„Nem úgy fogtam neki ennek a könyvnek, hogy az erdélyi magyar rockzene történetét szeretném megírni”

Hogyan lettél rocker? Hogyan kezdődött nálad a rockzene iránti vonzalom, aminek a legfrissebb eredménye ez a könyv?

Fiatalként több műfajba is belekóstoltam. A népművészeti iskolában klasszikus gitáron tanultam játszani, de ott rockról vagy bluesról szó sem lehetett. Tagja voltam egy néptánccsoportnak, ahol ugye népzene szólt, és a kolozsvári Brassai Sámuel Líceum diákjaként kötelező módon bérletünk volt az operába. Tehát több műfajba is belekóstoltam, de a rockzene volt az, amelyik megfogott és megfertőzött. Hetedikes lehettem, amikor először mentem rockkoncertre, egy walesi együttes lépett fel Kolozsváron, a Sassafras. Nem sokkal ezután vettem lemezjátszót, és a haverokkal elkezdtem lekoppintani az egyszerűbb dalokat.

Gondolom, azért már korábban is volt valami kapcsolatod a rockzenével. Hogy jutottál el egyáltalán oda, hogy koncertre menj?

Nálunk otthon nem igazán szólt semmilyen zene, bár nagymamám kántor volt Torockószentgyörgyön, zongorázni is jól tudott. Édesanyám egy adott pillanatban a padlásról lehozott egy régi, bécsi gitárt, amit még nagymamám kapott ifjú korában. Két húr volt rajta, azt pengettem először. A haveroknál hallottam az első rocklemezeket, LGT-t, Skorpiót, Fonográfot. Így fogott meg ez a zene, és amikor hallottuk, hogy lesz egy rockkoncert, természetes volt, hogy arra elmentünk.

A lázadó életérzés azért hozzátartozik a rockzenéhez. Te lázadó fiatal voltál?

A rockzene egyértelműen kiszakított egy kicsit abból a szürke világból, amiben éltünk. Édesanyám mondta is: – Csaba, te a rockzenébe menekülsz! Térj észhez, mert jön az érettségi és a felvételi az egyetemre! De azért nem voltam nagyobb lázadó, mint más fiatal. Nem jártam cigizni a fiúvécébe, viszont amikor lehetett, farmert hordtam – legfeljebb a bejáratnál visszafordítottak a tanárok – és hosszú hajat növesztettem. Az volt a szerencsém, hogy 11. osztályos koromban beválogattak egy színdarabba, aminek az volt a címe, hogy Bobby, a slágerénekes. Én voltam a főszereplő, mert tudtam gitározni. Engem választott Horváth Béla, aki akkor a Kolozsvári Állami Magyar Színház népszerű színésze és rendezője volt. Ezért nekem egyedüliként az osztályban megengedte az igazgató, hogy hosszú legyen a hajam, mert én a színdarabban szerepeltem.

A rockzenében volt egy kicsi nyugati feeling is, megragadta az akkori fiatalok életérzését. Azt a szabadságvágyat fogalmazták meg a dalszövegekben, amit egyetlen más műfajnak sem sikerült. Sem az opera, sem a népzene, sem a folkzene, amit akkor nagyon támogattak.

Ugyanakkor ez a zene egyfajta lázadást is jelentett a szülők generációja ellen, ami Kelet-Európában, Magyarországon és főleg Erdélyben a táncdal generációja volt. A szüleim korosztálya inkább Tamás Gábort, Koós Jánost, Aradszky Lászlót és Máté Pétert hallgatott. Természetesen a szülők között is voltak olyanok, akik megvették az LGT-t és a Skorpiót is, ha Budapesten jártak. Ha elmentem a haverhoz, akinél volt lemezjátszó, akkor ezeket hallgattuk. Zenéhez csak így jutottam, mert otthon sokáig az egyetlen zenélő gép a rádió volt, abban pedig kevés zene szólt.

A Kolozsvári Rádió román nyelvű műsorában volt egy Top 10 nevű műsor, abban szólt a popzene meg rockzene. Azt rendszeresen követtem. A magyar nyelvű adásban viszont nem volt ilyen zenés műsor, bár a rádiónál elég sok hangfelvétel készült helyi zenekarokkal. Egész ritka felvételekre bukkantam a Zenetárban, megtaláltam Rodion G.A., Semnal M, vagy egy régi magyar zenekar, Akusztik T72 dalainak a felvételét is. Ezeket nyilván be is játszották, csak nem volt kifejezetten egy rockzenei műsor. A magyar adásban is szólt zene, csak a románoknál hetente egyszer volt ez a Top 10 műsor, ami a hazai együttesek mellett még nyugati zenekarokat is bemutatott. Smokiet, Electric Light Orchestrát, tehát az ilyen lightosabb rockzenét.

