Szapolyai János kezet csókol Szulejmán szultánnak – Erdély mint az Oszmán Birodalom adófizető állama

Nem egészen három évvel a középkori Magyar Királyság bukását jelentő, ikonikus ütközet után a mohácsi csatamezőn újabb nagy jelentőségű eseményre került sor: a Habsburg I. Ferdinánd ellen hadaival felvonuló I. Szulejmán szultánt (1520–1566) sátrában meglátogatta Szapolyai János.

A korábbi erdélyi vajdát, akit az 1526. novemberi fehérvári országgyűlés Magyarország királyává választott, a következő évben Ferdinánd csapatai kiszorították országából, így 1527 végén az országnak már két koronás királya volt.

A szultánnál, aki amúgy sem engedhette volna meg a rivális dinasztia ellenállás nélküli közép-európai térnyerését, 1528- ban jelentkeztek Szapolyai diplomatái, hogy pártfogását kérjék. Szerződésüket az 1529 augusztusában megrendezett találkozó pecsételte meg, amelynek keretében a magyar király a köszöntésére trónjáról felálló és felé három lépést tevő szultán kezét is megcsókolta, ezzel szimbolikusan kinyilvánítva, hogy feljebbvalójának ismeri el.

Az eseményről nemcsak oszmán krónikák számoltak be részletesen, hanem híre Európában is messze terjedt, és ingerült reakciókat váltott ki a kontinens udvari nyilvánosságának köreiből. Olyannyira, hogy a pápa ki is átkozta a muszlim uralkodótól segítséget kérő Szapolyait.

Noha Szulejmán még magyar királyként vette őt pártfogásába, ez a ceremoniális aktus tekinthető a későbbiekben a Szapolyai uralma alatt maradt területekből kialakuló Erdélyi Fejedelemség 1690-ig tartó oszmán függése alapjának.

Az Oszmán Birodalom terjeszkedésében általánosan megfigyelhető mintázat, hogy a peremterületeken lehetőség volt arra, hogy a helyi elit, miután hűséget fogadott a szultánnak, fenntartsa a terület feletti ellenőrzését és a korábban kialakult hatalmi struktúrákat. Erre a balkáni terjeszkedés idejéből számos példát találunk: így volt képes fennállásának utolsó szakaszában túlélni a korábbi területének töredékére visszaszoruló Bizánci Birodalom, de hasonlóképpen kerültek szultáni függésbe szerb despoták, bolgár cárok és bosnyák uralkodók is. Területeik a későbbiekben betagozódtak az oszmán hatalmi rendszerbe, részben annak révén, hogy az egymással szembeni, illetve az államokon belül zajló konkurenciaharcokhoz politikai súllyal rendelkező szereplőik a szultán segítségét kérték – amivel maguk is hozzájárultak, hogy az expanzív stratégiájának fenntartására épülő birodalom előbb-utóbb elnyelje őket.

Európában a 16. századra alakult ki többé-kevésbé stabil rendszere az oszmán vazallus államoknak. Nyugatról keletre haladva ez magában foglalta a raguzai városállamot (Dubrovnik), az Erdélyi Fejedelemséget, Moldva és Havasalföld vajdaságait, illetve a Krími Tatár Kánságot. Mindazonáltal még a 17. században is előfordultak olyan helyzetek, melyek során egy újabb közösség vezetője ajánlotta magát a szultán pártfogásába és vállalt vazallusi függést: a lengyel alattvalói függésből kiszakadni akaró Bohdan Hmelnickij kozák hetman például már 1651- ben Ukrajna protektorának fogadta IV. Mehmed szultánt, de az oszmán jelenlét a régióban 1668 és 1681 között volt igazán jelentős, amikor Petro Dorosenko hetmannak valóban sikerült elérnie, hogy jelentős szultáni hadak jelenjenek meg mellette.

E listát Thököly Imre 1682 és 1685 között fennállt felső-magyarországi vazallus fejedelemsége zárja, aki egyben Erdély utolsó olyan uralkodója volt, aki a szultán jóváhagyását bírta – igaz, erdélyi hatalomra jutása után, 1690-ben csak néhány hónapig tudott az akkorra már Habsburg-csapatok által dominált fejedelemségben maradni.

A kedvező forrásadottságok miatt ezekről az államalakulatokról tudunk legtöbbet, ám az Oszmán Birodalom más tájain is léteztek hasonló modell alapján működő, több-kevesebb autonómiával bíró, a birodalom igazgatási struktúráiba nem integrált, a helyi elit által irányított területek. A Kaukázus kis fejedelemségeinek uralkodói például évszázadokon keresztül lavíroztak az oszmán és a perzsa (és későbbiekben az orosz) érdekszférák között. Többen közülük a vazallus állami keretekben gondoskodni tudtak dinasztiájuk fennmaradásáról.

