Cservenka, a büntetlenül maradt vérengzés
2023. január 27. – 08:03
A második világháborúban hatezer magyar munkaszolgálatost – köztük Radnóti Miklóst – vittek a szerbiai Bor községbe. Döntő többségük zsidó volt, két százalékuk a katonai szolgálatot elutasító kisegyházak tagjaiból, Jehova Tanúiból, reformadventistákból és nazarénusokból állt. Onnan 3400 embert 18 nap alatt hajtottak el a 360 kilométerre lévő Cservenkába. A következő napok a holokauszt és a magyar történelem legvéresebb napjai közé tartoznak. A tettesek büntetlenül megúszták.
A közérdekű munkaszolgálatot 1939-ben, német mintára vezették be Magyarországon. A munkaszolgálat az általános hadkötelezettség része volt, a megbízhatatlannak minősített férfiakat besorozták katonának, és kényszermunkát kellett végezniük. Elsősorban a zsidókat, a cigányokat, az ország területén élő nemzetiségi és a vallási kisebbségek tagjait kötelezték erre, ők kezdetben az országban építettek utakat, vasutakat, majd a háborúban sok munkaszolgálatos századot külföldre irányítottak. A keleti fronton, Oroszországban katonai létesítmények építésén dolgoztak, a Balkánon pedig bányamunkát végeztek.
1943-ban és 1944-ben összesen hatezer magyar munkaszolgálatost vittek a szerbiai Bor községbe. Ide hurcolták el Radnóti Miklóst is, akit az egyik hegyekben lévő altáborban tartottak fogva. Itt, a Žagubica kisváros felett lévő „Lager Heidenau”-ban írta verseit, ami a Cservenkán keletkezett Razglednicák című híres versével együtt halálát követően jelent meg a Bori notesz címet viselő kötetben.
Mire a magyar munkaszolgálatosok megérkeztek, a németek már elfoglalták Jugoszláviát, így a színesfémekben gazdag bányavidék is a német hadiipari célokat szolgálta. A munkaszolgálatos századok 98 százaléka zsidó volt, míg
két százalékuk a katonai szolgálatot elutasító kisegyházak tagjaiból, Jehova Tanúiból, reformadventistákból és nazarénusokból állt.
Mindannyian magyar katonai felügyelet alatt éltek a bori táborokban, a bányákban és a bor környéki hegyi vasútépítésen pedig a német katonai szervezet, az Organisation Todt (OT) irányítása alatt dolgoztak.
A keleti fronton történő változások aztán a jugoszláv–román–bolgár határ közelében lévő bori bányavidék sorsát is megpecsételték, Magyarország ezért kénytelen volt visszarendelni a munkaszolgálatos századait. A mintegy 3400 emberből álló első csoportot, köztük Radnótit, 1944. szeptember 17-én indították el Borból. A cél az volt, hogy a gyalogmenet minél előbb elérje Magyarországot. A néhány nappal később indított, második bori csoport tagjait Josip Tito partizánjai fölszabadították, ők a nácik alól felszabadult Romániába vagy Bulgáriába mentek, és végül hazatértek vagy kivándoroltak Palesztinába, és túlélték a holokausztot.
A Borból elsőként elinduló csoportnak hosszú utat kellett megtennie Magyarországig. A menet magyar katonai keret irányítása alatt állt. Bortól észak felé, a szerb hegyeken keresztül mentek, elérték a Duna vonalát, majd Belgrádot. Zimonyban pihenhettek néhány napot, innen azonban nem észak, hanem kelet felé, a németek által elfoglalt Bánát felé indultak tovább erőltetett gyalogmenetben. A munkaszolgálatosok innentől kezdve már nem kaptak enni, testileg és lelkileg egyaránt kimerültek. Titelnél érték el az akkor Magyarországhoz tartozó Bácska területét. A menet kíséretében Bácskában és Bánátban egyaránt részt vettek helyi német katonai alakulatok is. Ők a gyengéket és a lemaradókat csoportokba gyűjtve vagy egyesével megölték. A kimerült munkaszolgálatosok néhány nap pihenőt kaptak Újvidéken, és innen indultak tovább Szenttamásra, majd pedig Cservenka községbe.
