A kisunokám a pincében megesküdött, hogy ha felnő, megöli Putyint, aki mindenét elvette

Legfontosabb

2023. február 24. – 08:01

A kisunokám a pincében megesküdött, hogy ha felnő, megöli Putyint, aki mindenét elvette
Azonosítatlan civil áldozatok sírhantjai a bucsai temetőben – Fotó: Huszti István / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Villámháborúnak tervezte, de már egy éve tart az Oroszország által Ukrajna ellen indított háború. Különböző helyzetben lévő nagyvárosok és régiók lakóival beszéltünk arról, hogyan élték meg a háború első napját és az utána következő hónapokat, és mire számítanak azután, hogy több sikeres ellentámadás után egy időre beálltak a frontvonalak.

2022. február 24-én indultak meg az orosz erők Ukrajna ellen. A háborúnak ez valójában nem az első napja, hiszen a kezdet 2014-re nyúlik vissza, amikor Oroszország egyetlen puskalövés nélkül megszállta, majd magához csatolta a Krímet, és – nagyon is sok puskalövéssel – a támogatásával létrejött két szakadár terület Kelet-Ukrajnában.

Az Ukrajna egész területe ellen Oroszország és Belarusz felől megindított támadás mégis váratlan volt sokak számára. Moszkvának viszont az okozott meglepetést, ami sokaknak nem: nevezetesen, hogy Ukrajna katonailag képes volt az ellenállásra, és társadalma – beleértve az orosz anyanyelvűeket is – egyáltalán nem várta tárt karokkal a megszállókat.

Öt különböző ukrajnai régióban élő emberrel beszéltünk az évforduló előtt: északon Kijevben és a legsúlyosabb orosz katonai bűncselekményeket elszenvedő Bucsában; nyugaton Kárpátalján; a középső részen délen fekvő Herszonban, amely kilenc hónap orosz megszállást élt át, most pedig az orosz erők rakétáinak kiemelt célpontja; délnyugaton Odesszában, amelyet a Fekete-tenger felől is fenyegetett az orosz flotta; északkeleten pedig Harkivban, Ukrajna második legnagyobb városában, amelyet az első órákban elértek az orosz páncélosok, mégis sikeresen ellenállt.

A vérző Bucsa élni akar

„Tudja, mit mondott az ötéves lányunokám a pincében? Hogy amikor felnő, megöli Putyint, aki mindenét elvette. Hogy még élni szeretne, és tanítsam meg keresztet vetni” – Szvetlana szeme egyébként is könnyes volt, amikor megszólítottam a Kijevhez közeli Bucsa temetőjében, de mire befejezte a mondatot, elsírta magát. Több mint egy hetet töltött az öt- és kilencéves unokáival és a lányával a pincében, mire felmerészkedtek a felszínre. Közben kiégett a lakásuk, autóstul felgyújtották a garázsukat. De legalább élnek, fiával és férjével együtt. Szvetlana legalább egy tucat embert ismert, aki nem élte túl a február 27-től március 28-ig tartó orosz megszállást Bucsában, ahol legalább 320 civilt öltek meg. „Gyakran járok ki a temetőbe, sajnos most is találtam olyat, akit ismertem.”

Megsemmisített orosz páncélos járművek Bucsában, a Vokzalna utcában, 2022 áprilisában, nem sokkal az egy hónapig tartott orosz megszállás után – Fotó: Huszti István / Telex
Megsemmisített orosz páncélos járművek Bucsában, a Vokzalna utcában, 2022 áprilisában, nem sokkal az egy hónapig tartott orosz megszállás után – Fotó: Huszti István / Telex

A 60 éves nő a tavaly február 24. minden pillanatára emlékszik. A férje ébresztette azzal, hogy háború van. Nem akarta elhinni, bekapcsolta a tévét, de feleslegesen, akkor már zúgtak el felettük az orosz katonai helikopterek. Állatorvos férje még elindult dolgozni – meglepő, milyen sokan ragaszkodtak hozzá irracionálisan, hogy a nyilvánvaló ellenére megpróbáljanak a megszokott rutin szerint élni –, végül szóltak neki, hogy be ne menjen, így inkább három órán át sorban állt benzinért.

