Egy igazi értelmiségi – Nicolae Manolescu halálára

A kilencvenes évek elején ismertem meg közelebbről. Ráadásul nem az irodalom, hanem a politika hozott össze minket. A ma már lassan feledésbe merülő koalícióban, a Demokratikus Konvencióban tervezgettük együtt az igazi rendszerváltást. Néha vitáztunk is, de abban mindenképpen egyetértettünk, hogy merre kellene mennünk, és milyen mintákat kellene követnünk. Csupa értelmiségi, írók, tudósok, tanárok, művészek. Bár azelőtt is, azután is magyarul írtam, közben olvastam folyamatosan a román irodalmat, és tisztában voltam Nicolae Manolescu irodalomkritikusi és irodalomtörténészi jelentőségével. Mégsem esett akkor szó köztünk irodalomról. Nem emlékszem még egy félmondatra sem, amivel ő vagy bárki azokon a megbeszéléseken ilyesmire utalt volna. Pedig voltak még ott írók többen. De éppen nem az irodalmat, hanem az ország sorsát akartuk megváltoztatni.

Bizonyos értelemben szerepet játszottunk mindannyian, hiszen egyik napról a másikra olyan feladatra vállalkoztunk, amelynek látszólag nem sok köze volt eredeti hivatásunkhoz. Még a politika terminológiáját is akkor hirtelen kellett megtanulnunk.

Értelmiségiek kerültek egyik-másik politikai párt élére, és úgy tűnt, sikerül legalább egy pillanatra megvalósítani a platóni álmot, hogy filozófusok vezessenek minket. Illúzió volt?

Nem vagyok biztos benne. Nemcsak egyetértettem sok mindenben a hamarosan pártot alapító Nicolae Manolescuval, hanem meg is szerettem őt. Nem merem állítani, hogy rögtön barátok lettünk, hiszen idősebb is volt nálam, nem is találkoztunk éppen olyan gyakran, de azért nem felejthetem beszélgetéseinket kettesben vagy akár hármasban párizsi barátjával, Mihnea Berindei-jel, aki sokat segített nekünk, magyaroknak is. Lobbyzott mellettünk. Mellesleg ez a lobby is egy frissen tanult kifejezés volt akkoriban. Ismétlem, megszerettem ezt a nagyon művelt, nagyon igényes, nagyon szókimondó, igazához foggal-körömmel ragaszkodó és mégis pragmatikus értelmiségit. Talán humoráért, talán tudásáért, de leginkább őszinteségéért. Pedig ez a politikában abban az időben sem volt nyerő. Ő mégis őszinte volt akkor is, amikor pártot vezetett, amikor tárgyalt, amikor egyezséget kötött. Úgy politizált, ahogy írt. És ez nagyszerű dolog. Kevesen képesek megmaradni értelmiséginek minden körülményben, de neki sikerült.

Emlékszem, valamikor 1992-ben el kellett döntenünk a Demokratikus Konvencióban, hogy ki lesz a közös államelnök-jelöltünk az őszi választásokon. A jelölőgyűlésen minden pártnak volt egy bizonyos számú elektora. Mi, magyarok hatan voltunk: Csapó József, Domokos Géza, Markó Béla, Szőcs Géza, Takács Csaba és Tokay György. Ebből a hatból három író volt, másik kettő pedig újságot is írt valamikor. Meghallgattunk minden jelöltet, bemutatkoztak, aztán kérdéseket lehetett feltenni, mintha állásinterjúról lett volna szó. Nicolae Manolescut a parasztpártiak könyörtelenül kifaggatták, kérdéseikből kiderült, hogy a jövendő államfőtől minél keményebb leszámolást várnának mindenféle más ideológiával, a sajátjukon kívül. Ő is tudta nyilván, hogy mit akarnak tőle, mégsem a tetszést választotta, hanem az őszinteséget. Hogy le kell számolni a múlttal, ezt ő igazán tudhatja, hiszen a családja is megszenvedte az előző rendszert, de ugyanakkor a társadalmi békére kell törekedni. Néhány szavazattal veszített végül. Aki nyert, az is jelentős értelmiségi volt egyébként.

Akkoriban még ezek voltak az ellenzéki alternatívák. Egyik értelmiségi a másikkal szemben. Ma már elképzelhetetlen az ilyesmi. Milyen kár, hogy sorra eltűntek az értelmiségiek a politikából!

És milyen fontos volt, hogy később aztán Nicolae Manolescu mégis elnök lett, a Romániai Írók Szövetségének elnöke. Ebben a tisztségében találkozhattunk ismét, egyre sűrűbben. Ma sem felejthetem, ültünk a Victoriei Palotában az úgynevezett Fehér Szalonban a kétezres évek közepén, én miniszterelnök-helyettesként, ő az alkotószövetségek küldöttségének vezetőjeként, és a kulturális folyóiratok finaszírozási nehézségeiről tárgyaltunk. Furcsán éreztem magam, magyar politikus, akitől jeles román értelmiségiek, írók és művészek várnak támogatást. Mögöttünk voltak már a rendszerváltás utáni puskaporos esztendők, de azért még különös helyzet volt ez mindenképpen számomra is. Viszont Nicolae Manolescu, a román irodalom, a román kultúra óriása ezt nem így látta. Neki természetes volt mindig, hogy közösen meg kell oldanunk egy problémát, és a többi teljesen mellékes.

Sokáig diplomata volt a francia fővárosban, mégsem taktikázott. Dühösen, indulatosan foglalt állást mindenféle intolerancia ellen, elítélte a nacionalizmust, az antiszemitizmust, a populizmust, de a túlhajtott polkorrektet is. Félig erdélyi volt, vagy szellemében talán egészen az. Mégis barátok voltunk, azt hiszem. Mint ahogy barátok voltak Szilágyi Istvánnal is, akinek temetésére még üzenetet küldött a minap. Sokat tárgyaltak, sokat egyeztettek ketten az Írószövetség sorsáról, figyelt arra, hogy a magyar írók is otthon érezzék magukat ebben a szövetségben. Aztán változott az én helyzetem is, abbahagytam a politikát, és Nicolae Manolescu meggyőzőtt, hogy vállaljam el a Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókjának elnökségét, ami másként eszem ágában sem lett volna. Tessék belegondolni: egy román író magyar írót javasolt az egyik írószövetségi fiók élére. Ravasz húzás? Nem. Inkább transzilván bölcsesség. Mindig tudta, mit akar. Ő volt az igazi politikus. Vagy az igazi értelmiségi? Nem tetszeni, hanem használni akart. Nagy veszteség, hogy már nincsen közöttünk. Nyugodjék békében!