Alázatosabban szerettünk volna viszonyulni a Nagy István-életműhöz, hiszen a róla szóló diskurzus tele van mítoszokkal

Bár művészeti iskolát és utcát neveztek el róla Csíkszeredában, Nagy István életműve nem közismert a környéken és Erdélyben sem. Pedig a Csíkmindszentről indult festőművész megfordult a huszadik század elejének legjobb európai iskoláiban, Budapesten ugyanaz a vállalat ajánlott neki szerződést, mint a híres Mednyánszkynak és többek között Kosztolányi írt róla dicsérő kritikát. Augusztus végéig látható a Csíki Székely Múzeumban a kiállítás, amelyen először kerülnek egymás mellé a romániai és magyarországi köz- és magángyűjtemények jelentős Nagy István-munkái, a kiállítási katalógus pedig megkíséreli rekonstruálni a művész életútját és kapcsolati hálóját. Túros Eszterrel, a Csíki Székely Múzeum muzeológusával és Székely Sebestyén Györggyel, a Quadro galéria igazgatójával, a kiállítás kurátoraival beszélgettünk a katalógus bemutatóján.

A korábbi Nagy István-kiállításokhoz képest miben más a művész születésének 150. évfordulójára szervezett csíkszeredai kiállítás?

Székely Sebestyén György: Egyrészt nagy sikernek tartom, hogy ebben a formában megvalósult, másrészt úgy érzem, hogy egy Nagy István-kiállítás sosem lehet elég reprezentatív, mindig kimaradnak fontos dolgok, mert a művek szét vannak szórva, a kölcsönzésük nagyon nehéz munka. Ennek ellenére ez az eddigi legteljesebb Nagy István-kiállítás. 1973-ban, a művész születésének századik évfordulóján nagyon sok művet állított ki a marosvásárhelyi múzeum, akkor egy nagyon ambiciózus katalógust hoztak létre, de külföldről nem kölcsönözhettek műveket, pedig akkor is már magyarországi köz- és magángyűjteményekben voltak jelentős művek. 2019-ben a Kieselbach Galéria rendezett hatalmas kiállítást, de azt mondanám, hogy az sem annyira reprezentatív, ugyanis abból a válogatásból a romániai múzeumok maradtak ki, pedig ezekben szintén megkerülhetetlen fontosságú műalkotások vannak.

Ezek viszont ezen a kiállításon itt vannak. Kiemelném a Kolozsvári Művészeti Múzeum Bolond Sándor portréját, amelynek Lucian Blaga egész cikket szentelt 1925-ben, vagy a marosvásárhelyi múzeum gyönyörű téli táját, katonaportréit vagy öreg zsidót ábrázoló festményét. Aránylag kis múzeumi személyzettel valósítottuk meg a kölcsönzést. Több helyről azt a jelzést kaptuk a szervezés legelején, hogy nem fognak semmit sem adni, vagy nem lesz keret kölcsönözni, szóval úgy indult, hogy majd olyan kiállítást rendezünk, amilyent lehet, de végül pozitív visszajelzéseket kaptunk mindenhonnan: a Magyar Nemzeti Galéria azt mondta, hogy bármit idead, további jelentős magyar közgyűjteményekből, Pécsről, Győrből, a Bajai Nagy István Képtárból ugyancsak jóformán mindent ideadtak, amit elkértünk, a hazai múzeumok szintén, valamint a budapesti MissionArt Galéria és a Kieselbach Galéria is közvetítette megkerülhetetlen főművek elkérését. S még így is azt mondom, hogy nem lehet eléggé reprezentatív kiállítást létrehozni, ugyanis Nagy István életének bizonyos időszakaiból elvesztek a művek, nagyon sok jelentős munkát csak reprodukciókból ismerünk, de lappanganak. A kiállításunkhoz nagyon sokat hozzátesznek a Csíki Székely Múzeum gyűjteményében őrzött korai rajzok, amelyek talán minden korábbi bemutatásnál jobban megragadhatóvá teszik a művész indulását.

