Megnyert egy időközi választást, bevonulhat Londonba átvenni a miniszterelnöki posztot

Egy alig több mint 45 ezer választót vonzó csütörtöki időközi választás tartotta lázban a héten Nagy-Britanniát, amin nemcsak a Liverpool és Manchester között húzódó körzet képviselőjéről, hanem sokak szerint gyakorlatilag az új brit miniszterelnök személyéről dönthettek. „Ehhez hasonló még nem történt a modern brit történelemben”, példátlan újdonság, hogy valaki megnyer egy időközi választást, majd „bevonul Londonba átvenni a miniszterelnökséget” – mondta a Wall Street Journalnek Catherine Haddon, a kormányzati működés hatékonyságának javításával foglalkozó Institute for Government brit kutatóintézet elemzője.

A választáson magabiztos győzelmet aratott Manchester karizmatikus munkáspárti polgármestere, Andy Burnham, akit már hónapok óta a rendkívül népszerűtlenné vált Keir Starmer brit kormányfő lehetséges párton belüli kihívójaként tartottak számon. Viszont egészen eddig azért nem volt lehetősége arra, hogy egy belső lázadás élére álljon, mert nem volt parlamenti képviselő.

Végül május 14-én lemondott a posztjáról Josh Simons parlamenti képviselő – éppen azért, hogy a csütörtöki időközi választáson nyertes polgármester bekerülhessen az alsóházba. A Munkáspárt szabályzata szerint csak parlamenti képviselők kényszeríthetik vezetőválasztásra a pártelnököt, aki automatikusan a miniszterelnök is, amikor a párt kormányon van. Ehhez a képviselők húsz százalékának (most 81 képviselőnek) támogatására van szükség, utána a párttagság elé kerül a kérdés.

A Makerfieldben tartott választás fontos tesztje volt a bevándorlásellenes, populista Reform UK pártnak is, ami a májusban tartott önkormányzati választásokon aratott hatalmas győzelmével már megrengette a brit politikát. „Ha nem tudunk nyerni Makerfieldben, akkor tudunk-e győzni bárhol is?” – jelezte az időközi választás nagy tétjét a New York Timesnak nyilatkozva Tim Montgomerie, Boris Johnson volt brit kormányfő egykori tanácsadója, aki a Konzervatív Pártot otthagyva csatlakozott a Reform párthoz. A végső eredmény végül nem az lett, amire a brexit atyjaként ismertté vált Nigel Farage és az országos felmérésekben vezető pártja számított.

A szokatlanul magas, 59 százalékos részvételi arány mellett tartott szavazáson Burnham 55 százalékot szerzett, míg a Reform második helyen végzett jelöltjére, Robert Kenyonra 35 százalék szavazott. A harmadik helyen a még a Reformnál is radikálisabban bevándorlásellenes Restore Britain jelöltje végzett 7 százalékkal. Azaz a két szélsőjobboldali pártra összesen nem szavaztak annyian, mint Burnhamre.

Ebben szerepet játszott az is, hogy a Zöld Párt és a Liberális Demokraták, valamint a néhány éve még kormányzó konzervatívok szavazói taktikai szavazással Burnham mögé soroltak be, hogy megállítsák a Reform jelöltjét. Erre utal, hogy a három párt összesen kevesebb mint 1500 szavazatot kapott.

Farage a választás után közölte, hogy csalódott a drámaiként jellemzett eredmény miatt. A második helyüket egyrészt annak tudta be, hogy pártjának több támogatója is átállt a Restore-hoz. Másrészt annak, hogy a szavazás szerinte gyakorlatilag Starmer eltávolításáról szólt, amivel szavazóik is egyetértettek. A Reform második embere, Richard Tice szintén azt emelte ki, hogy választóik taktikai szavazással Burnhamre voksoltak, hogy „kirúgják Starmert”.

Starmer a középpontban

A helyieknek teljesen nyilvánvaló volt, hogy a választás miről szól. „Nézzünk szembe a tényekkel, szerintem ez az egyetlen ok, amiért ezt teszi, hogy kihívhassa Starmert” – mondta a New York Timesnak június elején egy helyi nyugdíjas Burnham kampányáról. Ő úgy látta, irányváltásra van szükség, ez viszont nem lehetséges Starmerrel.

Starmer vezetésével a Munkáspárt 2024 júliusában elsöprő győzelmet aratott a parlamenti választásokon. A konzervatívok botrányokkal teli éveit követően a pragmatikus, célorientáltnak tartott, de kritikusai szerint túlságosan óvatos és karizma nélküli politikustól támogatói azt várták, hogy a recsegő egészségügytől kezdve a gazdasági stagnálásig megoldást találjon az ország legégetőbb problémáira.