Ezután tartós élelmiszert pakoltak össze, és átmentek a hétvégi házukhoz, ami nem sokkal volt biztonságosabb, mert nem messze volt a hosztomeli repülőtértől, ahová már ereszkedtek le az orosz deszantosok – akik végül nem tudták megszerezni a repülőteret, ez volt az orosz hadsereg első komolyabb fiaskója az elsőre könnyűnek gondolt invázió során. „Én hülye még távcsővel néztem is az ablakból” – szörnyülködik egy év távlatából is saját kíváncsiságán.

Nem sokkal később már a pincében voltak az unokákkal. Néhány nappal később ők és szüleik egy konvojjal elmentek Bucsából, a nagyszülők inkább maradtak. A férje kimerészkedett, akkor még nem hitte, hogy ok nélkül civileket is ölnének a megszállók. Ő megúszta annyival, hogy levetkőztették, náci tetoválást kerestek rajta, az orosz propagandának megfelelően, amely szerint az ukrán férfiak nácik. Végül március 18-án indultak útnak, belátva, hogy Bucsában kockázatosabb maradni, mint útnak indulni. Saját autójuk már nem volt, egy furgon vitte át őket az orosz ellenőrző pontokon.

„Kipakoltak, átnéztek mindent, de nem vettek el semmit – nekünk szerencsénk volt, nem úgy, mint Сsekmarjovéknak akik…” – nem fejezi be a mondatot a családról, amelyiknek az autóját tűz alá vették az orosz erők: az öt- és a tízéves kisfiú édesanyjukkal együtt a helyszínen meghalt, az édesapa lábát veszítve élte túl a tragédiát. „Miért tette ezt velünk Putyin? Nem ártottunk senkinek! Tessék, mi oroszul beszéltünk, hát, minket ugyan nem kellett megmenteni, senki sem üldözött minket Ukrajnában” – idézte fel az orosz elnök háborús hivatkozási alapját, amely szerint az orosz anyanyelvűek népirtás veszélyének voltak kitéve.

„Maga elhiszi, hogy ennek vége lesz valaha? Szeretném én is hinni, ezért is tértünk vissza, amint lehetett, április 4-én már itt voltunk. Szörnyű volt, amit láttunk, de mi itt akarunk élni.”

A város igyekszik felépülni a háborúból, az új parcellákkal, még mindig több mint ötven azonosítatlan civil áldozattal teli temetőn túl már van, aki építkezik, helyreállít, dolgoznak a városhoz közeli felüljáró helyrehozásán is.

Bucsai temetők friss parcellái a márciusi orosz megszállás azonosítatlan holttesteivel, amelyeket DNS-minták alapján azonosítanak – Fotó: Huszti István / Telex Bucsai temetők friss parcellái a márciusi orosz megszállás azonosítatlan holttesteivel, amelyeket DNS-minták alapján azonosítanak – Fotó: Huszti István / Telex
Bucsai temetők friss parcellái a márciusi orosz megszállás azonosítatlan holttesteivel, amelyeket DNS-minták alapján azonosítanak – Fotó: Huszti István / Telex

Eltakarították a kiégett civil és katonai járműveket. Az utak forgalmasak, Kijev felé szinte békebeli mennyiségű autó halad. A főváros is éledezik, működnek a boltok, éttermek, a késő téli napsütésben sétálnak a kijeviek – ha kevesebben is vannak, mint a háború előtt. Attól mindenki tartott, hogy az évfordulón intenzívebb orosz rakétatámadás jöhet, de az aggodalmat mindig bizakodás zárta: győzni fognak, Oroszország már nem lesz képes egész Ukrajnát bekebelezni – feltéve, ha az ország továbbra is megkapja a nyugati haditechnikai segítséget.

