Egy globális diaszpóra Erdélyben: Apafi Mihály erdélyi fejedelem kiváltságban részesíti a megtelepedő örmény kereskedőket

„Azonban a mostan élő örmények elődei 1672-ben telepedtek le Erdélyben, kiknek őshona a jelenlegi Orosz-Örményországban, romjaiban is hatalmasan elterülő királyvárosnak, Áninak előkelő és gazdag egykori lakossága” – írta Ávedik Lukács, az erdélyi Erzsébetváros örmény katolikus plébánosa és helytörténésze a millennium ünneplésére szánt monográfiájában, 1896-ban.

A romantikusan hangzó mondatban megtalálhatók azok a szimbólumok, amelyekre a 19. századra elmagyarosodott erdélyi örmények identitása épült: az Ániból (a középkori Örmény Királyságnak – Bagratida-ház – legendás gazdagságú fővárosa, melynek romjai a mai Törökország területén fekszenek) származás legendája és erdélyi megtelepedésük fejedelmi kiváltsággal.

Az eredet és letelepedés e narratívája sok tekintetben azonban nem más, mint egy több forrásból táplálkozó feltalált hagyomány. Az 1672-es letelepedés mítoszának alapjait a történetírásban a jezsuita Rudolf Bzensky (1651–1715) rakta le. Az Ániból származás tudata pedig Minas Bžškeanc‘ (1777–1851, ejtsd: Bözsöskeanc) örmény katolikus (mechitarista) szerzetes 19. század közepi, Velencében kiadott munkájához kapcsolható, aki az egész kelet- európai örménységet egységesen Ániból származó csoportként írta le, és ezáltal romantikus koncepcióba illesztette történetüket.

Mindkét hagyomány mögött rejlik azonban némi igazság: míg az 1672-es évhez I. Apafi Mihály (1661–1690) erdélyi fejedelem adománylevele köthető, addig az áni eredet a Zamośćban (Lengyelország) született Simeon Lehac‘i (1584–1639) útleírásában tényszerűen került elő, igaz, a lembergi (Lviv, Ukrajna) örmények vonatkozásában. Egységes Áni-örménységről Lehac‘i azonban nem tett említést – aminek állítása már csak azért is nehezen hihető lett volna, mivel maga írja ugyanabban a fejezetben, hogy míg egyes örmények az örményt beszélik Lembergben, mások a tatár nyelvet (amelynek írott változata az armeno-kipcsak), ami pedig különböző migrációs hátterű csoportokra utal.

Erdélyben az örmények a 17–18. század során folyamatosan telepedtek le, Havasalföld, Moldva és Podólia irányából érkezve oda. Tehát olyan kelet- és délkeleteurópai kiindulórégiókat lehet itt számba venni, ahol a különböző migrációs hátterű örmény etnikai csoportok találkoztak és hosszabb ideje együtt éltek. A Kárpátok hágóin átkelve többnyire kisebb közösségeket alkotva telepedtek le Erdély különböző részein.

1672-ben feltételezhetően egy nagyobb csoport érkezett Erdélybe. Az erdélyi örmények I. Apafi Mihálytól ekkor letelepedési-kereskedelmi kiváltságokat és a szabad bíróválasztás jogát kapták meg.

Ennek nyomán az erdélyi örmények a többségi társadalomtól elkülönülő önkormányzatisággal és közigazgatással bírtak: kereskedőkompániákat, mercantile fórumokat és magisztrátusokat hoztak létre.

Olyan kereskedőközösséget alkottak, amelynek nemcsak helyi vagy épp regionális kötődései voltak, hanem a 17–18. század globális viszonyaihoz is kapcsolódott. Az örmények a világ valamennyi nagy birodalmában egyidejűleg és sikeresen tevékenykedtek, kereskedőhálózatuk pedig szétterült Európában és Ázsiában, és összekapcsolta az iszlámhoz tartozó világgazdaságokat a keresztény mediterrán világgal.

A kora újkori örmény kereskedőhálózat központja Új-Dzsulfa volt a Perzsa Birodalomban. Ezt a 17. század elején építették, miután I. Abbász perzsa sah (1588–1629) deportálta őket (a ma Azerbajdzsánhoz tartozó) Nahicsevánban található Dzsulfából a Perzsa Birodalom fővárosába, Iszfahánba.

