Tibori Szabó Zoltán: Az erdélyi magyarság nehezen tűri el a vitát

Legfontosabb

2023. december 23. – 10:07

Tibori Szabó Zoltán: Az erdélyi magyarság nehezen tűri el a vitát
Tibori Szabó Zoltán – Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Másolás

Vágólapra másolva

Nagyinterjú, melyben a történész, holokauszt-kutató az 1989-es forradalom napjait eleveníti fel, a Hívó Szót, a Szabadság napilap indulását, de szó esik a Minerva Egyesületről, Cs. Gyímesi Éváról és az erdélyi zsidóságról is. Tibori Szabó Zoltán Korpa Tamással beszélgetett.

K.T.: A Minerva-ház Cs. Gyímesi Éva termében találkoztam veled személyesen először. Balla Zsófiát Demény Péter kérdezte. A beszélgetésen szóba került Kolozsvár zsidó múltja, a zenelíceum, majd a rádióstúdió, a forradalom, az áttelepülés, végül az élet második, budapesti fele. Munkásságodat áttekintve én is az emlékezetről, az emlékezetbe idézés erőfeszítéseiről kérdeznélek két fókuszpontot ajánlva.

Egyrészt a kolozsvári zsidóság történetét, hiszen tudományos munkásságod jelentős része ennek értelmezésére koncentrál, másrészt az 1989-es forradalom kolozsvári eseményeit, a szabad sajtó születését, lévén a Szabadság című napilap főszerkesztője voltál a fordulatot követő egyszerre heurisztikus és embert próbáló kihívásokkal teli években.

Még mielőtt belekezdnénk, elidőznék egy pillanatra Cs. Gyímesi Évánál, mert úgy érzem, az ő alakja, kiállása és emlékezete fontos számodra, és valamilyen módon össze is fogja témáinkat. Éva iskolateremtő irodalomtörténész volt, a demokratikus ellenzék jeles alakja, a változás idején kulcsszereplő, a Szabadságban is sokat publikált ekkoriban. 2007-ben megjelent, Árnyékos oldal (Zsidó identitástudat Erdélyben a holokauszt után) című kötetedben kiemelten is köszönetet mondasz neki figyelméért, tudományos segítségéért. Aztán tragikus halálát követően az általad vezetett Minerva Művelődési Egyesület előadóterme kezdeményezésedre felvette a nevét.

Számomra ez a gesztus fontos emlékezetmegőrző cselekedet, a kötődés és elszakadás kettős érzésével. Éva mégiscsak „hellyé”, de legalábbis a kolozsvári tér részévé vált, ahová lehorgonyozták emlékezetét, őrzik a nevét. Ugyanakkor egy aktív, változó közösségi tér névadója lett, ahol már – szükségszerűen – nélküle történnek a dolgok. Minden emlékezet örvénylő emlékezet is egyben, tudjuk. Pörgessük vissza az idő kerekét, már amennyire lehetséges.

Azt írod egy visszaemlékezésedben, hogy 1989. december 17-én beszállítottak a Szekuritáté Árpád utcai székházába. Miért vittek be, és mi történt veled ott? Mikor „szabadultál”? Hová vezetett az első utad? 17-én Kolozsváron már lehetett érezni valamit Temesvár, egyben a változás szeléből?

Tibori Szabó Zoltán: A rendszerváltás előtti évek az életem egyik legfurcsább időszakát képezték. Octavian Paler Viața pe un peron (Az élet egy peronon), illetve Szolzsenyicinnek a Rákos pavilonja határozták meg akkoriban a gondolkodásomat. Mindkettőben a várakozásról esett hangsúlyosan szó. Arról, hogy az ember várja, hogy valami megtörténjen, ami azonban soha nem következik be, örökké csak várat magára.

Paler olyan vasúti állomás peronjáról írt, ahonnan nem indul és nem érkezik soha vonat, de ő azt mégis várja. Szolzsenyicin pedig arról, hogy olyan emberek, akiket mind a társadalom, mind pedig a sors halálra ítélt, a Gulágon vannak, és ráadásul rákban is szenvednek, csodára számítanak: arra, hogy Sztálin halálával visszanyerik a szabadságukat, és hazatérhetnek a Gulágról. Csakhogy hiába várnak, a Paler vonatja sem érkezik, és a rákos pavilon lakói is végképp csalódottan veszik tudomásul, hogy bár több év telik el a diktátor halála óta, semmi nem történt.

Nos, ez az érzés uralkodott bennem is, a szobám váróteremmé alakult. A barátaim és a kollégáim jelentős része disszidált vagy valamilyen hivatalos úton távozott az országból. Vasárnaponként azzal foglalkoztam, hogy a noteszemből kihúztam azok nevét, akik az előző héten elmentek. Műegyetemet végeztem 1983-ban, s mivel abban az évben, az öt egyetemi év eredményátlagai alapján, majdnem hétszáz kolléga közül országelső lettem, Kolozsvárra kerültem egy kutatóintézetbe.

Kutatni azonban nem hagytak, úgyhogy 1987-ben otthagytam a tudományos kutatói állásomat, és mivel közben történelmet és művészettörténetet is tanultam, elfogadtam a helyi napilap, az Igazság ajánlatát, hogy menjek hozzájuk tudományos és művészeti rovatot szerkeszteni. Nemsokára kiderült, hogy ez sem úgy működik, ahogyan elképzeltem, ám innen nem volt olyan könnyű kilépni, mint az intézetből. Ezért beadtam a kivándorlási kérvényemet, amelynek nyomán kirúgtak.

A munkaszerződésem felbontását a munkakönyvembe két törvénycikkellyel indokolták, amelyek közül az egyik a párt- és államellenes tevékenységre vonatkozott. Azt követően, bár próbáltam sokfelé, semmilyen munkát nem kaptam. Tehát 1989 második felében már gyakorlatilag munkanélküli voltam, ami egészen furcsa dolog volt Ceaușescu Romániájában, ahol mindegyik utcasarkon rendőr, belügyis és munkásőr trió állt, és a járókelők személyigazolványát és munkahelyi igazolványát kérte. Otthon ültem és olvastam, csak este jártam ki, hogy a fél veknit kitevő kenyéradagomat és a még kapható kapadohányból készült cigarettát megvegyem. Az egyetlen kapcsolatom a külvilággal a rádió volt.

A Kossuth Rádió hírműsorában hallottam december közepe táján, hogy Temesváron megmozdult a nép. A Szabad Európa Rádió fegyverropogásról is hírt adott. Csak járkáltam le-fel a váróterem-szobámban, és próbáltam racionálisan gondolkodni.

Újabb reménysugárként villanyoztak fel a hírek: arra a következtetésre jutottam, hogy ha belelőttek a népbe, ez minden bizonnyal a rendszer végét fogja jelenteni. De, persze, a korábbi tapasztalatokból kiindulva, cseppet sem voltam biztos benne.

Végül a morfondírozásomat az ajtócsengő szakította félbe. Nem nyitottam ajtót, csak azon át kiáltottam ki, hogy ki az. – A …felügyelőségről… – érkezett a válasz, amelyet automatikusan a tanfelügyelőségként értelmeztem. Néhány héttel korábban ugyanis felajánlottam, hogy ingyen helyettesítsem a Brassai Sámuel Líceumban tanító egyik volt egyetemi kolléganőmet, aki szülési szabadságra távozott, és aki – mivel ugyanabban a tömbházban laktunk – sokszor kérte a segítségemet.

Arról volt szó ugyanis, hogy a kolozsvári magyar középiskolákban az osztályok rendre román tannyelvűvé váltak, de azokban továbbra is magyar gyerekek tanultak. Az egykori egyetemi társam, Silvia, kolozsvári román lány volt, aki gyermekkorában, az utcán és a szomszédoktól egy kis magyartudást felszedett ugyan, de folyamatosan arról panaszkodott, hogy a műszaki tantárgyakat a magyar anyanyelvű gyermekek nem értik románul, mert ahhoz sem a román nyelvismeretük, sem a román szókincsük, sem pedig román szövegértelmezési képességük nem elegendő.

Úgyhogy sok délutánt töltöttünk el azzal, hogy az éppen következő leckéje román műszaki kifejezéseit lediktáltam neki magyarul, hogy az órán a tanulókkal megértethesse az anyagot. Mielőtt a háromhavi szülési szabadságra távozott, kérésemre Silvia beajánlott a gimnázium igazgatójának, mint aki ingyen vállalja, hogy helyettesíti őt. Az igazgató csupán annyit válaszolt, hogy erről meg kell kérdeznie a Megyei Tanfelügyelőséget. Innen adódott aztán december közepén a félreértés, amelynek hatása alatt ajtót nyitottam.

Akkor már olyan orrom volt, hogy szerintem a szekusokat pucéron is felismertem volna, annál inkább felöltözve. Amikor a folyosón álló két férfit megpillantottam, azonnal fel is tettem nekik a kérdést: miféle felügyelőségről?

K.T.: Gondolom, nem a tanfelügyelőségről érkeztek…

T.Sz.Z.: A belügyi felügyelőségről – érkezett a válasz, és már bent is voltak a lakásban. Akkor már volt tapasztalatom a házkutatások lezajlásáról, a tanúként átkényszerített szomszédok rémületéről, a megalázásokról, a félremagyarázásokról, a meggyanúsítgatásokról, a felfordulásról, amely utánuk marad. Csakhogy ezúttal másról volt szó.

Volna néhány kérdésünk. Be kell jönnie velünk a székházba… – mondta az idősebb. Nem kérdeztem semmit, éreztem, hogy a kijelentése nem képezi vita tárgyát. A maradék kenyeremet, néhány csomag cigarettát, fájdalomcsillapítót, fogkefét és fogkrémet bedobtam a válltáskámba, és már mentünk is.

Néhány borzasztó nap következett. Kihallgatások sora, ugyanazzal a kérdéssel: mit tudok arról, hogy Temesvárra betörtek a horthysta, fasiszta, sovén, románellenes erők, amelyek destabilizálták a helyzetet?

Hiába mondtam, hogy napok óta jóformán ki sem járok a lakásomból, Temesváron pedig évek óta nem jártam, folyamatosan hangoztatták, tudják, hogy tudomásom van arról, ami Temesváron történik, ne is tagadjam, inkább tegyek komplett vallomást. Sorozatosan megtagadtam, de éreztem, hogy a kihallgatás durvább része vészesen közeledik.

