Dél-Afrika az apartheid után: a jelen gazdasági problémái is szegregációhoz, rasszizmushoz vezetnek

Miután 1948-ban a Nemzeti Párt került hatalomra, Dél-Afrika több mint 40 évig az államilag támogatott politikai és társadalmi tervezésbe kezdett , amely a fehér afrikáner (búr) politikai uralmának megőrzését célozta. A látszólagos keresztény nemzeti oktatás álarca mögött a kormány számtalan politikai intézkedést hajtott végre annak érdekében, hogy a többségi fekete, színes és ázsiai dél-afrikai lakosságot szegénységgel és alapvető politikai, társadalmi, oktatási, egészségügyi és gazdasági szabadságok hiányával sújtsa szülőhazájukban.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a nem fehér állampolgárok által kezdeményezett tárgyalások nem vezetnek célra amelyeket, egyébként az apartheid kormány hajthatatlansága ismételten elnyomott, az aktivista csoportok a békés ellenálláshoz fordultak. Ez többek között nagyobb sztrájkokat és az úgynevezett útlevelek megsemmisítését foglalta magában, amelyeket minden fekete állampolgárnak végig magánál kellett tartania.

Miből is állt ez lényegében? A Pass Law(Útlevél törvény) értelmében a feketéknek útlevelet kellett birtokolniuk, amely azonosította őket és meghatározta, hogy hol dolgozhatnak és élhetnek. A törvény megsértőit letartóztathatták, börtönbe zárhatták vagy kitelepíthették. Már önmagában ez is borzasztó és teljesen szembe megy az emberi jogokkal, de az apartheid rendszer nem állt itt meg.

Bevezették többek között a Bantu Education Act-et (Bantu oktatási törvény): ez a törvény a feketék számára külön oktatási rendszert hozott létre, amely alacsonyabb színvonalú volt, és célja az volt, hogy a feketéket alárendelt státuszban tartsa. Az oktatási rendszer szegregációja hosszú távon negatív hatással volt a feketék munkaerő-piaci esélyeire és szociális mobilitására. És a Group Areas Act (Csoportterületek törvénye): a Group Areas Act értelmében a lakóhelyeket rassz alapján osztották fel. A törvény következtében sok fekete és nem fehér család kényszerült elhagyni otthonát, és szegregált, gyakran rossz körülmények között élő településekre költözni. Ugyanakkor tilos volt házasodni a rasszok között. Még a tengerpartok esetében is diszkrimináció volt, 1-2 méternyi szakasz jutott a feketéknek, de a legtöbb partról egyenesen ki voltak tiltva.

A feszültség egyre csak fokozódott ennek az egyik legjelentősebb példája a Sharpeville-i mészárlás, ahol több ezer ember gyűlt össze a Johannesburg melletti kisvárosban, hogy tiltakozzanak a törvény ellen, elégetve az faji útleveleiket. A rendőrség erőszakos válasza, amelyben 69 fegyvertelen tüntetőt öltek meg, fokozatosan alakította át a nem erőszakos ellenállást különféle fegyveres küzdelemmé.

A Sharpeville-i mészárlás a fekete, színes és ázsiai dél-afrikaiak között váltott ki országszerte felzúdulást, ami arra sarkallta őket, hogy egyre inkább kiálljanak jogaikért. Bár az apartheid kormány sikerrel visszanyerte a kontrollt, az elégedetlenség folyamatosan tovább eszkalálodott. 1976-ban a kormány előírta, hogy minden fekete gyermek oktatását ezentúl afrikáns nyelven kell folytatni (a fehér afrikáner származásúak holland eredetű nyelve). Ennek következményeként hónapokig tartó zavargások törtek ki a fekete városnegyedekben, ami sajnos számos fekete dél-afrikai polgár halálát okozta a rendőrség és a Dél-afrikai Védelmi Erő (SANDF) miatt. Bár ismét sikerült visszanyerni a látszólagos ellenőrzést, az elégedetlenség továbbra is a levegőben maradt.

Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy Dél-Afrika az irányíthatatlan polgári engedetlenség szélére sodródott. Az erőszakhullámok közötti időszakok csökkentek a 1960-as Sharpeville és a 1976-os Soweto-i felkelés közötti 16 évről a 1976-os Soweto-i felkelés és a 1984-es Vaal Triangle-i bérleti és szolgáltatási díjak bojkottja közötti 8 évre. Ezenkívül az erőszak és az ellenállás mértéke minden említett időszakban meredeken növekedett, és a kormány egyre kevésbé volt képes az erőszak és az ellenállás hullámát megfékezni. Dél-Afrika gyorsan irányíthatatlan lett.

Amikor Desmond Tutu püspök meggyőzte azokat az országokat, amelyek eddig védték Dél-Afrikát az ENSZ-ben és más többnemzetiségű szervezetekben, valamint pénzügyi intézményekben és vállalatokban, a szankciók hamarosan a pénzügyi összeomlás szélére sodorták az ország gazdaságát. A vészterhes helyzet hatására az apartheid kormány több mint 27 év börtönbüntetés után szabadon engedte Nelson Mandelát és a többi politikai foglyot, feloldotta az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC), a Pánafrikai Kongresszus (PAC) és az összes többi tiltott politikai párt betiltását, és intézkedéseket tett egy átfogó tárgyalási folyamat megkezdése érdekében, amelyben 15 politikai párt vett részt a politikai paletta minden területéről. Bár kezdetben úgy gondolták, hogy valamilyen hatalommegosztást sikerül kialkudniuk, amellyel a fehérek irányítani tudják a jövőbeni kormányt, az apartheid kormány hamarosan elvesztette a folyamatok feletti irányítást, és nem maradt más választása, mint hogy 1994-ben átadja a hatalmat egy demokratikusan megválasztott kormánynak, Nelson Mandela és a többségi párt, az ANC kezébe.

