Császári rendeletre volt szükség a családnév meghonosodásához: I. Ferenc kétszer is törvénybe foglalta viselését

I. Ferenc 1815-ben, majd 1817-ben is elrendelte, hogy a „görög nem egyesült rítusú”, azaz ortodox keresztények (akik alatt kifejezetten a szerbeket értette) -ić végződésű nevüket a továbbiakban öröklődő családnévként viseljék. Ezekről a nevekről ugyanis az állami hivatalok nem tudták eldönteni, hogy apai vagy családnevek-e. Petar Popović fia éppúgy feltűnhetett Popović, mint Petrović név alatt, ami komoly zavart okozott.

Mire jó a családnév? Ha mai életünkre gondolunk, kielégíthet minket a magyarázat, hogy a sok Péter és Anna között a családnevek segítenek rendet vágni.

Ezt az egyénítést azonban más módokon, ragadványnevekkel vagy András fia Péter típusú megoldásokkal is el lehet érni. Ráadásul a családnév történetének évszázadai alatt a legtöbben olyan kis közösségekben éltek, ahol mindenki ismert mindenkit, és tökéletesen elboldogultak családnevek nélkül, akár megszólítani akartak valakit, akár hivatkozni rá.

Miután magyar nyelvterületen a szentek nevei a 13. században elkezdték kiszorítani a világi magyar személyneveket, előfordulhatott, hogy az egymás közelében élők többsége nyolc-tíz férfi és ugyanannyi női keresztnéven osztozott. De a magyar családnevek megjelenését aligha az ő megkülönböztetésre irányuló igényük okozta.

Magyarországon elsőként a bárók viseltek családnevet a 14. század első felében, valószínűleg nyugati eredetű divatként. A megélénkülő oklevelezés hatására aztán előbb a köznemesek körében gyökeresedett meg a családnév, majd a 15. században már a közrendűeket is, köztük elsőként a férfiakat, családnévvel kezdték emlegetni.

Míg a nemesek számára az új névelem praktikusnak bizonyult, hiszen segített biztosítani öröklési jogukat és fenntartani kiváltságaikat, a jobbágyok esetében egyértelműen a külső hatalom érvényesítette nézőpontját. A helyi közösségek belső használatú nevei ugyanis a közösségen kívül állók számára áttekinthetetlenek voltak: a földesúri, egyházi és királyi adminisztráció nem volt képes azonosítani a ragadványneveket a viselőkkel, vagy számontartani, hogy kit melyik rokonáról neveztek el.

A családnév kiterjesztése az alsóbb néprétegekre a hatóságok számára is azonosítható alanyokat teremtett, ily módon megkönnyítette az adó és a dézsma kivetését és a férfiági leszármazás követését.

A 16. századra a nyugati kereszténységhez kötődő magyarországi lakosok között normává vált a kételemű, öröklődő családnévből és keresztnévből álló névrendszer. A kettő a magyarban épp fordított sorrendben állandósult, mint (itáliai hatásra) Nyugat-Európában, amit a szakirodalom a magyar jelzős szerkezetre vezet vissza. Ugyanakkor a családnevüket a legtöbben még több évszázadig nem használták a mindennapokban, hiszen továbbra is rendelkezésükre álltak az egyéni és öröklődő ragadványnevek.

Míg a nemesek és más kiváltságosok ragaszkodtak a családnevükhöz, a többieké pár nemzedék után ragadványnévként kialakult újakra cserélődhetett le. Bizonyos vidékeken az is gyakorinak számított, hogy egy új házhelyre költöző férfi a korábbi birtokos nevét kapta meg, amely aztán a házhely neveként öröklődött tovább.

Az új nevekről, névelemekről aztán hol tudomást vettek a 17. század végétől általánossá váló anyakönyvek, hol nem.

A 18. századi nagy migrációs hullámok lezárultával az anyakönyvek szilárdították meg a családneveket, amelyeket legkésőbb az állami anyakönyvezés 1895-ös bevezetése óta csak külön eljárással lehet megváltoztatni.

Legnehezebben a helyesírás állandósult – 1900 körül még előfordult, hogy ugyanazon személy családnevét egy iratban háromféleképpen írták. Közben az állam beszüremkedése a személyes szférába és a városiasodás természetessé tette annak a névnek a használatát, amelyen nyilvántartanak minket.

Faluhelyen azonban a közelmúltig jelentős maradhatott a különbség a hivatalos és a mindennapos névhasználat között. A kalotaszegiek 1960–1962 körül csak a helyiek kisebb részére utaltak hivatalos családnévvel, amit egyes falvakban szinte teljesen mellőztek. A két- és háromelemű nevek ehelyett az elnevezés sokféle alternatív eszközével éltek: Flanell Feri (családi ragadványnév), Kocsis Erzsi (egyéni ragadványnév), György Pista Jani (a telekről, ahol élt), Gyuri János (anyjáról, Balázs Gyuri Katiról), Néne Bandi (Néne Kati veje), Pistók Feri (Marci Pistók unokája), Kovács Erzsi (Berki János kovács felesége).

Egy személynek több ragadványneve is lehetett, ráadásul az életút során ezek is változhattak.