Sem enni, sem inni nem adtak. És mindent bevetettek, amit csak tudtak: a spiclivé vedlett cellatárstól a „durva szekus” – „rendes szekus” párosig. Aztán egyik reggel, korán, amikor az alagsorból felvittek a kihallgatótiszt irodájába, ott az őrnagy szenvtelenül közölte: van egy óra gondolkodási időm, vagy nyilatkozom önként, vagy pedig arra kényszerítem őket, hogy más eszközökkel és módszerekkel folytassák. Aztán kiment az irodából, és magamra hagyott.

K.T.: Mi játszódott le benned ebben a végletes helyzetben?

T.Sz.Z.: Felemás érzésekkel küszködtem. Próbáltam megerősíteni magamat, hogy ha majd vernek, ne jajgassak, a méltóságomat valamiképpen őrizzem meg. Teltek az órák, nem jött senki. Egyre izgatottabban vártam azt, aminek jönnie kell, és ami akkor elkerülhetetlennek látszott, hogy essek már túl végre rajta.

Aztán hirtelen kivágódott az ajtó, az őrnagy eléggé ziláltan belépett, kinyitotta a vasszekrényét, és abból kapkodva aktákat dobott az asztalára. Aztán revolvert vett elő, és abba szintén idegesen töltényeket tömött. Talán le akarnak lőni? Amikor rám vetült a pillantása, ismét a szekrényéhez fordult, és valamit felém dobott, ami előttem, a földön landolt. A személyigazolványom volt. Majd dühösen a hátam mögötti polcra mutatva mondta: A táskája a háta mögötti polcon van… Elmehet… Majd még találkozunk… Nem mozdultam.

Azért mondja, hogy elmehetek, mert bizonyára le akar lőni, és azt fogja állítani, hogy el akartam szökni… Tehát, hogy menekülés közben lőtt meg… A székhez ragadva vártam a fejleményeket. Egy idő után ismét rám nézett, és ezúttal már higgadtabban szólított fel, hogy távozzak. Miután elmondtam neki, hogy nem megyek bele a játékába, hogy menekülés közben lelőjön, és különben sem tudom, merre lehet a kijárat, magához tért: Rendben, a pisztolyomat itt hagyom, és lekísérem… Remélem, így már nem fog félni – mondta.

Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Fotó: Tóth Helga / Transtelex

K.T.: Megjelent ama pisztoly, igaz nem a színházban, hanem a (magán)történelem színpadján, és szerencsére nem sült el

T.Sz.Z.: Igen, de végig rettegtem attól, hogy valahonnan csak eldördül az a lövés. Az épület bejáratánál levő portásfülkében nem volt senki. Kiléptem az udvarra, örökkévalóságnak tűnt az idő, amíg az utcára értem, és folyamatosan az volt az érzésem, hogy majd valamelyik ablakból fognak rám lőni.

Aztán végre kijutottam az utcára, és nem értettem, hogy mi történt. Éhes voltam, szomjas, fájtak az ajkaim, amelyek megfertőződtek, megrepedtek és véreztek. Vizet ugyanis a cella vécéjéből kellett innom, más nem volt. A szomszéd utcában lakó unokabátyámhoz csengettem be.

Csak a felesége volt otthon, aki nyíltszívű és -szájú székely asszony lévén, azzal fogadott, hogy nekem szögezte a kérdést: merre járok? Azt válaszoltam neki, hogy vidéken voltam. Mire ő véget nem érő szemrehányások közepette kifejtette: nem is várt többet az értelmiségtől. Majd folytatta, mondván, hogy aznap délben kivonulnak a munkások a Nehézgépgyárból és az ipari negyed több vállalatából a Főtérre tüntetni, és íme, az értelmiség, ahelyett, hogy a menet élén állna, vidéken császkál.

Megengedte azonban, hogy megmosakodjak, megetetett, kávét adott, úgyhogy tőle – benézve a Protestáns Teológiai Intézetben lakó barátaimhoz is – elmentem az Igazság szerkesztőségébe, ahol hosszú ideje nem jártam. Csak a főszerkesztőt találtam meg az irodájában, akit egy hónappal azelőtt nevezetek ki, és aki pártaktivista lévén, tudott a menesztésemről. Ordítva szólított fel az azonnali eltakarodásra.

A bevitelem előtti napon megígértem Cilu néninek, Kósa Huba Ferenc szobrászművész özvegyének, hogy másnap kiveszem a kenyéradagját, és elviszem neki. Elmentem tehát hozzá magyarázkodni. Az asszony megértően fogadott, meghallgatott, nem tett szemrehányást, szolidaritásáról biztosított. Őszintén elmondtam neki a korábbi napok főbb eseményeit. Az illegális szociáldemokrata mozgalomban edzett asszony volt, tudtam, hogy benne megbízhatok. Nem csalódtam.

Tőle pedig a Főtérre mentem, éppen idejében, hogy tanúja lehessek az ottani gyilkosságoknak. A katonaság belelőtt a tüntetőkbe, többen hevertek holtan az utcán, sokan megsebesülve feküdtek a főtéri díszcserjebokrok mögött.

Nem lehetett őket megközelíteni, úgyhogy visszamentem az Igazság Jókai utcai szerkesztőségébe. A folyosón találkoztam Székely Raymond újságíró kollégámmal, akit megkérdeztem: nem kellene ebben a helyzetben egy új lapot indítanunk? Komoran nézett rám, és azt mondta, menjek haza, mert amúgy is van bajom, éppen elég. Hazamentem és lefeküdtem, mert rettenetesen fáradt voltam, a december 17–21. közötti időszak teljesen kimerített.

K.T.: Mik voltak a forradalom főbb kolozsvári eseményei? Te mit csináltál, hol voltál a következő napokon, vagyis december 22-én és 23-án? Mikor tudatosult benned, hogy a rendszer megbukott?

T.Sz.Z.: Másnap, december 22-én reggel, azt láttam, hogy tankok és páncélosok vonulnak a szamosfalvi laktanyából a belváros irányába. A városi közszállítás már egyáltalán nem működött. Gyalog mentem fel a Főtérre, amely tele volt emberekkel. A Főtér sarkain páncélkocsikon vadonatúj, fegyver és rangjelzés nélküli katonaruhába bújt 30-40 éves férfiak hadonásztak.

Szekusok voltak, még akkor is a rendszert próbálták védeni. Pedig egy nappal korábban, a négy helyszínen lezajlott kolozsvári tüntetések során 29 ember életét oltotta ki a hatalom, közülük hat magyar volt. Ismét a szerkesztőségbe mentem, ahol Székely Raymond immár egyetértett az új lap indításának gondolatával, de hozzátette, hogy ketten nem indíthatunk lapot.

Abban a pillanatban tört ki az öröm az utcán, az emberekhez eljutott ugyanis a híre annak, hogy a Ceaușescu-házaspár helikopterrel elmenekült a bukaresti pártközpont tetejéről. Telefonáltam Orbán Ferenc kollégánknak, hogy jöjjön be, mert új lapot kellene indítanunk. Ő az úton felvett egy másik kollégát, Pillich Lászlót, de bent volt a szerkesztőségben a lapfőtitkári feladatokat ellátó Dózsa Sándor is, így vele együtt öten láttunk hozzá az új lap előállításához.

Délután már sokan mások is bejöttek a szerkesztőségbe a város jeles magyar értelmiségijei közül: Cs. Gyímesi Éva, Kántor Lajos, Kiss János, Csép Sándor és mások. A cikknek, amelyet a másnapi lapba írtam, a Hogy visszatérhessünk Európába címet adtam. Naiv voltam. Utólag derült ki, ahhoz, hogy az Európa fele vezető útra az ország rátaláljon, csaknem további két évtizedre lesz szükség…

A lapot kezdetben mindenki írta-szerkesztette. Orbán Ferenc, aki korábban a megyei pártbizottság aktivistája, később pedig az Igazság főszerkesztő-helyettese is volt, próbálta a sokféle elképzelést összehangolni, és bizonyos mértékű következetességet biztosítani.

December 30-án, a többnyire az Igazság régi munkatársaiból álló szerkesztőség testülete ideiglenesen megbízta a főszerkesztői teendők ellátásával, de ő nem volt hajlandó a laphoz a nevét is adni, így az 1990. április 24-én tartott választásokon megválasztott szerkesztőbizottság működésének megkezdéséig, azaz május elsejéig, a lap kolofon nélkül jelent meg.

Azoknak a napoknak a többi részletét megírtam aztán 1990-ben, a forradalom első évfordulóján, az akkor már általam főszerkesztett kolozsvári magyar napilapban (S akkor megjelent a Szabadság…, in.: Szabadság, 1990. december 22., 6. oldal), illetve 2010-ben, a Kántor Lajos által szerkesztett emlékkötetben (A Hívó Szó első olvasója voltam, in.: A Hívó Szó és a vándor idő. Emlékezések, dokumentumok, szerk. Kántor Lajos, Komp-Press – Kolozsvár Társaság, Kolozsvár, 2010, 29–31.)

K.T.: A kolozsvári magyar értelmiség néhány tagja Gáll Ernő filozófus Brassó utcai lakásában szövegezett meg egy rövid, lényegre törő, programadó írásművet, ami aztán – Kós Károlyt parafrazálva –, ahogyan imént említetted, Hívó Szó címen vált híressé. Kik jegyezték a szöveget és mik főbb passzusai? Ha jól tudom, te láttad először betördelve.

T.Sz.Z.: A Hívó szót valóban Gáll Ernő filozófus, egyetemi tanár Brassó (korábban Vörösmarty) utcai lakásában szövegezték, december 23-án. Magát a szöveget Balázs Sándor és Kántor Lajos fogalmazták meg, és azt végül főképpen Gáll Ernő, Nagy György és Benkő Samu megjegyzései is alakították. Az aláírók közül nem mindenki vett részt a szöveg elveinek kidolgozásában, illetve a megszövegezésben, többen nem is voltak jelen Gáll Ernő lakásán, hanem utólag írták alá a már késznek minősített kiáltványt, amelyet a Szabadság december 24-i számának első oldalán közölt.

Ha ma a Hívó szóra kritikus szemmel rápillantunk, megállapíthatjuk, hogy ez a mindenképpen fontos dokumentum elsősorban a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Filozófiai Tanszéke több jeles tagjának – elsősorban Balázs Sándornak, Gáll Ernőnek, Kántor Lajosnak és Nagy Györgynek – az éveken keresztül érlelt és árnyalt véleményét tükrözte.

Később megtudtam, hogy például Balogh Edgárnak csaknem valamennyi javaslatát elutasították, többen pedig részt sem vettek a szövegezésben (ilyenek voltak például Balogh Edgár fia, Balogh Ferenc, továbbá, tudomásom szerint, Jakó Zsigmond és Kányádi Sándor is). A kiáltvány szövegével nem volt nehéz azonosulni, hiszen tartalmazta mindazokat a kisebbségi lét keretei között felvetült kérdéseket és követeléseket, amelyekről szűkebb baráti vagy családi körben szinte valamennyien beszélgettünk és vitatkoztunk.

