Aleppó elfoglalása az első földrengés volt, de az igazi véres harcok csak most kezdődnek

A Szíria területén tenyésző politikai káoszt már eddig is nehéz volt józan ésszel felfogni. Az országot két nagyhatalom és két regionális játékos támaszpontjai és megfigyelőállásai szövik keresztül-kasul, a több száz objektum azonban csak nagyjából fedi le azt a négy befolyási övezetet, ahol milíciák, hadurak, állammaradványok és külföldi zsoldosok préselődnek egymáshoz. Az ország forr az ideológiai ellentétektől: síita szinkretisták fenekednek szunnita dzsihadistákra, nagytörök nacionalisták acsarkodnak kurd feministákra – az ellenséget mégis leginkább az jelöli ki, aki a fegyvert és zsoldot adja.

A nagyjából 24 milliós országban borzalmas pusztítást végzett a háború: félmillóan haltak meg, egymillióan sebesültek meg, a külföldre menekültek száma eléri a hatmilliót, a belső menekülteké a hétmilliót. A damaszkuszi vezetésre kirótt szankciók leginkább az átlagembereken csapódnak le; a lakosság 80-90 százaléka él nélkülözésben – még Bassár el-Aszad hadseregének egyes alakulatainál is alultápláltságról panaszkodnak.

Most pedig újrakezdődtek a pusztító harcok. Miközben a fél világot az Izrael és Libanon (és ezen keresztül a Hezbollah) közötti, tűzszüneti egyezmény tartotta lázban a múlt héten, az Aszad rezsimjével szemben álló milíciák váratlanul nagyszabású támadást indítottak, el is foglalták Szíria második legnagyobb városa, Aleppó nagy részét, ahonnan a kormányerők kivonultak. Szerda estére a szíriai felkelők három oldalról körbevették az Aleppótól 110 km-re délre lévő Hamát, véres ostrom vette kezdetét. Csütörtök délutánra pedig már olyan hírek érkeztek, hogy kiszorították a kormánypárti erőket a milliós városból. Egyelőre kérdés, hogy meddig tudnak tovább nyomulni délre.

A november végén kirobbant harcokhoz érdemes legalább a Szíriát meghatározó négy nagy területi egységet számba venni.

Az első az egykori szír állam maradványa; ahol Bassár el-Aszad elnök orosz és iráni segítséggel meg tudta tartani (vagy vissza tudta szerezni) az ellenőrzést az ország területének közel kétharmada felett. Egykori ellenzéke két kisebb önálló entitásba szorult vissza az ország északnyugati határvidékén: ezek az erős török befolyás alatt álló Nemzeti Felszabadítási Hadsereg – ami nevével ellentétben iszlamista milíciák szövetsége – Aleppó tartomány határmenti régiójában, illetve a gyengébb török befolyás alatt álló, de erősebb dzsihadista vonásokkal rendelkező Szíriai Felszabadítási Bizottság (Tahrir as-Sám – HTS).

Az ország keleti részét a kurd kisebbségi milíciák által dominált, de arab frakciókat is magába foglaló Szíriai Demokratikus Erők (SDF) uralja, mely igyekszik mind a szunnita arab ellenzéktől, mind pedig az alavita kisebbség által dominált kormányzattól távolságot tartani. A kurdok az Iszlám Állam elleni harcokban az Egyesült Államok legmegbízhatóbb partnerének számítanak, és jelenleg is élvezik az USA támogatását. És ha már előkerült a 10 éve még rettegett Iszlám Állam, akkor érdemes megemlíteni, hogy a 2019-re megsemmisített szalafista (szélsőséges szunnita) terror/maffiaállam sivatagi gerillalétbe visszahúzódó sejtjei is léteznek, 2024-ben tucatjával hajtották végre a rajtaütéseket.

A rezsim Aleppó után még egy nagyvárost nem akart harc nélkül feladni

Ez az eleve állandó incidensekkel rángatott egyensúly borult fel november végén, amikor konkrétan egy nappal a libanoni tűzszünet után a két nagy ellenzéki frakció szövetsége váratlan támadást indított a damaszkuszi kormány ellenőrzése alatt álló területek ellen. A kormányerők gyakorlatilag semmilyen ellenállást nem tanúsítottak, harc nélkül adták fel az Aleppó tartományban található védelmi vonalakat, raktárakat, bázisokat, és a hétvégén a Szíria második legnagyobb városának számító Aleppót is, melyet 2016-ban az Aszad-rezsim koalíciójának csak hosszú és véres ostrom árán sikerült elfoglalni.

