Skovrán Tünde interszex emberekről forgatott dokumentumfilmjéről: Ez egy univerzális történet

2023. június 22. – 19:56

Skovrán Tünde interszex emberekről forgatott dokumentumfilmjéről: Ez egy univerzális történet
Dimakatso és Khanyie – Fotó: WIAN

Másolás

Vágólapra másolva

A társadalmak többsége nem könnyíti meg azoknak a dolgát, akiknek a biológiai neme sem a női, sem a férfi kategóriába nem sorolható be egyértelműen. A lehetséges reakciók a korrekciós műtéttől a hormonkezelésen át az ördögűzésig, esetleg a csecsemőgyilkosságig terjedhetnek. A statisztikák szerint az emberiség 1,7 százaléka születik interszexuális tulajdonságokkal, azaz körülbelül annyian, mint ahányan vörös hajjal. Skovrán Tünde, a Los Angelesben szinkronstúdiót vezető erdélyi származású színésznő, producer, rendező az utóbbi öt évben ideje jelentős részét a Dél-afrikai Köztársaságban töltötte Sharonnal, az X és Y kromoszómával rendelkező szépségkirálynővel és Dimakatsóval, aki férfi és női nemi szervekkel született. A Who I Am Not az ő történetükön keresztül szól az identitás képlékenységéről és a mesterséges határok károsságáról. A többek között román koprodukcióban készült dokumentumfilm díjat nyert az új-zélandi DocEdge Fesztiválon és a 63. Krakkói Filmfesztiválon is, nemrég pedig a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF) mutatták be.

Az interszex emberek láthatósága az LMBTQI-közösségen belül is kicsi. Te hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a témával?

Láthattam a 2009-es világbajnokságot, amikor először nyert az az atléta, akinek az eredményeit később többször megkérdőjelezték, mert a tesztoszteronszintje magasabb a nőkre jellemző átlagnál. Akkor találkoztam ezzel a jelenséggel először, és már akkor megfogalmazódott bennem, hogy milyen jó játékfilm lehetne ebből. Hosszú évek után vettem elő az ötletet, teljesen véletlenül, amikor egy producer ismerősöm egy hosszú esti borozgatás közben megkérdezte, hogy nincs-e valami ötletem, amit megrendeznék, a rendezés ugyanis mindig motoszkált a fejemben, csak nem tudtam, hogy mikor állok majd készen rá. Elkezdtünk ötletelni, és erre az ötletre azonnal azt mondta, hogy írjunk belőle egy szinopszist, és máris elkezdte bemutatni a különböző fórumokon, meg az ismerősei körében, és rájöttünk, hogy ennek a sztorinak mekkora keletje van. Akkor a sport felől közelítettük meg és az Icarus című Oscar-díjas dokumentumfilm miatt nagyon népszerű volt ez a téma.

Ez a történet végül be sem került a dokumentumfilmedbe.

Nem, egyáltalán nem került be. Két évig követtem ezt a történetet, de a sportbotrány és a politika irányába mutatott, és úgy éreztem, hogy alkotóként kevésbé érdekel, nem ezzel szeretnék debütálni rendezőként. Már volt egy csomó anyagom, rengeteget olvastam, megvoltak a producereim is, megvolt a pénz a filmre, így kellett folytatni. De ez nem egy erőltetett menet, hanem így alakult. Általában a legtöbb dokumentumfilmes ebbe a helyzetbe kerül: ha egészen mélyen beleásod magad a témába, akkor a téma egyszer csak elkezdi írni magát, és neked csak menni kell a lehetőségekkel. Szerintem ez a titka a dokumentumfilm-készítésnek.

A két főszereplőd, Sharon-Rose és Dimakatso, akiknek a történetét végül bemutattad, már túl voltak a coming outon, nyilvánosan vállalták az interszexualitásukat, amikor találkoztál velük. Nem egyszerűen interjút készítettél velük, hanem a mindennapjaikat mutattad meg, így kellett néhány – filmes szemmel – érdekes történés. Hogy találtad meg ezeket?