Mivel azokban a napokban szinte végig a nyomdai szerkesztőségben teljesítettem szolgálatot, amikor Kántor Lajos behozta a szöveget, elsőként olvashattam el azzal a céllal, hogy az oldalba beszerkeszthessük. Alá is akartam írni, és erre kollégámat, Székely Raymondot is rábeszéltem, hiszen azokban a napokban valóban fontosnak látszott, hogy egyik-másik álláspontunkat minél többen aláírásunkkal vállaljuk és támogassuk.

Kántor Lajos azonban a leghatározottabban közölte, hogy a névsor nem egy nyitott aláíráslista, a kiáltványt tehát kizárólag az a tizenöt ember írhatja alá az újságban, akiknek a neve a kéziraton már szerepel: Balázs Sándor, Balogh Edgár, Balogh Ferenc, Benkő Samu, Cseke Péter, Csép Sándor, Cs. Gyímesi Éva, Csetri Elek, Gáll Ernő, Jakó Zsigmond, Jenei Dezső, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár és Nagy György.

Meg kell itt jegyeznem, hogy még az említett Filozófiai Tanszéken oktatók közül kimaradt például Kallós Miklós és Roth Endre, ami csupán azt az áthidalhatatlannak látszó szakadékot jelezte, amely az erdélyi magyarság és az Erdélyben élő magyar anyanyelvű és kultúrájú zsidóság között tátongott.

De generációs szakadék is létezett, hiszen a legfiatalabb aláíró, Cs. Gyímesi Éva, akkor 44 éves volt. A húsz- és harmincéves generáció, amely tulajdonképpen a forradalom nehezét vitte és a rendszerváltozásért a legtöbb áldozatot hozta, teljes mértékben hiányzott, mintha ezeknek a generációknak semmilyen jövőképe vagy elképzelése nem lett volna.

K.T.: A Hívó szót követően az Igazság szerkesztőségében gyűlt össze az értelmiségiek egy nagyobb csoportja arról tanakodni, hogy a kezdeményezés milyen szervezeti formát öltsön. Fel tudnád idézni, mit történt a szerkesztőségben? Kik vitték a szót, ki milyen passzban volt? És mire jutottatok?

T.Sz.Z.: A Hívó szót egyesek a kolozsvári magyarság önszerveződése alapkövének tekintik, mások viszont a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) első és egyik legfontosabb szellemi útjelzőjének. Ennek alapján gyűltek össze a kolozsvári magyar értelmiségiek december 24-én a Szabadság szerkesztőségében, ahol megalakították a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanácsot, amely az RMDSZ közvetlen előzményének tekinthető.

Mivel már az előző napon megértettem, hogy a szerveződésben a döntéshozatali kör zárt jellegű, a megbeszélésre nem mentem el. Ebben bizonyára az is szerepet játszott, hogy az éjszakáimat a nyomdában töltöttem, ahonnan csak a kora reggeli órákban vergődtem haza. Arról, hogy a szóban forgó ülésen mi történt, magam is a lapból szereztem tudomást, a történések hátterében zajló nem egészen elvszerű egyezkedésekről pedig a későbbiek során olyan barátaimtól, akik ott voltak, így mások mellett Balázs Sándortól és Kántor Lajostól.

K.T.: Apropó: mikor lett Igazságból Szabadság a lap? Ki keresztelte át?

T.Sz.Z.: Ez meglepően egyszerű volt. December 22-én kora estére már eldöntöttük, hogy a kolozsvári magyar napilapnak új nevet kell adnunk, és a legtöbben amellett álltunk, hogy az Igazságot abba kell hagyni, és teljesen új napilapot kell indítanunk, új címmel, új évfolyamszámozással.

Több ötlet létezett a címre nézve, ám mivel a lap fejlécét már nem volt idő megrajzolni és cinkográfiai eljárással elkészteni, tördelőnk, Szilágyi Béla gyakorlatiassága győzött. Ő ugyanis bejelentette, hogy fejléchez illő méretű betűkészletei igencsak szűkösek és hiányosak, de felmérte a lehetőségeket, és a létezőkből – a kollégák által javasolt lapcímek közül – egyetlenegyet lehetett összehozni: a Szabadságot. És mivel ez szerepelt az opciók között, ez lett az új lap címe.

K.T.: Jelképes innen nézve, hogy a betűk, úgymond, „csak” Szabadsággá álltak össze. Milyen volt szabad lapot csinálni? Hogyan fogtatok hozzá? Kik szerepelnek az első cenzúrázatlan számokban?

T.Sz.Z.: Nem volt túlságosan nehéz, mert a cenzúra megszűnése és az egymást elképesztő gyorsasággal követő történések bőven biztosították az anyagot. Persze, szerkesztői koncepció a fejleményekről történő akkurátus tájékoztatás elkötelezettségén kívül nemigen volt, így a lap igyekezett főképpen az országban zajló politikai és társadalmi eseményekről, továbbá azok külföldi visszhangjáról, illetve az ideiglenes politikai vezetés döntéseiről és rendeleteiről hírt adni.

Aztán sorra megszólaltak azok a magyar értelmiségiek is, akiknek bár véleményük kezdettől fogva volt az eseményekről, de az új helyzet viszonylagos konszolidációját kivárták. A szerkesztőség tagjain kívül az első számmal kezdődően közölt a lapban több ismert irodalmár és közéleti személyiség, így Cs. Gyímesi Éva, Kántor Lajos, Kiss János, Balázs Sándor, Tőkés László, Fodor Sándor, Szabó Gyula, Tőkés István, Egyed Ákos, Gaal György, Bálint Tibor, Lászlóffy Csaba, Egyed Péter, Szabó Zsolt és mások, de egyre jobban hallatták a hangjukat az egyetemi tanárok is, a jogászokat, közgazdászokat és műszakiakat beleértve. Színes mozaik volt a Szabadság a közölt írások szerzőinek a szempontjából.

K.T.: Milyen üzeneteket közvetítettek az írások? A Szabadság teret engedett-e az ún. demokrácia-diskurzusoknak? Vagyis olyan értekezéseknek, amik a demokrácia, a jogállam, a szabad sajtó, a civil társadalmi önszerveződés mibenlétét taglalták az évtizedek óta elnyomásban élő közösség számára?

T.Sz.Z.: Természetesen, más opció ugyanis a teljes nyitottságon kívül nem volt. A Szabadság a kezdet kezdetétől valóban azzá vált, amit a fejléce már az első számától hirdetett: a demokratikus közvélemény napilapjává. Valamennyi véleménynek helyt adott, és azok kritikájának nemkülönben.

Sajnálatos módon hiányzott azonban a vélemények és a viták többségéből a demokrácia, a szabad sajtó, a jogállamiság, a civil társadalom beható ismerete, és a mindezek érvényesítéséhez szükséges tudás és tapasztalat.

A múltunkhoz sem voltunk képesek teljes nyitottsággal és kritikus hozzáállással viszonyulni, a klisék és sztereotípiák továbbra is erőteljesen működtek.

K.T.: Volt olyan szituáció, amikor veszélyben érezted magadat a szerkesztőségben, például azért, mert megtámadhatnak titeket, feldúlhatják az irodát?

T.Sz.Z.: Több ilyen alkalommal is szembe kellett néznem az évek során, és a fenyegetők között románok és magyarok is voltak. Az első fenyegetést Iulian Topliceanu vezérezredestől, az erdélyi hadtest parancsnokától kaptam, aki január 6-án, a Doina Cornea lakásán tartott nemzetközi sajtóértekezlet keretében kénytelen volt kérdésemre elismerni, hogy a katonaság a hadtesti napirendben meghatározott módon, éles töltényekkel vonult ki a városba, a lakosság ellen.

Azt is bevallotta közben, hogy a Szekuritáté közvetlenül beleavatkozott a katonaság dolgába. Ekképpen fogalmazott: „Ahhoz, hogy tiszta képet lássunk, fel kell derítenünk a Szekuritáté által irányított erőket. Mert a Szekuritáté gépezete hatalmas volt, szervezési elveit teljes egészében nem is ismerjük. Annyi bizonyos, hogy a Szekuritátének is volt egy ”szekuritáté„-ja, amelyről azonban nagyon keveset tudunk. Kolozsvár különböző részein kiskatona-ruhákba öltözött idősebb egyéneket láttak, akik valószínűleg nem kiskatonák voltak, mások védett helyekről, házakból lőttek a tömegre.”

Mivel az eseményen több külföldi televíziós újságíró mellett a Kolozsvári Televízió munkatársai is felvételeket készítettek, és mivel a tévének abban az időszakban még nem voltak sem megfelelő eszközei, sem pedig elégszámú emberei, a felvételeket több napon keresztül többször is levetítették. Ettől pedig a tábornok nagyon ideges lett, behívatott a volt megyei pártszékházba, ahol ő a Nemzeti Megmentési Front de facto vezetője volt, és ott a leghatározottabban megfenyegetett, azt hangsúlyozva, hogy napokon belül a katonaság átveszi majd a hatalmat, és ha ez megtörténik, majd velem is leszámol. Eléggé hevesen összeszólalkoztunk, de mivel akkor a tábornok ellenem semmit nem tehetett, megengedhettem magamnak, hogy teljes erőmmel becsapjam az ajtaját, és távozzak.

K.T.: Mi volt a következő veszélyes szituáció?

T.Sz.Z.: 1990 januárjában jött a következő. Úgy gondoltam, meg kellene szólítanom olyan személyeket is, akiktől a társadalmi változások tekintetében perspektivikus rálátást kaphatnék az eseményekre, és akik a megoldások tekintetében is fontos dolgokat lennének képesek elmondani. Így jutottam el január közepe táján Dobai István nemzetközi jogászhoz, akivel hosszabb interjút készítettem, amelyet aztán több részletben terveztem közreadni.

Dobai – aki Kolozsváron Búza László, a nemzetközi jog professzora tanársegédjeként és annak vezetése alatt doktorált – 1957-ben, az 1956-os magyar forradalom hatására, az ENSZ-nek címzett memorandumot készített. Abban, arra alapozva, hogy Románia sohasem tett eleget annak az első világháború végén vállalt nemzetközi kötelezettségének, hogy a területén élő nemzeti kisebbségek jogait rájuk vonatkozó külön törvényben biztosítsa, azt javasolta, hogy a nagyhatalmak hozzájárulásával osszák fel Erdélyt Magyarország és Románia között, és lakosságcserével oldják meg végre az ellenségeskedést. A memorandumért, 1957. március 20-i letartóztatását követően, életfogytiglani kényszermunkára ítélték, majd 1964-ben, az utolsók között, amnesztiával szabadult, és nyugalmazásáig segédmunkásként dolgozott.