Starmer megítélése azonban már pár héttel később, a 2024. augusztusi bevándorlásellenes zavargások idején megindult lefelé a lejtőn, miközben a Reform a migrációellenes hangulat erősödésével együtt indult meg felfelé a felmérésekben. Starmer népszerűsége tavaly ősszel már negatív rekordokat döntögetett, pártja pedig 100 éve nem látott mélységekben, 18 százalék körül áll a közvélemény-kutatások átlaga alapján. A Reformot 25, a torykat 18, a Liberális Demokratákat 15, a Zöldeket pedig 13 százalékra mérik. Starmert már régóta azzal fenyegették pártján belül, hogy ha nem vált irányt, leváltják.

Ebben nagy szerepet játszott, hogy nem volt képes kihasználni a választásokon szerzett munkáspárti többséget olyan reformok véghezviteléhez, amelyeket a brit lakosság többsége látni szeretett volna. Másrészt pedig Starmer maga nem rendelkezik annyi karizmával, hogy a lakosságnak el tudja adni az általa benyújtott ellentmondásos javaslatokat.

A kormányfőt közben egymás után érték a botrányok. Először Angela Rayner miniszterelnök-helyettesnek kellett lemondania, miután kiderült, hogy nem fizette meg teljes mértékben a 800 ezer fontos tengerparti lakása után kiszabott illetéket, majd Lord Mandelson amerikai nagykövetet rúgta ki Starmer, mikor előkerültek a kalandos előéletű diplomata emailjei, amiket a szexuális ragadozó Jeffrey Epsteinhez írt, erről ebben a cikkünkben írtunk részletesen.

A különböző időközi és előrehozott választásokon pártja menetrendszerűen kapta a pofonokat. Ennek ellenére Starmer mindig kitartott amellett, hogy élni szeretne a választóktól 2024-ben kapott megbízatással, és hibának tartaná, ha a konzervatívokhoz hasonlóan ők is menet közben váltanának vezetőt.

Idén februárban már erősen ingott Starmer széke, miután az Epstein-botrány következményeként távoznia kellett annak a Morgan McSweeney-nek, aki kampányfőnökként, majd kabinetfőnökként a miniszterelnök legszorosabb szövetségesének számított, és aki sokak szerint az egész Starmer-jelenség kitalálója és legfőbb végrehajtója volt. McSweeney távozása után alig egy nappal lemondott Starmer kommunikációs igazgatója is.

Bár sokan már ekkor Starmer végét jósolták, a politikus túlélte az év eleji válságot, legfőképpen azért, mert a pártbeli ellenzéke képtelen volt felsorakozni egy valós alternatíva mögé.

Burnham, akit már tavaly ősszel is Starmer legerősebb kihívójaként tartottak számon, akkor még nem indulhatott. Manchester polgármestere ugyan még januárban beadta indulási kérelmét egy megüresedett választókörzetben, ám ezt a párt releváns bizottsága akkor elutasította.

Május elején már egyre nőtt annak esélye, hogy Starmert akarata ellenére próbálják meg eltávolítani a hatalomból, miután a Munkáspárt óriási vereséget szenvedett a helyhatósági választásokon. Közel 1500 önkormányzati képviselői helyet vesztettek, és olyan nagyvárosok kerültek ki a kezei közül, mint Birmingham vagy Newcastle.

Starmer akkor azzal reagált a lemondását szorgalmazó hangokra, hogy „nem fogok elmenekülni a felelősség elől, és káoszba taszítani az országot”. Eltávolításának akkor még mindig gátat szabott, hogy a belső ellenzék továbbra is képtelen volt összezárni egyetlen alternatíva mögött. Burnham támogatói is aktívan akadályozták, hogy egy másik parlamenti képviselő mögött formálódhasson valamilyen komolyabb ellenállás. A patthelyzet aztán hamarosan megváltozott, miután Burnham elindulhatott az időközi választáson.

Ringbe lép Észak Királya

Az 56 éves, a jelenlegi miniszterelnökhöz hasonlóan munkásosztálybeli gyökerekkel rendelkező és szintén nagy focidrukker Burnham sok szempontból éles ellentéte Starmernek. A karizmatikus, tehetséges szónoknak tartott politikust 2001-ben választották meg képviselőnek, majd több munkáspárti miniszterelnök kormányában is dolgozott egyre magasabb pozíciókban. Többször is indult a pártelnöki posztért, de rendre alulmaradt. Végül 2017-ben otthagyta Londont, és Manchester polgármestere lett, ahol egy fejlődő helyi gazdaság felett őrködött, és egy optimista politikus képét építette ki magáról.