Herszon kilenc hónap megszállás után rakétáktól szenved

„Putyin beszéde napján öten haltak meg egy rakétatámadásban itt a városban. Ez borzasztó tragédia, ehhez nyilván nem lehet hozzászokni, de az az igazság, hogy két támadás között mégis megpróbálunk normális életet élni. Már csak azért is, mert mi emlékszünk rá, milyen volt az orosz megszállás alatt, márpedig annál minden csak jobb lehet.”

Dmitrij nem a levegőbe beszél: a háború kezdete óta nem hagyta el Herszont, végigélte az orosz megszállás kilenc hónapját és a rakétatámadásokat, amelyek november közepe óta tartanak. Az orosz erők akkor hagyták el az ukrán ellentámadás hatására tavaly ősszel a békeidőben 300 ezres várost, és visszahúzódtak a Dnyeperen túlra, hogy onnan lőjék a települést. Mindezt alig két hónappal azután tették, hogy szeptemberben egy formális, minden törvényességet nélkülöző „népszavazáson” Oroszország papíron magához csatolta a megyével a várost.

Herszont az első órákban elérte a háború, amelyet az orosz elnök február 24-én indított Ukrajna ellen. A 2014-ben elfoglalt Krím felől jött az orosz hadsereg, pár nap alatt elfoglalták a várost és Herszon megye nagy részét. Ezután azonban az egyébként orosz nyelvűnek mondott város lakói heteken át jártak ki a harckocsik közé tüntetni a megszállás ellen. Addig, amíg az orosz erők könnygázzal, fegyverrel szét nem zavarták a fegyvertelen tömeget.

Herszoni lakóház egy éjszakai orosz tüzérségi találat után 2022 novemberében, néhány nappal azután, hogy véget ért az orosz megszállás – Fotó: Huszti István / Telex
Herszoni lakóház egy éjszakai orosz tüzérségi találat után 2022 novemberében, néhány nappal azután, hogy véget ért az orosz megszállás – Fotó: Huszti István / Telex

„Én még előző nap sem hittem, hogy háború lesz” – vallotta meg a 65 éves zöldségtermesztő, aki egyébként Oroszországban, az Urál keleti oldalán fekvő Permben született, és csak a Szovjetunió 1991-es megszűnése környékén telepedett le a függetlenné vált Ukrajnában.

„Aztán megjelentek a tankok. Sokkoló volt. Hihetetlen, volt, hogy tényleg elkezdődött a háború, amelyről tudni lehetett, hogy Putyin nem viheti sikerre. Ebben igazam is volt, abban tévedtem, hogy ezt Putyin is időben belátja.”

Dmitrij családja a megszállt várost az első hetekben hagyta el nyugati irányban – ezt egy ideig még meg lehetett tenni, utána az orosz vonalat senki sem léphette át.
„Olyan volt az egész, mintha az egész város börtönné vált volna. És mintha megállt volna az idő, monotonul teltek a napok” – Dmitrij a földjeire nem juthatott ki, tartalékaiból élte át az időszakot. Ha nem volt muszáj, nem is hagyta el a házat – így tett azon a bizonyos szeptemberi „népszavazáson” is.

Az oroszok, amilyen gyorsan jöttek, olyan váratlanul mentek el november 11-én. Dmitrij először nem is hitte, csapdát sejtett akkor is, amikor megjelentek az első ukrán katonák. „De hamar kiderült, hogy tényleg felszabadultunk. Ismét szabadon lélegezhettünk.” Volt, aki a megszállás alatt Oroszország felé ment, olyan is, aki az orosz erőkkel együtt hagyta el a várost, miután orosz útlevelet is igényelt. Dmitrij szerint ezekkel a kollaboránsokkal nincs mit kezdeni. Felelősségre azokat vonná, akik hivatalt vállaltak a megszállás ideje alatt, de ezt sem tartja időszerűnek.

