Az időtlen mítoszból kiindulva a feminizmus és identitás aktuális problematikáin keresztül üzen nekünk a My fair lady-történet

Kis város nagy célokkal. Az utóbbi időben így jellemezném Szatmárt. Ez a Harag György Társulatra hatványozottan érvényes, hatalmas energiákat megmozgató előadást alkottak meg színészeink, melynek előbemutatójára a nyelvek európai napján került sor, szeptember 26.- án, egy átlagosnak tűnő kedd estén. Szeretném azt hinni, nem véletlenül pont ezen a napon mutatták be George Bernard Shaw klasszikus darabját: magyar nyelven, angol betétdalokkal, román anyanyelvű rendezővel állt össze a szatmári My Fair Lady.

Ugyanakkor, szeptember 26. – án délelőtt egy kisvideó is felkerült a Harag György Társulat Facebook oldalára, amelyben Andrei Şerban mesél arról, milyen érzésekkel érkezett Szatmárra.

Ahogy a videóból kiderül, a kereken hetven éve alapított magyar társulatunk nem okozott csalódást a világszerte ismert rendezőnek: elmondása szerint egy nagyon lelkes csapat várta, mindenkivel hamar megbarátkozott, a nyelvi akadályt pedig könnyen áthidalták az intuitív kommunikációnak köszönhetően. Természetesen nem volt egyedül, felesége, az előadás társrendezője, Daniela Dima is segítette a munkáját.

Nem sokkal a bemutatót követően útra kelt a társulat, és a román főváros felé vette az irányt: október 2-án várta őket a BukFeszt, ahol az Odeonban teltház előtt játszották a ma is aktuális mondanivalójú darabot. Persze akinek nem inge, vagyis kalapja…bár mindenkit bíztatok, ha teheti, nézze meg ezt a majdnem három órás előadást. Én nem csak felvettem, emelem is kalapom az egész produkció előtt. A turné itt még nem ért véget, október 4-én a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban is vastapssal hálálta meg a közönség a szatmári színészek remek előadását. Majd vissza Szatmárnémetibe, hisz 7.-én és 8-án bérletes előadás. Nem hiába kettős szereposztás jelenik meg több szerepnél. Ezt szusszal is bírni kell.

Bebizonyosodott, hogy a nyelv nem akadály, ha a cél közös: egy olyan musicalt színpadra vinni, ami aktualitásában hat, ami kérdéseket vet fel, és ami kibillent a konfortzónánkól, ha kell, kivetkőztet önmagunkból s szinte pőrén távozunk, mint az előadás alatt Alfréd P. Doolittle bőrébe bújó Rappert-Vencz Gábor, aki a hirtelen jött középosztálybeli státuszából siratja vissza a mélyszegénység alkoholtól mámoros bugyrait.

S ha már kommunikációról beszélünk, a darab fő témája is ez, valamint a helyes, művelt (míves) beszéd. Legalábbis a felszínen ez zajlik, e köré csoportosulnak a szereplők s míg „fecseg a felszín, hallgat a mély”, a rút kiskacsa színről színre átváltozik, míg mi egy szinte embertelennek tűnő emberi kísérlet szemtanúivá válunk.

Az átalakulás nem varázspálca segítségével megy végbe, hanem kemény munkával, fáradtsággal, kitartással – panaszmentesen. Eliza bebizonyítja, kemény fából faragták. Cél: szintet lépni, kilépni a virágáruslány szerepéből, kimászni a mélyszegénységből. De abban a percben, hogy ez megtörténik, kiderül, hogy ez nem lehet cél, csupán eszköz. Hogy mindez hova vezet, lesz-e happy end, kérdéses. S minél több jelenet pörög le a szemünk előtt – mert valóban pörgős, egymásra épített mozzanatok váltják egymást; szinte egy másodperc pihenő sincs – annál valószínűbbé válik: az életben nincs olyan, hogy boldog befejezés vagy szerencsés kimenetel.

A szegény és gazdag között tátongó szakadék áthidalhatatlan. A visszavezető út sem járható, aki kilép, kizárják. Szintet ugorhatunk, de a boldogság nem biztosított. Sőt, úgy tűnik, így még inkább szembesülünk kiszolgáltatott emberi helyzetünkkel. A nő, mint tárgy a mai világban már elfogadhatatlan, sőt feminista szempontból felháborító. Egy emancipált nőt látunk a színpadon; Eliza nem is bólint rá a kínálkozó helyzetre, felismeri a lehetőséget, saját lábára áll és nem választja egyik kérőjét sem. Pedig ezáltal a bizonytalan helyett egy biztosabb jövő elé nézne. Mégsem teszi. Becsapja maga mögött az ajtót és elindul egy hátitáskával, kilép a mai világba, egy lesz közülünk, de senki nem mutat neki utat. Körbenéz, kinéz ránk, a nézőkre, de egyik irányból se jön útbaigazítás.

Merre menjek? Mit csináljak? Mi lesz velem? – hangzik el a három kérdés a végén, három nyelven – magyarul, románul, angolul. Ha értő szemmel nézzük az előadást és nem csak egy szórakoztató Broadway-műsorra ültünk be, ezek az egzisztenciális kérdések minket is szíven ütnek.

Budizsa Evelyn és Kovács Nikolett ennek a metamorfózisnak minden apró momentumát elénk varázsolja. A turnéról hazatérve megkértem őket, meséljenek a BukFeszten szerzett élményeikről.