Bár az ANC beleegyezett, hogy De Klerk-et, a Nemzeti Párt vezetőjét, egyik alelnökként vegye fel egy koaliciós kormányba, a Nemzeti Párt, amely több mint 40 éven át volt hatalmon, visszalépett, hogy ellenzéki szerepet vállaljon.

Az apartheid felszámolása Dél-Afrikában jelentős árat követelt azoktól, akik sokáig küzdöttek az elnyomó rendszer ellen. Dél-Afrikában, ellentétben más, zsarnoki múltból kilábaló nemzetekkel (például Argentínával és Ugandával), az ancien régime-et nem sikerült végleg legyőzni a hatalomváltással, ami azt jelentette, hogy az átmenetet elő kellett segíteni.

Az apartheid állam átalakításáról folytatott tárgyalások egyik központi kérdése az amnesztia volt. A Nemzeti Párt és más erős, fehér dominanciájú intézmények (például a biztonsági erők) vezetői az amnesztiát követeléseik nem tárgyalható központi elemévé tették.

Az apartheid idején elkövetett bűnök (és bűnözők) amnesztiájának ígérete nélkül a demokráciába való átmenet megrekedt volna, és az 1980-as években oly elterjedt politikai erőszak újra megjelenhetett volna.

Az amnesztia megadására jogosult Igazság és Megbékélés Bizottság (TRC) létrehozása volt az az ár, amelyet a felszabadító erőknek meg kellett fizetniük a többségi uralomra való békés átmenet biztosításáért. A TRC létrehozása kétségtelenül ellentmondásos volt. Számos párt, sőt az Amnesty International is, azzal érvelt, hogy a nemzetközi jog és egyezmény tiltja az emberiesség elleni bűncselekmények, valamint a kínzások és hasonló bűncselekmények amnesztiájának megadását; a pártok szlogenje a következő volt:

„Nincs amnesztia, nincs amnézia, csak igazságszolgáltatás”.

Ennek ellenére a Dél-afrikai Alkotmánybíróság megerősítette a törvény alkotmányosságát és a TRC 1995-ben megkezdte működését. Az igazság és megbékélés folyamatának mindössze két évig kellett volna tartania, ehelyett a TRC hat évig működött.

A kritikusok azzal vádolják, hogy a folyamatot kevés megbánás vagy vezeklés jellemezte az elkövetők részéről, hogy nem minden bűnös jelentkezett, hogy beismerje bűneit, és hogy általában véve a fehérek nem voltak hajlandók vállalni a felelősséget az apartheidért.

A megbékélés egy összetett, hosszú távú folyamat, amelynek számos dimenziója van. Az elemzők úgy ítélik, hogy a dél-afrikaiaknak sikerült túllépniük a múlt igazságtalanságain és egyenlőtlenségein. Noha kemény volt – feltárták a visszaéléseket, a lealacsonyítást és a fájdalmat –, a valóságot hozták felszínre, mert csak így történhetett meg a valódi gyógyulás.

Most, hogy a múltat feldolgozták, az országnak tovább kell lépnie, és foglalkoznia kell a jelennel és a jövővel. A Dél-Afrikát jelenleg leginkább foglalkoztató kérdés az, hogy miként kezelje a társadalomban uralkodó gazdasági igazságtalanságokat. Amíg az olyan kérdésekkel, mint az alultápláltság, az oktatás, az írástudatlanság, az egészségügy, a szegénység és az erőszak nem foglalkoznak, Dél-Afrika továbbra is az elégedetlenségek által szétszabdalt ország marad. Még hosszú utat kell megtennie a teljes megbékélésig de már több lépést tett a helyes irányba. A múlt számos fájdalmas kérdésével foglalkozott, beleértve a faji feszültségeket, a szociális kérdéseket, az intézményi problémákat és a politikai kérdéseket is. Fórumot biztosított az áldozatok, az elkövetők és a közösség számára, hogy találkozzanak, hogy együtt gondolkodjanak a múlton, és a közösség jelenlétében és a nemzeti kultúra építésében tekintsenek a jövőbe. Desmond Tutu szerint a folyamat, amelyen keresztülment a Dél-afrikai Köztársaság „a remény jelzőfénye, egy lehetséges paradigma a nemzeteken belüli endemikus konfliktusok kezelésére”.

Érdekes módon, a társadalmi egyenlőtlenségek és feszültségek az idegengyűlölet erősödését okozzák. Hiába befogadó ország és hiába volt Mandela politikájának egyik sarokköve az afrikai „testvérek” befogadása, mára a helyzet ennél lényegesen bonyolultabbá vált. Mivel a Dél-afrikai Köztársaságba érkező bevándorlók döntő többsége afrikai származású, az idegengyűlölet sajátos válfajaként egyes szerzők afrofóbiát emlegetnek.

A szerző az MCC Fellowship program kutatói ösztöndíjasa. A közölt cikk helyszíni tanulmányai során készült.