Nagy hatással volt rám még a kolozsvári Semnal M, ami nekem sokáig nagy kedvencem volt. Őket először épp a rádióban láttam és hallottam, mert a rádió nagytermében volt az első bemutatkozó. Vertük szét a sportcsarnokot a koncertjükön, olyan sokan voltunk. Nekünk úgy szólt a zenekar, mint a Deep Purple, Hammond orgonával meg Fender gitárokkal.

Innen egyenes út vezetett a Kolozsvári Rádióhoz? Hogyan kezdtél rockzenei műsorokat készíteni?

Rajongóként rengeteg témába vágó könyvet gyűjtöttem. Az 1970-es évektől kezdve napjainkig magyar nyelven megjelent könyvek java része megvan. A '80-as években is nagyon bújtam már a rocklexikonokat, táblázatokat készítettem arról, hogy a zenekarok egy adott évben milyen lemezekkel rukkoltak elő. A nyolcvanas évek végén, amikor a Műszaki Egyetemen elvégeztem a gépészmérnöki képzést, az volt a célom, hogy lehetőleg a határ mellé kerüljek, mert ott már bejöttek a magyarországi rádiók. És sikerült is. A Bihar megyei Margitára kerültem, ahol hallgathattam a Petőfi Rádiót, amiben már dübörgött Nagy Ferónak a Garázs című műsora, illetve a Karthagóból Szigeti Ferencnek a Rock gyermekei című műsora. Ezeket rendszeresen követtem. Így amikor '89 decemberében öt év hallgatás után megszólalt a Kolozsvári Rádió, a lelkes forradalmi hangulatban rögtön elkezdtem hallgatni, de nem sok zene volt benne. Akkor én a lemezgyűjteményemből összekaptam gyorsan vagy tízet, és rohantam a rádióhoz velük, hogy odaadjam a zenei szerkesztőnek, ezeket a lemezeket játssza be.

Mondták nekem: – Jó, köszönjük, de nem értünk ehhez a zenéhez! Jó lenne ha maradnál és segítenél, és a hallgatóknak is mondanál valami ezekről a zenekarokról! Így lettem rádiós. Az első műsorom még otthon vettem fel magnóval. Nagy Feró említett műsora volt a minta. Az volt az első Rockpanoráma, ami 1990. január 8-án ment adásba.

Még emlékszel az első műsorra? Tudod, hogy mi szólt benne?

Az első műsor még megvan, azt megmentettem. A többiek már nincsenek meg, mert kevés volt magnószalag, és mindig egymásra vettük. Eléggé áthallásos dalokat válogattam be. Az István a királyból az Adj békét, Uram!, az Eddától A keselyűt. A Bikini első lemezén van a Jáiáó, eládió, amiben Nagy Feró arról énekel, hogy „én nem félek, nincs mitől féljek”, és ezt egyre ijedtebben, egyre több félelemmel mondja. Volt még az Eljön majd a nap, amit Vikidál Gyula, Szörényi Levente és Koncz Zsuzsa énekel közösen, és egy olyan kislemezen jelent meg, ami mai napig egy ritka felvétel. Ez is benne volt az első műsoromban, úgyhogy azért eléggé tükrözte az akkori hangulatot. És bejátszottam nagyváradi Metropoltól az Égig érhetne az ének címűt is, az volt a műsornak az utolsó dala.

Engem kezdő mérnökként leküldtek a gyárba, hogy a gépek között javítsam ki a rajzokat, amik mocskosak lettek. Abban sok öröm nem volt, úgyhogy boldogan jöttem át a rádióhoz. Hozzátartozik a történetemhez, hogy nekem akkortájt, mint szinte mindenkinek a 80-as években, az volt az egyetlen vágyam, hogy valahogy áttelepedjek Magyarországra. '90 februárjában meg is kaptam hivatalosan, hogy befogadott a magyar állam. Akkor már egy hónapja dolgoztam a rádiónál. Két évig volt érvényes a befogadó határozat, és nagyon komolyan el kellett gondolkodnom azon, hogy akkor én most áttelepedjek vagy maradjak. Az itthon maradást választottam, mert úgy éreztem, olyan munkahelyem van, ami összekapcsolódik a hobbimmal, a rockzenével. Ilyet nem kaptam volna Magyarországon, ezért maradtam.