Arra voltam tehát kíváncsi, hogy az új körülmények között hogyan látja a jövőt. Az interjú első része a Szabadságban, Megbékélésünk nemzetközi feladat címmel, 1990. január 21-én jelent meg. Ebben Dobai István kifejtette, hogy „a magyarok és a románok megbékélése mindkét nemzet életérdeke, olyan kérdés, amelynek megoldása végső fokon nemzetközi feladat”.

Ennek a következtetésnek csak néhány év múlva lett igazi súlya, amikor Magyarországot és Romániát az Európai Unió és a nyugati hatalmak arra kötelezték, hogy az unióhoz történő csatlakozás érdekében és feltételeként béküljenek meg egymással, és írjanak alá a határokat elismerő szerződést. Ezt az alapszerződésnek nevezett dokumentumot végül Horn Gyula és Ion Iliescu látta el Temesváron kézjegyével, 1996. szeptember 16-án, és abban az erdélyi magyarság jogainak a kérdésköre a szerződés mellékletének lábjegyzetében kapott helyet.

Az interjú második részét a lapban január 30-án lehetett olvasni. Ebben Dobai folytatta a korábbiakban már ismertetett álláspontját arról, hogy a magyar–román megbékélés valójában nemzetközi feladat lesz, de hozzátette, hogy „béke csak a realitások alapján lehetséges”, és felsorolta mindazokat a történelmi realitásokat, amelyeket a megbékélés során kölcsönösen el kellene ismerni, és orvoslásukat messzemenő megértéssel és türelemmel elérni.

Mivel a beszélgetésben a határmódosítás lehetősége is felmerült, amelyet azonban Dobai kilátástalannak vélt, és mivel az interjúnak ezt a részét román nyelvre is lefordították és a kolozsvári román napilapban, az Adevărul în libertate hasábjain közreadták, az akkor már növekvő magyarellenesség körülményei között szélsőséges románok a Szabadság szerkesztőségének felgyújtását helyezték kilátásba. Erre aztán magyarok is eléggé szép számban felháborodtak, tiltakozó írásokat küldtek be, amelyekben nemcsak Dobai Istvánt, hanem engem is hevesen támadtak. Ilyen körülmények között az interjú harmadik része már nem jelenhetett meg.

Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Fotó: Tóth Helga / Transtelex

K.T.: A következő évek is még sok ilyen extrém alkalmat tartogattak?

T.Sz.Z.: Az erdélyi magyarság nehezen tűri el a vitát, és ennek megfelelő mértékben hajlandó a történelmi tényekkel is szembenézni. Persze, a románság sem volt toleránsabb, bár számbeli erdélyi fölényének a tudatában jóval nagyvonalúbb lehetett volna.

A szélsőséges nacionalizmus térnyerése és paroxizmusig juttatása nagyon rövid idő alatt végbement.

A magyarok jelentős része félni kezdett attól, hogy mindez hova vezethet, én pedig 1990. február 18-án megjelent publicisztikámban, szorongásainkról szólóan leírtam: „félünk az egyre elkerülhetetlenebbnek tetsző, lehetséges pogromoktól”. Pontosan egy hónapra rá következett be a marosvásárhelyi magyarellenes pogromkísérlet, amelyből akár polgárháború is lehetett volna.

K.T.: Szerencsére ezt elkerültük. Mekkora szerepe volt az események alakításában a TV-nek? Eléggé morbid módon a román állami televízió élőben sugározta a rögtönítélő bíróság tárgyalását és a Ceaușescu-házaspár kivégzését…

T.Sz.Z.: A televíziónak – és ez ma már közismert tény – óriási szerepe volt a romániai rendszerváltásban. Kezdve azzal, hogy ez volt a világ első olyan forradalma, amelyet a televízió élőben közvetített, és beleértve azt is, hogy a diktátorpár kirakatperének és kivégzésének az erősen megszerkesztett és valóban morbidnak mondható filmjét is levetítette.

Romániában jött rá a hatalom talán első alkalommal arra, hogy ameddig a népet a televízió előtt lehet tartani, addig az nem tüntet az utcán. Erre azonban csakis azért kerülhetett sor Romániában, mert 1989. december 22. előtt a televíziónak naponta mindössze kétórás műsora volt, amelynek nagy része a Ceaușescu-klán dicséretéről és magasztalásáról szólt. Létezett tehát egy nagy televízió-éhség is az országban, amely szintén jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az embereket napokig a tévé elé lehetett cövekelni.

K.T.: Újságíró szemmel, ennyi év távlatából, hogyan lehetne közvetíteni az eseményeket olyan fiatalok számára, akik már nem születtek bele a rendszerbe, és nem igazán értik a korabeli kontextusokat? Te milyen eseményeket, figurákat, jeleneteket emelnél ki, akik/amik által átélhetőbbé, elképzelhetőbbé válna ez a sorsfordító néhány nap?

T.Sz.Z.: Nem könnyű kérdés, és ez nem csupán a romániai helyzet sajátossága. Felnőttek közben olyan generációk, amelyeknek semmilyen tapasztalata nem volt a kommunistának becézett államkapitalista diktatúráról, és az idő a családok emlékeit is befolyásolta, torzította.

Már évtizeddel ezelőtt volt olyan diákom az egyetemen, aki folyékonyan kifejtette: nem érti miért beszélek annyira negatív értelemben az 1989 előtti rendszerről. Hiszen ő idősebb családtagjaitól pontosan értesült arról, hogy abban a rendszerben számtalan előny volt, így például az egyetem elvégzése után az állam munkahelyet biztosított mindenkinek, aki pedig dolgozott, annak szinte azonnal lakást is adtak ingyen, jelképes lakbérért cserébe. Igen, tudja, mondták neki, hogy külföldre nehezebben lehetett utazni, és nem volt ennivaló a boltokban, de arról senki sem tudott referálni, hogy bárki is éhen halt volna…

Nos, ilyen meggyőződésekkel érkező fiataloknak, akik egyébként is mindent hajlamosak voltak megkérdőjelezni, már akkoriban nehezen lehetett elmagyarázni, hogy mit is jelentett valójában a diktatúra, az államilag generált hazugság, képmutatás, besúgás és embertárs-elárulás világa, az emberi jogok és szabadságjogok teljes mértékű felszámolása, illetve a titkosrendőrség minden réteget átitató kíméletlen terrorja. Ma sincs másképp, és elmagyarázni ma sem könnyű feladat.

K.T.: Mi lehet ennek a fő oka?

T.Sz.Z.: Az egyik az, hogy bár történtek kísérletek, máig nem próbálta senki megírni a romániai decemberi forradalom és az utána következő évek kimerítő, részleteket megvilágító, dokumentált történetét. Erre talán egyszer majd sor kerül, de egyelőre ezek a dokumentumok – ha léteznek – nem hozzáférhetőek.

Voltak közben ugyan parlamenti vizsgálóbizottságok, amelyek a forradalom, a marosvásárhelyi magyarellenes pogromkísérlet, az 1990 júniusi bukaresti bányászjárások, illetve más lényeges események, történések tényeinek felderítésére alakultak, de ezen testületek jelentéseit titkosították, vagy egyszerűen elszabotálták. Rengeteg a kérdés, és azokra nincsenek világos, egyértelmű válaszok.

Pedig a válaszok talán nem is annyira összetettek. Vegyük például Marosvásárhely véres márciusának a példáját. Ha csak azt a kérdést tennénk fel, hogy miért éppen akkor került sor erre az anyanyelvi oktatáshoz való jogot követelő gyertyás és könyves békés magyar tüntetés okán kirobbantott borzalomra, nem annyira nehéz rá megtalálni a választ.

Ion Iliescuék rendszere már a forradalom első napjaiban rendeletben rögzítette, hogy a decemberi napokban felszámolt kommunista pártapparátus és a szintén akkor felszámolt Szekuritáté alkalmazottjainak további három hónapig folyósítják a fizetést. Ez a három hónap éppen március második felében járt le, és az egykori titkosrendőrségnek önmaga átmentését kellett megoldania.

Marosvásárhely pedig remek alkalmat nyújtott Iliescuéknak arra, hogy a magyarfrász és a magyarellenes hisztéria közepette elmagyarázzák a románságnak: szükség van a titkosszolgálatokra, mert nélkülük, lám, mik történnek, és ha ők nincsenek, a magyarok előbb-utóbb el fogják Erdélyt szakítani, hiszen örökké ez volt a céljuk. Érdekes volna elgondolkozni azon is, hogy manapság Romániában a titkosszolgálatok ismét minden területet behálóznak, a titkosszolgák létszámának határa pedig a magasságos ég.

Nemzetbiztonsági okokra hivatkozva manapság is emberek ezreit figyelik meg, hallgatják le telefonbeszélgetéseiket, lakásaikat és irodáikat, de még nyilvános tereken lefolytatott magánbeszélgetéseiket is. A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) pedig tovább működteti a káderek jelentős részével együtt a Szekuritátétól örökölt Irredenta Osztályát, amely kimondottan a magyarok megfigyelésével foglalkozik.

K.T.: Őrzi a kolozsvári emlékezet a forradalmat emléktáblákon, köztéri alkotásokban? Mennyire él az emberekben Doina Cornea és például Călin Nemeș alakja? A forradalom román (bel)üggyé vált, vagy a magyar közösség is reflektáltan tud kapcsolódni hozzá? Akár úgy is, hogy saját ellenállóinak sorsát ajánlja a többségi társadalom figyelmébe? Voltak ilyen személyiségek?

T.Sz.Z.: Kolozsvár Főterén, a New York-palotával szembeni sarkon áll a forradalom áldozatainak bronzból készült emlékműve, de a Főtéren és több más egykori helyszínen is vannak emléktáblák, kisebb emlékművek. Minden év decemberében megemlékezések zajlanak, amelyeken magyarok is szép számmal részt vesznek, hiszen a forradalomnak – amint már említettem – Kolozsváron és Erdélyben magyar áldozatai is voltak.

Az utóbbi években a BBTE Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karán belül működő Újságírás és Digitális Média Intézet szervezésében, az évfordulók napjaiban, a forradalom idején készült fényképeket állítottunk ki, illetve a forradalom kolozsvári fotósaival és filmeseivel készült beszélgetéseket tartalmazó dokumentumfilmeket vetítettünk. Ezekre az eseményekre is többszázan eljönnek.