Ugyanis most háború van, a megszállás végével nem értek véget Herszon nehézségei: a nehéztüzérségi támadások folyamatosak, sőt, erősebbek, mint voltak ősszel. A keddi támadás után kevesebben is mentek ki az utcára, a város a szokottnál is dermedtebb volt. „Szinte hihetetlen, de eközben helyreállt a gáz-, víz- és áramellátás. Már szinte el is felejtettük, milyen volt nélküle” – emlékezett vissza a Dnyeperből felhordott vizesvödrökre és az óvatosan égetett gyertyákra Dmitrij. Igaz, nem mulasztja el megjegyezni, hogy neki szerencséje van, hiszen az ő környékét elkerülték a rakéták.

„Nem is akarom a várost elhagyni. Ha a harmadát elpusztítanák az oroszok, talán kénytelen lennék megfontolni, de még akkor sem hiszem, hogy elmennék. Azt meg nem is hiszem, hogy ehhez elég erejük van. Nem tartok attól sem, hogy február 24-én, az évfordulón valami nagy támadást tudnának végrehajtani. Igen, a keddi támadás szörnyűség volt, a fene beléjük, és nyilván lőnek még ide pár rakétát, támadnak még aknavetővel, de nem félek tőlük.”

Odessza a tenger felől nézett farkasszemet az oroszokkal

240 kilométerrel nyugatra, Odesszában másképp telt a háború egy éve. A Fekete-tenger legnagyobb kikötővárosát nem szállták meg az orosz erők, de a tenger felől az orosz flotta folyamatosan fenyegette. Nem pusztította módszeresen, többnyire inkább ellőtt felette, de azért a hajókról és keletről is érték rakétatámadások.

„Én február 23-án már 90 százalékban biztos voltam abban, hogy lesz háború” – mesélte Dmitrij Vinogradov. Másnap felettük elszálló rakéták hangjára ébredt. „Ijesztő volt, de nem pánikoltunk. Hetekkel korábban tartós élelmiszereket halmoztunk fel, ebből a szempontból biztonságban voltunk a feleségemmel.” Aznap a boltok még kinyitottak, volt is tömeges felvásárlás, de Vinogradov emlékei szerint ezt sem lehetett kifejezett pániknak nevezni. „Ezt a hangulatot szerencsére sem a sajtó, sem az ország vezetői nem erősítették, ijedség volt bennünk, de nem tehetetlen félelem.”

A békeidőben egymilliós városból azért sokan elmentek, már csak azért is, mert a moldáv határ mindössze 40 kilométerre van.

„Pár napra mi is elmentünk a városból, de hamar elfogott, nem is tudom, talán a szégyenérzet, visszajöttem. Tenni akartam valamit”

– Vinogradov sorkatonai tapasztalat híján humanitárius vonalon önkéntesnek jelentkezett. „Másnap már én szerveztem egy csoportot az ételgyűjtéshez és az osztáshoz.”

A város közelében lévő orosz flotta nyomasztó volt, de attól, hogy katonáik partra szállnak, nem tartottak, erre a város magas sziklafalai nem igazán alkalmasak. A szárazföldi erők megjelenése kelet felől nagyobb veszélynek tűnt, de ehhez a Herszont akkor már ellenőrző orosz erőknek Mikolajivot is meg kellett volna szerezniük. „Azt tudtuk, hogy egy nap alatt nem érnének ide, és bíztunk a mikolajivi erődített állásokban is.” Vinogradovnak igaza lett, a sokat szenvedett Mikolajiv ki is tartott, az orosz erők nem foglalták el, a rakétatámadások viszont folyamatosak voltak akkor is és azóta is. Az orosz nyelvű város nem fogadta tárt karokkal a megszállókat, Moszkva elszámította magát.