Mi az oka annak, hogy ennyire szét vannak szóródva Nagy István munkái?

Túros Eszter: Az életútja az egyik magyarázat erre, hiszen folyamatosan mozgó, nyugtalan emberről van szó, többnyire azoknak a településeknek a múzeumaiban találni a munkáit, ahol megfordult. Ugyanakkor a történelem is nehezített a helyzeten, az első világháború során sok munkája szétszóródott, elkallódott. Illetve a műtárgypiac is alakított ezen egy nagyot, hiszen Nagy István munkái viszonylag nagy mozgásban vannak, keresettek.

26 munka szerepel a válogatásban a Csíki Székely Múzeum gyűjteményéből és további 4 csíkszeredai magángyűjteményből. Mi jellemzi ezeket az itt helyben fellelhető munkákat?

Túros Eszter: Kiindulópont volt, hogy a Csíki Székely Múzeum gyűjteményébe tartozó alkotások hangsúlyt kapjanak a kiállításon. Többnyire korai munkákról van szó, de ezek fontos elemei a kiállításnak. Hatvankét alkotást őriz a Csíki Székely Múzeum, amelyeket többnyire a leszármazottaktól vásárolt az idők során. Ezeket mind nem tudtuk bemutatni, éppen azért, hogy átadjuk a helyet olyan munkáknak, amelyek Nagy István későbbi korszakait reprezentálhatják. Ami a helyi magángyűjtőket, magántulajdonosokat illeti, szerettük volna, hogy lehetőleg mind részeseivé váljanak a kiállításnak azzal, hogy a náluk levő, izgalmasnak gondolt munkát beválogatjuk az anyagba.

A katalógusban kiemelitek, hogy a kiállítás fő kurátori koncepciója a kronologikus bemutatás volt, ami nem egy forradalmi megközelítés, de Nagy István esetében mégis célravezető volt. Mire jöttetek rá, miközben sorba raktátok az elérhető alkotásokat?

Túros Eszter: Számtalan meglepetést hozott ez az elrendezés, ami tényleg nem egy trendi megoldás, de mi arra voltunk elsősorban kíváncsiak, hogy hogyan alakult ez az életmű. Amellett, hogy viszonylag reprezentatív az anyaga, az a nagy hozadéka ennek a kiállításnak és a katalógusnak, hogy kronologikus sorrendben láthatóak a munkák. Nagy István anyjának portréja nyitja és a kisfia képe zárja a kiállítást, ugyanakkor Csíkmindszent panoramikus képével indul a kiállítás, és egy egészen megváltozott csíki táj képével zárul. Ha például a nyitó- és záróképeket egymás mellé helyezzük, akkor nagyon látványos különbségekre lehetünk figyelmesek.

Székely Sebestyén György: A monografikus, kronológiai megközelítés önmagában unalmas szokott lenni olyan művészeknél, akiknek az életművét eddig is kronologikus sorrendben ismertük. Nagy István esetében viszont nagyon fontos volt az életutat megismerni, hiszen a róla szóló diskurzus tele van mítoszokkal. Szerettem volna kikecmeregni abból a vizuális szédületből, amibe a Kieselbach Galéria által kiadott hatalmas Nagy István-kötet berángatott, amelyben túlzott reprodukciók vannak, aki ezeket nézi, azt hiheti, hogy Nagy István képei sokkal erősebbek, ezek után az eredetiek kiábrándulást okozhatnak. Rossz megoldásnak tartom azt is, hogy a kötetben folyamatosan ugyanazt a száz képet pörgetik újra, más-más felállításban, részletekben, egyszerűen az ember beleszédül abba, hogy ki ez a Nagy István. Azt látod, hogy odavolt a székely tájért, a magyar valóságért, a szomorú sorsért, a hegyekért, de ez egy konstruált Nagy István. A kötet szövegei viszont remekek, noha maguk ezek a kiváló szerzők is újabb köröket adtak a Nagy István-mítoszhoz.