Ilyenkor rendszerint fény vetül az események egykori résztvevőire, Doina Corneára, Tőkés Lászlóra, Călin Nemeșre és másokra is.

Sajnos, a magyar áldozatok sorsa kissé ködbe veszni látszik, vissza kellene hozni őket mielőbb a köztudatba – életútjukkal, áldozatukkal, elárvult hozzátartozóikkal együtt. Ez olyan nemes és kegyeletteljes feladat, amelyet mielőbb el kellene végezni.

A forradalom egyik kiemelkedő magyar személyisége Cs. Gyímesi Éva volt, aki a BBTE egyetlen aktív oktatójaként nyíltan vállalta a disszidens szerepet. Ugyan Doina Cornea is a BBTE oktatójaként tevékenykedett, de amikor a rendszerellenes magatartásáért világszerte ismertté vált, már nyugalmazott személy volt.

Cs. Gyímesi Éva a mesterem volt, irányítása alatt írtam a doktori disszertációmat, tehát vele kapcsolatban mások nyilvánvalóan elfogultnak tekinthetnek. Ennek ellenére, el kell mondanom, hogy a tőle tanult, az általa tanított értékrend meghatározta az életemet és a szellemi fejlődésemet. Nagyon jó barátok is voltunk, olyannyira, hogy a görbe tükröt is oda tarthattuk egymás elé. Soha nem csalódtam az általános értékrendjében és -ítéletében, bár kanonizátori szerepét tekintően voltak kritikáim, amelyeken – nagyvonalúan – jókat derült.

Azt is tőle tanultam, hogy melyik az a három olyan érték, amelyből az ember soha, semmilyen körülmények között nem engedhet: a szabadság, a szolidaritás és az emberi méltóság.

Miután az egyetemről 62 éves korában kiszorították, a Minerva Házban szerveztem számára nagysikerű kurzusokat, amelyek kolozsvári újságírók továbbképzését szolgálták. Öngyilkosságát személyes tragédiaként éltem meg, hiszen velem beszélt telefonon utoljára, éppen emiatt a rendőrség engem hívott fel, hogy a klinikán, volt férjével, Cseke Péterrel együtt, a holttestét azonosítsuk.

Több interjút készítettem vele, az utolsót halála előtt néhány héttel, és ez kiadatlan maradt mindmáig. A hangfelvételt ugyanis hosszú évekig képtelen voltam meghallgatni. Amit az emlékéért az adott körülmények között tehettem, az volt, hogy a Minerva Ház előadó- és kiállítási termét róla neveztem el azon a napon, amikor a 65 éves születésnapjára készült köszöntő kötetet, amely a késése miatt emlékkötetté vált, ott bemutattuk.

K.T.: A Sebestyén-palota földszintjén (szemben a forradalom mártírjainak oszlopaival), ahol jelenleg az Egyetemi Könyvesbolt működik, pár évtizeddel ezelőtt a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt. könyvüzlete kínálta portékáit. Az 1920-ban alapított részvénytársaság rövid idő alatt Erdély legnagyobb kiadójává nőtte ki magát. Aztán a második világháborút követően a részvénytársaság gépjeit lefoglalták, a kiadót megszüntették, az ingatlanvagyonát államosították – te pedig Újvári Mária társaságában könyvet írtál és bibliográfiát közöltél róla. Miért jött létre a Minerva, milyen könyveket és folyóiratokat adott ki? Mekkora súlya volt a két világháború közötti romániai magyar művelődésben?

T.Sz.Z.: A Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézetet az erdélyi magyarság széles összefogásával és támogatásával hozták létre 1920 augusztusában, amikor Románia Erdélyt nemzetközi jogi szempontból is tulajdonának tekinthette. Közeledett ugyanis az őszi iskolakezdés, és világossá vált, hogy a magyar iskolák számára Budapestről tankönyvek nem fognak érkezni.

Másfelől nagy szükség mutatkozott arra is, hogy az erdélyi magyarok számára olyan kiadványokat biztosítsanak, amelyekből megtanulhatják a román nyelvet, hiszen annak ismerete nélkül nehezen fognak az új államban érvényesülni. A Minerva a két világháború közötti időszakban látványosan fejlődött, hamarosan Erdély legnagyobb magyar nyomda- és kiadóvállalatává avanzsált.

A Minerva tehát az erdélyi magyar kisebbségi lét első két évtizedében, 1920 és 1940 között, de az azt követő nyolc év során is, 1940-tól 1948-ig, a magyar oktatás, sajtó, irodalom, tudomány, ismeretterjesztés és művészet fejlődéséhez igazán kiemelkedő mértékben járult hozzá. Alapítói az intézményt az első világháború után az anyaországtól elszakadt, Erdélyben maradt magyarok tájékoztatása, nevelése és önszervezése alappillérének képzelték el, olyan intézménynek, amely a közösség megmaradása, gyarapodása, művelése és önazonosságának megőrzése irányában és érdekében tevékenykedjen.

A Minerva a feladatait sok munkával és kemény erőfeszítéssel végezte, a hozzá fűzött reményeket és elvárásokat pedig becsülettel teljesítette mindaddig, amíg csak tehette. Az általad említett kötetben ennek a máig utolérhetetlen teljesítményű erdélyi magyar intézménynek a történetét és a teljesítményét vettük számba, és megpróbáltuk a kiadványainak a bibliográfiáját teljességre törekvően összeállítani. Az elkészült bibliográfia, persze, nem tekinthető teljesnek, mert az egymást követő rendszerek a könyvtárakból a nekik nem tetsző kiadványokat összeszedték és megsemmisítették.

Ezt azzal próbáltuk pótolni, hogy a hazai és a magyarországi antikváriumok katalógusaiban felbukkanó kiadványokat is igyekeztünk a teljességre törekvés jegyében az elkészített bibliográfiába beiktatni. A kötetben összesítettük a Minerva eredményeit is, amelyek ugyancsak sokatmondóak: 1920 és 1948 között a műintézet által kiadott saját könyvek száma jóval meghaladta a kétmillió példányt, az összes kinyomtatott köteté pedig ötmillió körülire tehető.

Ugyanebben az időszakban a Minerva mintegy harmincötmillió folyóirat- és újságpéldányt adott ki és/vagy nyomtatott, és ebből a példányszámból saját kiadványai több mint tizenötmilliót tettek ki. A Minerva a második világháború után is folytatta tevékenységét 1948-ig, amikor a Román Munkáspárt egyszerűen átvette, saját kiadójaként és nyomdájaként tovább működtette. A Minerva ingó és ingatlan vagyonának tényleges államosítására azonban csak 1979-ben került sor, amikor Kolozsváron új, korszerűbb nyomdát építettek. A megmaradt Minerva-ingatlanokat akkor valamilyenképpen jogilag is a város és különböző szocialista vállalatok tulajdonába kellett juttatni. Ekkor hajtották végre az államosítás aktusát, amit a telekkönyvbe is bevezettek.

Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Fotó: Tóth Helga / Transtelex

K.T.: 1991-ben elnökségeddel egyesületi formában élesztettétek újra a Minervát, ami már sajtóközpontként, multifunkcionális kulturális térként is működik. Mik az elmúlt három évtized legjelentősebb Minervás eredményei számodra? Mennyire befogadó az intézmény például a kortárs művészeti kezdeményezéseket illetően?

T.Sz.Z.: Azt követően, hogy a Szabadság a már taglalt körülmények között elindult, 1990. április 24-én a lap szerkesztőinek titkos választása nyomán május elsejei kezdettel a lap főszerkesztője lettem. Ebben a minőségemben meg kellett találnom azt a keretet, amelyben a lap jogilag lehetőleg függetlenül képes hosszútávon működni. Sokat gondolkoztam a helyes megoldáson, és arra a következtetésre jutottam, hogy valamilyen korábban már bevált közösségi modellt kellene alkalmaznom.

Szemem előtt lebegett a párizsi Le Monde mintája is, ahol a lap tulajdonosa az újságírók által működtetett alapítvány volt, amely konstrukció – amíg az internet megjelenése nyomán átalakult reklámpiac ezt a modellt meg nem ölte – a teljes függetlenséget biztosította.

Ugyanakkor, persze, éreztem, hogy vissza kell nyúlnom az erdélyi hagyományokhoz is, és a Minerva példája – bár akkoriban még nem ismertem az Erdélyben mindenképpen páratlannak mondható teljesítményét – kézenfekvőként kínálkozott. Alapítványra pénzünk nem volt, a „művelődési egyesület” bejegyzése pedig sokkal olcsóbbnak ígérkezett, és az akkor még hatályos 1924-es jogi keret az egyesületeknek és az alapítványoknak nagyjából egyforma gazdasági és társadalmi mozgásszabadságot nyújtott, tehát az utóbbi mellett döntöttünk.

A Minerva Művelődési Egyesület alapító tagjainak a többsége a lap akkori szerkesztői voltak, akiket alapító tagokként meghívott kolozsvári magyar, román, német és zsidó értelmiségiekkel egészítettem ki, mintegy jelezve ezzel is, hogy az új intézmény nem valaki ellenében születik.

Valamennyien elfogadták a meghívást, és 1991 augusztusában megtartottuk az alakuló ülést. A jogi bejegyzés bürokráciája azonban a vártnál jóval több időt vett igénybe, és csak 1992-ben történt meg. A tényleges munkát 1993-ban kezdtük el, negyvenöt évvel a régi Minerva megszüntetését követően.

K.T.: Azóta harmincegy év telt el.

T.Sz.Z.: Ne feledjük, az újraindított Minerva mögött nem állt olyan erős támogatói réteg, mint az elődje esetében. Úgyhogy csak lassan és megfontoltan lehetett építkezni. Mit sikerült ebben a harminc évben elérnünk? Nos, jóval kevesebbet, mint amennyit a Minerva Rt. huszonnyolc évében képes volt felmutatni.

De ha a körülményeket is figyelembe vesszük, nem is olyan kevés ez. Ma a Minerva tulajdonosa a szárhegyi gróf Lázár család egykori kolozsvári belvárosi palotájának, amelyet a 2001–2009-es időszakban csaknem tíz évig tartó, bonyolult bukaresti pereskedés nyomán szereztünk meg.

A palotát 2010 és 2020 között sikerült teljesen felújítanunk és új terekkel kibővítenünk. Itt szerkesztik az immár 1990 után képzett szerkesztők a Szabadság 35. évfolyamának lapszámait is.

