Dél-Afrika az apartheid után: a jelen gazdasági problémái is szegregációhoz, rasszizmushoz vezetnek

2023. május 13. – 17:30

Dél-Afrika az apartheid után: a jelen gazdasági problémái is szegregációhoz, rasszizmushoz vezetnek
Soweto township lakói Johannesburg központi üzleti negyedében vonulnak fel és tüntetnek a közösségüket érintő áramszolgáltatás hiánya miatt – Fotó: Phill Magakoe / AFP

Másolás

Vágólapra másolva

A Dél-afrikai Köztársaság az apartheid felszámolására irányuló erőfeszítésekkel és a fellendülőben lévő gazdaságával valamikor a 2000-es évek elején a kontinens bezzegországának számított, azonban mára ez csak emlék. Az apartheid rezsim békés legyőzése óta sok víz lefolyt az Oranje folyón, az ország minden hibája ellenére, alapvetően demokratikus állam maradt, azonban a gyenge kormányzati teljesítmények erősen rányomták a bélyeget az elmúlt évtizedre, és a szegregáció, az idegengyűlölet most nem az apartheidból táplálkozik, hanem abból a gazdasági válságból, amely egyre mélyül az országban.

Miután 1948-ban a Nemzeti Párt került hatalomra, Dél-Afrika több mint 40 évig az államilag támogatott politikai és társadalmi tervezésbe kezdett , amely a fehér afrikáner (búr) politikai uralmának megőrzését célozta. A látszólagos keresztény nemzeti oktatás álarca mögött a kormány számtalan politikai intézkedést hajtott végre annak érdekében, hogy a többségi fekete, színes és ázsiai dél-afrikai lakosságot szegénységgel és alapvető politikai, társadalmi, oktatási, egészségügyi és gazdasági szabadságok hiányával sújtsa szülőhazájukban.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a nem fehér állampolgárok által kezdeményezett tárgyalások nem vezetnek célra amelyeket, egyébként az apartheid kormány hajthatatlansága ismételten elnyomott, az aktivista csoportok a békés ellenálláshoz fordultak. Ez többek között nagyobb sztrájkokat és az úgynevezett útlevelek megsemmisítését foglalta magában, amelyeket minden fekete állampolgárnak végig magánál kellett tartania.

Miből is állt ez lényegében? A Pass Law(Útlevél törvény) értelmében a feketéknek útlevelet kellett birtokolniuk, amely azonosította őket és meghatározta, hogy hol dolgozhatnak és élhetnek. A törvény megsértőit letartóztathatták, börtönbe zárhatták vagy kitelepíthették. Már önmagában ez is borzasztó és teljesen szembe megy az emberi jogokkal, de az apartheid rendszer nem állt itt meg.

Bevezették többek között a Bantu Education Act-et (Bantu oktatási törvény): ez a törvény a feketék számára külön oktatási rendszert hozott létre, amely alacsonyabb színvonalú volt, és célja az volt, hogy a feketéket alárendelt státuszban tartsa. Az oktatási rendszer szegregációja hosszú távon negatív hatással volt a feketék munkaerő-piaci esélyeire és szociális mobilitására. És a Group Areas Act (Csoportterületek törvénye): a Group Areas Act értelmében a lakóhelyeket rassz alapján osztották fel. A törvény következtében sok fekete és nem fehér család kényszerült elhagyni otthonát, és szegregált, gyakran rossz körülmények között élő településekre költözni. Ugyanakkor tilos volt házasodni a rasszok között. Még a tengerpartok esetében is diszkrimináció volt, 1-2 méternyi szakasz jutott a feketéknek, de a legtöbb partról egyenesen ki voltak tiltva.

A feszültség egyre csak fokozódott ennek az egyik legjelentősebb példája a Sharpeville-i mészárlás, ahol több ezer ember gyűlt össze a Johannesburg melletti kisvárosban, hogy tiltakozzanak a törvény ellen, elégetve az faji útleveleiket. A rendőrség erőszakos válasza, amelyben 69 fegyvertelen tüntetőt öltek meg, fokozatosan alakította át a nem erőszakos ellenállást különféle fegyveres küzdelemmé.

