„A Balenciagába öltözött köztisztviselő” – Mit árul el a luxusközszolga figurája állam és polgárai viszonyáról?

„A Balenciagába öltözött köztisztviselő” – Mit árul el a luxusközszolga figurája állam és polgárai viszonyáról?
Köztisztviselők irodai asztala – Fotó: George Calin / Inquam Photos
Állítsd be a Transtelexet megbízható forrásnak!

Régen csak inkompetensnek tartották őket, ma már az egész társadalom eltartottjaiként tekintenek rájuk. Több mint 18 ezer romániai közösségi médiás bejegyzés elemzéséből kiderül, hogyan teszi tönkre az államba vetett bizalmat a kivételezett „luxusközszolgák” jelensége, és hogyan válik mindez politikai fegyverré.

A közszolga fantomportréja

„Tisztában van vele, hogy ő is az állam alkalmazottja?! 🙃🙃🙃 Akkor én is megkérdezem tőle, hogy ő melyik kategóriába tartozik?! Őrült?! Inkompetens?! Vagy tolvaj?”

Ahhoz képest, mennyire fragmentált ma a román társadalom, a közalkalmazottak megítélésében, úgy tűnik, teljes a nemzeti konszenzus. Az orvosi rendelők várótermeiben, a buszon, a taxiban, az iskolák előtt a szülőértekezletre várva, vagy egy korsó sör mellett sűrűn bólogat mindenki, ha elhangzik, hogy „ezek hülyék”. Az adónkból élnek, tisztességtelenül gazdagodnak, istent játszanak a hivatalban, és még csak felelősségre sem lehet őket vonni, mert nem az állampolgárok irányába lojálisak, akiket állítólag szolgálnak, hanem a politikai elit felé. Az emberek pedig nem értik – hiszen ismerősi körükben látják az igyekezetet, a törekvést, az akaratot, de onnan kizoomolva az a tapasztalat, hogy csak nem akar működni ez az ország.

Mindenki tudja tehát, hogy az ég kék, a fű zöld, a közszolga pedig hülye. A közalkalmazottakat illető látszólagos, össznépi konszenzus mögött azonban épp történik egy elmozdulás: az inkompetens, buta közszolga már-már klasszikusnak számító toposza mellé az elmúlt években egy másik értelmezés is berobbant. Az új narratívában a közszférában dolgozók már nem pusztán képtelenek Romániát működtetni, hanem egyenesen az állam – és az azt „eltartó” versenyszféra – parazitáiként jelennek meg. A kirajzolódó beszélgetésben ugyanakkor nem csupán a közszolgák változó percepciója, hanem az is megmutatkozik, ami sok esetben nincs kimondva a közalkalmazottakat így vagy úgy elmarasztaló konszenzus mögött: hogy Románia lakói végül is milyen államot szeretnének.

Az alábbi elemzés a közszolgákról szóló romániai közösségi médiás beszélgetéseket követi nyomon. A kutatás a Bakamo Social Intelligence módszerével készült, amely a közösségi média nyilvános beszélgetéseit kvalitatív módszerekkel és a Bakamo által fejlesztett Reading Machine technológia segítségével elemzi. Lényege, hogy nem kérdezünk: nem kérdőívekkel vagy interjúkkal szólaltatjuk meg az embereket, hanem „meghallgatjuk” az online beszélgetést, ahogyan az természetesen és spontán módon folyik. Arra vagyunk kíváncsiak, mit mondanak az emberek a közszolgákról, amikor nem egy kutató kérdezi őket.

Az adatokat API-n keresztül, egy közösségimédia-monitorozó platformmal gyűjtöttük a Facebookról, az Instagramról, a TikTokról, a YouTube-ról, az X-ről (korábban Twitter), a Redditről, a Blueskyról és a Tumblrről, valamint blogokról és fórumokról. Az így kapott, 2026 januárja és májusa között közzétett több mint 18 000 bejegyzést kvalitatív elemzéssel dolgoztuk fel: a narratívákat elemzők azonosították. Ezután a Reading Machine jelentés szerint rendezte a teljes adatsort, és ellenőrizte, hogy az elemzők által feltárt narratívák lefedik-e a teljes beszélgetést, vagyis nem maradt-e ki valamilyen fontos tematikus csoport. A szövegben szereplő arányok a teljes adatsor elemzői felügyelet mellett végzett kódolásából származnak. Ezek az online beszélgetésen belüli arányokat mutatják, nem a román állampolgárok véleményére vonatkozó becslések.