Az észak-afrikai arab területeken is sok esetet ismerünk, amikor a helyi dej az oszmán protektorátus elismerésével őrizte meg uralmát. Helyenként nem is volt egyértelmű, vajon egy-egy terület a birodalom magterületeihez tartozik-e, vagy inkább vazallus államként érdemes rá tekinteni. A legtöbbet idézett példa Jemen, aminek a tengerhez közel eső részeit az oszmán hatalomnak sikerült integrálnia saját közigazgatási rendszerébe, míg a hegyvidékek emírjei megőrizhették önállóságuk egy részét azáltal, hogy – időről időre megkérdőjelezett – hűséget fogadtak a szultánnak.

A vazallus államok (illetve közösségek) rendszere meglehetős változatosságot mutatott, már csak azért is, mert számos helyi politikai tradíciót kellett integrálnia, ami nem sikerülhetett volna a keretek bizonyos szintű rugalmassága nélkül.

Az Erdélyi Fejedelemség függésében meghatározó szerepet játszó három komponens közül viszont egyiket-másikat nem találjuk meg más vazallus államok esetében. A vazallus állam kifejezés alternatívájaként a kutatás sokszor használja az „adófizető állam” fogalmát, hogy elkerülje a fogalmi zavart, amely a nyugat-európai középkor társadalomszerveződésének leírására használt, sok tekintetben más viszonyt leíró terminus miatt állhat elő. Ez azonban nem túl szerencsés, hiszen több területről is tudjuk, hogy egyáltalán nem fizetett adót a szultánnak. A muszlim fejedelemségek uralkodói (az európai területeken például a krími kánok) nem tartoztak adófizetéssel, hiszen függésük logikája nem a harádzson alapult, amelyet az iszlám vallásjog szerint az uralkodók más vallásúaktól szedhettek.

Az adófizetéssel kapcsolatos igényt emellett a politikai helyzet is befolyásolta – ily módon például a már említett Dorosenko hetmannak adott szultáni okmány sem írta elő a harádzs kötelezettségét.

Szapolyai János sem fizetett adót.

Az utódai uralma alatt álló területről 1543-ban indult először a Fényes Portára olyan követség, amely évente beszolgáltatandó pénzösszeget is vitt magával – a megelőző évben ugyanis Buda sikertelen Habsburg-ostroma világossá tette, hogy a Magyar Királyság újraegyesítésével kapcsolatos tervek még hosszú ideig nem kecsegtetnek sikerrel.

Az adó kezdeti összege 10 000 arany volt, mely Báthory István trónra lépése után emelkedett 15 000 aranyra. 1595-ben Báthory Zsigmond az oszmán függés felmondásával együtt természetesen az adó fizetését is leállította, és egészen 1619-ig kellett várni, hogy Bethlen Gábor újra elküldje az összeget a Fényes Portának. A köztes időszakban a szultán pártfogásába újra visszatért fejedelmeknek ugyanis sikerült elkerülniük e kötelezettség teljesítését. Bethlen később, az 1620-as években elérte, hogy az adót újra 10 000 aranyra szállítsák le, de utódjának, I. Rákóczi Györgynek hosszas vitákat kellett folytatnia az ismét 15 000-et követelő oszmán kormányzattal. A magasabb összeg fizetésébe végül fia, II. Rákóczi György volt kénytelen beletörődni, sőt az ő 1657. évi lengyelországi hadjáratának kudarca, illetve az azt követő erdélyi hatalmi válság még radikálisabb változást hozott: 1658-tól a Fényes Porta már 40 000 arany adót várt el a megroggyant politikai súlyú és területének egy részét is elveszítő fejedelemségtől.

Nincs könnyű dolgunk, ha válaszolni akarunk arra a kérdésre, vajon mekkora részét tette ki a szultánnak fizetendő adó az erdélyi költségvetésnek. Utóbbiról ugyanis ritkán rendelkezünk adatokkal, és miután általában ezek sem tartalmazzák az összes bevételi forrást, tág tere nyílik a (számos bizonytalanságot hordozó) becslésnek. Bethlen Gábor bevételeit 800–900 000 forintra tehetjük, ebben azonban a hatalma alatt álló hét magyarországi vármegye által küldött összegek is benne foglaltatnak; az Erdélyből és Partiumból származó jövedelem ennek nagyjából a fele lehet. Ebből az következik, hogy

az 1620-as években a szultánnak fizetendő adó nem sokkal volt több, mint a fejedelem jövedelmének 2%-a.