Tankcsapda Odessza belvárosában, 2022 márciusában – Fotó: Huszti István / Telex
Tankcsapda Odessza belvárosában, 2022 márciusában – Fotó: Huszti István / Telex

Odessza így végig kicsit könnyebben élt, mint a keletebbre fekvő városok. Működtek a kávézók, éttermek, stabilabb volt az áram-, gáz- és vízellátás is. A kimaradások persze itt sem voltak ritkák, hiszen az orosz rakéták egész Ukrajna energiahálózatát is támadták – túl azon, hogy egyéb civil infrastruktúrát, lakóházakat is lőnek –, de ezek az áramkimaradások többnyire előre bejelentettek voltak. Igaz, így is volt, hogy napokig nem volt áram, és sok helyen ezzel együtt a fűtés és az ivóvízellátás is leállt.

„Az utóbbi tíz napban szinte folyamatosan működött minden” – hoz fel egy ígéretes jelet Vinogradov. Persze a háború végét ettől még nem érzi közelinek. „Fogalmam sincs, hogy ez mikor jöhet el, senki sem tudja. A légvédelem működik, bár fontos, hogy a nyugati támogatásokat továbbra is megkapjuk, és a fronton lévő srácok is kitartanak, de nyilvánvaló, hogy idővel őket is le kell váltanunk, és ránk kerül a sor.” Vinogradovot ez nem aggasztja. A felkészítést megkapják, éretlenül senkit sem dobnak a frontra. És természetesen 16 évesen sem – ellentétben azzal, amit esetenként a magyar kormánypárti sajtóban olvasni a „kényszersorozásról”. (Az orosz és a magyar propagandasajtóban is használt kifejezés azért is értelmetlen, mert a sorozás lényegéből adódóan kötelező, tehát kényszer – az önkéntes alapon szerveződőt toborzásnak hívják –, másrészt most Ukrajnában nem is sorozás van, hanem mozgósítás.)

„Eléggé fáj és felháborít, amit Orbántól és Szijjártótól hallunk” – idézte fel magától a magyar kormányfő és a külügyminiszter nevét Vinogradov. „Hogy mosolyogva megy Belaruszba, kiábrándító és szomorú, annak ismeretében főleg, hogy mit művel Ukrajna ellen Oroszország.”

Bár Vinogradov orosz anyanyelvű – és grúziai születésű, kamaszként került Ukrajnába – Oroszországgal sosem azonosította magát. 2014 és főleg 2022. február 24. után pedig semmi közösséget nem érez vele.

„A turizmusban dolgoztam, voltak élő kapcsolataim a munkából adódóan Moszkvával. Ezek a hidak mára teljesen leomlottak. Sok ismerősöm eljött onnan, mert nem értett egyet a Kreml által indított háborúval, de volt, aki maradt. Hát, bizony, ők egyszerűen töröltek az ismerőseik közül a közösségi oldalakon.”

Azon, hogy velük milyen legyen a viszonya, nem is kell gondolkodnia. De mi van azokkal az ismerősökkel, akik elhagyták Ukrajnát? „Nem akarok elítélni senkit. De nyilván felmerül, ki mennyire érzi sajátjának az országát, ha nem akarja megvédeni.” A képlet azonban itt sem egyszerű, Vinogradov szerint rengetegen úgy mentek el, hogy segítséget nyújtanak, gyűjtenek, autókat szereznek a hadseregnek és a humanitárius szervezeteknek. „De van, aki csak egyszerűen új életet kezd máshol. Van, akihez emiatt már nem tudok úgy viszonyulni, mint korábban. És ez már így is marad, akkor is, amikor egyszer vége lesz a háborúnak. Mert vége lesz, győzni fogunk, ebben biztos vagyok.”

Harkiv, Putyin első látványos kudarca

Ukrajna második legnagyobb városa, a békeidőben 1,4 milliós Harkiv alig 40 kilométerre fekszik az orosz határtól, az orosz erők néhány óra alatt a város közelébe értek, nem lehetett kizárni, hogy szinte azonnal elfoglalják. Ukrajna egyik első látványos sikere volt, hogy a várost nem szerezték meg az orosz erők. Ez kulcsfontosságú volt a háború alakulása szempontjából.

