Akkor is fáj Putyinnak az elfogatóparancs, ha sosem kerül bíróság elé

„Mondok egy okos dolgot tesó, csak ne sértődj meg, de Kadhafi sem írta alá a Római Statútumot” – ez a szovjet filmből kölcsönzött mém pörög most a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) által Vlagyimir Putyin ellen kiadott elfogatóparancsa után az orosz nyelvű net azon részén, amelyben nem tartanak az állami kontrolltól és retorzióktól. Egyébként is van már épp elég eljárás, ítélet háborúellenes vagy a hadsereg diszkreditálását célzónak minősített posztokért.

Igaz, a líbiai diktátor sem jutott el a bíróság elé, a 40 éves hatalmának végül gyorsabb és erőszakosabb vége lett. Eljutott viszont oda bukása után a szudáni elnök, az országot 30 éven át irányító Omar el-Basír – 12 évvel a parancs kiadása után –, és korábban a szerb elnök, igaz, Slobodan Miloševićet még az ICC előfutára, a jugoszláviai háborús bűnöket vizsgáló ICTY idézte be – bár ítéletig nem jutottak Milošević halála miatt.

Oroszország nem ismeri el, de mégis számolnia kell vele

Attól Vlagyimir Putyinnak nem kell tartania, hogy bilincsbe verve valaha is a vádlottak padjára kerül – de az orosz elnök számára mégis mérhető következményekkel jár az elfogatóparancs kiadása.

Az ICC az 1998-as római statútum alapján jött létre 2002-ben. Csupán a dokumentumot ratifikáló országoknak tartozik elszámolással, ilyen jelenleg 123-van a földön. A statútumot nem ratifikálta Oroszország, az Egyesült Államok és Kína sem.

Ránézésre így csak szimbolikus az elfogatóparancs, hiszen Oroszország nem ismeri el az ICC joghatóságát – az elfogatóparancsnak sem jogilag, sem gyakorlatilag nem lehet érvényt szerezni Oroszországban. Ezzel érvelt az orosz külügyi szóvivő is. Marija Zaharova nyilatkozata meglepően visszafogott volt, a jogi tény rögzítésére koncentrált – pedig az odaszólás az erőssége: tavaly az orosz invázió előtt nyolc nappal arról beszélt, hogy a nyugati sajtó mondja már meg, ugyan mikor történik ez az állítólagos támadás, mert a szerint tervezné a szabadságát.

Az, hogy most szigorúan a jogi vonatkozásra koncentrált, azt sejteti, hogy nem volt készen a színes, Nyugatot ostorozó, cinikus válasz, azaz, Moszkva nem számított rá, hogy az egyre szélesedő nyugati gazdasági szankcióktól mindeddig távol tartott Putyint egyenesen az ICC elfogatóparancsa találja meg.

A Krím orosz elfoglalása óta ez az első alkalom, hogy egy korlátozó intézkedés nemcsak hogy eléri az elnököt, de kizárólag őt éri el – valamint a gyermekvédelmi ombudsmant. Marija Lvov-Belova bevonásának az ICC elfogatóparancsába megvan a gyakorlatias jogi oka.

Bombázások helyett árva gyerekek Putyin bűnlajstromán

Az elfogatóparancs ugyanis kifejezetten civilek, közöttük gyerekek deportálását, Oroszországba kényszerítését jelölte meg bűncselekményként. Az ICC szerint megalapozottan állítható, hogy mindez az orosz elnök tudtával történt, de felelősség terheli azért is, ha nem tudta biztosítani az ellenőrzést azok felett a csoportok felett, amelyek ezeket a bűncselekményeket elkövették, hiszen ezek a csoportok a Putyin által indított háború nyomán kerültek Ukrajnába.

A jogi megalapozottsághoz – függetlenül attól, hogy az elfogatóparancs érvényesítése teljesen valószínűtlen – az szükséges, hogy a megnevezettek érintettségét bizonyítani lehessen. Ez a lakóházak elleni orosz tüzérségi támadások, vagy a civilek elleni Kijev környéki mészárlások esetén jogilag nehezen lenne bizonyítható.

Az Oroszország által megszállt ukrajnai területekről azonban több száz gyereket vittek Oroszország nemzetközileg elismert határain belülre, és ezt az orosz vezetés is elismerte. A programért az ötgyermekes Lvova-Belova felel, aki emellett több gyereket örökbe is fogadott, köztük egy 15 éves mariupoli fiút.

Elismerték az elhurcolást és az átnevelést

A 38 éves ombudsman azt is elismerte, hogy nemcsak hivatalosan is állami gondozottakat hoztak át orosz területre – bár ez is törvénytelen lenne –, de olyanokat is, akikre a pincékben bukkantak. Ukrajna szerint nem hajlandók visszaszállítani azokat a gyerekeket sem, akiknek jelentkeztek hozzátartozóik Ukrajnában. Ez utóbbit az orosz fél tagadja.