A Borból való indulás utáni 18. napon, körülbelül 360 kilométer megtétele után, 1944. október 5-én érkeztek meg erre a nyugat-bácskai településre. Ezáltal egy németek által megszállt Bácskába, de egy magyar közigazgatás alatt álló, 90 százalékban svábok lakta településre értek. A gyilkosságok és szökések miatt az induló létszámhoz képest néhány száz fővel kevesebb, mintegy háromezer munkaszolgálatosból állt a csoport. A Jevoha Tanúit a zsidókkal együtt a cservenkai téglagyárakban, míg a nazarénusokat a helyi parasztházakban helyezték el.
A munkaszolgálatosok őrzését a magyar katonáktól a helyi német katonák vették át, a következő napok pedig a holokauszt és a magyar történelem legvéresebb napjai közé tartoznak.
1944. október 7-én éjszaka mintegy 700-1000 bori zsidó munkaszolgálatost végeztek ki a téglagyárak különböző pontjain. A Cservenkáról továbbindított, túlélőkből összeállított gyalogmenetekből a német katonák Zomborig, majd a korabeli országhatárokig újabb, legalább 400 embert gyilkoltak meg. Így összesen 1100-1400 bori zsidó munkaszolgálatos lelte halálát ebben a térségben.
Nincs felelős
A Német Szövetségi Köztársaságban, illetőleg Németországban 1958 és 2001 között nyomozást indítottak a Cservenkán és az országutak mellett történt tömeggyilkosságok német elkövetői után. A kihallgatott német katonák közül 44-ről állapították meg, hogy összefüggésbe hozhatók a tömeggyilkosságok elkövetésével, ők mind a Németország határain kívül élő, azaz népi németekből álló Waffen-SS katonái voltak. A kihallgatott SS-tagok közül többen elismerték, hogy munkaszolgálatosokat kísértek a tetthelyre, mások őrséget adtak, megint mások pedig szemtanúként voltak jelen.
Végül azonban minden gyanúsított büntetlenül halt meg, így a tömeggyilkosságért helyi szinten elsődlegesen felelős Hermann Fogy SS-hadnagy is, aki náci bajtársai körében hunyta le szemét a luxuskörülményeket nyújtó egyik bajorországi öregotthonban 1993-ban.
Magyarországon a cservenkai tömeggyilkosság ügyében sohasem indítottak vizsgálatot. A Honvédelmi Minisztériumnak alárendelt bori munkaszolgálatos századok elvesztéséért a magyar kormányt is felelősség terheli. A háború utáni népbírósági perekben a cservenkai tömeggyilkossággal összefüggésben a menetet irányító magyar katonai keret tagjai semmilyen felelősséget nem vállaltak, azt teljes egészében a németekre hárítottak. Igaz ugyan, hogy a magyar keret szervezett formában nem vett részt a vérengzésben, de legalább 11 tagjuk részt vett a munkaszolgálatosok kirablásában és a túlélő menekülők megölésében. A teljes képhez azonban az is hozzá tartozik, hogy a helyi svábok, magyarok és szerbek között egyaránt voltak szép számmal olyanok, akik életük kockáztatása árán is bújtatták a szökött vagy a tömeggyilkosságot túlélő munkaszolgálatosokat.
A téglagyári temetetlen holtak összegyűjtését a helyi magyar közigazgatás rendelte el 1944. október 11-én. A már oszlásnak indult tetemeket – bőséges alkoholfogyasztás után – a sváb és a magyar lakosok a téglagyár agyagkitermelése során keletkezett szakadékba hordták, majd felülről meszet és földet szórtak rájuk. A szovjet csapatok bácskai bevonulása után a helyi lakosoknak elrendelték az országutak mellett lévő halottak összegyűjtését, a zsákokba összegyűjtött földi maradványokat a zombori izraelita temetőbe vitték. Későbbi halottszemlékből tudjuk, hogy a feladatot nem tudták teljeskörűen elvégezni, és az áldozatok azonosítása is csak néhány esetben történhetett meg, a halottaknál ugyanis – néhány kivételtől eltekintve – nem találtak erre alkalmas dokumentumokat.