A Minerva Házként ismertté vált ingatlan, több évtizedes gyűjtőmunka következményeként, ma már jelentős sajtó- és sajtófotó gyűjteményekkel rendelkezik.

Az elmúlt évtized során számtalan irodalmi, művészeti és művelődési eseménynek adott otthont, média-, kommunikáció- és politikatudományi szakkönyvtárát és számtalan összegyűjtött hagyatékból származó kollekcióját pedig diákok, oktatók és kutatók egész sora látogatja.

K.T.: Több sajtótörténeti kontextust érintettünk már, de az egyik legizgalmasabb még hátravan. Árnyékos oldal című kötetedben vizsgálod a második világháború utáni magyar nyelvű, erdélyi zsidó sajtókiadványokat (Deportált Híradó, Ichud, Új Ifjúság), köztük a legkomolyabbnak és leghosszabb életűnek is bizonyult Egység című kolozsvári hetilapot. Mielőtt a kutatás tapasztalataira kérdeznék, szeretnélek megkérni, hogy pár szóban vezess végig a zsidó Kolozsváron, amelynek 1944-et megelőzően hozzávetőlegesen 16 000 polgára volt. Merre éltek a zsidók a városban? Koncentráltan vagy szétszórtan? Voltak-e utcáik, városrészük esetleg? Milyen volt Kolozsvár zsidó topográfiája?

T.Sz.Z.: Erdély más városaitól eltérően, amelyek nehezen akarták tudomásul venni a zsidóság magyarországi egyenjogúsításáról szóló 1867. évi XVII. törvénycikket, Kolozsváron a zsidóság már a XIX. század első felében letelepedett, főképpen a Hidelvének nevezett városrészben, a „Zsidó köz”-ben, de aztán a Külső- és Belső-Magyar utcában, később pedig a városi vágóhíd környékén is.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc idején a közösség már mintegy ötszáz tagot számlált; a század második évtizedétől kezdve rabbijuk és zsinagógájuk is volt. Ezt megelőzően, zsidók leginkább a közeli Kolozsmonostoron életek, onnan jártak be áruikkal a Kincses Városban megtartott vásárokba. A zsidóság emancipálásáról szóló jogszabály elfogadását követően, a város elképesztő ütemű fejlődésének köszönhetően, a kolozsvári zsidóság is látványosan gyarapodott, egyre nagyobb szerepet vállalat a település modernizálásában, fontos ipari és kereskedelmi központtá alakításában.

A közösség látványos számszerű növekedését elsősorban a zsidók kiemelkedő urbanizációs hajlama okozta. Az 1880-as évektől kezdődően a közösség egyre növekedett, az 1930-as román népszámlálásnak már csupán azt kellett megállapítania, hogy a Kolozsvár környéki falvakban, amelyekben korábban a zsidók jelentős számban éltek, egyetlen zsidó lakos sem maradt.

A kolozsvári zsidóság lélekszáma az 1941-es magyar népszámlálás idején hágott a csúcsra, amikor a körülbelül százezer lakosú városban 16 763 izraelita vallású lakost számoltak össze, ami a város összlakosságának mintegy 16 százalékát tette ki.

Bár a korábbi, hagyományosnak számító lakóhelyeiket megtartották, a kolozsvári zsidók akkor már gyakorlatilag valamennyi városrészben éltek.

Nagyon nagy kár, hogy ezt a közösséget a vészkorszakban a magyarság nem védte meg. Ma már pontosan látható, hogy az erdélyi magyar zsidóság hiánya mekkora kulturális, gazdasági és polgárosodási visszaesést okozott nekünk.

K.T.: Milyen intézményi hálóval rendelkezett a közösség? Említenél néhány jelentős zsidó polgárt vagy művészt? Részt vettek esetleg a város társadalmi, akár önkormányzati életében? Feltételezem, a kolozsvári zsidóság sem alkotott egyetlen homogén tömböt és világnézeti kollektívát.

T.Sz.Z.: A kolozsvári zsidók a teljes asszimilációra törekedtek, mindenáron be akartak illeszkedni a magyar gazdasági, társadalmi, tudományos és kulturális életbe. Tehát amellett, hogy kiterjedt saját hitközségi intézményrendszert működtettek, amely iskolákból, aggmenházakból, temetkezési egyletekből és kulturális társaságokból állt, az emancipáció és a maradéktalan asszimiláció gondolatának jegyében teljes erővel igyekeztek a magyar köz- és művelődési életben is részt venni.

Hosszú a sora azoknak a zsidó művészeknek, irodalmároknak, tudósoknak, újságíróknak és politikusoknak, akik nemcsak az Osztrák–Magyar Monarchiához, de a Román Királysághoz tartozás idején is maradandót alkottak. Valamennyien végig magyarul beszéltek és éreztek, és a magyar irodalomhoz és kultúrához a deportálásukig hűek maradtak.

Sőt, a háború után Erdélybe visszatért zsidók jelentős része is ezt tette, csakhogy az új keretek között idejekorán újból előbukkanó antiszemitizmus a többségük számára csak a kivándorlás lehetőségét hagyta meg. Hogy csak a két világháború közötti legismertebb neveket említsem, különféle szakterületek művelőiként, semmiféle teljességre törekvés nélkül: Fischer József, Farkasházi Fischer Vilmos, Eisler Mátyás, Glasner Akiba, Stern Vilmos, Janovics Jenő, Karácsony Benő, Ligeti Ernő, Salamon László, Antal Márk, Kovács György, Sebestyén Dávid, Paul Ehrlich, Brassai Viktor, Benamy Sándor, Kohn Hillel, Farkas Mózes, Diamant Izsó, Kasztner Rezső.

K.T.: Önálló könyvet szenteltél a Zsidó Líceumnak, az 1940 és 1944 között működött, hírneves Zsidlicnek. Milyen volt a tanintézmény szellemisége? Hogyan próbálta összeegyeztetni a judaizmus tanait a kisebbségi lét és az asszimiláció kihívásaival? Az biztos, hogy valamit tudott a Zsidlic, amelynek padsoraiból olyan kiválóságok kerültek ki, mint a regényes életű, világhírű Krémer Tamás, az angol 7Towns játékgyártó cég megalapítója, a Rubik-kocka forgalmazója.

T.Sz.Z.: Az általad említett könyvem hiányos. Amikor azt 2011–2012-ben megírtam, nem voltak számomra hozzáférhetőek a Zsidlic utolsó működési évében ott tanuló elsőosztályosok névsorai. Ezeket a névsorokat csak a kötet 2012-ben történt megjelenése után néhány évvel fedeztem fel, ezért a gimnáziumról felrajzolt összképet kiegészítő tanulmányt kényszerültem írni, ami 2021-ben jelent meg a BBTE Magyar Történeti Intézete által kiadott Erdélyi Évszázadok című sorozat VI. kötetében (A Kolozsvári Zsidó Gimnázium [Zsidlic] elsőosztályosai 1944-ben, in.: Oktatás Erdélyben az elmélettől a gyakorlatig, a középkortól a 20. századig, szerk. Lupescu Makó Mária, Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár, 2021, 163–190.)

Az elsőosztályosok megkerült listái tették lehetővé számomra a tényleges mérleg elkészítését. Eszerint, a faji törvények okán 1940–1944 között működő gimnáziumban összesen 1280 zsidó diák nevelkedett; közülük 664 volt fiú és 616 lány. Ezek közül 40 diák került a Kasztner-transzporttal Svájcba, 1240-et pedig jóformán az iskolapadból deportálták Auschwitz-Birkenauba.

A deportáltak túlélési aránya legfeljebb 25 százaléknyi volt. Erre az arányra úgy jutottam, hogy azt feltételeztem: annak a 777 diáknak, akiknek halála dokumentálatlan volt, ám akikről a két-három évente megrendezett Zsidlic-világtalálkozók rendezői az eltelt háromnegyed évszázadnyi időszakban soha semmilyen életjelt nem kaptak, az öt százaléka mégis túlélte a holokausztot. E feltételezés nélkül az elpusztultak aránya még nagyobb, 80 százalék körülire tehető. Ez érthető volt, mert a kisebb osztályokban a túlélési esély a nullához közelített. Az 1944-es lány-, illetve fiúosztályokban például a túlélési arány 2,70, illetve 2,85 százalékos volt.

A Zsidlic szellemisége fantasztikus volt, hiszen ott elsősorban az anyaországi egyetemekről már korábban menesztett tanárok oktattak, akik Erdélyben akkoriban ismeretlen szintekre emelték a tanítás minőségét.

Az iskola – a hatósági bosszantások ellenére – rövidesen Kolozsvár legjobb középiskolájává avanzsált, és ezt a tényt, igaz, csak félszájjal, de a korabeli hatóságok is kénytelenek voltak elismerni. Azok az egykori diákok, akik túlélték a holokausztot, egyhangúlag azt állították, hogy ez az iskola a szabadság és a biztonság szigetét jelentette valamennyiük számára, és hogy amit a Zsidlicben elsajátítottak, az valamennyiükben életre szóló tanításként maradt meg.

A Zsidlic érdekes módon ötvözte a diákok zsidó és egyidejűleg magyar identitásának kialakítását és megerősítését. Tanítottak héber nyelvet és izraelita vallást is, de ugyanakkor megszerettették a fiatalokkal a magyar irodalmat és kultúrát is. Nagyon sok egykori zsidlicistával találkoztam és beszélgettem életemben, akik olyan mértékben ismerték a magyar irodalmat, történelmet vagy hagyományokat, hogy azt csak csodálni és egy picit talán irigyelni is lehetett.

Igazad van abban, hogy az egykori diákok közül a Kasztner-vonaton megmenekült Krémer Tamás Harold vált világviszonylatban a legismertebbé, de ebben talán annak is volt egy kis szerepe, hogy angol lord lányát vette feleségül. Sokatmondó adalék lehet ebből a szempontból, hogy például a Zsidlic kiváló diákzenekarát a később szintén világhírűvé vált Ligeti György dirigálta, akinek az akkoriban komponált Concerto grossóját először szintén ők játszották.

Az egykori Zsidlic túlélő diákjai közül számos olyan egyéniséget tudnék felsorolni, akire ma nagyon büszkének kellene lennünk, köztük egy egész sor egyetemi tanárra és tudósra is. Igazságtalannak tartanám, hogy itt mindössze néhány nevet emeljek ki, hiszen valamennyien kitűnően megállták a helyüket ott, ahova végül őket az erdélyi magyar zsidó sors sodorta.

