Szalmabálahegy, kombájnroncs, utánfutó – milyen ma az erdélyi táj?

Kerekes Emőke saját családtörténetét, a transzgenerációs traumákat, a rendszerváltások társadalmi hatását kutatva jutott el az otthon, majd a táj témájához. A fotográfus Erdélyben született, felmenőitől, mint sok más kisgazdától, az államosításkor elvették a földjeiket, a rendszerváltás után pedig a család visszakapta ezeket. Emőke 12 éves volt, amikor a szülei a jobb élet reményében az emigráció mellett döntöttek. A Ceaușescu-korszak utolsó éveiben Erdélyben töltött gyermekkora után így került Magyarországra, hirtelen egy teljesen más világba csöppent. Itt szakmailag sikeres felnőtté vált ugyan – a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia szakán diplomázott, kiállításokon vett részt, tanított –, elmondása szerint azonban nem találta a helyét. 2015-ben átmenetileg Kolozsvárra költözött, nem sokkal később pedig úgy döntött, nagymamája Maros megyei falujában telepedik le. Itt családtörténeti fotósorozaton kezdett dolgozni (ez a Iosif, Alexe, Koloman), de a vizuális kultúra terjesztését sem adta fel, megalapította a fotós alkotótáborokat és falusi fotókiállításokat is szervező KopiaKollektívát.

A Saját föld című sorozat két éven át készült a Csíki- és a Gyergyói-medencében, Háromszéken és a Mezőségen, részben a Nemzeti Kulturális Alap pályázati támogatásából, részben saját forrásból. Miközben azt kutatta, hogy hogyan változtatott az emberek életén és magán a tájon az államosítás, a földek visszaszolgáltatása, majd az uniós mezőgazdasági politikák, Kerekes Emőke a tájábrázolás változására is reflektált. A sorozatot tavasszal a Budapest Photo Festival keretében a Csányi5 – Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár kiállítóterében mutatták be, de várhatóan Erdélyben is szerveznek belőle kiállítást.

A sokféle vonatkozás közül az egyik, amit a fotósorozat felvet, az az, hogy az otthon fogalma milyen szorosan kapcsolódik a tájhoz, a földhöz. „A paraszti kultúrában a föld nem csak fizikai tér, hanem az énkép része, a szabadság és a függetlenség feltétele, hiszen a parasztoknak a föld által volt munkájuk és presztízsük a társadalomban” – vázolta a társadalomtörténeti kontextust Emőke. Szerinte a földhöz való ragaszkodás nem tűnt el nyomtalanul attól, hogy átalakult a társadalom, mint mondta, jól emlékszik rá, hogy milyen komoly vitát okozott a családjában az 1990-es években az államtól visszakapott birtok elosztása. A földeket ma a rokonai használják, ő maga csak a ház melletti veteményessel foglalkozik. „Itt vagyok én, nem földművelésből élek, de az identitásomhoz, a világban betöltött helyemhez, a család emlékezetéhez hozzátartozik az a tudat, hogy van saját földem” – emelte ki.

„Amíg Magyarországon éltem – 12 éves koromban költöztünk oda, a forradalom után – nem tudtam, csak később fogalmazódott meg bennem, hogy akkor az otthontalanságtól szenvedtem. Maga a föld, a táj volt az otthonom, az a kert, az a ház, az az erdő, az a folyó, azok az emlékek, amikor a nyári szünetben a saját földünkön veteményest ültettünk” – mesélte. Mint hozzátette, hazaköltözése után a saját föld tudata gyógyította meg, ezzel visszakapta az elveszettnek érzett gyermekkort és ez az, ami most meghatározza az alkotásai fókuszát.

Ez a jelenség a fotográfus szerint általános, a saját föld iránti vágy a városon élő fiatalokban is megvan. „Rengeteg applikáció és internetes oldal szól arról, hogy hogyan ültessünk növényeket, sok a közösségi kert, még mindig ugyanott tartunk, hogy a föld, amitől el lettünk szakítva már a bibliai történetben is, az, ami által kapcsolatba kerülünk az igazi létezésünkkel. Amikor a két kezeddel beletúrsz a földbe, ültetsz, megtapasztalod a teremtést” – mondta.