„Fél ötkor rakétákra ébredtem. Hogy elkezdődött a háború, önmagában nem lepett meg. Legkésőbb február 21-én, amikor Putyin önálló országokként ismerte el az úgynevezett Luganszki Népköztársaságot (LNR) és a Donyecki Népköztársaságot (DNR), világos volt, hogy valamilyen háború lesz” – idézte fel az első órákat Olakszandr Kulik. Előző nap már lezárták a repülőteret Harkivban, és szó volt rendkívüli állapot bevezetéséről, így lelkiekben felkészült arra, amire igazán nem is lehet felkészülni.

Az első órákban a számítógépéről törölt le adatokat. A Harkivhoz közeli Gyerhacsi önkormányzata sajtóosztályának vezetőjeként nem akarta, hogy bármi esetleg a megszállók kezébe jusson a munkahelyéről.

„Fél kilencre egy munkatársammal autóval elmentünk Gyerhacsiba, ott is letisztítottam a gépeket.” Ekkor már hírt kaptak, hogy páncélosok közelednek észak felől. „Tartottunk tőle, hogy ez rosszul végződhet, így döntés született arról, hogy távolabbról dolgozzunk. Pánik nem volt, de tény, hogy nem kaptunk semmilyen tájékoztatást Harkivból, a megyéből sem, ez a bizonytalanság nyomasztó volt.”

Az orosz erők láthatóan bíztak abban, hogy Harkiv gyorsan megadja magát, azzal számoltak, hogy orosz nyelvű területként várják is a megszállókat. „Nem hitték, hogy katonai ellenállás lesz, a harckocsik mögött már buszokkal a Roszgvargyija embereit hozták, akik gumibotokkal voltak felszerelkezve, inkább azért, hogy esetleg tüntető civileket zavarjanak majd szét” – emlékezett vissza Kulik, megjegyezve, hogy a megadásról szóló gondolat nem volt teljesen alaptalan, az oroszoknak voltak kapcsolataik az állami szervekben, az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) harkivi vezetőjét, Roman Dugyint ősszel hazaárulás vádjával őrizetbe is vették.

A katonai ellenállás azonban eredményes volt. A 92-es és a 93-as dandár játszott kulcsszerepet abban, hogy sem Harkivot, sem Gyerhacsit nem foglalták el az orosz erők, amelyek a város körül több települést ellenőrzésük alá vontak. „Ha Gyerhacsit megszerzik, Harkiv helyzete is nehezebb lett volna. Egy hét után éreztem azt, hogy a városunk ki fog tartani.” Ebben szerinte szerepet játszott a jól megválasztott taktika, amely alapján a tankok helyett az üzemanyag-szállítókat támadták a város védői. Harkivba az oroszok különleges egységeket is küldtek, ezeket azonban sikerült likvidálni, mielőtt elfoglaltak volna stratégiailag fontos objektumokat, ahol ki kellett volna várniuk az erősítés megérkezését.

Kulik ekkor már háborús üzemmódba váltott az önkormányzattal, humanitárius segélyek elosztását szervezte.

„Külföldről és Nyugat-Ukrajnából hamar jöttek szállítmányok, ez nagyon fontos segítség volt.” Ezreknek nagyon hamar ez lett az egyetlen élelmiszerforrásuk, miután a közelben állomásozó orosz erők miatt kockázatos volt a település megközelítése. Igaz, a humanitárius csomagok átvétele is rizikós volt: május közepén rakétatalálat érte a kultúrházat, ahol a csomagokat tárolták. Éjszaka történt, szerencsére senki sem sérült meg.