A közszféra működéséhez és a közszolgákhoz magukhoz a beszélgetésben résztvevők két, egymást részben fedő megszólalói pozíció felől közelítenek. Az egyik nézőpontból a közalkalmazott az országot (a múlt rendszerbe) visszahúzó erő, sőt, aktívabb megfogalmazásban, fék:

„A protekciós kapcsolatok, az ismeretségek és az összeköttetések rendszere (PCR – Román Kommunista Párt)?! A román közigazgatás akadályozza a polgárok ügyeinek gördülékeny intézését! Fékezi a román emberek jólétét! A közigazgatás reformja, a román köztisztviselők képzése, valamint minden egyes polgár méltóságát biztosító, világos és pontos törvények megalkotása sürgető feladat!”

A másik megközelítés már nem a forgalomirányításból („nod în fluidizarea socială; frână în bunăstarea românilor”) vagy egyéb technikai rendszerekből kölcsönzött nyelven írja le állam és polgár viszonyát, hanem nagyon is testbe ágyazottan:

„A házaink, az autóink a saját kemény munkánk gyümölcsei. Miért kellene adót fizetnünk utánuk? Ezek a mi tulajdonaink, némelyiküket őseinktől örököltük! Miért kell mindenféle adót fizetnünk?! Hogy egy kizsákmányoló, nem hatékony és élősködő állami apparátust tartsunk fenn?! ELÉG VOLT!!”

Ebből a nézőpontból a közalkalmazott nem más, mint az ország népét kizsákmányoló, a lakosság termelőerejét elszívó parazita, aki már nemcsak a jólétük, a vágyott jövőjük elérését akadályozza, hanem a munkával kivívott egzisztenciájukat, sőt a jelenüket is veszélyezteti.

Hogy lettek az ország működését fékező közszolgákból a nemzet élősködői?

„Furcsa, hogy senki sem kérdezi meg tőle, igazolni tudja-e a pénzt a budzsetárfizetéséből, és fizetett-e adót arra az összegre! Egy magánvállalkozót az adóhatóság a falhoz ver egy 30 000-es autó miatt! 🤬🤬”

Akik a közszolgát Románia fejlődésének gátjaként nevezik meg, főképp azt kifogásolják, hogy az állam nem gazdálkodik hatékonyan a pénzével (pl. közalkalmazotti iphone-okra költenek kompetenciafejlesztő programok helyett).

A funkcionáriusok ebben a narratívában lusták, buták, nem alkalmazkodnak a digitális korszak kihívásaihoz, nem kérhetőek számon, felelőtlenek, és hanyagok. Eleve csak azok kapnak állást közszolgaként, akik képtelenek megélni a piacról.

Teljesítmény? Ugyan már! A közszférában nincs mérhető módon elvégzett munka, és emiatt nyilván eredmények sincsenek. Hogy az infrastruktúra, illetve a különféle állami rendszerek szétesnek – az nagyrészt nekik köszönhető. Az így jellemzett, túlméretezett és inkompetens adminisztrációs gépezet „etetésére” ráadásul nincs fedezet, hiszen kölcsönökből történik.

Az itt körvonalazódó megszólalói pozícióban a közszolga felülről – egy vágyott, de közelebbről nem pontosított fejlődési célállomásról nézve értékelődik ki. Az, hogy az utópia és a valóság Romániában nem fedi egymást, a közalkalmazotti réteg hibája. Hiszen ők működtetik az állam gépezetét. Igen, az állam ebben a narratívában leginkább olyan javítható gépezetként tűnik fel, amelyet az optimális működéshez valójában csak hatékonyan kell kalibrálni. A közalkalmazottnak pedig leginkább az róható föl, hogy erre a finomhangolásra minimum képtelenek:

„Olyan köztisztviselők, akik soha, semmiben nem segítenek neked, és önállóan gondolkodni sem képesek, mert az ő elvük a következő: »Mi dolgozunk, mi nem gondolkodunk.«”

A fék-narratívában a hatékonyság a legfőbb kulcsszó. Aki ebből a perspektívából – kissé nem várt módon – a közalkalmazottak védelmére kel, az tünetértékű módon leginkább attól fél, hogy az ő szemében a folyton beharangozott leépítések a teljesítményük okán munkahelyhez jutott tisztviselőket áldoznák be a politikai kinevezettek helyett:

„Önök egy olyan törvényt javasoltak megvitatásra, amely a közszféra hatékonyabbá tételét célozza – a 10%-nyi profi szakember elbocsátását, akik az útjukban állnak. Én viszont kijelentem: nem vagyok hajlandó tovább fizetni a fizetésedet!”