A kronológiai megközelítéssel kicsit alázatosabban szerettünk volna viszonyulni az életműhöz, pontosabban megismerni azt, amit lehet. Ezt eléggé szisztematikusan csináltuk, egy táblázatba bemásoltunk mindent, ami elérhető volt a korabeli sajtóban, aprócska, egysoros mondatokat Nagy Istvántól, és ez fontos volt, mert ez alapján el lehetett gondolkodni azon, hogy Nagy Istvánt mi foglalkoztatta. A kronológiai megközelítésnek rengeteg hozadéka van. Így vált hangsúlyossá a kiállítás első termében, hogy a művésznek volt egy nagyon intim alkotói fázisa azután, hogy bejárta Budapestet, Münchent, Párizst, Rómát a Csíki Magánjavak ösztöndíjával, és hazatért Csíkmindszentre. Ott lakott az édesanyja házában, és a környezetet rajzolta, a falu határát, a szomszédok és a rokonság gyerekeit, illetve az édesanyját. A látásmódja ekkor még realista, majdnem akadémikus, de már akkor pszichológiai éleslátással, empatikusan ábrázolta ezeket a gyerekeket, ez pedig aztán tovább épül fel az életműben.

Nagy István 1904 és 1915 között alkot és állít ki Székelyföldön, majd az 1920-as évek közepén, Trianon után tér vissza ismét Erdélybe, akkor Kolozsvárra. Mi jellemzi ezeket az időszakokat? Miért döntött vajon végül is mind a két alkalommal a távozás mellett?

Székely Sebestyén György: Bárhol volt, gyorsan továbbállt. Miután Kolozsváron befejezte a tanítóképzőt, egy alföldi faluba helyezték, ott egy évet tanított. Azután Budapesten tanult egy ideig, majd Münchenben, Párizsban, de mindenhol nagyon rövid ideig, egy-két évig. A Csíkból való távozása is elég fura történet, többen többféleképpen írták le. Solymár István monográfiájában az szerepel, hogy protokommunista volt, ezért üldözték el Csíkmindszentről. Murádin Jenő pedig a monográfiájában azt írja, hogy több forrás is megerősítette, hogy Nagy Istvánnak azért kellett Csíkból elmennie, mert elszerette a fronton szolgáló öccse feleségét, de az öcs hazatért, és Nagy István azután az édesanyjával is csak Csíkszeredában találkozott, nem mehetett haza. Emiatt rengeteg korai képe is eltűnt, állítólag 1500 képe volt a padláson, de ezekből jóformán semmit sem ismerünk.

Csíkból előbb Kolozsvárra ment, aztán Magyarországra, hiszen kötött egy szerződést a Singer & Wolfner kiadóvállalattal, amelynek értelmében beszolgáltatta az alkotásait, ezért pedig apanázst kapott. Ilyen szerződése nagyon kevés művésznek volt, előtte még Mednyánszkynak, aki sokkal nagyobb hírű művész volt már akkor, mint Nagy István. Később a folyamatos vándorlásnak gazdasági oka is volt: miután megházasodott 1926-ban, megszűnt az a szerződése, ami korábban biztos megélhetést tett lehetővé, a felesége lett a menedzsere, és folyamatosan újabb és újabb településekre mentek vevőket keresni, ami nem meglepő, mert egy ilyen dél-magyarországi kisvárosban azért elég nehéz folyamatosan festményeladásból élni. Ez nem sikerült neki korábban Kolozsváron sem, pedig ott volt mecénása, Náthán Mór, aki állítólag még kolbászt is hozatott neki Frankfurtból, ha ezt kérte, és a teljes kolozsvári értelmiségi réteg, magyar-román egyaránt nála rendelt portrét, így ez egy ideig eltartotta őt, ennek ellenére Kolozsváron sem maradt tovább. Hogy pontosan miért, erre nem találtunk választ, nincs olyan levél, amelyben ezt megírta volna.