Ezt azonban nem szabad általánosítani, ráadásul az adó beszolgáltatása további kiadásokkal is járt. A Fényes Porta tisztségviselői ugyanis jelentős összegű ajándékokat vártak el minden egyes adót hozó követség alkalmával. Időnként komoly ráfizetést jelentett az is, hogy a szultáni adminisztráció aranyforintban kérte az adó beszolgáltatását, aminek Erdély szűkében volt, így Konstantinápolyban kellett a pénzt átváltani, jelentős árfolyamveszteséggel. Mindazonáltal igazán komoly nehézségekről az adó beszolgáltatásában csak az Apafi-korszakban hallunk: a megnövekedett összeg, párhuzamosan azzal, hogy a fejedelemség jelentős területveszteséget szenvedett a váradi oszmán tartomány létrejöttével, ahhoz vezetett, hogy több alkalommal is csak részben sikerült összeszedni a Fényes Porta által elvárt összeget.

Az erdélyi adó megfizetése mindazonáltal még mindig nem jelentett akkora terhet a fejedelemségnek, mint amekkorát Havasalföld és Moldva lakosságának kellett kigazdálkodnia. Noha a csillagászati összegekről író források egy része megbízhatatlan, oszmán pénzügy-igazgatási adatok is bizonyítják, hogy

Havasalföld adója a 16. század végi csúcsidőszakban átlépte a 100 000 aranyat, de még a 17. század folyamán is 60 000 arany környékén volt.

Ehhez képest mind az erdélyi, mind a raguzai adó összege mérsékeltnek nevezhető (a városállam a vazallusi kapcsolat teljes időszakában, a 15. század közepétől a 19. század elejéig 12 500 aranyat fizetett a szultáni udvarnak). Thököly Imrét az erdélyi adó felének, 20 000 aranynak a megfizetésére kötelezte a szultántól kapott kinevezési okmány, de nem tudunk róla, hogy a Felső-Magyarországi Fejedelemség hároméves fennállása alatt ezt akár egyetlen alkalommal is befizették volna.

Ismerünk olyan példákat is, amelyekben a vazallus állam nem szembesült katonai segítségnyújtással kapcsolatos elvárásokkal. A Raguzai Köztársaság esetében ennek okát leginkább képességeinek korlátozott voltában érdemes keresnünk: a városállam nyilvánvalóan nem bírt olyan komoly adottságokkal e téren, hogy érdemes lett volna sok hasznot hajtó kereskedelmi potenciálját veszélyeztetni. A kereskedelmi forgalom fenntartásával kapcsolatos érdekek sokszor ahhoz is elegendő súllyal bírtak, hogy a raguzaiak adriai konfliktusok során is megőrizhessék teljes semlegességüket, hogy hajóikkal és kikötőjükkel se kelljen ilyenkor segíteniük az oszmán hadműveleteket.

Erdély fejedelmei ilyen nyíltan nem maradhattak ki a szultán vállalkozásaiból, de meglehetős rutinra tettek szert abban, hogy – mozgósítási nehézségekre és belső problémákra hivatkozva – elszabotálják vagy legalábbis minimálisra csökkentsék a szultánok lengyelországi és Habsburg-ellenes hadjárataiban való részvételüket. Ezt az oszmán kormányzat sok esetben már csak azért is hajlandó volt tolerálni, mert eleve nem voltak biztosak a keresztény fejedelmek lojalitásában.

A hadi vállalkozások logisztikai támogatása, az élelem- és hadianyag-szállítások alól azonban az erdélyi fejedelmek nem tudták kihúzni magukat, ami a keresztény államok felé folytatott külpolitikájukat sokszor megterhelte. Ugyanakkor számos előnyhöz is juthattak annak révén, hogy az oszmán logika a birodalom végvidékét és a vazallus államok sorát egyetlen védelmi rendszer elemeiként szemlélte, és a központ kritikus helyzetekben egymás megsegítésére is felszólította azok uralkodóit.

Így jutott például I. Rákóczi György 1644–1645. évi magyarországi hadjárata idején oszmán, havasalföldi és moldvai segédcsapatokhoz. A szultán iránti lojalitás kifejezése azonban semmi szín alatt nem maradhatott el. Noha Erdély fejedelmeit a rendi gyűlés választotta (még akkor is, ha a választás szabadságával kapcsolatban sűrűn merültek fel kételyek), ezek az uralkodók egészen addig nem érezhették hatalomgyakorlásukat biztonságban, amíg a Fényes Portától is meg nem érkeztek számukra a kinevező okmány és az ahhoz kapcsolódó hatalmi jelvények.

A 16. század második felében kialakult ceremóniarend szerint a fejedelmek zászlót, lovat, szablyát és buzogányt kaptak a szultántól, illetve egy díszes kaftánt, amelyet sok esetben magas rangú portai tisztségviselő, egy kapidzsi basi vitt Erdélybe – ellentétben például a moldvai és havasalföldi gyakorlattal, ahol a vajdáknak gyakran maguknak kellett Konstantinápolyba járulniuk kinevezésük átvételére, sőt időnként annak meghosszabbítása végett is.