Borzasztóan nehéz volt. Sharon, úgy érezte, be kell bizonyítania az egész világnak, hogy ő nő bár férfi genetikával született, ezért részt vett egy szépségversenyen Dél-Afrikában. Ez a történet nagyon izgalmas filmes szempontból, csak az a baj, hogy a múltban történt, tehát legfeljebb újra tudtam volna játszatni az egészet, amit nem akartam. Sharon családja pedig nem akart részt venni a filmkészítésben vallási okok miatt, ők a mindennapokban is teljes mértékben elhatárolódnak ettől a témától. Dimakatso gyerekkorában nemiszerv-csonkítás áldozatává esett, az ő traumái is a múltban történtek. De nekünk meg kellett keresnünk a jelenben történő konfliktusokat, így nem tudtunk mást tenni, mint a mindennapi életüket követni. Több száz óra anyag lett róluk. Például dokumentáltuk, ahogy Dimakatso hajnali négykor kel fel és járőrözik a férfiakkal a lakhelyük körül. Ott rendkívül rossz a közbiztonság, gyakori a bűnözés, így folyamatosan fegyveres őrök vigyáztak ránk a forgatás során. A helybeliek minden reggel négy órakor lámpákkal járnak az utcákon, jelezve egymásnak, hogy a terület biztonságos-e. A mindennapi életüket dokumentáltuk, amíg egyszer csak valami történt. Hogy az lett a film, ami lett, az egy csoda, más is lehetett volna, és ha holnap nekiállok újravágni, akkor egy teljesen más történetet tudnék kifaragni a nyersanyagból.

Rendezőként mit tettél azért, hogy helyzetbe hozd a szereplőidet?

Komoly erőfeszítéseket tettem annak érdekében, hogy a szereplőimet a lehető legjobban megismerjem, hogy fel tudjam térképezni azokat az érzékeny pontokat, amelyek befolyásolhatják döntéseiket, reakcióikat stb. Rengeteg időt szántam arra, hogy meghallgassam történeteiket és tapasztalataikat, személyesen vagy virtuálisan. Hogy néhány példát hozzak fel, elmentünk Sharon életének legfontosabb helyszíneire, kezdve a kórháztól, ahol megszületett a lakásig, ahol jelenleg él, ezeket a helyszíneket lefilmeztem és rávetítettem a testére, majd azt kértem tőle, hogy így meséljen az életéről. Ezek a gyakorlatok mélyebb megértést nyújtottak Sharonnak arról, hogy hogyan befolyásolja a személyiségünket a környezetünk, amiben élünk. Sokat kísérleteztünk azzal, hogy mit jelent megfigyelni és megfigyelve lenni, hol van a határ a performatív jelenlét és a sima lét között. Dimakatso esetében sokszor drámaterápiát alkalmaztam. Később ezekre a gyakorlatokra utaltam vissza, emlékeztettem őket az így megtapasztaltakra. Két évbe telt, mire teljesen megismerkedtem a szereplőimmel és a családdal, és elfogadtak a közösségben. Csak ezután tudtunk valóban mélyen dolgozni és létrehozni az elképzelt művet.

Hogy történt ez, mennyire fogadott el a közösség?

Ritkán találkozol olyan emberrel, aki öt évet szán az életéből arra, hogy meghallgasson. Ha filmet is forgat valaki rólad, akkor gyorsan szeretné, legyen meg a sztori, aztán meg elmegy. Nekem nem ez volt a fő célom. Nekem is iskola volt, és nagyon élveztem az egész folyamatot. Dimakatso prominens jelenség a településen ahol él, mindenki ismeri. Egyfajta vezéregyéniség a környéken, a háza nyitott, bárki bejöhet, és mivel Dimakatso minket elfogadott, ezért mások is elfogadtak. Az is volt, hogy senkit nem utasítottunk el, mindenkit meghallgattunk, mindenkinek adtunk esélyt, mindenki részt vehetett a forgatásban. Pontosan tudták, hogy azért vagyunk ott, hogy minél autentikusabban elmeséljük a történetüket. Elfogadott a pap és a család is, ami nagyon fontos. Összebarátkoztunk, nevet is kaptam, Sbongilének szólítottak, ami azt jelenti hogy „hálásak vagyunk neki”.

Skovrán Tünde rendező – Fotó: Skovrán Tünde személyes archívuma
Skovrán Tünde rendező – Fotó: Skovrán Tünde személyes archívuma

Egyébként a kedvedért beszéltek angolul a szereplők egymás közt?