Országos hírnévre egy 2020-ban mondott, nagy sikert aratott beszédével tett szert, amiben a Covid-járvány alatt bevezetett korlátozások ellen kelt ki, azzal vádolva az akkori konzervatív kormányt, hogy lenézik az észak-angliai embereket, és nem veszik figyelembe a dolgozó emberek érdekeit. A beszéd után a Trónok harcára utalva Észak Királyaként kezdték el emlegetni, a brit Vogue magazin pedig „valószínűtlen szexszimbólumként” és modern Robin Hoodként jellemezte, akit Manchester megmentőjeként emlegettek.

A kritikusai szerint Burnham a politikai széljáráshoz igazítja az elveit, támogatói viszont azzal érvelnek, hogy neki megvan a karizmája ahhoz, hogy felvegye a harcot a Reform párt populista jelöltjeivel szemben, és vissza tudja szerezni a bevándorlásellenes párthoz átállt munkásosztálybeli szavazókat. „Egyszerűen optimista és boldog, és úgy tűnik, élvezi, hogy politikus lehet” – mondta róla a New York Timesnak John McTernan, Tony Blair egykori munkáspárti brit kormányfő tanácsadója.

Burnham, aki régóta azzal kritizálja a londoni politikai elitet, hogy nem törődnek a fővároson kívül élő emberek sorsával, választási kampánya alatt igyekezett bizonyítani, hogy az ott élő emberek érdekeit fogja képviselni Londonban. Viszont nem rejtette véka alá, hogy a képviselőségnél nagyobb tervei vannak. „Országos szinten kell megváltoztatnunk a politikát, hogy országos szinten változtassuk meg a gazdasági helyzetet” – mondta kampánya kezdetén a BBC-nek.

Győzelmi beszédében kijelentette, hogy az emberek a változásra szavaztak, és szerinte a Munkáspártnak nem lesz második esélye egy „egységre és reményre alapozó új politika kiépítésére”. Pénteken délután hasonlóan fogalmazott egy vezetőválasztás kampánynyitójának is beillő beszédben, és Starmer nevének említése nélkül közölte, hogy a Munkáspártnak változásra van szüksége. „Ennek a kampánynak az energiáját” a brit politika megváltoztatására fogják felhasználni, mondta. Azt azonban még nem jelentette be, hogy kihívást intéz Starmer ellen, és egyelőre nem lehet tudni, hogy ezt pontosan mikor fogja megtenni.

Starmer nem állna csak úgy félre

Starmer a választás után az X-en közzétett posztjában gratulált Burnham győzelméhez. Azt emelte ki, hogy a „választók a Munkáspárt reményre és optimizmusra épülő kampányát választották a megosztás és gyűlölet helyett”. A miniszterelnöki hivatalból péntek reggel a hátsó ajtón át távozó kormányfő később a BBC-nek nyilatkozva közölte, hogy nem hajlandó önként távozni a hatalomból, és nem menekül el a kihívás elől.

Összefogásra szólította fel a Munkáspártot, és arra figyelmeztetett, hogy a vezetőváltás káoszba taszítaná az országot. Ezt az érvet hozta fel akkor is, amikor a helyhatósági választások után lemondásra szólították fel. Szerinte sokkal inkább a Reform elleni harca kell koncentrálniuk. Az elmúlt hetekben a migráció területén a southamptoni tüntetések és a belfasti zavargások is nehéz helyzet elé állították a kabinetet. A kormányfő szóvivője szintén megerősítette, hogy Starmer nem fog lemondani, és küzdeni fog pozíciójáért.

A helyzetet már az kibillentheti, ha miniszterek elkezdenek sorban lemondani, ami bevett módszer a nyomásgyakorlásra. A Times információi szerint a miniszterek közül többen is azt akarták elérni pénteken a színfalak mögött, hogy Starmer jelentse be, mikor távozna tervezetten a posztjáról. Burnham népes támogatói szerint Starmernek el kellene fogadnia a realitásokat, és emelt fővel távoznia.

Starmer viszont az eredményeivel próbál érvelni, és főként azzal, hogy egy vezetőválasztási küzdelem komolyan megoszthatja a pártot. Támogatói a háttérben azt hangoztatják, hogy egyébként pedig áll elébe, ha kihívják. Ez pedig a munkáspárti belső erőviszonyok alapján akár napokon belül megtörténhet.