Ha azt mondtuk, hogy a fék-narratívában a közalkalmazottak egy megjavítani való gép alkatrészeiként jelennek meg, akkor a parazita-narratívában megszólaló és közalkalmazott jóval direktebb, mondhatni testibb viszonyának lehetünk tanúi:

„Ember, már számtalanszor leírtam a fórumon, hogy nem érdekel, mennyi adót fizetek a saját munkámmal megkeresett pénzemből, ha ezt a pénzt a társadalom javára, a mi érdekünkben használják fel, vagyis nem lopják el (…) Ez az endemikus korrupció olyan, mint egy rák, amely felemészti az országunkat. Meg kell szabadulnunk tőle, és akkor majd rendbe jövünk – már ha sikerül megszabadulnunk tőle, mert te is látod, hogy a betegség végső stádiumban van, ráadásul bármikor kiújulhat, ha nem vagyunk eléggé éberek.”

Ebben a narratívában a beszélgetés résztvevői többnyire alulnézetből, a hivatalnokok inkompetenciájának kitett pozícióból beszélnek:

„Ki rúg már ki 1 000 000 hivatalnokot? Miattuk éhezünk, idő előtt halnak meg az emberek, mi fizetjük a hatalmas fizetéseiket és az általuk felhalmozott adósságokat…”

Esetükben az állam már nem valami távoli, absztrakt dolog, hanem saját életükre hatással levő nagyon is konkrét entitás. Nem meglepő tehát, hogy megszólalásaik személyesebb hangvételűek, erősebb érintettségükről pedig a bejegyzések száma is tanúskodik: lényegesen több hozzászólás született ebben a narratívában, mint a másikban. Az itt megszólalók az állam fenntartóinak tekintik magukat, akiknek nem mindegy, mi történik a közösbe befizetett pénzükkel. Amíg ők a privát szektor „szorgos hangyáiként” egyszerre dolgoznak saját boldogulásukért és tartják el az államot, addig a közfoglalkoztatottak szép lassan kisajátítják azt, saját hasznukra működtetett egyéni vállalkozásként, PFA-ként kezelve azt.

„A magánszektorban dolgozó hangyák kétszer annyit dolgoznak: egyszer azért, hogy a hátukon eltartsanak egy pofátlan és inkompetens közalkalmazottat, és csak utána dolgoznak saját magukért. A román állam kevesebb haszontalan közalkalmazottal jobban működik, akik csak a bürokráciát növelik és az emberek idegeire mennek.”

Hogy ki melyik narratívához nyúl, az attól is függ, mit árul el magáról a hozzászóló: aki vállalkozóként mutatkozik be, inkább a fék-, aki a magánszférában dolgozó alkalmazottként, inkább a parazita-narratívát használja. Bár a két narratíva eltérő pozícióknak ad hangot, a kritika célpontja nagyrészt ugyanaz. A különbség inkább a hangsúlyokban rejlik: ugyanaz a probléma a két keretben egészen eltérő összefüggéseket tár fel.

Míg felülnézetből a politikai kinevezettek elsősorban a meritokrácia ideáljától való eltérésként, vagyis egy vágyottnak tekintett modell sikertelen megvalósításaként jelennek meg, addig alulról nézve már inkább az válik láthatóvá, hogy a politikailag kinevezett közszolgák a gazdasági-politikai elit szövetségesei – akikkel szemben az átlagpolgár helyzete minimum kiszolgáltatott.

A közszolga közmondásos inkompetenciája a parazita-narratíva keretén belül pedig ingyenélésként kereteződik: mi kell kétszeresen is dolgozzunk, most már nem csak magunkért, hanem helyettük is.

Abból pedig, hogy az egyes közszolgák képtelenek felelősséget vállalni, és semmiért sem kérhetőek számon, a parazita-narratívából kiinduló megszólalók már azt a következtetést vonják le, hogy Románia bukott állam, azaz megszűnt res publicaként, mindannyiunk közös ügyeként működni:

„Az állami tisztviselőnek felelősséggel kell tartoznia: ha hibázol, felelsz érte. És kell egy civil ellenőrző bizottság, nem parlamenti képviselők, mert holló a hollónak nem vájja ki a szemét. Mielőtt az állami tisztviselők különnyugdíjakat és fizetéseket szabnak maguknak, vállalniuk kell a felelősséget is. Nem akarják? Akkor ne üljenek a hivatalukban. Valakinek Amerikából kell jönnie, hogy kivizsgálja egy úgynevezett bukott állam visszaéléseit. Mindenkinek példásan felelnie kellene a harminchat év alatt elkövetett rablásokért. Ezek egyéni vállalkozásként működtetik az országot.”