Sharon általában angolul beszél, csak a townshipben, ahol született, ott beszéli a törzsi nyelvet, Dimakatsóék pedig keverik. De nyilván ahhoz, hogy minél nemzetközibbé tegyem a sztorit, elég nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy valahol egyensúlyban legyen a kettőnek a használata, mert ők kilenc törzsi nyelven beszélnek, és folyamatosan váltogatják. Tehát nem volt az a fordító, aki ezt követni tudta volna, bár lefordíttattam, amit nem angolul mondtak, de így interpretáció kérdése minden. Úgyhogy előfordult, hogy megkértem őket, hogy na, akkor ezt próbáljuk meg angolul, ami nyilván beleszólás egy picit, de bizonyos kompromisszumokat muszáj meghozni ahhoz, hogy a film eljusson szélesebb közönséghez.

Mindkét szereplőd vallásos. Kelet-Európában az egyházak többsége elhatárolódik az LMBTQI-problémáktól, a Dél-afrikai Köztársaságban hogy van ez?

Változó, vannak közösségek, ahol elfogadják, vannak közösségek, ahol egyáltalán nem. A kereszténység ott erősen keveredik a törzsi hitvilággal. Dimakatso háza pont egy templom mellett található, átellenben még egy templom áll, a pap rendszeresen ellátogat hozzájuk. Dimakatso és családja szinte minden nap templomba járnak és naponta imádkoznak. Sharon szombatonként rendszeresen templomba jár. A dél-afrikai fekete emberek erősen kötődnek a vallásukhoz, ami az életük egyik legdominánsabb eleme. Ez Sharon számára egy drámai helyzetet jelent, főleg azért, mert a szülei ennek következtében nehezen nyitnak felé.

A filmben megjelenik egy hagyományos gyógyító is, aki például nagyon elfogadónak tűnik a mássággal szemben.

Igen, a sangoma, aki az ősök szellemeivel kommunikálva gyógyít. Ez a dualitás jellemzi a világukat, hogy tradicionálisan ők nagyon elfogadók, egyes keresztény közösségek viszont nehezebben fogadják el. Az elfogadás vagy elutasítás függ az adott közösség tanításaitól és az egyéni meggyőződésektől.

Tehát a sokszínű dél-afrikai társadalomban az interszexuális emberek megtalálják a közeget, amely elfogadja őket?

Dél-Afrikában rendkívül erős az LMBTQI-mozgalom, és az Intersex South Africa (ISSA) nevű szervezet is aktív szerepet játszik ebben. A filmünk szoros együttműködésben dolgozik az ISSA-val, és a főszereplőink, Sharon és Dimakatso is tagjai ennek a szervezetnek. Rendszeresen részt vesznek panelbeszélgetéseken és más akciókban, hogy hozzájáruljanak a társadalmi párbeszédhez. Dimakatso aktivista, és minden szabadidejét arra fordítja, hogy látogasson iskolákba és kórházakba, ahol beszélgetéseket tart erről a fontos témáról.

Dimakatso szeretné, hogy angolul a he vagy she helyett a nonbináris nemi identitásúakra használt they névmással hivatkozzanak rá. Más nyelveken is vannak próbálkozások arra, hogy alternatívát találjanak a szigorúan férfi és női kategóriákra. Az afrikai törzsi nyelveken ez hogy működik?

Azt nem tudom, hogy az afrikai nyelveken hogy van, de Dimakatsóhoz egyébként a barátai közül sokan férfiként viszonyulnak, dude-nak meg he/himnek szólítják, más környezetben a they/them-et használják, az apja meg she-nek szólítja. Ő is nehezen tudja megszoktatni a környezetét, hogy hogyan viszonyuljanak hozzá.

A filmforgatás folyamata alatt változott a szereplőid identitása?

A világlátásuk és a saját magukhoz való viszonyuk is nagyon sokat változott a film készítése alatt. Gyakorlatilag mi ezt dokumentáltuk, ez volt az alapkérdés a filmben, hogy „ki nem vagyok”. A cím is onnan jön, hogy amikor legelőször interjúztam Sharonnal, és megkértem, hogy mondja el, hogy ki ő, akkor azt mondta, hogy „ha azt akarod tudni, hogy ki vagyok, inkább azt kérdezd meg, hogy ki nem vagyok.” Ezt boncolgattuk végig. Úgyhogy nagyon sokat változott az identitásuk, sok kérdés merült fel bennük is, a környezetükben is, meg bennem is.

Dimakatso és Sharon – Fotó: WIAN
Dimakatso és Sharon – Fotó: WIAN

Kerestek meg erdélyi interszex emberek, érintettek, mióta elkészült ez a film, illetve mióta ezzel a témával foglalkozol?

