Az élet nem rózsaszín – Benczédi Ilona öt évtized groteszk kisplasztikáit hozta el Kolozsvárra

A Kolozsvári Művészeti Múzeum földszinti kiállítótermeit a műkedvelők mellett Benczédi Ilona régi ismerősei, barátai és rokonai töltötték meg a csütörtöki megnyitón, a Svédországon és Magyarországon élő képzőművésszel és munkáival ugyanis az utóbbi időben ritkán lehetett Kolozsváron találkozni. Először jelentkezik Erdélyben olyan retrospektív kiállítással, amelyben az 1987-es Svédországba telepedése előtti és utáni munkák egymás mellett szerepelnek. Az anyagot először a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK) állították ki, július 23-ig pedig a Bánffy-palotában látható átfogó válogatás.

Benczédi Ilona ifjúsági országos bajnoki címet szerzett magasugrásban, de egy térdsérülés miatt felhagyott a profi sportolással, és rajzolni, majd szobrászkodni kezdett. Édesapja, Benczédi Sándor szobrászművész (1912–1998) műhelyében nőtt fel, de nem volt mindig egyértelmű számára, hogy szobrászattal fog foglalkozni, egyetemi tanulmányai alatt döntött így. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán végzett szobrászat szakon, Vetro Artur volt a mestere. A főiskola elvégzése után rendszeresen állított ki a megyei és országos csoportos tárlatokon. 1987-ben Svédországba disszidált, ahol már a következő évben egyéni kiállítással mutatkozott be.„Mindig az volt célom, hogy egészen mást csináljak, mint apám. Talán festő, majd később térszobrász is azért akartam lenni. Ebből az ellentétből indultam ki tehát. Apa szereti a mozgalmasságot, én nem. Szereti a friss, könnyed kidolgozást, én meg alaposan ”kinyalom„ a szobraimat, s utána ki is díszítem. Apa a helyzetkomikum nagy mestere, én a tragikomikum felé vonzódom; ő a szögletes formákhoz, én a gömbölyűhöz. Az ő figurái erősen tipizáltak, az enyéim csak részben Ő a falu világához kötődött, tőlem az teljesen idegen; itt, a városban nőttem fel, élményeimet innét merítem” – mondta 1976-ban az Új Élet riporterének.

Az életművet áttekintő kiállításon főleg kis méretű szobrokat, szoborsorozatokat láthatunk agyagból, kőcserépből, mozaikkal, fémmel vagy fával kiegészítve, festve, illetve néhány méretesebb installációt, egy virágtartót és egy asztalt is.

Az első teremben rögtön felfigyelhetünk a kettétört csónakra – az utazó, különböző közlekedési eszközökön, metrón, szekéren ábrázolt figurák egyébként a kiállítás visszatérő elemei –, amelyben kétségbeesett figurák hánykolódnak, kapaszkodnak, tekintenek rémülten a csónak mellvédjén túlra. A Menekülők című kisplasztika, amint arról fénykép is tanúskodik a kiállításon, eredetileg egyben volt. A törés történetét Benczédi Ilona nemrég a Román Közszolgálati Televízió Magyaradás című műsorában mesélte el: a szobrot az 1986-os bukaresti kiállítása után egy angliai meghívólevélre cserélte el, ekkor ugyanis már foglalkoztatta az elvándorlás gondolata. A londoni tulajdonos nemrég javítást kért tőle, és postázta neki a szobrot, a műalkotás pedig kettétörve ért célba. A művész ezután úgy döntött, hogy így, helyreállítás nélkül állítja ki. A szerencsétlen véletlen még erősebbé, aktuálisabbá tette a művet.

A kolozsvári kiállítás egyébként éppen azzal reflektál a munkák elkészülése óta eltelt akár több évtizedre, hogy keveri az 1987 előtt és után készült alkotásokat. Egymás mellé került például az 1990-es években készült, új formanyelvvel kísérletező Merre menjek? című munkája, az 1980-as évek egyik alapműve, az Egy fazékban és a 2010-es években készült csónakos munkák egyike. Az életmű különböző szakaszai így párbeszédbe lépnek egymással, és egymást erősítik.

Ez azért is kézenfekvő, mert Benczédi Ilona a rendszerváltás előtt készült szimbolikus jelenetein, például az említett Menekülőkön, a bibliai jeleneteken, például az Ádám és Éva című munkán és a későbbi, Svédországban készült kisplasztikákon is az átlagembert ábrázolja, groteszk felhanggal. „A művésznő alkotásai pontosan rávilágítanak arra, hogy valójában milyenek vagyunk mi, emberek, amikor kendőzetlenül feltárják gyengeségeinket, hibáinkat: olykor nevetséges, olykor szánnivalóan esendő, olykor megmosolyogtatóan bárgyú, máskor pedig szeretnivaló, de azért kicsit furcsa, vagy pedig egyenesen groteszk, eltorzult testrészekkel rendelkező figurák – tehát tökéletlen lények” – írja róla Bordás Beáta művészettörténész, az EMŰK igazgatója.

Bár az apró, mégis expresszív alakok jellemzik a tárlatot, szerepel benne néhány nagyobb méretű munka is. Látható például a többféle anyagból készült Krinolinos dáma és a Kislány krinolinnal. Az életnagyságú abroncsszoknya Benczédi Ilonánál az emlékek rejtekhelye: a dáma a művész életútjának különböző állomásainak lenyomatait, a kislány pedig a gyermekkor pillanatképeit őrzi a szoknyája alatt.

Másként, de a többi munkán is érezni azt a személyességet, amit Benczédi Ilona az egyébként szűkszavú köszöntőjében is említett a megnyitón, talán nem véletlen, hogy a kiállítást végigjárva az volt az érzésünk, hogy önarcképeket látunk. Mintha a humor segítené a művészt abban, hogy kívülről lásson, és pontosan rátapintson élethelyzeteinek lényegi jellemzőire.

Az első randi előtt szorongó lány, a szerelmi háromszögbe bonyolódott férfi, a kötelező fotóra összegyűlt család vagy a néni, akinek a macskák jelentik az intimitást olyan kimerevített pillanatképek, amelyekben könnyen magunkra ismerhetünk. Annál inkább akkor, amikor helyszínük életünk sarokpontja, a kanapé. A 2000-es évek közepén készült Párkapcsolat sorozatban a művész ezen az ikonikus, aranyszínű díszítéssel hangsúlyozott bútordarabon ábrázolja unott, feszült, sóvárgó, elégedett vagy csalódott alakjait.