A teljes adatsor időbeli alakulása azonban egy másik mintázatot is kirajzol: a vizsgált időszakban, januártól májusig, a parazita-narratíva aránya folyamatosan nő. Vagyis a közszolgák parazitizmusát előtérbe állító keret egyelőre nem lép a fék-narratíva helyébe, de egyre inkább háttérbe szorítja. De mi okozza ezt a hangsúlyeltolódást?

Figyelembe kell vennünk, hogy a közszolgákról, illetve a közszolgálat milyenségéről folytatott romániai beszélgetés a jelenleg is zajló társadalmi-politikai válság kontextusában történik. A beszélgetés résztvevői magától értetődőnek tekintik, hogy mind a magán-, mind a közszférában bezárultak a társadalmi mobilitás kapui, így biztos álláshoz (és megélhetéshez) szerintük már leginkább klienteláris hálózatokon keresztül lehet jutni:

„Ilyen a közszféra Romániában.. A nehéz munka a hülyéké, a zsíros állások pártvonalon mennek.. Egész Romániában így van.. És a magánszférában is ugyanez: rokonok, szeretők és egyebek.. a jó állásokban.. nem ott, ahol az ember tönkreteszi a hátát.”

„0 gyerek. Inkább ne legyen, mint hogy olyan rabszolga legyen belőle, mint én. Csináljon gyereket a budzsetár meg a patron: a közszolga ráhagyja a meleg kis budzsetárállását, a cégvezető a pénzügyi birodalmát. Én mit hagyjak rá? Azt a kötelességet, hogy a patronnál robotoljon? Ez elég erkölcstelen.”

A beszélgetésben résztvevők számára nem is annyira evidens, hogy az államnak hogy kellene kezelnie ezt az újabb krízist: ugyanis mind a fék-, mind pedig a parazita-narratíva irányából megszólalók feltűnő szkepticizmussal viszonyulnak az államhoz. Felülnézetből ez abban nyilvánul meg, hogy a közszolgáltatások hatékonyabb működésével kapcsolatos vízió „üres”: vagyis a beszélgetés nem részletezi, hogy mi lenne az iránya, a célja a román állam hatékonyabb működésének. Sokkal inkább az a tendencia figyelhető meg, hogy az erről való gondolkodás a professzionalizált közszolgáknak legyen kiszervezve, amellyel a megszólalók valójában mentesülnének a közös országprojekt elgondolása alól.

Ha a fék-narratívában a jövőkép, azaz a közös, társadalmi vitára bocsátott román országprojekt hiánya tűnik szembe, alulnézetből, a parazita-narratívában az államnak azért kellene „békén hagynia” az állampolgárait, mert valójában már rég felmondta a velük kötött társadalmi szerződést, és minden lépésével kárt okoz nekik. Akik megtestesítik az államot, azok pedig nem mások, mint azok a közalkalmazottak, akik részéről a megszólalók elemi szolidaritáshiányról panaszkodnak: míg ők maguk törekszenek, addig ezek a kivételezettek lazán urizálhatnak.

A luxusközszolga figurája

„Romániában élni – függetlenül attól, hogy van-e munkahelyed vagy nincs – egyre bonyolultabbá vált. Ha nem vagy közalkalmazott vagy különleges nyugdíjban részesülő nyugdíjas, akkor gyakorlatilag nem is élsz, csak kínlódsz azért, hogy valahogy túléld a mindennapokat.”

Ezen a ponton jön be a képbe a speciális vagy luxusközszolga figurája.

Míg a közalkalmazottakról egészen a közelmúltig a közvélemény azt tartotta, hogy elsősorban inkompetensek, az online beszélgetésekben a róluk kialakuló képet már egyre inkább vélt parazitizmusuk határozza meg.

Hogy a luxusközszolga figurája egyértelműen ebbe a regiszterbe illeszkedik, azt az is mutatja, hogy a kiváltságos közszolgákat emlegető hozzászólások 28%-a él a parazita-narratívával, míg a luxusközszolgát nem említők esetében ez az arány csupán 13%. A parazita-narratíva tehát nagyjából kétszer olyan gyakori azokban a bejegyzésekben, amelyek a speciális közszolgáról szólnak.

Nem véletlen, hogy szereplőnk abban a beszélgetésben jelenik meg, amelyben a megszólalók a versenyszférában tapasztalható lehetőségek beszűküléséről, stagnálásról panaszkodnak:

„Ha megengedheti magának, kedves köztisztviselő asszony, akkor semmiről sem mond le a bevásárlókosárból, csak többet fizet. Mi már húst sem engedhetünk meg magunknak... Semmi jóról nem álmodunk...”