Hogyan kerülhetett be a Csíkmindszentről indul fiatal festőművész a budapesti művészeti köztudatba? Mennyire építette tudatosan a kapcsolatait?

Székely Sebestyén György: Nagyon érdekes figura volt Nagy István, nem beszélt nyelveket, és ennek ellenére mindenhol sikereket aratott. Meghívta a műtermébe Lenbach, a leghíresebb müncheni művész, miután megcsodálta a munkáit az ottani főiskolán. Egy anekdota szerint a főiskolán egy éven keresztül korrigálta az egyik tanára a munkáit, és csak nagyon későn jött rá, hogy Nagy István semmit sem ért a tanácsaiból, mert nem tud németül – ennek ellenére elégedett volt az eredménnyel. És ugyanez a helyzet volt Párizsban is, ahol a Julian Akadémiára járt, ez a legjobb hely volt akkor, 1900 körül, arra, hogy a modern művészet kialakulásának a forrásánál ott legyél. Ő látta, megtapasztalta ezt, de ezekről túl sokat nem mondott el, tájékozott, szófukar székely ember volt szerintem, aki tudta, hogy merről fúj a szél.

Ő egy erdélyi sikertörténet, azt mondhatnánk, ugyanis a budapesti szerződéséből az édesanyjának házat épített, hatalmas kiállítása volt a Nemzeti Szalonban, Kosztolányi Dezső írt róla, nagyon jól fogadták egy olyan korban, amikor a népet realistán ábrázoló festészetnek nem volt annyira egyértelmű a pozitív fogadtatása Budapesten. A kiállításunk előkészítése közben derült ki, hogy a budapesti Szépművészeti Múzeum már nagyon korán, 1912-ben vásárolt Nagy Istvántól rajzokat, ezek közül az egyiket ki is állítottuk. A kiállítás hozadéka, hogy ezt a képet sikerült azonosítani, mint korai intézményi vásárlást. Ezt a művet Meller Simon, a grafikai osztály vezetője vásárolta meg a Szépművészeti Múzeumnak, ő volt az, aki Picasso-, Van Gogh-, Cézanne- és Gauguin-műveket szerzett be akkor, amivel világszinten az első modern gyűjtők közé emelte ezt az intézményt. Ez a Meller Simon vette meg Nagy István tenyérnyi rajzait, úgy hogy akkor a művészt még alig ismerték. Nagy István nagyon jóban volt Lyka Károllyal, aki a kor meghatározó szaktekintélye volt, a Művészet folyóirat főszerkesztője, ő publikált először reprodukciót tőle. Tehát nagyon jó emberek figyeltek fel Nagy Istvánra, és természetesen segítették, hogy a szerződés létrejöjjön a Singer & Wolfner céggel, illetve, hogy berobbanjon a köztudatba. Úgy érzem, hogy a kiállításunk katalógusának az egyik hozadéka az, hogy sikerült ezt a kapcsolathálót megragadni, már amennyire az adatok lehetővé tették.

Nagy István az első világháborús katonaportréival mutatkozik be először Budapesten – még az 1923-as Nemzeti Szalonban megrendezett, átütő sikerű kiállítása előtt. Milyen körülmények között készült ez a sorozat, miért voltak újszerűek ezek a képek és hogyan hat a háborús tapasztalat a későbbi műveire?

Székely Sebestyén György: Elsősorban azért újszerűek, mert újszerű volt az a háború, amelyben ezek a képek létrejöttek. Nagy István mindig ott volt, a társadalom rezgéseit nagyon jól érezte, és a háborút nem illusztratív módon, nem patetikus vagy leíró módon ábrázolta, hanem ráfókuszált ezekre az arcokra, és kizárt mindenféle környezeti elemet, egyszerűen csak arra koncentrált, hogy az emberre milyen hatással voltak a történések. Az emberek csendjében, az arcok mögött zajlik a dráma, azt ragadja meg, hogy a történelmi idő, a háború hogyan lapítja össze az embereket. Ezeknek a képeknek valóban ott a helyük a XX. század művészettörténetében.