Áram, gáz, víz a településen hónapokon át szinte egyáltalán nem volt, az áramellátást sikerült néha biztosítani. A szomszédos településeken viszont beásták magukat az oroszok. Ott a megszállók miatt a helyiekre orosz rakéták helyett másfajta fenyegetés nehezedett: akit gyanúsnak találtak – mondjuk, mert telefonált –, azokat pincékből kialakított fogdába cipelték le és kínozták meg.

Kozacsa Lopany, Szlotino, Cirkuni: néhány település, amely fél évre orosz megszállás alá került. Mindez kihatott Harkivra is. A város északkeleti része, Szevernaja-Szaltyivka például azért sérült meg a legsúlyosabban, mert abban az irányban feküdt, ahonnan az orosz erők már könnyedén lőhették a megszerzett szomszédos településekről.

Kiégett autó a Harkivból kelet felé Rohanyba kivezető úton 2022 májusában – Fotó: Huszti István / Telex
Kiégett autó a Harkivból kelet felé Rohanyba kivezető úton 2022 májusában – Fotó: Huszti István / Telex


Április végére sikerült néhány kilométerrel arrébb szorítani az erőket, majd szeptemberben jött a látványos ukrán ellentámadás, amely nyomán nemcsak Harkiv város, de lényegében az egész megye felszabadult.

„Persze nem látom a háború végét, de az biztos, hogy nem tartok egy újabb nagy orosz támadástól az évfordulón.

Ha 2022. február 24-én az is volt a fejemben, hogy azt sem tudom, hová meneküljek, 2023-ban az van bennem, hogy egészen biztosan sehová sem menekülnék.”

Diplomáciai megoldást nem lát, hiszen Oroszország nem mond le a megszállt területekről, Ukrajna pedig ebben nem mehet kompromisszumra. „Az agresszor étvágyát nem lehet ilyen engedményekkel kielégíteni. Így volt ezzel Hitler esetében és így volt Putyinnál is, aki 2014-ben azt állította, csak a Krímre tart igényt.”

Azóta Oroszország a szakadár DNR és LNR területeit, valamit Herszon és Zaporizzsja megye megszállt részeit csatolta magához, igényt tartva a négy megye teljes területére, valamint hosszabb távon Ukrajna teljes tengerparti területeire, egészen Moldováig. „Ma is lőtték a határ menti településeket Oroszország felől, helikopterekről, aknavetőkről, rakétavetőkről, mindenről, ami van.”

Kulik szerint Ukrajna jobban áll most, mint egy éve, a háború kezdetén, de ez nem jelenti, hogy látható közelségben van a harcok vége. „A győzelemig kell harcolnunk, másból nem fog érteni Putyin, el kell érnünk, hogy az orosz erők ne lőjenek minket, és vonuljanak ki az országból. Nem hiszem hogy ebben lehetne kompromisszum, ahhoz túl sokan haltak már meg közülünk.”

Kárpátalján is mindennap érezni, hogy háború van

„Február 24-én a kijevi barátainktól kaptunk üzeneteket hajnalban. Ezekben mindössze annyit írtak: elkezdődött” – mesélte Krisztyina, egy Munkács melletti kolostor apácája. Kárpátalja az elmúlt egy év egyik legbiztonságosabb hátországa, de bár támadás alig érte, így is érezhető rajta a háború hatása. Egyrészről sok menekülő vagy itt utazott át, vagy ide költözött a fronthoz közelebbi országrészekről. Másrészről az orosz találatok miatt Kárpátalján a mai napig kiszámíthatatlan például, hogy mikor van víz vagy áram, így a régiót is érinti az, ami a fronton zajlik.