Ebben a válságkontextusban sokkal látványosabb egy olyan közalkalmazotti réteg felemelkedése, amely az általános stagnálás, sőt, elszegényedés közepette kitűnik luxuséletmódjával, vagy az átlag felett álló lehetőségekkel:

„Persze! Közalkalmazotti fizetésből vesz magának 30 000 eurós órát! 😂😂😂!; te, honnan van ennek a közalkalmazott szemétládának pénze arra az autóra… lófasz a DNA-nak!!!”

Pláne ha egy olyan csoport tagjaival történik mindez, amelyet az össznépi konszenzus mindeddig igencsak lesajnált, sőt, hülyének nézett. Az még hagyján, hogy „ezek hülyék”, de hogy még jobban is éljenek, miközben én kínlódok?

„Valahányszor véletlenszerűen belenézek a vagyonnyilatkozatokba, felmegy a vérnyomásom: nem tudom, hogy csinálom, de mindig csak olyan szegény tisztviselőket találok, akik kaptak 2–3 örökséget, hogy kimentse őket az éhezésből.”

A beszélgetés ugyanakkor arról is árulkodik, hogy a kiugró gazdagodásoktól eltekintve a közalkalmazottak munkajogi helyzete még mindig stabilabb, mint a versenyszférában dolgozóké. Külön téma a szakszervezeti védőernyő, amely a versenyszférából többnyire hiányzik, ezért több megszólaló a közalkalmazottak sikeres szakszervezeti érdekérvényesítését egyenesen visszaélésként értékeli.

„Érdekes, hogy a budzsetárok megengedhetik maguknak, hogy szakszervezetük legyen, és azt maffiamódszerekkel használják. (…) Ha a szakszervezeteket védő törvény csak a budzsetárokra vonatkozik, akkor ez a törvény diszkriminál: csak politikai manőverekre szolgál, a profitot termelő adófizetők pénzén.”

A versenyszférában tapasztalt bércsökkenés és a munkavállalók számára kedvezőtlen jogszabályi környezet tehát már önmagában is vonzóvá teszi a közalkalmazotti pályát. Mindezt kiegészíti a közfoglalkoztatottak egyes rétegeinek feltűnő gazdagodása, valamint az, hogy ezeket az állásokat egyre inkább kasztszerűen, helyi politikai és egyéb elithálózatokon keresztül töltik be. Ezek magyarázzák, miért éppen a „luxusközszolga” mint jelenség válik a parazita-narratíva gyújtópontjává.

A luxusközszolgáról mint toposzról talán azt a legfontosabb leszögezni, hogy jelentése nem rögzített. Egyszerre utal azokra a közalkalmazottakra, akik politikai konjunktúrának köszönhetően privilégiumokra és vagyonra tettek szert; azokra, akik a magánszektorhoz képest nagyobb munkajogi biztonságot élveznek; közszolgák jól körülhatárolt elitcsoportjára (bírák és ügyészek, a titkosszolgálatok, a hadsereg és a rendőrség munkatársai, a központi államapparátus tagjai); végül mindazokra, akik nagyon magas, úgynevezett „speciális” nyugdíjat kapnak.

„Komolyan? RaBoló olyan intézkedéseket hoz, amilyeneket bárki meghozott volna? Hát nem a luxus-apparátussal kellett volna kezdenie: minisztériumok, parlamenti képviselők, titkosszolgálatok, különnyugdíjak, pártoknak járó támogatások stb.? Nem ott kellett volna vágni, hogy »együtt húzzuk meg a nadrágszíjat«?”

A beszélgetés résztvevői ugyanakkor nagyon is tisztában vannak ezzel a fogalmi kavarodással:

„Összekeversz minden fogalmat. Úgy tűnik, tetszik neked ez a kifejezés, hogy »speciális közszolga«, vagyis azok, akiknek törvényhozói, végrehajtói, mindenféle hatalmuk van... A speciális közszolga olyan közalkalmazott, aki felette áll minden törvénynek, amelyet az alattvalóknak hoztak. Nem feltétlenül csak egy ilyen van, hanem több is, de ugyanazokkal az érdekekkel.”

Hogy mennyire képlékenyek a fogalom határai, azt a beszélgetés csúcspontjai is jól mutatják. Ezeket a romániai közszolgákra vonatkozó, a Brandwatch közösségimédia-monitorozó platformon futtatott lekérdezés segítségével azonosítottuk: a „lux” kulcsszóra szűkített adatsor a 2016–2026 közötti időszak közösségi médiás bejegyzéseit tartalmazza (Facebook, Instagram, TikTok, YouTube, X, Reddit, Bluesky, Tumblr, blogok, fórumok), összesen 3614 elemet.