A katonaportrék pasztelltechnikával készültek, valószínűleg rövid idő alatt, emiatt és a képkivágás miatt is eszünkbe juthat róluk a fotográfia. Éppen ebben a korban, amikor Nagy István alkot, terjed el a fénykép, és a mozgókép is ekkor válik szélesebb körben elérhetővé. Volt valamilyen hatása Nagy István művészetére ezeknek az új vizuális technikáknak?

Székely Sebestyén György: Markója Csilla írt egy jó tanulmányt arról, hogy Nagy István a szociofotó megjelenése előtt mennyire jól megcsinálta azt, ami aztán erre a műfajra jellemző lesz, például Kálmán Kata fényképeire. Ezekben a képkivágásokban, amelyek valószínűleg a háború alatt jelentek meg a művészetében, mindenképpen van egy ilyen fotó jellegű megközelítés. Bár hagyományos technikákat és formátumokat használt, pasztellel dolgozott, ami az olajhoz képest puha, lírai anyag, ezeknek a képeknek már megvan az a fényképszerűségük, az az erejük, ami az avantgárd filmben vagy a szociofotóban ebben a periódusban elkezdett hatni. A cigányportréjának és a munkásportréjának hihetetlen ereje van, a legjobb minőségű szociofotó van ezen a színvonalon.

Érdekes, hogy rögtön a háború után, 1919-ben, amikor a hazatérés után Kolozsváron tartózkodott, Nagy István az itteni színészekről készített portrét, Fekete Mihályról olajban, Szentgyörgyi Istvánról egy gyönyörű pici szénkréta rajzon. Ezeket a színészeket már Janovics Jenő is megörökítette filmen, és elképzelhető, hogy Nagy István megnézte ezeket a filmeket Kolozsváron.

Túros Eszter: A mozgóképpel vagy a fotóval való kapcsolódási lehetőség, és nagyon újszerű Nagy Istvánnál az, ahogyan a képkivágatokkal, illetve a keretezésekkel játszik. A katonaportréknál a háború végére egészen beszűkül a kép, csak az arcokra koncentrál, megszűnnek az olyan figyelemelterelő részletek, mint a kitüntetések, vagy a pipa, egyre inkább szétfeszíti az arc a képek terét. Más korszakaiban is tudatosan játszik a keretezésekkel, kibillenti a tökéletességre irányuló elvárásunkat. A pályája végén csúcsosodik ez, amikor következetesen elmetszi a figuráit, vagy mellőzi a perspektíva szabályait.

Az is jellemző Nagy Istvánra, hogy a tájképein nagyon ritkán szerepel ember. Ha mégis megjelenített embert a tájban, akkor azt hogyan tette?

Székely Sebestyén György: Nem festett zsánerképeket, amelyeken a szekér tér haza a mezőről, vagy a férfiak térnek be a kocsmába. Ilyen elbeszélő jellegű képei nincsenek. Ha emberek jelennek meg a tájban, akkor úgy jelennek meg, mintha a táj részei lennének. Már nagyon korán, a '20-as években megfogalmazták, hogy ritka a képzőművészetben az olyan szerves kapcsolat táj és ember között, mint Nagy István művészetében, és ez visszautalhat olyan gondolkodásra, ami a földközeliségből adódik. Azt hiszem, hogy Nagy István nem úgy akart festeni, mint egy népművész, hanem hozott magával egy olyan élettapasztalatot, látásmódot, ami közös volt a népművészekkel.

A '20-as években készült egy interjú Nagy István édesanyjával – csodálatos, hogy Kőmíves Nagy Lajos gondolt erre –, ő mondta ezt, hogy megmakacsolta magát, és elküldte a fiát tanulni, aki inkább a mezőn szeretett volna lenni. Ha nem ment volna el tanulni, akkor nem tudta volna így megfogalmazni azt a képi világot és élettapasztalatot, amit maga mögött hagyott. Ezt sohasem nosztalgikusan fogalmazza meg. Ez az, ami nagyon hiteles és erős benne, hogy a képeiben soha nincs búsongás az elvesztett táj, az elvesztett falusi élet iránt.