Az iszfaháni Új-Dzsulfában megtelepülő örmény családok által kialakított kereskedelmi hálózat nyugaton Konstantinápolyon át elért Velencéig, Nápolyig, Marseille-ig és Amszterdamig, északon Moszkváig és Narváig, keleten Madraszig, Kínáig és Maniláig.

Az új-dzsulfai örmény kereskedők finanszírozták az örmény nyelvű Biblia kiadását Amszterdamban a 17. század végén, akárcsak az első örmény újság megjelentetését a 18. század végi Madraszban. A központosított és stabil birodalmak a közlekedés és kereskedelem infrastruktúrájának kiépítésével, valamint a különböző örmény kereskedőközösségek patronálásával segítették elő e távolsági kereskedelmet.

Egy ekkora hálózat működtetéséhez helyi szinten önálló gazdasági és jogi struktúrák megteremtése volt szükséges – Erdélyben is épp ilyenek működtek.

Az erdélyi örményekről biztosan tudjuk, hogy nemcsak a bécsi, de a lipcsei vásárokon is jelen voltak, a Kárpátok hegyeinek faanyagát egészen az Oszmán Birodalom fekete-tengeri kikötőihez úsztatták, továbbá hogy számosan közülük meggazdagodtak és tőkeerőssé váltak.

Tevékenységük alapján a kereskedő diaszpórák (trade diaspora) kategóriájába lehet őket sorolni, ugyanakkor az arisztokrácia és a parasztság közötti gazdasági résbe „ékelődtek”, privilegizált helyzetük pedig kiváltotta a nem örmény társadalom számos tagjának ellenszenvét, így érdemes őket közvetítő kisebbségként (middelman minority) is számba vennünk – e két koncepció eleve szorosan kapcsolódik egymáshoz.

Az ellenszenv sokszor vezetett konfliktusokhoz. 1712-ben Besztercén (Bistrița, Románia) pestisjárvány ütötte fel a fejét, amit a város többségét képező szászok az itt lakó örményekre fogtak. A város tanácsának határozata szerint egy napon belül el kellett hagyniuk Besztercét. Az örmények elűzésével a pestis problémája persze nem oldódott meg, a betegség az 1710–1720-as években a város körül továbbra is szedte áldozatait. A konfliktus mögött sokkal inkább a szászoknak konkurenciát jelentő örmény kereskedőtevékenység húzódhatott.

1795-ben pedig a gyergyószentmiklósi (Gheorgheni, Románia) székelyek panaszolták be az örményeket, arra hivatkozva, hogy magisztrátusuk miatt nem tartoztak másoknak felelősséggel: „a Csikszépvizi és Gyergyó Szent Miklósiaknak merészségek annyira terjedett, hogy magoknak Magistratust formaltak, azt különös pecséttel, minden ama megkivántato privilegium nélkül éltetik, ilyen környül irással: Sigillum Armenorum Gyergyo Szentmiklosiensis Magistratus.”

Az örmény közvetítő kisebbség eközben fontos szerepet töltött be Erdély modernizációjában, különösen Székelyföld urbanizációjában. A keleties, a bizánci építészetből kifejlődő örmény építészeti stílus a Kárpátoktól keletre fekvő régiók közösségeinél megmaradt, a Kárpát-medencébe érkezők körében azonban már nem volt hatása.

Az alig pár évtizede Erdélyben élő örmények Szamosújvár (Gherla, Románia) városát a Habsburg Birodalom nyugati tartományainak építészetét jellemző barokk stílusban építették fel.

A telekkimérést bizonyos források szerint a korszak híres hadmérnöke, Morando Visconti végezte, míg más utalások szerint Szamosújvár a római örmény építész, Alexa tervei szerint épült fel. Gyergyószentmiklós karakterére az örménység építészete a 18–19. század fordulóján kezdett komolyabb hatással lenni: az addig főként fából építkező városban örmény kereskedőcsaládok terjesztették el a kőből építkezést.

1690–91-ben az addig apostoli örmény hitű erdélyi örmények unióra léptek a katolikus egyházzal, ezzel egyszerre erősítették monarchiabeli integrációjukat és őrizték meg sajátos erdélyi különállásukat. Az unió elsősorban a botosáni (Botoşani, Románia) születésű Oxendio Virzirescónak (1655–1715) volt köszönhető, aki aladiai címzetes püspökként a római Sacra Congregatio de Propaganda Fide (Hitterjesztés Szent Kongregációja) növendékeként és misszionáriusaként tevékenykedett Erdélyben.