Budizsa Evelyn elmondta, mivel a produkció dupla szereposztásban jött létre, a rendező szeretett volna mindkettőjüknek lehetőséget adni a megmutatkozásra. Evelynnek a második felvonás jutott, így a történet közepébe kellett beugrania, mint Eliza Doolittle. Eddig még soha nem tapasztalt, izgalmas kihívás volt ez színészileg – teszi hozzá –, de nem tagadja, hogy félelemmel, drukkal tűzdelve.

Kovács Nikolett beszámolója szerint több szempontból is izgalmasan telt a BukFeszt, ugyanis túl azon, hogy éppen a második premier másnapján már utaztak is, első ízben mutatkozhatott meg a fővárosban. Másodsorban, először tapasztalhatta meg, milyen úgy lejátszani egy előadást, hogy az oroszlánrész csupán az első felvonásban érintette és gyakorlatilag nem vezette végig a szerepet. Ez Evelynnek is és neki is újdonság volt és nagy kihívás. Elmondása szerint a nehezebb rész így Evelynre hárult, ő kellett a „semmiből” nekirugaszkodjon a második felvonásnak. Marosvásárhelyen pedig fordítva játszottak. Összességében fárasztó, de színészt próbáló, új helyzetekkel teli, izgalmas kiszálláson vannak túl, és reméli a közönség pozitív élménnyel távozott mindkét előadásról.

A Higgins bőrébe bújt Bodea-Gál Tibor remekül, könnyed angolossággal, magabiztosan alakítja a munkájának élő, tökéletességre vágyó, önző és racionális tudóst, aki a saját személyes boldogságát alárendeli kísérleteinek. Férfiak… hangzik el többször is az előadás alatt Mrs. Higginst alakító Méhes Kati szájából, különböző hangsúllyal, háromszor egymás után. Kicsit ellenpontozva, az embert a munka fölé helyezve jelenik meg Pickering ezredes, szintén remek kettős szereposztásban (Frumen Gergő és Orbán Zsolt). Mögöttük folyamatosan ott a női kórus, Mrs. Pearce vezetésével, akinek a bőrébe Keresztes Ágnes bújt – nem is akárhogy.

Semmiképp sem egy színvonalas szappanoperát látunk a szatmári színpadon, hanem egy magasságokat és mélységeket megjáró, elgondolkodtató előadást. A mai identitását kereső ember folyamatosan küzd a megfelelési kényszerével, be akar illeszkedni, de amikor ez megtörténik, többre vágyik, rátörnek az egzisztenciális kérdések. Többre vágyunk. Saját lábunkra akarunk állni és megmutatni a világnak, de legfőképpen magunknak, hogy többre vagyunk hivatottak. Legalábbis szeretnénk azt hinni. Ha kilépünk, nincs visszaút, de az új helyzetben megállni a helyünket nehezebb, mint előtte hinnénk.

A minimalista, de több funkciót ellátó díszlet, a hanghatások, a táncosok, a női kar jelenléte, a megvilágítás, a hol fekete- fehér hol színes jelmezek mind fontos szerepet játszanak az előadás egységének megteremtésében.

A Szatmárnémeti Dinu Lipatti Állami Filharmónia zenészei emelik az előadás színvonalát. A dalok angolul hangzanak el, így megteremtődik a Broadway-hangulat. Kiemelném a zenei vezető, Manfréd Annamária és a zenei munkatárs, Bakk-Dávid László hozzáértő munkáját is, valamint a koreográfus Bodor Johanna és asszisztense, Bordás Attila precíz, remek munkáját, amely mögött alapos képzés, rengeteg tapasztalat és sok kutatás áll. Musical lévén (szöveg, ének, tánc) ez a harmonikus összhatás három biztos pilléren alapul s természetesen hónapokig tartó (kitartó) munkán. Színészek, zenészek és táncosok mutatják meg tudásuk legjavát.

Előadást követően Méhes Kati színművésznőt, a Harag György Társulat örökös tagját kértem meg, mondja el, milyennek élte meg a próbafolyamatot. Kereken ez az ötvenedik színházi évada és ajándék számára, hogy Andrei Şerban beválogatta a csapatába és ráosztotta Mrs. Higgins szerepét, árulta el Méhes Kati. Izgalommal várták a találkozást és kellemes meglepetés volt, hogy egy halk szavú, udvarias, előzékeny, nagytudású alkotót ismert meg személyében. A világhírű rendező már a próbák elején közölte a színészekkel, hogy szeret kísérletezni, és tette is. Megtudtam, hogy Méhes Kati magától másképp alakította volna szerepét, de Andrei Şerbannak határozott elképzelése volt erről is, mint minden másról a darabbal kapcsolatban. Természetesen a színésznő igyekezett az elvárásainak megfelelni és örül, hogy így történt. Beszélgetésünk során kiderült az is, hogy keményen kellett koncentrálni és ugrásra készen lenni, hogy befogadják az újabb és újabb instrukciókat és változtatásokat. Andrei Serban aprólékosan, pontosan dolgozott és ezt elvárta (nem követelte) mindenkitől. Hihetetlen erővel, energiával, munkabírással dolgozott, pillanatok alatt felugrott a színpadra, előjátszott, magyarázott. Méhes Kati bevallotta, csodálja a korát meghazudtoló lendületét. Elmondása szerint egy-egy szerepelemzése felért egy tanulmánnyal, a próbafolyamatot pedig egy jóízú továbbképző tanfolyamnak élte meg, ami által, úgy érzi, ma több, mint tegnap volt.

Ezért is ajánlom mindenkinek, ha teheti, jöjjön el megnézni a szatmári My Fair Lady-t. Legyünk általa többek (és ha lehet, jobbak), mint tegnap voltunk.