2023 decemberében hirtelen megugrott a luxusközszolgáról szóló bejegyzések száma: a szokásos havi 20–40 helyett 129 jelent meg. A beszélgetés középpontjában a közszféra magas fizetései és prémiumai álltak. A sajtó ekkor arról írt, hogy az állami cégek a kormány által meghirdetett megszorítások ellenére karácsonyi prémiumokat osztottak. Néhány héttel később a Pénzügyi Felügyelet (ASF) vezetőinek éves prémiumai is nyilvánosságra kerültek, köztük több mint 20 000 eurós összegek.

2026 februárjában a luxusközszolgáról szóló bejegyzések száma (242) minden korábbi csúcsot meghaladott. A hullám egybeesett a Bolojan-kormány február 24-én elfogadott közigazgatási reformjával, amely mintegy 45 600 állás megszüntetését írta elő. A miniszterelnököt ugyanazon az estén egy étteremben látták, egy képviselő születésnapi ünnepségén. Mindez abban az időszakban történt, amikor a lakás- és gépjárműadók az év eleje óta jelentősen megemelkedtek.

A bejegyzésekben visszatér, hogy miközben az emberek egyre nehezebben boldogulnak, és már a saját lakás vagy autó is luxusnak számít, bizonyos közszolgák – a „szinekúrások” – magas jövedelmeket és juttatásokat élveznek, olykor több állami tisztséget halmozva. A hozzászólók a kiváltságok megszüntetését követelik, és azt, hogy a politikusok a tisztelet és a felelősségvállalás gesztusaként a saját fizetésüket csökkentsék. A legutóbbi hullámban viszont már a háziorvosok is „luxusközszolgaként” jelennek meg, akik az állami pénzeket élik fel.

A luxus mellett pedig egyre gyakrabban ott a gyanú: a drága karórák és a luxushelyeken ünneplő politikusok kapcsán rendre felmerül a kérdés, honnan van rá pénzük. A „lux” szót tartalmazó tágabb adatsorban a fényűző életmód visszatérően illegális tevékenységekhez kapcsolódik: kizsákmányolásból épült emberkereskedő-villák, politikusi botrányok, a vámon visszatartott, be nem jelentett karórák. A luxusközszolga figurája tehát olyan szókészletbe illeszkedik, amelyben a luxus gyakran eleve bűncselekményt és korrupciót jelent.

Bár a hozzászólók tudják, hogy a közalkalmazottaknak csak kis része sorolható a „speciális közszolgák” közé, a képlékeny, gyanúval terhelt címke mégis utat nyit a haló-effektusnak: a kiváltságos kevesek gazdagodása az egész közalkalmazotti réteget megbélyegzi. Erre jelenik meg reakcióként azoknak a közalkalmazottaknak és védelmezőiknek a hangja, akik szerint a közszolgák többsége maga is a válság áldozata. Ők amiatt szólalnak meg, mert érzékelésükben egyre erőteljesebb az összes közalkalmazottat érő stigma. Érvelésükben élesen elkülönítik a néhány kiváltságos közszolgát a csendesen szenvedő többségtől. Ez utóbbiak „olyanok, mint mi”: ők tartják működésben az államot, rossz körülmények között, túlterhelten dolgoznak, és munkájukhoz képest keveset keresnek:

„A »patkány«, aki az államnál dolgozik, a feleségem. Ha én dolgoznék ott, már a híradóban látnál, azzal a felirattal: »Egy patkány közalkalmazott kidobta a főnit a hatodik emeletről az ablakon keresztül.« Az uniós forrásokból finanszírozott, munkaórákra vonatkozó elszámolások a főnökök között zajlanak. Ha a lentről jövő »patkánynép« elégedetlenkedni mer, a legjobb esetben is azzal ébredhet, hogy októberben kirúgják. Ha pedig valaki elköveti a »legnagyobb pofátlanságot«, és a főnökét is becécézi egy e-mailben, fegyelmi vétségre hivatkozva kirúgják. A te feleséged mit csinál ma? Az enyémnek például 200 oldalnyi, telefonnal lefényképezett dokumentumot kell szöveggé alakítania, mégpedig olyan formátumban, amely megfelel a SEAP követelményeinek.”

Vagyis ezek az átlagos közszolgák – tanárok, tűzoltók, önkormányzati alkalmazottak – válnak elsődleges elszenvedőivé annak a paradigmaváltásnak, amely a közszolgát már nem csak inkompetens aktatologatóként, hanem egyenesen a társadalomra káros aktorként, parazitaként tartja számon. De a luxusközszolga figurája nem csupán a közszolgálatot végzők megítélésében végbemenő átmenetet jelzi – tágabb értelemben annak veszélyét is hordozza, hogy az állam tevékenységével már amúgy is szkeptikus állampolgárt még jobban elidegeníti az államtól.