Az unió révén az örmények Erdélyben megtarthatták ősi rítusukat, akárcsak az egyházi vezető választásának jogát, a liturgia nyelve pedig továbbra is az óörmény (grabar) maradt.

Az unió mögött birodalmi érdekek húzódtak meg, a Habsburgok ugyanis elsősorban a katolicizmus elterjesztését támogatták, ami egyfajta vallási homogenizációt jelentett. A katolikus unió az apostoli örmény hiten lévő vallási kisebbség számára a többséghez és befogadó közeghez kapcsolódást erősítette, ami megkönnyítette számukra a kiváltságok megszerzését és a beilleszkedést a rendi társadalomba.

Virziresco örmény szertartású, önálló római katolikus egyházmegyét nem tudott létrehozni. Halála után az erdélyi örmények próbáltak ugyan élni azon jogukkal, hogy maguk válasszák meg püspöküket, a Görgényszentimrén (Gurghiu, Románia) megtartott püspökválasztó gyűlésen azonban nem tudtak megegyezni.

A Hitterjesztés Szent Kongregációjának döntése értelmében a gyulafehérvári, latin rítusú római katolikus püspök kapta meg az erdélyi örmények feletti joghatóságot, aminek hatására az erdélyi örmény közösségekben erőteljes latinizáció ment végbe. Eközben az egyházi kapcsolatok aktivizálódása is megfigyelhető volt: az erdélyi közösségekbe az örmény kultúra és vallás különböző szegmenseit képviselő katolikus misszionáriusok érkeztek, akik szellemi érintkezési pontokat jelentettek a világ számos táján élő örmény közösségekkel.

Az ilyen globális misszionáriusi életutak egyik szemléletes példája az oszmán birodalombeli Erzurumban született Xač‘atowr Ērzrowmec‘i (1666–1740; ejtsd: Hacsatur Erzrumeci), aki Konstantinápolyban, Rómában, Velencében, Péterváradon (Petrovaradin, Szerbia) is tevékenykedett, majd Virziresco halála után az erdélyi örmény katolikus közösségbe érkezett (1719).

Szemlátomást nagyon meg voltak vele elégedve az erdélyi örmények, sőt azt szerették volna, ha hosszabb távon is marad. Ērzrowmec‘i gazdag levelezése az egyházi tevékenysége mellett az uniált örmény társadalmakról is sok információt tartalmaz – nemcsak Szamosújvárról, hanem az említett területek örmény közösségeiről is.

Teológiai munkáinak kiadásában – amelyek az erdélyi örmény könyvtárak kötetei között több példányban is megtalálhatók – két segítője is akadt: Dominus Elias Ancirensis és Dominus Petrus Erzurumensis, akik ankarai és erzurumi származású szubdiakónusként teljesítettek mellette szolgálatot.

Ērzrowmec‘i-hez hasonlóan Erdélyben tevékenykedett, globális életutat járt be és elősegítette a kölcsönös kapcsolatokat más örmény közösségekkel többek között Francesco Bonalini lembergi theatinus szerzetes, a kamenyec-podolszkiji (Ukrajna) születésű Stephano Stephanowicz Roska (1670–1739, Step’anos Step’anosean Roška), akárcsak a konstantinápolyi származású Minas Barun. Erdélyi születésű örmények is elkerültek misszionáriusként más régiókba, így például a Krím félszigeten található Kaffába (Feodoszija, Ukrajna jelenleg orosz megszállás alatt álló területe).

Az örmény uniált papok ezen túlmenően kapcsolódási pontokat teremtettek a távolsági kereskedők hálózata, az arisztokrácia és a missziós hálózat között. Minas Barun például Erdélyből Bécsbe távozott, ahol kieszközölte II. Lipótnál az ebesfalvi örmények kiváltságlevelét. Neki volt köszönhető az is, hogy a települést 1733-ban Erzsébetvárosra nevezték át.

Az erdélyi örmények közösségén keresztül az örmény katolikus missziók dinamikája is megfigyelhető, a római, lembergi, konstantinápolyi fellegvárak és az erdélyi örmény szereplők között ugyanis aktív – direkt vagy indirekt – kapcsolat alakult ki.

A Hitterjesztés Szent Kongregációja a katolikus vallási normák mellett tudományos, politikai diskurzusokat és ismereteket is terjesztett.