A cservenkai téglagyárban és az országutak mellett egymást követték a feltárások, elföldelések, visszatemetések, részleges exhumálások. Ezeket hosszú ideig semmilyen kegyeleti aktus nem követte.
A hosszú csendet a tömeggyilkosság után 13 évvel, 1957. november 4-én elkezdett és másnap befejezett téglagyári exhumálás törte meg. Az államigazgatási szervek és a zsidó szervezetek egyaránt figyelmen kívül hagyták a korábbi részleges exhumálásokat, és ez lett „a hivatalos” és egyetlen exhumálás. Ennek során 465 koponyát exhumáltak, őket a zombori izraelita temetőben elkészített tömegsír fogadta magába. Nem tudjuk azonban, hogy a tömegsíron létesített emlékmű felavatására miért kellett egészen 1964. április 19-ig várni. Mint ahogyan annak sem ismerjük az okait, hogy a cservenkai téglagyár egyik épületének falán miért csak további tíz évvel később, a vérengzés 30. évfordulóján helyeztek el emléktáblát.
A zombori emlékműavatás egyben határvonal is volt, mindenki végleg befejezettnek tekintette a bori zsidó munkaszolgálat áldozatainak exhumálásáról történő további gondolkodást. Végérvényesen eldőlt, hogy több bori munkaszolgálatost már sehonnan sem exhumálnak, a 20 évig húzódó exhumálási folyamatot lezártnak tekintik és, hogy pontosan 700 főben határozzák meg az áldozatok és az exhumált áldozatok összlétszámát. Így a téglagyári áldozatok közül mintegy 235-535 maradt örökre a halottak első összegyűjtési helyén, a téglagyári szakadékban. Abban a szakadékban, amely felett sorra húzták fel a folyamatosan terjeszkedő téglagyár épületeit, és ahol ma egy mezőgazdasági vállalat működik.
Az országutak mellett megöltek közül mintegy 200 ember holtteste kerülhetett a zombori izraelita temetőbe, a téglagyári áldozatokkal közös tömegsírba, a többiek, mintegy 200-an, ismeretlen és jelöletlen sírokban nyugszanak.
Cservenka nemcsak hogy nem akar emlékezni, de alig volt és van kinek visszaemlékeznie. A község demográfiai összetétele ugyanis teljesen megváltozott a második világháború alatt, és az utána közvetkező években. A zsidókat elhurcolták, a cservenkai zsinagógát lerombolták, a svábok és magyarok döntő többségét kitelepítették vagy megölték, a templomaikat, így az evangélikus és református templomot szintén lerombolták. Helyettük a vérengzésekről mit sem tudó szerbeket telepítettek be a távoli Boszniából, Hercegovinából és Montenegróból. Ők biztosan nem hallották a tömeggyilkosság éjszakáján a lövéseket, semmit nem tudtak a bori munkaszolgálatos zsidókról, sem pedig a vérengzésben részt vevő bácskaiakról és azok esetleg otthon maradt ismerőseiről. Ők még a község történetét sem ismerték.
A kitelepítetteknek és egyben Nyugat-Németországban új hazára találtaknak lett volna mire emlékezniük, de ők máig szinte kizárólag a saját kálváriájukra hajlandók emlékezni. Ez talán egy kicsit érthetővé teszi az exhumálások félbeszakításának, majd pedig befejezetlenségének történetét.
A szerző a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének docense. A téma kutatója, a bori bányavidékre küldött munkaszolgálatosok történetét három önálló kötetben dolgozta fel.
A Transtelex egy egyedülálló kísérlet
Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!
Támogató leszek!