Következtetések

„Úgy teszünk, mintha nem vennénk észre, hogy kasztrendszerben élünk: bírák és ügyészek, köztisztviselők, rendőrök, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) munkatársai – mindannyian pofátlanul magas fizetésekkel és juttatásokkal. Most az egyszerű emberek fizetik meg az inkompetencia és a lopás árát. Most is pontosan ugyanaz a helyzet… Köszönjétek meg Orbannak, Cîțunak, Ciucának, Ciolacunak, és miért is ne, Bolojannak is!”

A luxusközszolga alakja, mint láthattuk, tovább mélyíti a közalkalmazotti pályát övező össztársadalmi stigmát. Ha az összes romániai közfoglalkoztatottra rávetül a gazdagodó funkcionárius árnyéka, akkor előbb-utóbb illegitimmé válik közalkalmazotti pozícióból megszólalni, az ország ügyeit illetően véleményt nyilvánítani:

„NULLA tapasztalatod van a versenyszférában, egy budzsetár vagy, semmi több, gyakorlatilag te vagy az utolsó, akinek joga van véleményt nyilvánítani.”

A közszolgák kollektív bűnbakká tétele egyben a hozzájuk kötődő korrupció egyik fontos kiváltó okát is elfedi. Háttérbe szorul ugyanis az a jelenség, hogy a különböző helyi elitcsoportok pozícióik fenntartása érdekében eltérítik a közszolgálat intézményét. Mivel a romló gazdasági környezetben az állami állások (a jóléti állam talán utolsó maradványaként) a stabilitás garanciáivá váltak, lehetőség nyílt arra, hogy az elitek ezekbe a biztonságosnak ítélt pozíciókba menthessék át hatalmukat, de az is innen érthető meg, hogy a közalkalmazotti rendszer egészén belül miért léteznek speciális állások, feudumszerű privilégiumok, szinekúrák:

„Bravó! Irtsák csak ki a naplopókat és a közszférában lévő zsíros állásokat betöltő kiváltságosokat! Szüntessék meg a MAI (Belügyminisztérium), a MAPN (Védelmi Minisztérium), a közigazgatás és a helyi rendőrség nyugdíjasainak nyugdíj és fizetés egyidejű folyósítását! Egy olyan társadalom vagyunk, amelyet megfertőztek ezek a lusták, akiknek csak a kiváltságok kellenek. A magánszektorban vannak még betöltetlen állások, amelyek csak rájuk várnak! 😀”

A luxusközszolga toposza azonban nem csak a közszférára és az állami szektorban foglalkoztatottakra gyakorol negatív hatást:

„A magánszférában a főnök adja a fizetésedet, tesó. Ott nincs olyan, hogy tiltakozol. Szakszervezet sincs, amelyik képviselne. Nem tetszik? Keresel mást. A véleményed alapján közszolgának tűnsz.”

A kiszolgáltatottság itt már nem igazságtalanságként, hanem a piaci lét természetes rendjeként jelenik meg, a védelem igénye pedig gyanús, „budzsetáros” kiváltsággá válik. Így ahelyett, hogy a közszférában jellemzőbb munkavállalói védelem a versenyszférára is kiterjedne, a vita inkább arról szól, hogy a közszféra dolgozóitól is elvegyék megmaradt jogaikat. Ez a lefelé nivellálás ugyanakkor csak a társadalomban tapasztalható elégedetlenség és feszültség további növekedését eredményezné. A közszolga képének átalakulása így végső soron állam és polgárai viszonyát is alakítja.

A beszélgetésben a közszolga alakja helyenként motivikusan összekapcsolódik az államszocialista rendszerrel, illetve annak sokat bírált gyakorlataival. A közszolga alakja, mint a múlt rendszer egyik utolsó „maradványa” egy olyan államfelfogással szembeni tiltakozássá vált, amely – a percepció szerint – polgárai életét egyfelől túlságosan is szabályozni akarja, másrészt jóléti intézkedéseit nem helyezte valós gazdasági alapokra:

„Hogyne vágynának az emberek egy olyan államra, ahol munkát kaptál, még ha semmihez sem értettél is?? Aztán lakást is kaptál, a fizetésed 10%-ának megfelelő törlesztőrészlettel???? Ezzel nehéz vitatkozni... Ma már ez nem megy, mert nincs hol még 5–7 milliót foglalkoztatni az államnál. (…) Akik a kommunizmusról álmodoznak, tudják meg, hogy még álmukban sem lesznek budzsetárok. Addig kapálhatnak majd a főnöknek, amíg bele nem döglenek.”