A családnév használata Európa többi részén szintén többlépcsős folyamat eredményeként érte el mai jelentőségét. Divatja az észak-itáliai városokból indult a 10. században, és gyorsan elterjedt ugyan a dél- és nyugat-európai előkelők és írástudók között, de évszázadokba telt, amíg a parasztok tömegeit is családnévvel látták el.

A családnevek állandósulását a földhasználat és az öröklés szabályozása is ösztönözte. Az egyéni névből és (többnyire egy, Ibériában több) családnévből álló európai névrendszer az újkor hajnalára kialakult, de a családnév a 19. századig gyakran cserélődött és használata a mindennapi kommunikáció szempontjából külsődleges maradhatott.

A névrendszer megszilárdítása új szintre lépett az abszolút monarchiák idején, amelyek megpróbáltak a mindennapokban is beavatkozni alattvalóik életébe és integrálni olyan csoportokat, amelyekkel korábban csak közvetve érintkeztek. A 18. és 19. század fordulóján bevezették az első állami anyakönyveket, és szinte egymást érték az öröklődő családneveket előíró rendeletek, melyek sokszor kifejezetten a zsidókra vonatkoztak.

Az elsők között volt ezek sorában II. József 1787-es rendelete, amellyel a gyakran csak apai névvel rendelkező zsidókat német családnév felvételére kötelezte. Mint láttuk, a Habsburgok szemében a zsidó nevekhez hasonló szálkát jelentettek a keleti keresztények nevei is, akik körében a családnévviselés szintén csak későn honosodott meg.

Az európai névrendszer két perifériáján, a Balkánon és Észak-Európában az állam és az államegyházak jellemzően az apai nevek befagyasztásával teremtettek családneveket a közrendűek számára.

Ezért visel a mai skandinávok, görögök, szerbek és bolgárok többsége „befagyott” apanévi eredetű családnevet. Ez a trend egyedül Izlandot kerülte el, ahol a legtöbb újszülöttet, a hagyományos névrendszernek megfelelően, az apja nevéhez illesztett -son vagy -dóttir névelemmel anyakönyvezik.

Kínában már az i. e. 1. évezredben kialakult az európai családnévre erősen hasonlító névelem, amelyet a koreaiak és a vietnámiak is átvettek. Az Európán kívüli világban ugyanakkor sokszínű és gyakran plurális névrendszerek és névöröklési szokások fejlődtek ki. A nevek nemcsak szituációtól függően, de életszakaszról életszakaszra is változhattak. A varjú nép Öt Medve nevű tagja például Hat Medvévé válhatott, miután megölt egy hatodikat.

A családneveket részben az európaiak terjesztették el egy kulturális csomag részeként, részben az őshonos elitek vezették be európai mintára – annak ellenére, hogy eredeti kontextusukban a korábbi nevek is tökéletesen betöltötték a személynév funkcióit. A folyamatot hasonló hatalmi mechanizmusok irányították, mint a családnévviselés kiterjesztését az európai közrendűekre. A két folyamat időben át is fedte egymást, hiszen a spanyol hódítók már javában spanyol családneveket kényszerítettek a meghódított mexikóiakra, amikor Skandináviában még csak a nemesség rendelkezett velük.

Míg azonban a forrásokból nem látszik, hogy a ragadványnevekből az európai középkor végén mennyiben alakultak ki spontán módon a családnevek és mennyiben fagyasztotta be őket az adminisztráció, a gyarmati környezetben sokszor nyilvánvaló a külső névadás. Kisebb léptékben missziós telepek, iskolák és fehér munkáltatók voltak a névadók, tömeges méretekben pedig kormányzati tisztviselők, akik vagy a helyi nyelvekből és hagyományokból merítettek, vagy európai neveket adtak a helyi lakosoknak. Theodore Roosevelt megbízásából a sziú származású Charles Eastman a sziú nevek lefordításával alkotott angol családneveket, ellenben Narciso Clavería y Zaldua kormányzó a Fülöp-szigeteken, 1849-ben településenként azonos betűvel kezdődő spanyol családneveket osztott ki.

Külön fejezetet érdemelnének azok a modernizációs névreformok, amelyekkel bennszülött uralkodók egy csapásra teremtették meg a polgáraik nyilvántartását megkönnyítő családnévrendszert, például a Meidzsi Japánban (1870–1875), VI. Ráma Sziámban (1913), Reza Pahlavi sah Perzsiában (1918) vagy Musztafa Kemál pasa (Atatürk) Törökországban (1934). A polgároknak engedték át a döntést jövendő nevükről, ám ez az elv ellentétbe kerülhetett azon törekvésükkel, hogy egy nevet ne viseljenek túl sokan. A török családfők például több lehetőséget is megadtak kérelmükben, remélve, hogy az egyiket megkapják.

Mindez némileg hasonlított arra a 18–19. századi folyamatra, melynek során a közép- és kelet- európai zsidók kaptak családneveket.

A családnév az európai kultúra globalizálódásával vált általánossá a világon, még ha néhány országban (Izlandon kívül például Malajziában és Etiópiában) máig sem terjedt el használata.

Fejlődése a 14–19. századi Magyarországon nagyjából egyszerre haladt Európa magországaival és azonos trendeknek engedelmeskedett, de globális elterjesztésében Magyarország legfeljebb mellékszerepet játszott.