De a HTS vezetője, Abu Mohamed al-Dzsúláni deklarálta, hogy Damaszkuszig meg sem állnak, ennek megfelelően az ellenzéki csapatok Aleppóból dél felé nyomultak a Szíria nagyvárosi tengelyének településeit összekötő M5-ös autópálya mentén. Három nap alatt 100 kilométer hosszú sávot elfoglalva szerdára már Szíria negyedik legnagyobb városa, a félmilliós Hamá előtt parkolhatták le Zsu-23-as ikergépágyúval felszerelt Toyota Hiluxaikat.

A kormánycsapatok összeomlását látva azonnal akcióba lépett az Aszad-rezsim két szövetségese; az orosz légierő szíriai kontingense heves légicsapásokkal próbálta lelassítani az előrenyomulást, Irak felől pedig Irán által támogatott iraki síita milicisták százai léptek be Szíriába, hogy Hamá előtt csatlakozzanak a hadsereg által kialakított védelmi vonalhoz.

Csakhogy a Zine al-Abidin dombháton kialakított védelmi vonal ténylegesen el sem készült, és az ellenzéki erők szerda estére három oldalról körbevették a várost. A várostól 3-4 kilométerre azonban az időközben odaérkező kormányerők már megállították az előrenyomulást, szóval Aleppóval ellentétben Hamát nem lehetett harc nélkül bevenni.

Az AFP azonban csütörtök délután már arról írt, hogy a szíriai hadsereg bejelentette, elveszítették az ellenőrzést a stratégiai fontosságú központi város felett.

A hadsereg szerint a lázadók heves összecsapások után hatoltak be a városba. Közleményükben azt írták, „a civilek életének megóvása és a városi harcok megelőzése érdekében” a városon kívülre vonulnak vissza. A Reuters híradása szerint a lázadók elfoglalták a város északkeleti negyedeit és a központi börtönt, kiszabadítva onnan a fogvatartottakat.

A londoni székhelyű, de a szíriai polgárháború eseményeiről rendszerint megbízható értesüléseket közvetítő Emberi Jogok Szíriai Megfigyelőközpontja (OSDH) szerint az offenzíva egy hete alatt több mint 700 ember vesztette életét, közülük 110 civil. Az orosz légierő az elmúlt napokban visszatért a felkelők offenzívájának kiindulópontja, Idlíb civil infrastruktúrájának bombázásához, a kormányzat pedig a teljes távközlést és áramellátást lekapcsolta az elmúlt évtizedekben több mészárlást is átélt Hamá és a 45 kilométerre délebbre fekvő 750 ezres Homsz térségében.

Az északnyugat-szíriai események mozgásba hozták a keleti végeket is: az Eufrátesz északi partján található, a kormány ellenőrzése alatt álló keskeny hídfőből Irán-barát milíciák rakétacsapásokat indítottak az SDF és – öreg hiba – az USA egységei ellen, mire a szövetséges erők légicsapások kíséretében kiűzték őket hét faluból.

Törökország az ellenzéki milíciákat előszeretettel vetette be a saját kurd kisebbségének függetlenségi harcát támogató szíriai kurd autonómia ellen. Nem csoda, ha a Nemzeti Felszabadítási Hadsereg ezúttal amolyan mellékküldetésként erős török tüzérségi támogatás mellett megindult az Eufrátesztől nyugatra található Manbídzs városa körül található kiszögellésnek, a Tahrír as-Sám pedig evakuálásra kényszerítette Aleppó több mint százezer állandó és ideiglenes kurd lakost számláló városnegyedeit. De helyi híradások a török határ teljes hosszán a kurdok elleni tüzérségi- és légicsapásokról számoltak be.

Megtörni látszik a rezsim morálja

Itt érdemes megjegyezni, hogy a hadi helyzet állandóan változik, a kiposztolt győzelmeket, az elfoglalt településeken lőtt képeket pedig a hírügynökségek nem mindig tudják megerősíteni. Ahogy a 2011 után kirobbant polgárháború során végig, úgy 2024-ben is megfigyelhető, hogy miközben a szíriai polgárháború egy hiperdokumentált esemény – túlzás nélkül minden kilőtt rakétára jutott legalább egy, a rakétaindításról posztoló valaki –, az ipari mennyiségű álhír közül nehéz kihámozni a valódi történéseket.

És ugyanígy gondban van mindenki akkor, amikor a szembenálló felek erejét kell felmérni.

Ha csak a számok és fegyverzet alapján hasonlítjuk össze az erőket, akkor a kormánycsapatok döntő fölényben vannak. Az Aszad-rezsim ugyanis légierővel, páncélosokkal, tüzérséggel rendelkezik; míg a felkelők tipikusan mobil, könnyűfegyverzetű lövészekből állnak. Nehézfegyverzetük kimerül az aknavetőkben és a vállról indítható páncéltörő rakétákban – melyeket a polgárháború korábbi időszakában igen eredményesen használtak.

