legkiválóbb írástudóinktól. Bárki bármit is mondjon, a könyv formája változhat, de írók és olvasók mindig lesznek. A mesterséges intelligencia könyvet is írhat persze, de ugyanbizony kit érdekel az a könyv, ha a mondatok mögött nincsen egy arc, egy élet, egy lélek.

Boldog lett volna Orbán Balázs is, azt hiszem, ha sejtette volna, hogy hatkötetes munkáját majdan kéziszekéren hozzák fel az Alszegből a Felszegbe. Kicsiszekéren, ahogy felénk mondják. De el is keseredne, ha látná, hogy amit ő több mint másfél évszázada gondolt, ma is gondolható, és amit már akkor is meg kellett volna szívlelni, ma sem akarja mindenki tudomásul venni. Íme:

A természet adományainak ezen gondatlan elhanyagolása, a föld kincseinek ezen tekintetbe nem vétele okozza aztán, hogy Csíknak felszaporodott népessége otthonjában tevékenységi tért és foglalkozást nem kaphatván, munka után messze vidékekre elvándorol. Midőn a kaszálás, cséplés korszaka bekövetkezik, akkor Csík férfi népességének fele karavánokban vonul a megyékbe munkát keresni, mit, mivel nagyon jódologuak, szorgalmatosak, kapnak is. Ekként vándorolnak el messze vidékekre a nők kukoricza-kapálás- és aratáskor, s kik nyugatnak tartanak, azok a munka végeztével vissza is térnek tüzhelyükhöz; de sokkal veszélyesebb a munkakeresőknek kelet felé való áramlata, mely mindig künnmaradókat, s mi több, – áldozatokat hagy maga után.

És ezen kifelé áramlata fajunknak annál veszélyesebb, mert a mily mérvben az fogyasztja fajunknak erőteljes férfiait s tépi le szépségeinek legszebb gyöngyeit, éppen oly mértékben viszáramlat támad amonnan ide, s ha a határszéli falukat ugy Csíkban mint Háromszéken és a Barczán behatóbb vizsgálatunk alá vesszük, mindenütt észlelhetjük ujabbkori betelepedések, észrevétlen beszivárgások általi nagyobbodását azon ellenséges elemnek, mely e hon egy részének elszakítását tüzte ki törekvése czéljául. És ne higyjük, hogy ezen elemnek lassu beszivárgása esetleges, hogy azokat a szabadabb lét, szabadabb mozoghatás, jobb kormányzat stb. vonzák ide, nem, hanem az egy alattomosan, titokban müködő propagandának müve, mely a másénak elsajátítását tűzte ki feladatául, mely a polgárosodás romjaira akarja diadal-zászlóját kitűzni.

Ideje azért a székely kivándorlás és ezen beáramlás megakadályozására gondolni: mit leginkább a gyáripar felvirágoztatása által lehet elérni, melyre kiválóan hivatossággal bir Csíknak tevékeny népessége, mert Csíkszék népe szép, erőteljes, szorgalmas és munkaszerető, s miként a székely általában tanulékony, éleseszü, élénk felfogásu, szóval bir mindazon tulajdonokkal, melyek mesterségek és iparüzésre szükségesek.”

Így van, kesereghetünk azon, hogy az akkori dilemmák máig nem szűntek meg, a népességfogyás ma is veszélyezteti a jövőnket. De van egy másfajta olvasata is annak, amit Orbán Balázs írt. Eltelt több mint másfélszáz év, és még mindig itt vagyunk. Sőt, gyarapodtunk. Kulturális intézményekben, iskolákban, könyvekben is. Mi lehetne erősebb bizonyíték erre, mint egy ilyen könyvvásár, amilyenre a Székelyföld krónikása nem is gondolhatott volna annak idején. Nem beszélve arról, hogy rá sem ismerne Csíkszeredára, amelyről eléggé szomorú képet festett egykor.

Bajban voltunk, és talán bajban vagyunk még. De tessék ránézni erre a vidékre, tettünk is közben valamit azért, hogy elmúljék a baj.

Ez a város most néhány napig éppen a könyves magyar világ közepe. Itt van a könyveivel Magyarország, Felvidék, Délvidék, itt van Budapest, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely és így tovább. A határon pedig senki sem veheti el tőlünk az erdélyi útikönyvet. Jó vásárt, jó olvasást kívánok mindenkinek!

(Elhangzott 2024. május 9-én a Csíkszeredai Könyvvásár megnyitóján.)

A Transtelex egy egyedülálló kísérlet

Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!

Támogató leszek!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!