A Sharpeville-i mészárlás a fekete, színes és ázsiai dél-afrikaiak között váltott ki országszerte felzúdulást, ami arra sarkallta őket, hogy egyre inkább kiálljanak jogaikért. Bár az apartheid kormány sikerrel visszanyerte a kontrollt, az elégedetlenség folyamatosan tovább eszkalálodott. 1976-ban a kormány előírta, hogy minden fekete gyermek oktatását ezentúl afrikáns nyelven kell folytatni (a fehér afrikáner származásúak holland eredetű nyelve). Ennek következményeként hónapokig tartó zavargások törtek ki a fekete városnegyedekben, ami sajnos számos fekete dél-afrikai polgár halálát okozta a rendőrség és a Dél-afrikai Védelmi Erő (SANDF) miatt. Bár ismét sikerült visszanyerni a látszólagos ellenőrzést, az elégedetlenség továbbra is a levegőben maradt.

Az 1960-as Sharpeville-i mészárlás áldozatainak emlékműve – Fotó: Marco Longari / AFP
Az 1960-as Sharpeville-i mészárlás áldozatainak emlékműve – Fotó: Marco Longari / AFP

Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy Dél-Afrika az irányíthatatlan polgári engedetlenség szélére sodródott. Az erőszakhullámok közötti időszakok csökkentek a 1960-as Sharpeville és a 1976-os Soweto-i felkelés közötti 16 évről a 1976-os Soweto-i felkelés és a 1984-es Vaal Triangle-i bérleti és szolgáltatási díjak bojkottja közötti 8 évre. Ezenkívül az erőszak és az ellenállás mértéke minden említett időszakban meredeken növekedett, és a kormány egyre kevésbé volt képes az erőszak és az ellenállás hullámát megfékezni. Dél-Afrika gyorsan irányíthatatlan lett.

Amikor Desmond Tutu püspök meggyőzte azokat az országokat, amelyek eddig védték Dél-Afrikát az ENSZ-ben és más többnemzetiségű szervezetekben, valamint pénzügyi intézményekben és vállalatokban, a szankciók hamarosan a pénzügyi összeomlás szélére sodorták az ország gazdaságát. A vészterhes helyzet hatására az apartheid kormány több mint 27 év börtönbüntetés után szabadon engedte Nelson Mandelát és a többi politikai foglyot, feloldotta az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC), a Pánafrikai Kongresszus (PAC) és az összes többi tiltott politikai párt betiltását, és intézkedéseket tett egy átfogó tárgyalási folyamat megkezdése érdekében, amelyben 15 politikai párt vett részt a politikai paletta minden területéről. Bár kezdetben úgy gondolták, hogy valamilyen hatalommegosztást sikerül kialkudniuk, amellyel a fehérek irányítani tudják a jövőbeni kormányt, az apartheid kormány hamarosan elvesztette a folyamatok feletti irányítást, és nem maradt más választása, mint hogy 1994-ben átadja a hatalmat egy demokratikusan megválasztott kormánynak, Nelson Mandela és a többségi párt, az ANC kezébe.

Bár az ANC beleegyezett, hogy De Klerk-et, a Nemzeti Párt vezetőjét, egyik alelnökként vegye fel egy koaliciós kormányba, a Nemzeti Párt, amely több mint 40 éven át volt hatalmon, visszalépett, hogy ellenzéki szerepet vállaljon.

Az apartheid felszámolása Dél-Afrikában jelentős árat követelt azoktól, akik sokáig küzdöttek az elnyomó rendszer ellen. Dél-Afrikában, ellentétben más, zsarnoki múltból kilábaló nemzetekkel (például Argentínával és Ugandával), az ancien régime-et nem sikerült végleg legyőzni a hatalomváltással, ami azt jelentette, hogy az átmenetet elő kellett segíteni.

Az apartheid állam átalakításáról folytatott tárgyalások egyik központi kérdése az amnesztia volt. A Nemzeti Párt és más erős, fehér dominanciájú intézmények (például a biztonsági erők) vezetői az amnesztiát követeléseik nem tárgyalható központi elemévé tették.

Az apartheid idején elkövetett bűnök (és bűnözők) amnesztiájának ígérete nélkül a demokráciába való átmenet megrekedt volna, és az 1980-as években oly elterjedt politikai erőszak újra megjelenhetett volna.