Krisztyináék helyzete különleges volt, a kolostorukban volt hely, így meg is nyitották azt a menekültek számára, amint kitört a háború. Először úgy becsülték, nagyjából negyven ágyuk lesz szabadon, de aztán ezt bővítették, ahogy csak tudták:

„Az apácák szobái a szabályaink szerint zártak, nem látogathatók világi ember számára. Itt viszont a szabályainkat felülírta az, hogy segítenünk kell. 16-an aludtunk három kisszobában, a többiben keletről érkezett ukrajnai menekültek laktak”

– mesélte Krisztyina. „Volt például egy anyuka, akinek 22-én született meg a kisbabája, már 12 napos volt, mire eljutottak hozzánk. Napokon keresztül utaztak, az anya végig a kezében hozta a babát, koszosan, fáradtan értek ide.” Végül egy év alatt 1600 menekültet láttak el itt.

Mint Krisztyina mesélte, mivel Kárpátalja sokszínű, él itt a magyarok mellett szlovák, ukrán, német lakosság is például, ezért igazából senki nem tudta, hogy fog ez a különleges összetételű régió reagálni a háborúra. „Volt, aki azt hitte, széthúzás lesz, de mindenki összefogott, segíteni akart. Amint a háború kitört, itt nem más nemzetiségek laktak már, hanem ukrajnaiak, akik mindent megtettek azért, hogy ukrajnaiaknak segítsenek”. Krisztyináék azt látták, Kárpátalján először a sokk és a félelem uralkodott el február 24-én, de később „mind megértettük, hogy itt a szuverenitásért folyik a harc. És ha a szabadság a kérdés, a félelem egyszerűen háttérbe szorul.”

Katonai videó a kivetítőn, Oroszországnak üzenő szöveg a főtér bejáratára fújva Beregszászon – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex.hu
Katonai videó a kivetítőn, Oroszországnak üzenő szöveg a főtér bejáratára fújva Beregszászon – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex.hu

A szintén munkácsi Martina a háború kitörésének napján óvodába vitte gyermekét, amikor üzeneteket kezdett kapni barátaitól. „Azt írták, voltam-e már benzinkúton. Nem voltam. Három órát álltunk végül sorba a benzinért, a boltokban ekkor már nem volt víz, sem vécépapír.” Krisztyina és Martina is arról beszélt, hogy hozzá kellett és idővel hozzá is szoktak az emberek a légiriadókhoz, ahhoz, hogy a támadások miatt nincs áram vagy nem lehet fűteni.

Úgy látják, bár Kárpátalját is érte találat a háború során, így is biztonságos, ha nem a legbiztonságosabb régió maradt az elmúlt egy évben. Szerintük érthető az is, aki a körülmények miatt elmenekült innen, hiszen volt, aki nem tudott gyerekkel, idős hozzátartozóval itt tovább élni. „Hívtak engem is a barátaim külföldről, menjek hozzájuk, könnyebb lesz ott. Amikor egyikőjük felhívott, sírni kezdtem a telefonban. Azt éreztem, nem mehetek el innen: nekem van hol laknom, azoknak kell segítenem, akiknek már erre nincs lehetőségük” – tette hozzá Martina.

Közben a határhoz közel, Beregszászon egy kávézóban azt mesélték nekünk, hogy hiába van a város szinte a magyar határ mellett, így is bőven érzik a háború hatásait. A helyiek arról beszéltek, február 22–24. között náluk sincs iskola, ezt az ukrán kormány rendelte el az egész országra, mert „ahogy ők sem, mi sem tudhatjuk, mit fog lépni majd Putyin az évfordulón”. Szerintük végig lehetett érezni a háború hatásait, állandó a feszültség,

a légiriadót pedig van, aki már félvállról veszi, van, aki viszont továbbra is komolyan, mert „jobb ezerszer megijedni, mint ezeregyedszerre találatot kapni”.

Aztán az utcára kitelepült piac felé böknek, ahol emberek épp ukránul és magyarul érdeklődnek egy idős nőnél, mennyibe kerül a cukorka: „Ott, köztük sétálnak a katonák, ott vannak a háborús plakátok is. Akárhova nézel, látod, hogy ez az ország háborúban áll.”

A Transtelex egy egyedülálló kísérlet

Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!

Támogató leszek!
Kedvenceink