Klasszikus tüzérséget csak körülményesen tudnak összegereblyézni, légierővel, sőt, hatékony légelhárítással soha nem rendelkeztek (utóbbi oka az, hogy 2001 szeptember 11-e után már a legkészségesebb szponzorok sem szeretnének Stingereket látni dzsihadista harcosok kezében). Azonban a drónforradalomnak köszönhetően a felkelő erők jelentős számban tudnak bevetni felderítő és csapásmérő kvadkoptereket.

Az offenzíva eddigi döntő tényezője azonban a kormánycsapatok harci morálja, ami az elmúlt napok teljesítménye alapján a nullához közelít. Az ellenállás teljes hiánya, az út szélén árválkodó nehézfegyverzet, a felkelőknek érintetlenül hátrahagyott utánpótlásraktárak nemcsak orvosolható bajokra, hanem a fegyveres erők általános válságára, sőt, a teljes rezsim instabilitására utalnak.

Elvékonyodott a szponzorok pénztárcája

A szíriai hadsereg 2011 előtt komoly intézménynek számított, azonban a polgárháború során teljesen lezüllött, létszáma eleinte a tömeges dezertálások, majd a súlyos veszteségek pótlására alkalmas populáció csökkenése miatt meredeken zuhant, mára a hajdani 300 ezer helyett néhány tízezresre tehető csupán. Harcértéke néhány elit alakulatot leszámítva már a 2010-es évek közepére csapnivalóvá vált, éppen ezért volt szüksége az Aszad-rezsimnek a túléléséhez katonai intervenciókra. Csakhogy 2024 végén a rezsim egyik külföldi pillére sem tűnik igazán stabilnak:

• A Szíriában elsőrangú gyalogsági erőket bevető, libanoni Hezbollah kivérzett a szervezet infrastruktúráját, vezetését és személyi állományát érintő izraeli csapásokban. A Hezbollah harcértékére jellemző, hogy az ellenzéki offenzíva egy nappal a libanoni tűzszünet után indult meg, nehogy az így felszabaduló egységeket gyorsan átdobják a határon. A Hezbollah vezetése egyébként jelezte is Damaszkusznak, hogy képtelen segítséget küldeni.
• A Hezbollah támogatója, Irán soha nem vetett be Szíriában komoly erőket; elsősorban tanácsadói, kiképzői és koordinációs szerepet játszó tisztekkel volt jelen. Utóbbiakra azért volt szükség, mert Irán saját katonái helyett pakisztáni, afgán és iraki síitákból toborzott milíciákat vetett be a polgárháborúban. Csakhogy Irán szíriai jelenlétét a Hezbollahnak az országon keresztül átvitt fegyverszállítmányok miatt Izrael nemzetbiztonsági fenyegetésként éli meg, és rendszeresen likvidálja az iráni tiszteket, bombázza le a damaszkuszi reptérre érkező utánpótlást és az országot ellepő bázisokat. A támadások a Hamász október 7-i terrortámadása után szintet léptek, és gyakorlatilag ellehetetlenítették az iráni katonai jelenlétet – nem mellesleg óriási károkat okoztak közben a szír haderőnek is.
• Az Aszad-rezsimmel a polgárháborút megelőzően is jó viszonyt ápoló Oroszország 2015-ben katonai intervencióval járult hozzá szövetségese túléléséhez. Katonai kontingensét a többi, régióban érdekelt erővel való koordinációnak köszönhetően nem érték olyan támadások, mint Iránét, de ez a kontingens számszerűleg sem volt soha jelentős. A légierő mellett a 2010-es években is legfeljebb 3000 katona állomásozhatott Szíriában, de ők sem voltak frontharcosok, inkább a tartúszi és hmejmimi orosz bázisok védelme, felderítés, illetve a szír egységek kiképzése és vezetése volt a feladatuk. A frontokon jellemzően inkább a különleges erőket és a Wagner-csoport zsoldosait vetették be. Csakhogy 2022 után a szíriai kontingensre – a bevethető katonák zömét adó Wagnerrel együtt – az ukrán fronton lett szükség, és mára katonai elemzők szerint az orosz légi támogatás intenzitása is jócskán elmarad a korábbi években tapasztalttól. A kontingens irányítási zavarokkal is küzd, Aleppó eleste előtt például leváltották a parancsnokát, Szergej Kiszelt, akit korábban egyébként Harkiv sikertelen ostroma után távolítottak el az 1. Gárda-páncéloshadsereg éléről.

Az Aszad-rezsimet megtámasztó katonai pillérek megrogyása mellett az offenzíva sikerét a rendszer átfogó válsága is magyarázhatja. Aszad a háború győztesének tartja magát, és az elmúlt években nem volt hajlandó semmiféle kompromisszumra az ország megosztottságának rendezésében – a Recep Tayyip Erdoğan által felajánlott találkozót is azzal utasította vissza, hogy azt a török csapatok teljes kivonulásának kéne megelőznie.

