Egy hazai honkereső. Gáll Ernő szellemi életútjáról németül

Franz Szabolcs Horváth a kolozsvári születésű német-magyar szerző, történelemtanár és kutató, elsőként írt monográfia igényű munkát Gáll Ernőről, az Igazság és a Korunk egykori főszerkesztőjéről, társadalomtudományi esszéíróról, huszadik századi romániai magyar marxista gondolkodóról.

A bevezetőben a szerző visszautasítja a monográfiát, mint könyve lehetséges műfaji besorolását, mondván, hogy nem nyújt annyira széleskörű képet a 2000-ben elhunyt romániai magyar gondolkodó életéről, hogy munkája monográfiának minősülne.

Műfaját közelebbről meghatározva, Horváth németül írott könyve leginkább szellemi monográfiának tekinthető: bemutatja Gáll szakmai és világnézeti életútját. Gáll Ernőről számos visszaemlékezés és elemzés is megjelent, többek között Balázs Sándor, Balogh F. András, Földes György, Szilágyi Júlia, Tamás Gáspár Miklós, Tibori Szabó Zoltán és Tóth Sándor tollából, de önálló kötet eddig még nem. Horváth munkája hiánypótló és a Gáll Ernő életén átívelő korszakoknak is nagyon jó ismertetése az adott életrajzi kereten belül.

Horváth könyve ebben az értelemben többet is nyújt, mint egy klasszikus monográfia. Gáll Ernő ezerkilencszázharmincas években kezdődő munkássága, társadalmi-politikai szerepvállalása és 2000-ben bekövetkező halála egyszersmind több politikai és gazdasági rendszerváltozás, államforma váltás és országcsere tere és ideje. Így a szerzőnek egy kulturális, nyelvi, ideológiai, állampolgársági és etnikai sokféleség metszéspontjában kellett eligazítania a nem magyar olvasót egy sajátos közeg és egy ember életének, társadalmi helyének megértéséhez.

Horváth szellemi idegenvezetői munkája földcsuszamlásoktól vészes tájon zajlik. Az 1917-ben Nagyváradon született Gáll Ernő gyerekkorát már a bomlásnak indult Osztrák-Magyar Monarchia holttestén megjelenő mindenféle nacionalizmus és a zsidóüldözés szegélyezi. A még részben szerény életvitelű vidéki nagyszülőktől, de már konszolidált polgári jólétben élő szülőktől származó gyermek családjának felemelkedése jól jelzi azt a szabadságot és reménységet, amely a századfordulón teljesedett ki és az első világháborúig tartott. Ebben a felívelő korszakban a liberális Magyarország zsidó felekezetű állampolgárai előtt is egyre jobban megnyílt a polgárosodás és a magyar kultúrába való – sokak által választott – asszimiláció útja. Gáll Ernő ebből a társadalmi rétegből származott.

Történetének ezt a részét, a zsidó hagyományt hátra hagyó, a magyar nyelvbe és műveltségbe, a megkeresztelkedésig menően beolvadó népesség eseteinek sokasága illusztrálja.

Gáll ezen belül ahhoz a további csoporthoz tartozott, amelynek tagjait megérintette a szegénység és a jogfosztottság széles társadalmi valósága és úgy gondolta, hogy ezen változtatni kell.

A dolgozók munkavédelmétől a teljeskörű ingyenes oktatásig, a mindenki számára elérhető egészségügytől a nők egyenjogúságáig és a művelődés terjesztésének állampolitikájáig rengeteg feladat várt azokra, akik csupán azért indulhattak el sokkal jobban az életben, mert előnyösebb családi háttérrel születtek. Gáll már kamaszkorától bevonódik az illegális kommunista mozgalomba, amely ezekért a célokért harcolt, és ez a társadalmi elköteleződés a Kolozsváron jogot tanuló fiatalember korai publikációs tevékenységében is tetten érhető, aki minden hónapban visszaküldi az apjától kapott pénzt, mert nem akar a kizsákmányolásból származó jólétből részesedni.

Horváth adatgazdag és alaposan kidolgozott portréjában Gáll Ernő élete három identitásképző tényező metszéspontjában körvonalazódik: magyar, zsidó, kommunista.

Ez a három egyszavas determináció első látásra sommásnak tűnhet, de tény, hogy Gáll mindhárom besorolással szembesült, akkor is, amikor nem ő döntött róla. Horváth körültekintően mutatja be Gállt ebben a már eleve komplex személyes meghatározottságban, amelyet részben a zsidó, de első sorban inkább a magyar kisebbségi lét további tapasztalata egészít ki. Rekonstrukciójában egyetlen megtévesztő fordítási megoldást találtam, amely a két világháború közötti korszak egyik ismert magyar társadalmi és társadalomelméleti kettőségét érti félre nyelvileg: a népi – urbánus ellentét nem „Populist – Urban”, hanem jelentés szerint, „Völkisch – Urban”.