K.T.: 1944. március 27-én megszállták Kolozsvárt a német csapatok, május 3-án pedig megkezdődött a gettósítás az Írisz negyedben található téglagyár területén. A puszta tények nem festenek túl jó képet a lakosság szolidaritását illetően. A gyár 19 ezer négyzetméteres területén 18 ezer embert zsúfoltak össze. Milyen körülmények uralkodtak a téglagyárban? Voltak-e keresztény kolozsvári lakosok, akik megpróbáltak kiállni zsidó polgártársaikért? A zsidó közösség meghatározó tagjai közül kik kerültek be a gettóba, és kik voltak azok a szerencsések, akik a Kasztner-vonattal Svájcba menekülhettek?

T.Sz.Z.: A kolozsvári Írisz-telepi téglagyárban, 1944 májusában és júniusában ugyanolyan emberhez nem méltó körülmények uralkodtak, mint a többi magyarországi gettóban. A gettózottak által ásott latrinák és 15, csak időnként működő vízcsap szolgálta azt a mintegy 18 ezer embert, akik zöme kolozsvári lakos volt. Ugyanakkor, ebbe a gettóba került Kolozs vármegye más településeinek zsidó lakossága is, valamint a Szolnok-Doboka vármegyei Szamosújvár mintegy 1600 zsidó lakosa is.

Ezt a helyzetet erkölcsi szempontból tovább súlyosbította a tény, hogy a kolozsvári magyar lakosok, a korabeli náci propagandának hitelt adva, fájdalmasan kevés empátiát éreztek zsidó polgártársaik iránt. A gettóban „pénzverde” működött, ahol a módosabb személyekből próbálták kiverni az értékeik rejtekhelyét. Kolozsvár kegyetlenül bánt a zsidósággal. Tudunk azonban olyan magyar katonaorvosokról, akik zsidó munkaszolgálatos kollégájuk állapotos feleségét kiszöktették a gettóból, elrejtették, világra segítették a kisfiát, majd mindkettőjüket tovább bújtatták.

Olyan esetről is rendelkezünk pontos információkkal, hogy birodalmi német állampolgár rejtett el Tisztviselő-telepi házában egy zsidó asszonyt és a kisfiát, és olyan helyzetről is tudunk, hogy a gettósításkor otthonában felejtett házaspárnak szomszédok és ismerősök segítségével sikerült a szovjetek 1944 októberi megérkezéséig túlélnie a vészkorszak legnehezebb hónapjait. De ezek a roppant kisszámú kivételt képezik.

A kolozsvári zsidó közösség szellemi vezetői és módosabb tagjai sorsáról a sajtó részletesen beszámolt. A Keleti Újság híradásai szerint a zsidó vezetők közül a német biztonsági szolgálat 1944. április elején, „korrekt együttműködésben a magyar hatóságokkal”, 78 olyan személyt vett őrizetbe, „akik a zsidó szellemiség és anyagi befolyás tényezői voltak”. A letartóztatottak lakásait a németek „a magyar rendőrség közegeinek jelenlétében” lepecsételték, „hogy így akadályozzák meg a lakásban felhalmozott értékek elidegenítését”.

A lap munkatársa, „időt és fáradságot nem kímélve” megszerezte az őrizetbe vettek listáját, amelyet az újság április 12-i számában közölt. A lajstromon ügyvédek, orvosok, újságírók, gyárosok, pénzügyi szakemberek, magánzók, kereskedők szerepelnek, de néhány főiskolai hallgató is. Ezek egy részét magyarországi gyűjtőtáborokba irányították, mások pedig május elején kerültek a gettóba, a többi kolozsvári zsidó mellé. A Kasztner-transzport a cionista mozgalom néhány vezetőjének a magánakciója volt.

Névadója, dr. Kasztner Rudolf Rezső jogász, 1940-ig a kolozsvári Új Kelet című zsidó napilap munkatársa, és dr. Fischer Józsefnek, a kolozsvári neológ zsidó hitközség elnökének és a két világháború között román parlamenti képviselőnek a veje volt. Ismert a történet: Kasztner 1944. április végén tudatában volt az Auschwitzi Jegyzőkönyvek tartalmának, tudta tehát pontosan, hogy milyen sors vár a deportáltakra. Ezért közvetlenül Adolf Eichmannal tárgyalt, akit pénzzel, arannyal és ékszerekkel megvásároltak avégett, hogy a cionisták által összeállított csoport tagjai végül ne Auschwitz-Birkenauba, hanem – Bergen-Belsen egyik speciális lágerén át – Svájcba jussanak. Kolozsvárról, a 18 ezer gettólakóból összesen 388-an menekülhettek Budapestre, hogy az onnan 1944. július 1-jén induló 1687 személyt szállító szerelvénnyel tovább utazhassanak.

Ezt a 388-as kolozsvári csoportot nagyjából a két hitközség (ortodox és neológ) vezetői, ismert rabbik, módos üzletemberek, értelmiségiek és családtagjaik alkották. Sajnos, a csoportban nem jutott hely például Karácsony Benőnek, az egyik legtehetségesebb erdélyi írónak sem, aki Birkenauba került, és aki valószínűleg ott pusztult el.

Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Fotó: Tóth Helga / Transtelex

K.T.: Sámuel Sámuel, az ortodox Chevra Kadisa gondnoka Utunk Auschwitzba című visszaemlékezésében írja a következőket: „Közben kezdték a vagyonosabbakat vallatni rettenetes kínzások közepette, hogy vallják be, hová rejtették el vagyonukat. Ezt látva, szóltam egyeseknek, hogy ne tűrjük tétlenül, mert rendre agyonvernek mindenkit. Úgyis csak kb. 20-30 rendőr ügyel reánk, törjünk ki és meneküljünk, hisz a határ közel van, és ha nem is sikerül mindenkinek, legalább megpróbáltuk, és nem pusztultunk el gyáván. De szavaim nem találtak meghallgatásra.” Szerinted mi lehetett az oka a passzivitásnak? Miért sikerült gyakorlatilag ellenállás nélkül deportálni a kolozsvári zsidókat a hivatalos narratíva szerint Kenyérmezőre? Kenyérmező persze egy fiktív, dunántúli hely volt…

T.Sz.Z.: A Kenyérmező-narratíva a tömeges félrevezetés egyik eszköze volt. A Kasztner–Eichmann megállapodásnak, amely Himmler beleegyezésével történt, egyik feltétele volt az is, hogy a cionisták, saját hitközségi hálózataikon nyugtassák meg a tömegeket, hogy azok a teljes kifosztás, a gettósítás és a deportálás folyamán semmilyen ellenállást ne tanúsítsanak.

A narratíva másik része az volt, hogy senki ne próbáljon átmenekülni a Kolozsvártól mindössze három-négy kilométernyire húzódó határon Romániába, és senki ne próbáljon saját magának vagy hozzátartozóinak keresztény barátoknál, szomszédoknál, ismerősöknél rejtekhelyet keresni.

A családok maradjanak egyben, mert a vezetőség magasabb szinteken intézi a dolgokat, és azok, akik az utasításokat betartják mindenképpen meg lesznek védve és kímélve. Nem egy olyan esetről tudunk, amelynek során biztonságos rejtekhelyet vagy menekülési lehetőséget valaki azzal utasított vissza, hogy ha elfogadná, azzal a családjának és az egész közösségnek tenne rosszat, mert a hatóságok azokon töltenék ki a bosszújukat.

A zsidók nem voltak azonban passzívak, nem igaz, hogy birkákként mentek a halálba. Nagyon sok ellenállási kísérletről tudunk Kolozsváron is, de más észak-erdélyi helyeken is.

Fiatal, többnyire budapesti cionisták jártak több észak-erdélyi gettóban, és próbáltak rávenni embereket arra, hogy segítségükkel szökjenek meg, de a többségük ezt megtagadta, azzal érvelve, hogy bajban a családnak együtt kell maradnia. Csupán néhány olyan személyről tudunk, aki a kolozsvári gettóból megszökött. A többség azonban, még a június 2-ikai bombázás idején sem menekült, amikor a gettó őrzés nélkül maradt, mert az ezt ellátó csendőrök megijedtek, és fedezékbe vonultak.

K.T.: A vészkorszakot túlélő erdélyi zsidó közösséget egész sor létkérdés foglalkoztatta, a legelemibb „lenni vagy nem lenni”-től a „menni vagy maradni”-ig. Érdekes, hogy a két kolozsvári orgánum (az 1946-tól 1950-ig működő, majd Új Út néven 1953-ig publikált Egység, valamint az egyetlen számot megélő Új Ifjúság) vezércikkét egyaránt Kohn Hillel jegyezte. Ki volt ő? Milyen programot adott a megmaradtaknak?

T.Sz.Z.: Kohn Hillel az erdélyi zsidóság egyik kiemelkedő egyénisége volt. Jogot a kolozsvári egyetemen tanult, és ügyvédi pályára lépett. Az 1920-as évek elején cionista nézeteket vallott, 1918-ban részt vett az Új Kelet napilap alapításában, 1919-ben pedig egyik alapítója volt a Zsidó Nemzeti Szövetségnek, amellyel évtizeddel később szakított.

1929 után egyre közelebb kerül a baloldali mozgalmakhoz, hogy aztán 1931-ben belépjen a Kommunisták Romániai Pártjába, ahol a következő évek során több fontos pozíciót is betöltött, és baloldali lapokat szerkesztett. Az 1942 márciusi „szamosfalvi kommunista perben” életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

De már 1941. júliusától kezdve Szamosfalván, a budapesti Margit körúti fogházban és Vácon raboskodott, majd 1944 októberében a komáromi Csillagerődbe került, ahonnan az útja novemberben Dachauba, december elején Buchenwaldba vezetett. Itt a földalatti kommunista mozgalom, védelmi és konspiratív célokból „elintézte” formális halálát (ezt az egykori náci lágerek központi Bad Arolsen-i gyűjtőlevéltára által őrzött Kohn Hillel-aktacsomó pontosan dokumentálja).

Az egyik elhunyt lengyel fogoly nevén folytatta lágerbeli munkáját a buchenwaldi illegális nemzetközi antifasiszta komité vezetőségi tagjaként és a magyar antifasiszta komité vezetőjeként. A Buchenwaldban raboskodó erdélyi magyar zsidó foglyok szellemi vezetője kétségtelenül Kohn Hillel, a dachaui és buchenwaldi ellenállási mozgalom nagytekintélyű szervezője volt tehát.

Nem csoda, hogy hazatérésük után a buchenwaldi fogolytársainak jelentős része az 1946 májusában indított és irányított Egység című kolozsvári zsidó hetilapnál kapott munkát. Az Erdélybe történő hazatérését követően, Kohn Hillelt a Demokrata Zsidó Komiték (DZSK) észak-erdélyi Tartományi Központjának elnökévé választották. Ezzel párhuzamosan, a szamosfalvi perben tanúsított „magyar nacionalista magatartásáért”, a kommunista pártból kizárták.