Az oszmán hatalmi jelvényeket a fejedelmek csak a kinevezési procedúra idején viselték, más reprezentatív alkalommal nem, ugyanakkor az is feltűnő, hogy a fejedelemségben nem alakult ki ezen kívül saját hagyomány; Erdély uralkodóinak nem volt könnyen beazonosítható, rendszeresen viselt, koronához vagy jogarhoz hasonló hatalmi jelvénye.

A kapidzsi basi által hozott szultáni ajándékok közül mindazonáltal a kinevező okiratnak volt a legnagyobb jelentősége. Ennek jellegében is voltak különbségek a vazallus államok között. A szultáni kancellária általában a független államokkal kötött szerződésekhez használta azt a dokumentumformát, az ahdnámét, amelyet az erdélyi fejedelmek kinevezéséhez is kiállítottak. Ilyen típusú, míves kalligráfiával készült, művészi kidolgozású szultáni „kézjelt” (ún. tugrát) tartalmazó dokumentumok viszonylag nagy mennyiségben maradtak fenn Raguzában, de azok is minőséget képviselnek műtárgyként, amelyeket az erdélyi fejedelmeknek adományozottak közül eredetiben ismerünk (főleg a 17. század elejéről). Egyes utalások arról tanúskodnak, hogy Moldva és Havasalföld vajdái is kaphattak hasonlókat a régmúltban, de a 16–17. században hatalmukat az oszmán uralkodó már csak szultáni paranccsal, ún. beráttal hagyta jóvá. Utóbbi ugyanakkor az erdélyi procedúrának is része volt, az ahdnámét kiegészítő dokumentumként.

A fejedelemség presztízsének 1658 utáni összeomlását híven jelezte, hogy ettől az évtől kezdve Erdély diplomatái hiába kérték a Fényes Portán az ahdnáme kiállítását. Az elvárásokért cserébe a szultánok szavatolták az Erdélyi Fejedelemség számára, hogy nem avatkoznak belső ügyeikbe, és ehhez az esetek túlnyomó részében tartották is magukat. Noha az oszmán ideológia szerint a vazallus államok is pontosan ugyanolyan részei voltak a szultán birodalmának, mint bármely, a birodalmi közigazgatás klasszikus rendszerébe integrált tartomány, Erdélyben nem állomásozott oszmán katonai erő, sőt még a padisah hatalmának állandó képviselője sem (amire máshol ismerünk példát, így több moldvai és havasalföldi vajdának is volt török „testőrsége”). Az oszmán hatalmi központnak persze megvoltak a módszerei, hogy nyomást gyakoroljon a fejedelmekre.

Konstantinápolyban Báthory István időszakától fogva az idő nagy részében tartózkodott egy erdélyi trónkövetelő (sőt 1658 után egyszerre több is), akit a szultáni adminisztráció időnként a vonakodó erdélyi uralkodók sakkban tartására is felhasználhatott.

E trónkövetelők száma azonban sosem közelítette meg a moldvai és havasalföldi trónra ácsingózó, a Fényes Porta környezetében kapcsolati hálóikat építgető vajdaaspiránsokét, aminek hatására a hatalmi elit struktúráinak e helyeken megfigyelhető átalakulása is elmaradt Erdélyben. Minden kétséget kizáróan Bethlen Gábor érezte meg legjobban az oszmán függés révén adódó lehetőségeket, azt tehát, hogy a Fényes Porta a fejedelmeket oszmán tisztségviselőként kezelte, akiket nagyjából a budai pasával tekintett azonos rangúnak. Az egyetlen olyan trónkövetelőként, aki hosszabb időt töltött a szultán országában, oszmán katonai támogatással került hatalomra, és hosszú távon is képes volt azt megtartani, Bethlen egészen virtuóz módon használta a protestáns fejedelem és az oszmán tisztségviselő párhuzamos szerepeit.

A Hódoltság politikai elitjében is sikerült megszerveznie, hogy neki lekötelezett emberek kapjanak fontos pozíciókat, miközben a Fényes Portán is olyan érdemeket szerzett (elsősorban szövetségesei, a cseh felkelők követségének Konstantinápolyba hozásával), amelyek nagy hitelt adtak szavának és képessé tették ellenlábasai kordában tartására.

Általánosságban is elmondható azonban, hogy Erdély uralkodói – egyéni képességeik és világlátásuk révén természetesen különböző mértékben – beletanultak, hogyan tudják a kínos kötelezettségekkel járó pozíciót saját javukra is fordítani.