Tüntetés Johannesburgban – Fotó: Phill Magakoe / AFP
Tüntetés Johannesburgban – Fotó: Phill Magakoe / AFP

Az amnesztia megadására jogosult Igazság és Megbékélés Bizottság (TRC) létrehozása volt az az ár, amelyet a felszabadító erőknek meg kellett fizetniük a többségi uralomra való békés átmenet biztosításáért. A TRC létrehozása kétségtelenül ellentmondásos volt. Számos párt, sőt az Amnesty International is, azzal érvelt, hogy a nemzetközi jog és egyezmény tiltja az emberiesség elleni bűncselekmények, valamint a kínzások és hasonló bűncselekmények amnesztiájának megadását; a pártok szlogenje a következő volt:

„Nincs amnesztia, nincs amnézia, csak igazságszolgáltatás”.

Ennek ellenére a Dél-afrikai Alkotmánybíróság megerősítette a törvény alkotmányosságát és a TRC 1995-ben megkezdte működését. Az igazság és megbékélés folyamatának mindössze két évig kellett volna tartania, ehelyett a TRC hat évig működött.

A kritikusok azzal vádolják, hogy a folyamatot kevés megbánás vagy vezeklés jellemezte az elkövetők részéről, hogy nem minden bűnös jelentkezett, hogy beismerje bűneit, és hogy általában véve a fehérek nem voltak hajlandók vállalni a felelősséget az apartheidért.

A megbékélés egy összetett, hosszú távú folyamat, amelynek számos dimenziója van. Az elemzők úgy ítélik, hogy a dél-afrikaiaknak sikerült túllépniük a múlt igazságtalanságain és egyenlőtlenségein. Noha kemény volt – feltárták a visszaéléseket, a lealacsonyítást és a fájdalmat –, a valóságot hozták felszínre, mert csak így történhetett meg a valódi gyógyulás.

Most, hogy a múltat feldolgozták, az országnak tovább kell lépnie, és foglalkoznia kell a jelennel és a jövővel. A Dél-Afrikát jelenleg leginkább foglalkoztató kérdés az, hogy miként kezelje a társadalomban uralkodó gazdasági igazságtalanságokat. Amíg az olyan kérdésekkel, mint az alultápláltság, az oktatás, az írástudatlanság, az egészségügy, a szegénység és az erőszak nem foglalkoznak, Dél-Afrika továbbra is az elégedetlenségek által szétszabdalt ország marad. Még hosszú utat kell megtennie a teljes megbékélésig de már több lépést tett a helyes irányba. A múlt számos fájdalmas kérdésével foglalkozott, beleértve a faji feszültségeket, a szociális kérdéseket, az intézményi problémákat és a politikai kérdéseket is. Fórumot biztosított az áldozatok, az elkövetők és a közösség számára, hogy találkozzanak, hogy együtt gondolkodjanak a múlton, és a közösség jelenlétében és a nemzeti kultúra építésében tekintsenek a jövőbe. Desmond Tutu szerint a folyamat, amelyen keresztülment a Dél-afrikai Köztársaság „a remény jelzőfénye, egy lehetséges paradigma a nemzeteken belüli endemikus konfliktusok kezelésére”.

Érdekes módon, a társadalmi egyenlőtlenségek és feszültségek az idegengyűlölet erősödését okozzák. Hiába befogadó ország és hiába volt Mandela politikájának egyik sarokköve az afrikai „testvérek” befogadása, mára a helyzet ennél lényegesen bonyolultabbá vált. Mivel a Dél-afrikai Köztársaságba érkező bevándorlók döntő többsége afrikai származású, az idegengyűlölet sajátos válfajaként egyes szerzők afrofóbiát emlegetnek.

A szerző az MCC Fellowship program kutatói ösztöndíjasa. A közölt cikk helyszíni tanulmányai során készült.

Támogasd a Transtelexet!

Az erdélyi közösségnek saját, független lapja csak akkor lehet, ha azt az olvasótábora fenntartja. Támogass minket akár alkalmi jelleggel, ha pedig teheted, állíts be rendszeres támogatást!

Támogatom!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!