Kohn Hillel DZSK-elnöki programja egyszerű volt: az erdélyi magyar–zsidó viszony javítása azon az alapon, hogy a két közösség történelme és kultúrája a korábbi évszázad során egybefonódott; a deportálás okozta jogi, gazdasági és restitúciós gondok gyors megoldása; a deportáltak mielőbbi „talpra állítása” és „a produktív életbe való beillesztése”; a fasiszta ideológiai maradványok, a népek közötti gyűlölet és a háborús szellem kiirtása szívós antifasiszta harccal és nevelőmunkával.

A Petru Grozához fűződő jó viszonya segítette Kohn Hillelt abban, hogy pártbéli félreállítását követően egyetemi katedrát kapjon, így 1946-ban, a Bolyai Egyetem Jog- és Közgazdasági Karán, a politikai gazdaságtan professzora lett. Egyetemi pályafutása idején közölt tanulmányai az erdélyi magyar gazdaságszociológiai kutatás alapjait fektették le.

K.T.: A deportálás nemcsak a krematóriumokban szedte áldozatait, hanem később, a hazatértek soraiból is, akik közül sokan hiába várták vissza családtagjaikat. Az Egység figyelmet fordított a lelki gondozásra, segítségnyújtásra, a holokauszt okozta lelki traumák kezelésére? Volt valamilyen mentálhigiénés missziója?

T.Sz.Z.: Bár akkoriban ez a kérdés hangsúlyosan nem merült fel, a jelek azt mutatták, hogy szőnyeg alá seprése semmiképpen nem jelenthet megoldást. Kohn Hillel 1946. május 12-én, a Brassóban tartott népes DZSK-gyűlésen elsőként foglalkozott a kérdéssel. Kijelentette, hogy a haláltáborokból és a munkaszolgálatból megmenekült „összesen 22 ezer lélek olyan súlyos lelki megrázkódtatásokon ment keresztül, hogy évekig eltarthat, amíg a lelki egyensúly helyreállhat”.

Erről az Egység 1946. május 16-i száma is beszámolt, és ennek nyomán olyan szakemberek, akik maguk is megjárták a lágerek poklait, a megkínzott zsidóság súlyos lelki traumáinak kezelésével is próbálkoztak. Megemlíthetném itt Becski Irén munkásságát és írásait, aki pszichológus szakemberként ebben a vonatkozásban sok túlélőnek a kezelését is vállalta. Sajnos, sem a magyar, sem pedig a román társadalom ezzel a kérdéssel a háború után nem volt hajlandó foglalkozni.

K.T.: Hivatkozol Gáll Ernő Ettersbergi töprengések című írására (Korunk, 1975/6). Gáll szövege rám is nagy hatással van. Egy olyan két szövegszálon szőtt montázsról van szó, ami egyrészt a túlélő – maga Gáll Ernő –, Buchenwaldba történő visszatérésének személyes tapasztalatait közli a felszabadítás harmincadik évfordulóján; másrészt egy erkölcsfilozófiai értekezés, amely az etikai aspektust kiiktató lágervilág utáni „új” (?), „lehetséges” (?) etika kérdéseivel is foglalkozik. Azok a zsidók, akik szülőföldjükön maradtak, és nem aliáztak, vagyis nem vándoroltak ki Izráelbe, hogy közösen építsenek fel egy saját, zsidó értékrenden alapuló államot, milyen eszményeket követhettek a szocialista Romániában? Gáll például maradt.

T.Sz.Z.: Több túlélőt faggattam ki az évek során erről. A következtetésem az volt, hogy egyfelől valamennyien hálásak voltak a Vörös Hadseregnek, amelynek nagy mértékben köszönhették a felszabadulásukat, és amelyben életük megmentőjét látták. Ezt normális emberi magatartásnak tekinthetjük.

Másfelől, azok, akik a felszabadultak közül egyáltalán foglalkoztak efféle kérdésekkel, úgy látták, hogy mindössze a fasizmus-nácizmus, illetve az általuk nem ismert, de beígért igazságos társadalom, a kommunizmus között választhatnak, hiszen a harmadik kínálkozó út, a polgári demokrácia nem jöhetett akkor szóba.

Természetesen különböző identitási stratégiák léteztek. A baloldali perspektívát kezdetben kritikátlanul elfogadók jelentős része megőrizte a magyar anyanyelvéhez és a magyar kultúrához való kötődést, főképpen abból a meggyőződésből kiindulva, hogy a zsidóság tragédiájáért nem a magyar nép, hanem a fasizmus és a nácizmus a felelős, és hogy azt elpusztítva, visszaépíthető a zsidó–magyar jó viszony.

Mások azonban a trauma hatására a magyarságtól történő disszimiláció mellett döntöttek, és mivel a nyelvtudásuk ezt számukra lehetővé tette, a románsághoz való asszimilációt választották, mit sem sejtve arról, hogy az identitásváltás semmiképpen nem megy egyik napról a másikra. Megint mások a nemzeti-nyelvi identitás teljes mellőzésének stratégiáját választották, ami elképzelésükben az internacionalizmus nagy, nyelvi és vallási kötődéseket mellőző tömegébe történő betagolódást jelentette.

Egyik identitásstratégia sem bizonyult azonban könnyűnek és akadálymentesnek, és az antiszemitizmus új formákban történő felbukkanása és újbóli erősödése okán, akár a kommunista párton belül is, rövidesen valamennyiüknek cseppet sem könnyű identitáskrízissel kellett szembenézniük.

Gáll Ernő esetében ezek a kérdések azért nem vetültek fel élesen, mert ő a magyar asszimiláció útján jelentősen előrehaladott nagyváradi zsidó polgári családból származott, amelynek már előző generációi elhagyták a jiddist, az izraelita vallást, magyarnak tekintették magukat, és nevüket is magyarosították. Gáll Ernő soha nem tagadta meg a zsidó származását, de ő Buchenwaldban is zsidó származású, de római katolikus vallású kommunistaként szerepelt, persze, anélkül, hogy vallásos ember lett volna.

Ő ugyanis már a harmincas években, kolozsvári egyetemi évei alatt belépett a kommunista pártba, és világnézetét ettől kezdve a baloldali orientációja határozta meg. Éppen ezért ettersbergi reflexiói egyetemes értékűek, és az eljövő nemzedékek számára is fontos üzenetet hordoznak.

Ő volt egyébként az első kelet-közép-európai gondolkodó, aki világosan látta, hogy a nemzeti és vallási kisebbségek kérdését sem a két világháború közötti polgári világ, sem pedig a második világháború után itt berendezkedett szocialista világ nem volt képes megnyugtató módon rendezni, és ebből kiindulva javasolta, hogy erre összeurópai megoldást kell találni. Származott is baja emiatt, éppen elég, ezt a Szekuritáté által 1948-től 1990-ig vezetett tízkötetes megfigyelési iratcsomója bőven bizonyítja.

K.T.: A ’90-es évek végétől izgalmasan alakul a zsidó szent helyek integrálása mintegy a város szellemi, művészeti életébe. A Szamos partján álló Poale Tzedek zsinagógába költözött a Tranzit Ház kulturális központ, a Párizs utcai zsinagóga ad otthont a ZIZ szociális és művészeti térnek, a Mikes utcai zsinagógában a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Judaisztikai Tanszéke működik. 2014 kulcsfontosságú év, hiszen ekkor avattátok fel a Lövith Egon kolozsvári szobrászművész és túlélő által tervezett holokauszt emlékművet a Caragiale parkban, valamint ebben az évben alapítottátok meg az általad vezetett Holokauszt- és Genocídiumtanulmányok Intézetét. Mesélnél az intézet kutatási, oktatási és képzési profiljairól? Van olyan kutatás, amely Kolozsvár zsidó múltjának feltárásában és értelmezésében érdekelt?

T.Sz.Z.: A BBTE Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Kara keretében szinte évtizede működő Holokauszt- és Genocídiumtanulmányok Intézetét azzal a céllal javasoltam 2014-ben a Kari Tanácsnak, hogy az ott képzett politológusok, közigazgatási és kommunikációs szakemberek, illetve újságírók számára lehetőséget nyújtsunk a holokauszt és a világ által ismert emberirtások természetének és történelmének megismerésére, tanulmányozására.

A tanács ezt a javaslatot egyhangúlag elfogadta, így már több éve románul, magyarul és angolul oktatunk több olyan tantárgyat, amelyek ehhez a témakörhöz kapcsolódnak. Ezek tantárgyleírása megtalálható az intézet négynyelvű (román, magyar, német és angol – egyetemünkön ezen a négy nyelven folyik az oktatás) honlapján, ahol az alap-, magiszteri, illetve doktori képzésben résztvevő diákjaink, de oktatók, kutatók és egyetemen kívüli érdeklődők is megtalálhatják az intézet működésének kereteit és elveit ismertető szövegeket.

Az intézet ma már sokmillió oldalnyi romániai, magyarországi, németországi, lengyelországi, ukrajnai, moldovai és más államból származó levéltári anyaggal, mintegy másfélezer kötetes szakkönyvtárral áll az egyetemi és az egyetemen kívüli közösségünk, külföldi oktatók és kutatók, illetve túlélők és azok leszármazottjai rendelkezésére. Az eltelt években kialakult kutatási projektek elsősorban az erdélyi média által a holokauszt idején betöltött szerep feltárására és kutatására, a holokauszt nyomán jogcím nélkül különböző államok birtokába került örökösök nélküli zsidó vagyonok felkutatására, illetve a törökországi keresztényellenes népirtás romániai és magyarországi hatásainak vizsgálatára összpontosítanak.

Számtalan zsidó leszármazottnak is igyekszünk segíteni ősei sorsának feltárásához kapcsolódó dokumentumok azonosításával, és forráskiadványokat is igyekszünk megjelentetni. A folyamatban lévő kutatások, természetesen, a kolozsvári és az erdélyi zsidóság múltjának feltárását is feltételezik. Jelenleg például Erdély két világháború közötti legnagyobb ipari üzemének, a Kolozsvár központú aranyosgyéresi Sodronyipari Művek alapításának és fejlesztésének a történetét dolgozzuk fel, mégpedig a holokauszt áldozatává vált, 1945 januárjában Budapesten meggyilkolt alapítója, Diamant Izsó memoárjának kiadását és életútjának feltárását célzó projektünk keretében.

A Transtelex egy egyedülálló kísérlet

Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!

Támogató leszek!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!