Egy interjúdban azt mondtad a könyved által feldolgozott 40 évről, tehát az 1970-2010 közötti időszakról, hogy ez az erdélyi rock hőskorszaka. Miért tekinted hőskorszaknak?

1970-ben szervezték meg először a Siculus Fesztivált Székelyudvarhelyen. Erdélyben az volt az első táncdalfesztivál, amit magyarországi mintára szerveztek meg. Ezen a táncdalénekesek mellett beat zenekarok is felléphettek, mert akkor még beat zenének nevezték a rockot, és gyakorlatilag itt született meg az erdélyi magyar könnyűzene, mert a zenekarok korábban szinte csak feldolgozásokat játszottak, Omegát, LGT-t és másokat. Többnyire olyanokat, amik Magyarországon is népszerűnek számítottak. A Siculus Fesztivál szervezői viszont úgy döntöttek, hogy náluk csak saját dallal lehet nevezni, a zenekarok pedig a felhívásra megpróbáltak saját szerzeménnyel előállni. Ezért kezdődik 1970-ben a könyv időszámítása.

Még egy másik évszám lehetett volna. 1968. november 29-én lépett először színpadra Nagyváradon a Metropol, és ugye ők a legnagyobb erdélyi rocklegendák.

2010-es időpontot azért választottam másik végpontnak, mert szerintem szükség van egyfajta rálátásra a korszakra, amiről az ember ír. Azért nem jöttem el egészen máig, mert nem lehet még látni, hogy az elmúlt évek feltörekvő sztárjai meddig jutnak. Másrészt, azért álltam meg 2010-nél, mert történt akkor egy váltás, utána a zenekarok már komolyabb állami támogatást kaphattak. 2010-ben véget ért az az időszak, amikor csak álmodoztak arról, hogy állami támogatással turnéznak, lemezeket adnak ki vagy videóklipeket készítenek.

2010 előtt gyakorlatilag nem létezett erdélyi magyar zeneipar vagy erdélyi magyar showbiznisz. A magyar együttesekkel foglalkozó lemezkiadók is csak a kilencvenes évek végén kezdték meg a működésük, és szegények néhány év alatt földbe is álltak, mert az internet teljesen átalakította az addigi zeneipart. Akkor a lemezkiadók és a koncertszervezők teljesen kétségbe voltak esve, hogy mi lesz velük. Aztán alkalmazkodtak. Már nem a lemezeladásokból származott a nagyobb bevételük, hanem a koncertezésből, aminek mi csak örülhetünk, mert így legalább sok az élő koncert.

Úgy tűnik számomra, hogy igyekeztél minél több zenekart beválogatni, tehát teljességre törekedtél. Számos olyan zenekar nevével is találkozhatunk, amit legfeljebb az elhivatott rajongók ismernek csak. Milyen kritériumokat fogalmaztál meg a válogatásnál?

Tényleg igyekeztem minél teljesebben lefedni ezt a négy évtizedet, de távolról sem állítottam, hogy ez sikerült is. El is mondom, hogy miért.

Nem úgy fogtam neki ennek a könyvnek, hogy az erdélyi magyar rockzene történetét szeretném megírni, hanem egyszerűen az Európai Időben, a Krónikában és a Szabadságban megjelent újságcikkeimet szerettem volna könyvbe rendezni. Első lépésben én ezeket az újságcikkeket gyűjtöttem össze és digitalizáltam.

Amikor országos terjesztésű lapok rovatát szerkesztettem, igyekeztem nem csak kolozsvári zenekarokról és koncertjeikről írni. Ebben pedig segítségemre voltak a tudósító barátaim. Katona Zoltán Székelyudvarhelyen, Schervenka Endre Székelykeresztúron. Benedek Sándor pedig hol itt, hol ott volt. Most éppen Csíkszeredában van. Ők írtak azokról a zenekarokról, akik a környékünkön felléptek és működtek. Ezek az újságcikkek két évtizedet fedtek le, a '90-es és a 2000-es éveket.