Ugyanakkor a Telex is találkozott Ukrajnában olyan szülőkkel, akik

az orosz megszállás idején oroszországi nyári táborokba küldték gyerekeiket, ám eközben a terület Ukrajna ellenőrzése alá került vissza, és a szülők akkor már hetek óta eredménytelenül próbálták gyereküket visszahozni.

De még beszédesebb Lvova-Belova beszámolója a Társadalmi Kamara előtt, ahol azt mondta: „amikor elhoztuk őket Moszkva megyébe, hogy kicsit megerősödjenek, többen negatívan beszéltek az elnökről, mindenféle visszataszító dolgokat mondtak, énekelték az ukrán himnuszt, ment a »Dicsőség Ukrajnának« és hasonlók”. Lvova-Belova biztosított mindenkit, hogy igyekeznek ezeket az érzéseket Oroszország iránti szeretetté alakítani. Az ideológiai átnevelés klasszikus példája ez, bár Lvova-Belova állítása szerint aki akarna, hazamehetne Ukrajnába, csak hát nem akarnak, mert nagyon jó nekik Oroszországban.

A fentiek és az eddigi munkája alapján Lvova-Belova közvetlen érintettsége a gyerekek transzportjában bizonyítható, és az is, hogy az őt 2021-ben gyermekjogi biztossá kinevező orosz elnök utasítását követve jár el – így megalapozott az elfogatóparancs mindkettőjükre.

Itt nem él az ENSZ BT vétójoga

Emellett az emberiesség elleni bűntett kivizsgálásának elindítása is egyszerűbb: az agresszióval kapcsolatos vádpont csak akkor lenne vizsgálható, ha mindkét érintett fél tagja lenne az ICC-nek – ez Oroszország esetében nem áll fenn. Ezt ugyan felülbírálhatná az ENSZ Biztonsági Tanácsa, az öt állandó tag egyikeként azonban Oroszországnak itt vétójoga van.

Az emberiesség elleni bűncselekményre azonban ez nem vonatkozik, és itt a felelősség könnyebben bizonyíthatónak tűnik, vélte már tavaly nyáron az ICC első főügyésze. Az elfogatóparancs épp ezt a logikát követi. Az ICC legfőbb ügyésze korábban közölte, hogy az elfogatóparancs akkor is érvényben marad, ha a háború véget ér, a háborús bűnök nem évülnek el.

És itt jöhet az egyik gyakorlati következmény, amely miatt a parancs több mint szimbolikus. Ezúttal nem az alacsonyabb beosztásban lévőkre vagy Putyin környezetére vonatkozik – mint a gazdasági szankciók személyre szóló részei –, viszont nyilvánvaló, hogy az ő utasításait követve ezt velük szemben is érvényesíthetik.

Az ellenség ellenségével is nehezebb lesz barátkozni

Ez viszont ellehetetlenítheti a külkapcsolatok gyakorlati, személyes diplomáciai jelenlétet igénylő működtetését. Diplomáciai mentesség ugyanis nem véd az ICC által kiadott elfogatóparancsokkal szemben. Így nemcsak Putyin maradhat távol azoktól az országoktól, amelyek tagjai az ICC-nek, hanem a hivatalnokok jelentős része is – tartva attól, hogy nem nyilvános parancs ellenük is érvényben van.

Ez a bizonytalanság és az, hogy egyelőre kevés elfogatóparancsról tudni nyilvánosan, egyúttal árkot is húz a legmagasabb szintű vezetés és a hivatali körök közé – ellentétben a szankciós listákkal, amelyekre felkerülni inkább a lojalitás bizonyítéka és a karrier záloga volt –, hívta fel a figyelmet elemzésében Alekszandr Baunov, a háború kezdete után felszámolt Moszkvai Carnegie Intézet külföldre kényszerült munkatársa.

Az így ellehetetlenülő vagy nehezedő diplomáciai kapcsolatok azokban a térségekben is nehézséget okozhatnak Moszkvának, ahol az egypólusúnak, Amerika-központúnak minősített világrend ellen keresne szövetségeseket: Latin-Amerikában és Afrikában. Ugyanis ezek a térségek – Európához hasonlóan – elfogadják az ICC joghatóságát, így Oroszország épp ott nem erősítheti jelenlétét.

Márpedig – írta Baunov – „minden diktatúra, Francótól Ceaușescuig, Castrótól Putyinig épp a nemzetközi színtéren való megjelenést igyekezett minél látványosabbá tenni, a vezetőknek látogatásokat szervezni, külföldi – lehetőleg demokratikus – országok elismert vezetőit meghívni”, mert ez adta meg a legitimációjukat. Ezt a háború miatt egyébként is beszűkült teret tovább szűkíti az ICC elfogatóparancsa.