Emőke azt figyelte meg, hogy a saját föld birtoklásának fontossága a kelet-európai kultúrákban az átlagosnál hangsúlyosabban jelen van, szerinte ez összefüggésben áll azzal, hogy Romániában például magas a mezőgazdasággal foglalkozók aránya. Ehhez kapcsolódik az is, hogy a lakástulajdonosok száma uniós szinten Romániában a legmagasabb. A föld birtoklása nem korlátozódik a lakás terére, hiszen „a táj tele van kis tűzrakó helyekkel, és az a föld az övék, még akkor is, ha nem, a következő május elsején is oda fognak menni, és ha te véletlenül kinézted magadnak a helyet és odamész, szólnak, hogy ne haragudj, de húsz éve odajárnak. A kedvencem, amikor le is szúrnak egy piros-sárga-kék zászlót. Annyi érzelem kötődik a földhöz...” – idézte fel a helyi kulturális jellegzetességet.

Vizuális művész, így nem meglepő, hogy Emőkét az is érdekelte, hogy a művészettörténet során hogyan változott a táj, ezen belül is a megművelt táj ábrázolása. „Az összes képem reflexió valamelyik festészeti előzményre, színben, formában vagy témájában. Magyar, román, nemzetközi festők munkáit néztem meg Millet-től, Courbet-től Van Gogh-on és a nagybányai festőkön át Grigorescuig, majd kortárs alkotókig. Érdekes volt látnom, hogy a huszadik században hogyan változott meg a tájábrázolás a fényképezés hatására, sokkal absztraktabb lett” – magyarázta.

Mint mondta, a helyszíneket többek között az erdélyi vidékről élő sztereotípiák ellenében választotta ki. A Mezőséget azért, mert rájött, a mentális térképén ez a régió csak Széket és környékét jelentette, pedig ennél sokkal kiterjedtebb, a Gyergyói- és a Csíki-medencét pedig az olyan székelyekhez kapcsolódó sztereotípiák miatt, mint az, hogy ott mindenki viseletben jár és hagyományos módon kaszál. „Nagyon érdekelt, hogy mi történt az erdélyi tájjal, mert az a romantikus sztereotípia él ma is, hogy gyönyörű kis buglyák vannak, meg szalmakalapos nénikék kapálgatnak a mezőn. Valójában óriási permetezőgépek, traktorok, kombájnok és az ezeket vezető emberek jelennek meg a tájban. Nincs buglya sem. Két éven keresztül dolgoztam a sorozaton, bejártam egész Erdélyt és mindenhol akkora földterületeket kell megműveljenek, hogy kapjanak támogatást rá, és annyira sok állatot kell megetetniük, hogy nincs idő gereblyélni, már csak kerek, több száz kilós bálák vannak, kockabálát is alig lehet találni” – mesélt a tapasztalatairól.

„Jó érzés volt, hogy mindenhol értették, hogy mit csinálok, nem is kellett kérdeznem, maguktól mondták, hogy minden megváltozott, a határban már nem találkoznak senkivel. Régen énekeltek, beszélgettek, most meg nincs egy árva lélek se, csak a sofőr” – idézte fel. Az egyedüllét és a géphang ma már hozzátartozik az erdélyi falvak határához, ahogy a kortárs szobrokhoz hasonlító elemek is.

„A becsomagolt szalmabálák, mint dinoszauruszfogak a tájban vannak hagyva, mert a csűr ezekhez nem elég nagy. A kedvencem, amikor sikerül lila vagy neonzöld fóliába csomagolni őket, mert olyant vettek vagy olyant lehetett kapni. A határ tele van a letakart bálákkal, a támogatásokból vásárolt gépekkel, illetve azokkal, amelyeket már lecseréltek, de megtartják őket, mert a támogatásoknak is van egy amortizációs kifutása, mezőgazdasági gépek roncsprogramja pedig egyelőre nincs. Engem ez művészként lenyűgöz, kutatóként pedig nagyon érdekelnek a mögötte rejlő megváltozott viszonyok” – mondta Emőke.