A romániai magyar kisebbségi lét erőterében szerkesztő, író és tanító Gáll őrlődik a cenzúrának való elkerülhetetlen megfelelés és a kisebbségi és egyetemes igényű önkifejezés között. Ez a probléma a román népi demokrácia teljes korszakában végig kíséri. Már maga ez a helyzet is egyszerre több dilemmát rejt: magyarul írni Romániában, magyarul írni Magyarországon Romániáról, ami a két pártállam és a két társadalom perspektívacseréjének korlátait és veszélyeit hordozza; magyarul írni Romániában pártlapban társadalmi problémákról és a nagyvilágról, ami a Korunk arculatának mindig is része volt.

Ezek a szerzői és főszerkesztői szerepek mindegyike csapdát állított Gállnak és minden szerzőnek abban az időben. Mert sem mint főszerkesztő, sem mint szerző nem lehetett szabad.

Sem mint gondolkodó? Talán…

A naplójában, amelyet Horváth alaposan bevon a korszak és Gáll Ernő bemutatásába, és olyan írásaiban, amelyekben a hivatalos frázisokba olykor be lehetett csomagolni valamennyi értelmet, amelyet a beavatott olvasó a megfelelő módon dekódolt. Nyilvánosan és egyszersmind őszintén megszólalni csak nagyon korlátozottan lehetett. Ebben a feszültségben érthető meg Gáll gondolkodói válasza a világra, amelyben élt.

Horváth szerint két kortárs szerző jelentett gondolatformáló élményt Gáll Ernő számára a „sajátosság méltósága” elnevezésű filozófiai tézsisének kigondolásában: Bretter György és Sütő András. (Gáll Ernő: A sajátosság méltósága. Esszégyűjtemény, Budapest: Magvető, 1983) A megértő feladat az volt, hogy miként lehet egyszerre viszonyulni a kollektív sajáthoz, ami az adott kontextusban a kisebbségi magyar kultúrát jelentette és az egyetemes gondolkodáshoz, a világ, az emberiség nagy kérdéseihez. Ebben a kettősségben Gáll egyfelől kisebbségiként talál magára, másfelől mint egyetemes igényű kozmopolita gondolkodó, szerkesztő, szerző és tanár.

Bretter és környezete, többek között Tamás Gáspár Miklós és az esztéta Földes László, a sztálinista korszakát a hetvenes évekre már legalább egy évtizede maga mögött hagyott Gállnak azt róják fel, hogy az alkotó ember akár etnikai, akár egyéb, pártjellegű közösségi kötelezettségének túlhangsúlyozása az egyént felszámoló kollektivizmusnak ugyanúgy egy formája, mint a kommunizmus sztálinista tévútja (utóbbiról az ötvenes évek közepétől már szabad volt beszélni). A Bretter baráti körében gyakori egzisztencialista beszélgetések és egyetemes történelmi témákba burkolt publikációk a kommunizmusban és a nacionalizmusban egyaránt veszélyeztetett egyénnel foglalkoznak, – ma már tudjuk –, a kilencvenes évek liberális reneszánszának előfutáraiként.

Horváth rámutat, hogy a csoport iránti felelősség, a kollektívum eredetileg kommunista ihletettségű elvárását Gáll gondolkodásában, amelytől a hatvanas évekre az erősödő kommunista és egyben nacionalista diktatúra láttán elfordul, fokozatosan a kisebbségi lét valóságában fogalmazza újra.

A Bretter vonzáskörébe csoportosuló értelmiség csak az egyetemes mércékben látta értelmesnek a gondolkodó, megismerő ember (és magyarság) küzdelmét, amely több szinten is kiszakíthatja az egyént periférikus perspektívájából, és a világirodalom, az emberiség kérdései felé fordíthatja figyelmét. Tegyük hozzá, hogy ezek az esszékben és magánbeszélgetésekben zajló polémiák szigorú cenzúrális szabályok és alig átléphető országhatárok közepette folytak. Fontos megjegyezni, hogy Bretterék nem a kisebbségi létre való reflexiót utasították vissza, hanem a provincializmus veszélyét. Ez a gondolkodás egyáltalán nem állt messze Gálltól, kritikusai inkább csak emlékeztették saját kozmopolitizmusára. Ugyanakkor a szabad vitát alig ismerő diktatúra minden kritikát támadásként észlelt, ami egyszerre volt kockázatos és potenciálisan illojális a kritizált szerzővel szemben. Bretterék ezt is elfogadhatatlan kényszerhelyzetként és az öncenzúra elvárásaként élték meg – igazuk is volt.