Kritikusai szerint a diktátor az elmúlt évek relatív nyugalmát nem a gazdaság, a közszolgáltatások vagy a közbiztonság rendbehozására használta fel, hanem családja és bizalmasai gyarapodására – így lett például Szíriából egy állami droglabor. Az ország helyreállítását természeti katasztrófák is hátráltatták: a klímaváltozás 2020 óta visszatérő aszályokkal sújtja a mezőgazdaságot és a vízgazdálkodást, az északnyugati kormányzóságok városait pedig 2023-ban a török oldalon is irtózatos pusztítást végző földrengés döntötte romba.

Az új tálibok?

Az ellenzéki összefogás tehát katonailag és politikailag is pont a megfelelő pillanatban indította el offenzíváját. Ugyan propagandaszerveik szerint ők csak egy nagyszabású kormányzati támadás megelőzésére aktivizálták magukat, azonban a Tahrir as-Sám az ötmilliós Idlíb erőforrásainak racionalizálásával, új harceljárások – mint például az ellenséges légifölényt részben kiküszöbölő éjszakai műveletek vagy a fejlett drónharcászat – gyakorlásával és ellenséges bázisok elleni rajtaütésekkel készült a harcra.

Fawaz A. Gerges, a London School of Economics Közel-Kelet-szakértője azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy

katonai szempontból akármilyen nagy földrengést is eredményezett az offenzíva, a valódi harcok csak most kezdődnek.

Az ellenzéki offenzíva egy jobban szervezett és jobban motivált ellenálláson könnyen fennakadhat, márpedig Irán katonai tanácsadói gőzerővel dolgoznak, és Teherán Damaszkusz kérésére „megfontolná” harcoló alakulatok küldését is. Az ellenzéki térnyerés zavarbaejtő helyzetbe hozta a nemzetközi közösséget is, bár ez a zavar az elmúlt másfél évtizedből ismerős lehet a szereplőknek.

Egyfelől ugyanis senki nem hullatna gyászkönnyeket egy Aszadhoz hasonló, tömeggyilkosságokat elkövető diktátor bukása esetén, másfelől azonban nehéz lenne támogatni, vagy akár csak partnerként elfogadni olyan szélsőséges iszlamista szervezeteket, akik egy demokratikus Szíria helyett inkább egy, a tálibokéhoz hasonló iszlám emirátuson dolgoznak – csak épp nem a Hindukus lábánál, hanem a Földközi-tenger partján. A Tahrir as-Sám vezetője, Abu Mohamed al-Dzsúláni nyilvánosan – sőt, az amerikai nyilvánosság előtt – lemondott a nemzetközi dzsihádról és ígéretet tett arra, hogy

nem fenyegeti Európa és Amerika biztonságát, Idlíb nem válik külföldi terrortámadások bázisává.

Ennek ellenére fején még mindig 10 millió dolláros vérdíj van, az Iszlám Állam alvó ügynökeiként, majd az al-Kaida szíriai leányvállalataként induló Hajet Tahrír as-Sámot pedig több ország terrorszervezetként tartja számon. És bár a HTS Aleppó elfoglalása után nem vezetett be iszlamista előírásokat, polgárháborús szerepe miatt csak kevesen bíznak a szervezet toleranciájában.

A nemzetközi közösség első számú igénye természetesen a stabilitás. Biztató lehet, hogy a szíriai polgárháború korábbi szakaszait meghatározó kvázi-vallásháborús hevület napjainkra alábbhagyott: a radikális szunnita és a radikális síita blokk két vezető ereje, Szaúd-Arábia és Irán októberben közös haditengerészeti gyakorlatot tartott, és az elmúlt napokban izzottak a telefonvonalak a regionális hatalmak, így például Moszkva és Anakara között. A damaszkuszi kormányt soraikba visszafogadó Arab Ligának sem tetszik egy újabb közel-keleti háború kirobbanása.

A Közel-Kelet így is forrong: Gáza egy tartós izraeli megszállásra – ezzel együtt tartós gerillaháborúra – készülődhet, a libanoni fegyverszünet recseg-ropog. Ha Szíriában kiújul a polgárháború, akkor a Sínai-félszigettől az Eufráteszig lényegében egy összefüggő konfliktuszóna alakul ki, újabb milliók válhatnak földönfutóvá – akár új menekültválságot is kirobbantva. A sok feltételes mód nem véletlen: az offenzíva ugyanis még csak egy hete tart, és egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy komolyabb ellenállással találkozva Törökország a már eddig is szép sikerekkel megelégedve visszafüttyenti vazallusait. A következő offenzíváig.