Portrék is készültek a két év alatt a határban dolgozó emberekről – ezek szintén egy-egy híres művészettörténeti előzményre utalnak –, de végül nem kerültek be a válogatásba. „Nagyon másfelé vinnék az anyagot. Első körben azt akartam megmutatni, hogy a tájban ott van az ember nyoma mindenhol, ott vannak az eszközei, beszédes az is, ahogy otthagyja őket. Sokkal kifejezőbbek ezek a képek, mert az arc egy konkrét emberről szól, miközben az anyag az egész kelet-európai történelemről. Fel szeretném használni a portrékat is, leginkább egy fotóalbumban tudnám elképzelni őket” – jegyezte meg.

Ha nem is a szó klasszikus értelmében, de portrék mégis szerepelnek a válogatásban. „A villanyoszlopnak támasztott karók az egyik kedvencem. Valaki már tél vége, tavasz előtt elkezdte a paradicsomkarókat összegyűjteni, kiválogatta a megfelelő vastagságúaakat és precízen, vékony madzaggal összekötötte, majd odatámasztotta egy kommunista beton oszlophoz. Azt senki nem viszi el, pedig kint van a határban. Ez számomra portré” – mondta.

„A kukoricafejtő a nagymamámé volt, és az a rongy azért van rátekerve, hogy ne csípje be a bőrét, amikor fejti a kukoricát. A nagymamám már nem él, de évtizedeken keresztül rongyolódott az a zsebkendő, a rézfogak el vannak kopva... számomra ezek portrék. Ez a testvérem kerti cipője. Mindenkinek van kertbe járó cipője, és a cipő Van Gogh-ra is utal, ő is a parasztok között élt és rengeteg cipőt festett. A parasztábrázolásban a cipő nagyon fontos, mert aki a földdel van kapcsolatban, az máshogy tapossa ki. Nincsenek benne fűzők, ugyanis a bátyám kidobta, mert nincs ideje a földdel foglalkozni, de én kivettem a kukából, megőriztem, és le kellett fényképeznem, mert ez az ő portréja, a mi családunk portréja. Ő a férfi a családban, a régi paraszti hagyomány szerint ő lenne az, aki örökli a földet” – beszélt a képek hátteréről a fotográfus.

Bár a földművelés ma már nem az, mint Emőke nagyszüleinek idejében, két év alatt a fotográfus elmondása szerint nagyon sok olyan fiatallal találkozott, akik falun maradtak és a földből élnek. „Azt látom, hogy volt egy jó tíz év, amikor teljes bizonytalanság volt, a 2000-es években. Az uniós csatlakozással lendültek fel a dolgok, de ahol nyerünk, ott vesztünk is, csomó rombolás is létrejött ezáltal, például az archaikus földművelés elveszett, a falukép is, a termopan ablak a menő, de azért még mindig vannak kis tornácos házak, mindenik faluban van három-négy” – mondta.

Emőke szerint Romániában sokkal inkább megmaradt az, hogy az emberek mezőgazdaságból élnek, földjük van a falu határában, mint Magyarországon, ahol a rendszerváltás után kárpótlási jegyeket adtak a földek helyett, nem a falué a határ, a faluképet pedig a Kádár-kockák és a lenyírt tuják határozzák meg, ami számára mindig kissé nyomasztó volt. „A saját föld az, ami egy falut élővé tesz, ez köti össze a múltat, a jelent és a jövőt. Ha munkanélküliség van, a gyárak megszűntek, akkor mi adja vissza a méltóságodat, ha vidéken élsz? Ez Erdélyben is kérdés, de azt látom, hogy itt egészségesebb a lelkünk, mert ha nincs is munkád, de van egy földed, kimész és dolgozol, hasznos vagy, valami születik a két kezed nyomán” – mondta.

A Saját föld projektet Emőke nem tekinti lezártnak, a szegényebb, elhanyagoltabb, de számára lenyűgöző Mezőség az, ami igazán érdekli, de izgalmasnak tartaná a román vidékeket is végigfotózni. Mint mondta: „nagyon izgat a román parasztok viszonya a tájhoz. Akkor lenne ez egy igazán teljes anyag. Valahogy össze kellene hozni a két történelmet, mert ugyanannak a diktatúrának ittuk a levét mindannyian, és ugyanazoknak a hétköznapoknak és politikai döntéseknek isszuk most is a levét”.