Nem vagyok bioetikus, sem genderszakértő, filmrendezőként a célom az alkotómunka által elindítani egy beszélgetést. A filmem arra törekszik, hogy egy másik perspektívából mutassa be a hovatartozás kérdését, és inspiráljon egy olyan párbeszédet, amely eddig talán még nem történt meg. Bár rengeteg információ van a fejemben, mégis óvatos vagyok abban, hogy miket mondok, mert a terminológia és a tudományos megközelítések folyamatosan változnak. Inkább arra törekszem, hogy a szereplőimre helyezzem a hangsúlyt, és teret adjak nekik, hogy saját szavaikkal és történetükön keresztül beszéljenek. Sok olyan információ jutott el hozzám, amely rádöbbentett bizonyos dolgokra, a lényeg azonban csak annyi, hogy a film elindítson egy beszélgetést, amely ma nagyon releváns, és lehetőséget teremtsen a különböző nézőpontok és tapasztalatok megosztására.

Mennyire indíthat el szerinted egy Dél-Afrikában játszódó film párbeszédet mondjuk az erdélyi érintettekről?

A történetmesélés nem helyhez kötött legtöbb esetben, emberek vagyunk, és az érzelmi folyamataink nagyon hasonlóak. A mi helyzetünk úgy hozta, hogy Dél-Afrikában készült a film, de az a tapasztalatom, hogy senkiben nem merül fel, hogy ez egy dél-afrikai film lenne. Univerzális témáról csináltam filmet univerzális közönségnek. A DokIncubátorban, ahol a film dramaturgiáját és marketingstratégiáját fejlesztettük, ez is volt a visszajelzés, hogy nem, ez nem feltétlenül egy LMBTQI-film, hanem egy LMBTQI szereplőkkel elmesélt emberi történet.

Eddig fesztiválokon mutattátok be a filmet, ami nyitott közeg a megosztóbb témákra is. El fog jutni a szélesebb közönséghez is, például olyan közösségekhez, akik nem találkoznak filmfesztiválokkal?

Március óta a filmünk már részt vett 13 rangos nemzetközi filmfesztiválon, és különböző kategóriákban 6 díjat nyert. A forgalmazó eladta már bizonyos területeken és hamarosan elérhető lesz különböző streaming platformokon is. Ezen kívül dolgozunk egy rövidített változaton, amelyet majd tévében és online streamingszolgáltatásokon keresztül mindenki megtekinthet, aki szeretné. Az érdeklődés nagyon nagy, és már most látható, hogy nemcsak a fesztiválok közönségét izgatja a téma. Célunk az is, hogy olyan zártabb közösségeket is elérjünk mint például ifjúsági csoportok, civil szervezetek, emberi jogi központok, illetve bármely olyan közösség, ahol fontosnak tartják a toleranciát, az elfogadást és a társadalmi változásokat. Spanyolországban például már van valaki, aki a filmről és a témáról egyetemi disszertációt ír. Továbbá például részt veszünk Máltán az EuroPride-on, ahol a filmet levetítik, és a politikusok körében is tárgyalják majd a témát. Mindezt a Think Film, az impakt producereink szervezik. Tehát a célunk, hogy minél szélesebb körben elérhetővé tegyük a filmet.

Sharon és Dimakatso szűk közege már látta a filmet? Mit szóltak hozzá?

A főszereplők részt vettek a film világpremierjén, de még nem volt alkalmuk családjuknak és közösségüknek bemutatni a végleges változatot, hiszen Dél-Afrikában még nem tartottunk premiert. De még idén tervezünk dél-afrikai bemutatót, erre ők is el fognak majd jönni. Amikor utoljára Dél-Afrikában jártam, a már majdnem a végleges változatot sikerült levetíteteni a helyi stábnak. Ez volt az a pillanat, amikor magam is átéreztem a film hatását, és meghatódtam, amikor láttam, hogy mennyire elégedettek voltak. Féltem attól, hogy külső szemként nem tudom autentikusan bemutatni őket, de amikor véget ért a vetítés, ujjongva kiáltották: „Igen, ezek vagyunk mi!”. Egyébként az egész folyamat során konzultációban voltam a szereplőkkel, hogy mi elfogadható számukra, és mi nem. A szereplőim komoly társak voltak a végső döntések meghozatalában. Ez rendkívül fontos volt számomra, mert azt szerettem volna, hogy jól érezzék magukat, és büszkék legyenek a filmünkre.

A Transtelex egy egyedülálló kísérlet

Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!

Támogató leszek!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!