Sándor Mária, a művész édesanyja fontos szerepet játszott Nagy István életében, amit azok a portrék is igazolnak, amelyek róla készültek, és amelyek a kiállításban egy falon szerepelnek. Ezeken a portrékon hogyan közelítette meg az anya alakját?

Túros Eszter: Maga Nagy István írja le, hogy egyetlen mecénása volt az életében, és az az édesanyja volt. Nagy Istvánt a saját önarcképe mellett az édesanyja portréja foglalkoztatta legintenzívebben. Nyilván sokkal közvetlenebb viszony az, ami tükröződik ezekből a képekből, de ugyanazok a megoldások köszönnek vissza: erős, nagyon közelről megragadott portrék ezek, amelyek az arcon keresztül beszélnek mindarról, ami a felszín mögött húzódik. Szinte minden időszakából találunk az édesanyjáról készült képeket, akár az édesanyja portréinak sorozata is alkalmas arra, hogy betekintést nyújtson ebbe az életműbe, ezért is van az, hogy a kiállítást az ő portréival indítjuk, mert szerettük volna érzékeltetni, hogy ez az életmű kiindulópontja, amely biztos pontként van jelen mindig.

A kiállításon szereplő képek zöme az pasztell, de azért vannak olajfestmények is. Hogy talált rá Nagy István a pasztelltechnikára, ami a leggyakoribb az életművében?

Túros Eszter: A kiállításon három technika szerepel: az olaj, a pasztell és a szén. Eleve nem túl sok az olajkép az életműben, és ahogy haladunk előre a kiállítás terében, ritkul. Nagy István nem szerette az olajtechnikát. Van, aki szerint azért, mert túlságosan szétesnek a színek az olajtechnikában, de hajlok arra, hogy inkább azért, mert a jövő-menő, nyugtalan életmódja miatt gyorsan alkotó, hirtelen figura volt, a temperamentumához, a lelki alkatához sokkal inkább passzolt a pasztelltechnika, vagy a szén, ami sokkal gyorsabb, intenzívebb, hevesebb alkotói folyamatot tesz lehetővé, míg az olaj egy sokkal időigényesebb, több türelmet igénylő technika.

A kiállítási katalógus borítóján, illetve első és utolsó lapján összesen négy festmény van kiemelve, már ebből is látszik, hogy Nagy István nagyon színesen is dolgozott, mint a Sárga kendős lány esetében, ugyanakkor mesterien használta a sötét árnyalatokat is, mint a Kaszálónál. Hogy mozgott a két véglet között, melyik melyik korszakára volt jellemző?

Túros Eszter: Ezt nehéz szigorúan szétválasztani, de a Sárga kendős lány korszakában határozottan kivilágosodnak, kiszínesednek a munkái. Ezt mi azzal hoztuk összefüggésbe, hogy ez az az időszak, amikor családot alapít, felesége és gyereke lesz, a jövőre kezd gondolni, tehát valamiféle lelki révbe érés időszaka is ez, miközben egyfajta válság is elkezdődik ekkor, hiszen lejár a szerződése a Singer & Wolfner céggel, és meg is betegszik. Mindenképp az élettörténet alakulását tükrözik ezek az alkotások.

Izgalmas, ahogy a színekhez viszonyul. A feketéi nagy kedvenceim, de egyébként nagyon sokan ezeket a fekete szénrajzokat emelik ki az alkotásai közül. Már a tanulóévek kapcsán feljegyzik róla, hogy a fekete színnek milyen sok árnyalatát meg tudta különböztetni, és hogy mindig feketével rajzolt a feketén. A fekete mindvégig erőteljesen van jelen nála. Megmaradt bennem az a gondolata, hogy a túl sok szín olyan, mint a bőbeszédűség. Így viszonyul a színekhez.