A kongregáció római nyomdájának (Typographia Poliglotta) örmény nyelvű kötetei különböző birodalmak egymástól messze fekvő örmény közösségeiben váltak ismertté és nélkülözhetetlenné, és ennek részeként bekerültek az erdélyi örmény könyvtárakba is. A theatinus szerzetes Clemens Galanus, a jezsuita Jacques Villotte vagy Yovhannes Agop művei például részben teológiai ismereteket közvetítettek, de munkáikon keresztül az örmény és a nyugat-európai tudás kölcsönös recepciója is megvalósult az egymástól távol eső közösségekben.

A Hitterjesztés Szent Kongregációjának misszióin keresztül eközben egyfajta latinizáló hagyomány bontakozott ki: a római katolikus vallási uniók rendszerint a nyelvi asszimilációt is felerősítették, mégpedig elsődlegesen a könyveken keresztül.

A Kongregáció nyomdájában kiadott és az örmény missziókban – így Erdélyben is – elterjedt örmény nyelvkönyvről, a Yovhannes Agop által írt Puritas linguae Arme nicaeről (Az örmény nyelv tisztasága) a 19. század egyik örmény irodalomtörténésze például azt írta, hogy nevezhetnénk „perversitas lingae Armenicae”-nek is, mivel annyira próbálja ráerőlteti a latin nyelv szabályait az örményre.

Az egyházon keresztül megvalósuló latinizáció a köznyelvi asszimilációra is gyorsítólag hatott: nem telt el két évszázad az egyházi uniót követően, és

a 19. század második felére az erdélyi örmények nyelvileg és társadalmilag is beolvadtak az erdélyi magyar társadalomba.

Ennek egyik legismertebb példája nagyszámú részvételük az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban, valamint a két örmény származású tábornok, Kiss Ernő és Lázár Vilmos mártírhalála az Aradon kivégzett tábornokok között.

Az örmény „asszimiláció” azonban nem járt teljes beolvadással, hanem egy örmény–magyar kettős identitás kibontakozásával.

A 19. század második felében megszületett armenizmuskoncepciónak – melyre akár a befolyásos korabeli magyar–zsidó identitáskoncepció egyfajta párhuzamaként is gondolhatunk – alap vetően két eleme volt: igyekezett minél több ponton kapcsolódni az örmény kultúrához és múlthoz, és eközben hangsúlyozta az örmények magyar történelemben játszott szerepének fontosságát.

Az armenizmus ily módon ráirányította a figyelmet az erdélyi örmények és más területek örményei közötti rokonságra egy olyan korban, amikor e közösség tagjai szinte már csak magyarul beszéltek, és korábbi globális kapcsolatok helyett kötődéseik inkább csak regionálisak voltak: sokan közülük nagybirtokossá váltak, kereskedelmi kapcsolataik pedig ekkorra már nagyrészt Magyarországra korlátozódtak.

Az identitásépítés intézményesült is: Armenia címmel magyar nyelvű havilapot adtak ki (1887–1907), valamint örmény múzeumot alapítottak Szamosújváron (1907).

A kettős identitás vágya érzékelhető a korszak két meghatározó örmény értelmiségije, az örmény katolikus plébános Lukácsy Kristóf (1804–1876) és Szongott Kristóf (1843–1907) szamosújvári gimnáziumi tanár munkásságán is. A Magyar Tudományos Akadémia felkérte Lukácsyt és Szongottot, hogy örmény források vizsgálatával segítsék tisztázni a magyarok etnogenezisének és nyelvtörténetének akkor még nyitott kérdéseit, elsősorban a török és a finnugor nyelvekkel való kapcsolatot.

A szerzők a kért feladatot messze meghaladva önálló monográfiákat írtak, amelyekben az örménységnek a magyarsággal egyfajta „vérrokonságát” igyekeztek bizonyítani, helyesebben megkonstruálni. Míg Lukácsy a magyarok keleti származásából próbált egy sajátos, örményekkel rokonító verziót alkotni, addig Szongott a török és a finnugor irány egyes pontjait gyúrta össze örmény elemekkel.

A befogadó nemzettel való rokonság keresésével párhuzamosan került sor a középkori örmény fővároshoz köthető eredet megfogalmazására, mely – mint fentebb láthattuk – egy egykor globális hálózatként működő társadalom emlékéhez való kapcsolódást is jelentett.