Ha csak mímelni lehetett a szabad vitát és a kritikát, akkor is érdemes volt vállalni. Ehhez Gáll is hasonlóképpen viszonyult, de – ahogy egy tanítványa elmarasztalóan fogalmazott vele szemben: „az volt a bűne, hogy elviselhetővé tette számunkra az elviselhetetlent.”

Ezt az attitűdöt egy régi barátja ezekkel a szavakkal tette érhetőbbé: „óvatos forradalmár.” Horváth is hangsúlyozza, hogy Gáll korai élettapasztalata a túlélésre kondicionálta, aminek elmulasztása a cselekvés és végső soron az élet elmulasztásával járhat. Ez kétségtelenül egyfajta konformizmusra készítette fel. De ennek hiányban valószínűleg semmit sem tehetett volna sem magáért, sem másokért.

A magyar kultúrával és a magyar kisebbségi sorssal élete végéig azonosuló Gáll zsidóként volt deportált és kommunistaként csalódott abban a rendszerben, amely az esélyegyenlőség és az antinacionalizmus jegyében bontott zászlót a második világháború után, hogy majd végül leginkább épp a fasizmushoz kezdjen hasonlítani. Gáll Ceauşescu rezsimjében él át valamit, amelyhez hasonlót fiatal üldözöttként már megtapasztalhatott: az egyén kisemmizését, a félelmet, a kihallgatásra elhurcolt barátokat, az elnyomást, a kisebbséghez tartozás fenyegetettségét, a szabad szó tiltását, a lezárt határokat. Ezek külön-külön vagy mind, különböző hangsúlyokkal határozták meg életének egyes korszakait. A kisebbségi létből adódó életérzés és kollektív részvételi kötelesség, a társadalmi felelősség, az egyén és a kisebbségi közösség sajátosságának felvállalása, ugyanakkor az egyetemes emberi lét tapasztalatainak megismerése és megtanítása jelentik Gáll alkotói munkájának motivációs forrásait.

A zsidóság tragédiája, a magyar kisebbségi lét és a társadalmi egyenlőtlenség együttesen szülte meg felfogásában a mindenfajta elnyomottság iránti szolidaritás és az egyéni felelősség keresésének morálját.

Horváth rámutat, hogy nemzedéktársai közül Gáll ment a legmesszebb a fiatalkori énjével való szembenézésben, dogmatikus korszakának felülvizsgálatában és lezárásában, egyszóval az önkritikában.

Ez nem csak naplójában érhető tetten és egyes publikációiban, hanem lapszerkesztői munkásságában is, ahogyan egyre szélesebbre nyitja a megszólalók körét egy olyan korszakban, amelyben az egypárti hatalom ennek a nyitottságnak éppen az ellenkezőjét irányozta elő nap mint nap, egyre szűkebbre szabva a publikációs mozgásteret, különösen magyar nyelven. A Korunk cenzúra által hónapról hónapra szétvert lapszámaiért harcolva, huszonhét év után, 1984-ben, az ekkor már szívbeteg főszerkesztő visszavonul.

Élete utolsó évtizede a diktatúra bukása utáni első szabad évtized volt. Ebben a korszakban Gáll fokozatosan megéli saját marginalizálódását, egyfajta új kirekesztést. A budapesti és a bukaresti kollégák szívesen fogadják, újabb könyve jelenik meg („A felelőség új határai”, Budapest: Napvilág kiadó, 1999), először életében Izraelbe látogat, még marad ereje dolgozni és utazni. Ugyanakkor azzal kell szembesülnie, hogy a cionistáknak nem volt jó zsidó, a román hatalomnak magyar nacionalista volt, a kezdődő új korszakban pedig a magyaroknak kommunista és zsidó lett – nem eléggé magyar. A kör bezárul, nincs már újabb kitörési pont.

Horváth szerint Gáll filozófiai esszéje, az „Ettersbergi töprengések” (1974), és a sajátosság méltóságának tézisei, huszonegyedik századi szemmel olvasva is tejesen aktuális európai olvasmány: a saját kultúra és identitás összehangolása a nemzetfelettivel és az egyetemessel. A könyv végére megértjük, hogy Gáll egy kozmopolita kisebbségi hazafi volt, aki sosem hagyta el hazáját, pedig megtehette volna, mégis egész életében otthont keresett.

Franz Sz. Horváth: Kommunist – Jude – Ungar? Leben und Werk des heimatlosen Philosophen Ernő Gáll. (Kommunista – Zsidó – Magyar? Egy hontalan filozófus Gáll Ernő élete és munkássága) Hrsgb. von Gabriella Schubert. Wiesbaden: Harrasowitz Verlag, 2023. 237 oldal)