Székely Sebestyén György: A fekete-fehér fényképnek van egy ereje attól, hogy elmaradnak a színek, és az ember csak a lényegre koncentrál. Erre is asszociálhatunk Nagy István fekete-fehér képeiről. A Kaszálón hihetetlenül erős az a fehér ing, a teljes mozgást, a teljes emberi jelenlétet sugallja. Egyébként itt Nagy István már fekete-fehér pasztellel dolgozott, mert az sokkal selymesebb, sokkal puhább, mint a szén. Ezekből a képekből szerettünk volna többet, de ennyit sikerült kölcsönözni.

A kiállítás egyik bevallott célja az is, hogy ismertté tegye Nagy Istvánt, akinek a népszerűsége elég hullámzó volt, Erdélyben ma sem annyira ismert. Van-e kimutatható hatása, követői?

Túros Eszter: Személyes tapasztalat volt, hogy itt élünk Csíkszeredában, ahol iskolát, utcát neveztek el Nagy Istvánról, emlékház is van a közelben, de az volt az érzésem, illetve még sok más ember érzése is, hogy a műveit nem ismerjük. Ezzel igazából akkor szembesültünk, amikor ezt a nagy kiadványt a kezünkbe fogtuk, amit Sebő említett. A Kieselbach-féle kiállítás és katalógus sokat lendített Nagy István népszerűségén, és tény, hogy a kiállítás rendezése során számunkra nagyon hasznos volt ez a kiadvány, mivel ez alapján is tudtunk válogatni, hiszen rengeteg, kb. 1500 alkotást hoztak össze egy helyre.

Érdekes tapasztalat volt számomra az, hogy Nagy Istvánról mindig szuperlatívuszokban beszélnek akár a helyi művészek is. Márton Árpád példája jut eszembe, aki az egyik kiadványban emlékezik Nagy Istvánra, és elmondja, hogy a főiskolán Kádár Tibor óráin megszégyenülten álltak, amikor Nagy Istvánra hivatkozott és ők diákként nem ismerték. Egyetemista korukban találkoztak vele igazából, és ott kezdtek megismerkedni a művészetével. A kiállítás kapcsán egyfajta reklámanyagként, de nem csak, készítettünk kis videókat arról, hogy az emberek hogyan viszonyulnak Nagy Istvánhoz, és még mindig az a tapasztalat, hogy viszonylag kevéssé ismerik. Neki nem voltak tanítványai, de bizonyára a hatása azért érzékelhető, főként a helyi művészek körében.

Székely Sebestyén György: Akkor, amikor már elég nagy nyomorúságban élt, illetve beteg is volt, a harmincas évek elején, akkor a fiatal Barcsay Jenő volt az, aki felfigyelt rá, és felkarolta, felismerte a művészetének az erejét. Barcsay Jenő tájképfestészetében látható Nagy István hatása, ahogy Dési Huber Istvánnak a tájképfestészetében és a szociális művészetében is folytatódik ez a Nagy István-i vonal, tehát volt egy-két olyan művész, aki kapcsolódott hozzá anélkül, hogy utánozta volna. A második világháború után érdekes ez a mozzanat, amit az előbb Eszter említett, és aminek az egyik tanúja Márton Árpád. 1950-ben a kolozsvári főiskolán Kádár Tibor rendezett egy Nagy István-kiállítást, amiről sajnos nem találtam semmilyen sajtóértesítést, ez valószínűleg egy ilyen iskolai magánesemény volt, viszont az akkor kialakuló generációra nagy hatással volt. Például Corneliu Brudașcu, Kancsura István vagy Bertalan István is beszélt erről. Kusztos Endre nem tudom, hogy látta-e ezt a kiállítást, de mindenképpen ő az, aki a legmesszibbre vitte a Nagy István látásmódjából kibontakozó lehetőségeket. Abban az időben, amikor mindenhol szocreál képeket, a dicsőséges szocializmus építését láthattad, Kádár Tibor egyetemi tanár megmutatott 20 képet arról, hogy lehetünk realista művészek így is. Ez nagy hatással volt az új korosztályra.