Utána arra gondoltam, hogy mégis ki kellene terjeszteni az időszakot, mert elég furán nézne ki, ha csak erről a két évtizedről szólna, mintha 1990-ben született volna meg az erdélyi magyar rockzene. Nekem viszonylag könnyű volt visszamenni a '70-es évek elejére, mert annak az időszaknak a kulcsfiguráival a rádióba már készítettem interjút, azokat ismertem. Az újságcikkek mellett ezek a rádióinterjúk jelentették az alapot.

A '80-as éveknek már nehezebb volt utánajárni, mert akkor már megszűnt a bukaresti Magyar Adás, ahol Boros Zoltán volt a zenekarok fő pártolója és népszerűsítője. Az egy-egy városban nagyon népszerű helyi zenekaroknak pedig ekkor már nem jutott el a hírük más városba. Én például csak utólag nyomoztam ki, hogy nagyon intenzív rockzenei élet volt akkor Marosvásárhelyen a Szakszervezeti Művelődési Ház igazgatójának köszönhetően. Ott fogadták be a zenekarok, próbatermet biztosítottak számukra, és koncerteket szerveztek nekik. Székelyföldön is voltak nagyon jó zenekarok, akikről viszont Kolozsváron mi nem hallottunk. Javarészüknek sikerült utánajárni olyan zenészek segítségével, akiket ugyan én a '90-es években ismertem meg, de már a '80-as években is játszottak. Emiatt viszont még maradtak fehér foltok.

Amikor a Szabadsághoz kerültem, a rovatommal inkább a kolozsvári és a környékbeli zenekarokról írtam, és olyanokat is beválogattam, akik románul vagy angolul énekeltek, például a Voices of Silence vagy a Kumm. Kiváló zenekarok, akinek voltak magyar tagjai is. Emiatt is nehéz behatárolni, hogy mi is az erdélyi magyar rockzene. Székelyföldön talán ez egyszerűbb, de Kolozsváron vagy a Partiumban teljesen másképp tevődik fel ez a kérdés. Rengeteg kiváló magyar zenész volt, akik románokkal együtt románul vagy angolul énekeltek. A kolozsváriak azért kerültek be már a könyvbe, mert jelent meg róluk annak idején cikk a Szabadságban. A Kummban a billentyűs volt magyar, Kovács András. A Voices of Silence mind magyar srácokból áll, de a mai napig angolul énekelnek. Nem akartam szűkíteni a határokat, és csak azokról írni, akik magyarul énekelnek.

Ugyanakkor az újságcikkeket és interjúkat kiegészítettem olyan zenekaroktól származó információkkal, amelyek többsége sehol nincs meg. Ha már valaki olvas egy interjút vagy koncertbeszámolót a zenekarról, akkor azt is tudja, hogy mi fán teremnek, kik ezek a zenészek, vagy épp milyen lemezeket adtak ki.

Most azon dolgozok, hogy azokat a magyar zenészeket is bemutassam, akik temesváriak, váradiak, szatmáriak, vagy akár kolozsváriak, de román zenésztársakkal román dalokat írtak, és eddig kimaradtak. Elég sok ilyen zenész van. Például a legendás temesvári Progresiv TM. Nagyváradon a Metropolból kiváló Marius „Bubu” Luca alapította meg a Metrock nevű együttest. Abban is három magyar srác és egy román játszott, de románul énekeltek és román lemezt adtak ki.

Tehát én még mindig kutatok olyan zenekarok után, akik saját dalokat írtak, és azok megjelentek valamilyen formában, felvétel készült zenéjükről, akár rádiófelvétel, akár lemez, akár demókazetta, akár CD, akár demó-CD, és ez fennmaradt. Így gyűlt össze gyakorlatilag 90 előadó is ebben a könyvben.

Tehát akkor már készül a bővített kiadás…

Adja magát, hogyha már ez befejeződött 2010-ben, akkor folytatódjon egy másik kötettel, ami 2010 és 2020 közötti időszakról szól, amelynek már összeírtam vagy nyolcvan zenekarát. De még vannak fehér foltok ebben az első négy évtizedben is.

Kéne még írni a fesztiválokról, a Székelyföldi Rockmaratonról és a Félszigetről, és a magyar lemezkiadókról is. Az sem kizárt, hogy túllépek a rock határain és a folk-, a pop-, és a tánczene előadóit is belefoglalom a második kötetbe. Ezért valószínűleg nem az lesz a címe, hogy Erdélyi magyaRock 2010-2020, hanem egyszerűen Erdélyi magyaRock 2.