Ugyanakkor az állam szabályozó képességének hiánya, a piacnak való teljes kitettség sem feltétlenül jelenik meg pozitív konnotációkkal. Az a megszólalói szegmens is, amely a beszélgetés során a közalkalmazotti apparátus radikális csökkentését, egyfajta minimális államot követel, az állam „parazitizmusára” hivatkozva teszi ezt.

Már maga az a tény, hogy képzeletükben megszülethetett a luxusközszolga figurája, azt jelzi, hogy megítélésük szerint az állam az állami költségvetésből élő elitekkel, azaz elsősorban önmagával vállal szolidaritást, mégpedig azok kárára, akik ténylegesen eltartják. Más szóval felrúgta a polgáraival kötött társadalmi szerződést. Szerintük a román állam nem védőernyőt nyújt, hanem maffiaként működik, amelyre egyéni válaszuk a „védelmi pénz”, vagyis az adó fizetésének megtagadása, végső soron pedig a teljes deszolidarizálódás, amelyet a hős vállalkozó figurája testesít meg.

„Tisztviselő te vagy, meg az anyád. Száz százalékig vállalkozó vagyok, soha egyetlen juttatást sem kaptam az államtól. De te el sem hiszed, hogy rajtad kívül vannak másféle emberek is, nem csak olyan szolgák, mint te.”

Az egyéni válaszok mellett hamarosan egy kollektív cselekvési minta is kirajzolódhat, hiszen e megszólalók frusztrációja egyre inkább egybecseng a szélsőjobboldal üzeneteivel:

„Méltóság nélküli parazita, aki a románok pénzén él, és idegen érdekeket szolgál. Az árulásnak van szavatossági ideje. Eljön a nap, amikor Románia felébred, és végleg a történelem szemétdombjára vet titeket! Minden jót!!!”

Az állampolgároktól elvett állam újbóli birtokbavétele esetükben azonban azt jelenti, hogy az állam úgy „a miénk”, hogy közben nem másoké. Így válik a lusta közszolga egyben románellenessé is: henyélésével nem az etnikai értelemben tituláris román nemzet érdekeit szolgálja. Ez az értelmezés pedig a közalkalmazottakkal és az állammal szembeni szkepszist igencsak veszélyes térbe helyezi:

„»Elment a kedvem a munkától«... Te, mint budzsetár, amúgy is megszokásból nincs kedvetek dolgozni. Társadalmi paraziták vagytok mind, ti románellenesek.”

Hogy ez a hang egyelőre nem uralja a beszélgetést, azt a számok is mutatják: a bejegyzéseknek mindössze 4%-a köthető politikailag is a szélsőjobboldalhoz. Ezen a szűk szegmensen belül azonban nagyon jól látszik, hogyan sűrűsödik a közszolgákkal szembeni általános szkepszis konkrét ellenségképpé. E bejegyzések fele továbbra is általában véve a közalkalmazottak ellen irányul, egyharmaduk azonban már név szerint Bolojant és Nicușor Dant veszi célba. Bolojan neve, mint láttuk, a megszorító intézkedések kritikusai között is többször felbukkan; itt azonban ő és az államfő már nem pusztán rossz döntéseket hozó politikusok, hanem annak az „idegen érdekeket szolgáló” államnak a megtestesítői, amelyet az élősködő közszolgák tartanak életben. A lusta közszolgáktól a „románellenes” vezetőkig így egyetlen ív húzódik – és éppen ez az ív teszi lehetővé, hogy a közszolgálattal szembeni elégedetlenség politikailag mozgósíthatóvá váljon.

A közszolgálatról online kommentelő román állampolgárok beszélgetéséből végső soron az a következtetés vonható le, hogy az államnak sokat kellene tennie az őt övező passzivitás és bizalmatlanság leküzdéséért. Ehhez új társadalmi ajánlatra lenne szükség: olyanra, amely a közszolgálat kérdéséből kiindulva úgy nyit széles vitát az ország jövőjéről, hogy közben nem teszi alku tárgyává a társadalmi szolidaritást. A százéves születésnapját nemrég maga mögött hagyó Romániában ez lehetne egy új országprojekt kiindulópontja.

Támogasd a Transtelexet egy kávé árával!

Munkánkkal minden nap magyar közösségeket tartunk képben, teret adunk helyi ügyeknek, és fontos erdélyi történeteket mutatunk be — függetlenül, szabadon. Ahhoz, hogy ezt továbbra is így tehessük, rád is szükségünk van.

Támogatom
Állítsd be a Transtelexet megbízható forrásnak!
Kövess minket Facebookon is!