Legálisnak legális, csak épp nem hozzáférhető az abortusz Romániában

A Filia központ jelentésének célja ezeknek az akadályoknak a dokumentálása, valamint annak bemutatása, hogy a román állam jelenleg mennyiben teljesíti a reproduktív egészségügyi szolgáltatásokhoz való tényleges, biztonságos és diszkriminációmentes hozzáférést.

Az elmúlt években Románia aggasztó példájává vált annak, hogy mekkora különbség lehet a jogi keret és a tényleges hozzáférés között. Az állami kórházakban egyes alapvető szolgáltatások és eljárások hiánya, az egészségügyi személyzet ellátásmegtagadása, valamint a hatékony ellenőrzési és szankcionálási mechanizmusok hiánya olyan helyzetet eredményez, amelyben az abortuszhozzáférést gyakran az anyagi lehetőségek, a társadalmi helyzet és az informális kapcsolatok határozzák meg. Magyarán a sérülékeny társadalmi csoportokat és a perfiréfiára szorultakat hatványozottabban, sőt esetenként aránytalanul nagy mértékben érinti ez a kérdés.

A jelenlegi helyzetet az elmúlt évek jelentős társadalmi változásai is meghatározzák: a reproduktív jogokról szóló közéleti viták polarizálódnak, az abortuszellenes csoportok egyre hangosabbak és diszponáltabbak, így pedig a civil társadalom is egyre határozottabb erőfeszítéseket kénytelen hozni annak érdekében, hogy megvédje az abortuszhoz való hozzáférést mint alapvető egészségügyi ellátást.

A Filia jelentésének célja, hogy naprakész képet adjon a romániai abortuszhoz való hozzáférésről a 2024–2025-ös időszakban, folytatva a Filia központ korábbi, 2019-ben és 2022-ben közzétett elemzéseit. A kutatás bemutatja azokat a legfontosabb intézményi, adminisztratív, gazdasági és társadalmi akadályokat, amelyek megnehezítik ennek az egyébként törvényben biztosított jognak az érvényesítését.

Romániában a kérésre végzett abortusz a terhesség 14. hetéig legális. Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint pedig ha egy állam bizonyos feltételek mellett engedélyezi az abortuszt, olyan jogi és eljárási rendszert kell kialakítania, amely biztosítja a törvényes abortuszhoz való tényleges hozzáférést a gyakorlatban is.

Az országban azonban nincs külön, átfogó abortusztörvény, amely egyértelműen szabályozná, hogy ki, hol, meddig és milyen feltételekkel köteles abortuszt biztosítani. A szabályok több különböző jogszabályból következnek, miközben az sem egyértelmű, hogy az egészségügyi intézményeknek jogi kötelességük-e a kérésre végzett abortusz biztosítása. Emiatt előfordulhat, hogy a nők olyan intézményben igénylik ezt a szolgáltatást, amely nem biztosítja, ráadásul eligazítást sem ad alternatívákra vonatkozóan.

Az orvosok vallási, erkölcsi vagy lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadhatják az abortusz elvégzését, de az új, 2026-tól hatályos deontológiai szabályok szerint ilyenkor tiszteletben kell tartaniuk a beteg jogait, nem veszélyeztethetik az egészségét, és biztosítaniuk kell az ellátás folytonosságát, vagyis másik orvoshoz kell irányítaniuk.

A probléma végső soron az, hogy bár az abortusz törvényes, a román jogrendszer nem biztosít elég egyértelmű garanciát arra, hogy a nők ezt a jogot a gyakorlatban is érvényesíteni tudják. Ez különösen fontos a 14 hetes határidő miatt: ha egy nő több intézményben is elutasítással találkozik, kicsúszhat abból az időszakból, amikor az abortusz kérésre legálisan elvégezhető.

Romániában eddig nem készült átfogó kutatás a társadalom abortuszhoz való viszonyáról, de több korábbi felmérés is vizsgálta a kérdést. Egy 2024-es kutatás szerint a romániai nők 77 százaléka ellenzi az abortusz betiltását, míg 18 százalékuk egyetértett vele; utóbbiak többsége ugyanakkor kivételt tenne, ha a terhesség veszélyezteti az anya életét vagy nemi erőszak következménye.

A kórházak több mint fele ma is visszautasítja a kérésre történő terhességmegszakítást Romániában

A 2013 és 2024 között készült romániai kutatások azt mutatják, hogy az abortusz törvényessége önmagában nem garantálja a tényleges hozzáférést. A FILIA 2019-es kutatásában a megfelelő infrastruktúrával rendelkező 158 állami egészségügyi intézmény közül 51 egyáltalán nem végzett kérésre abortuszt, 36 pedig vallási ünnepek alatt nem biztosította a szolgáltatást. A 2020–2021-es kutatásban 171 megkeresett kórházból csak 59 végzett kérésre abortuszt, miközben a válaszoló kórházakban dolgozó 802 szülész-nőgyógyász közül mindössze 275 végzett ilyen beavatkozást; a megtagadás indokai között vallási, etikai és morális okok is szerepeltek.

A 2024-es kutatás szerint a helyzetet továbbra is jelentős hozzáférési problémák jellemzik: a vizsgált 176 állami intézmény 63,6 százaléka nem végzett abortuszt, az állami és magánintézményeket együtt vizsgálva pedig 57,55 százalék nem biztosította a szolgáltatást.

Ráadásul a szolgáltatást megtagadó kórházak 90 százaléka nem irányította át másik szolgáltatóhoz az abortuszt kérő nőket. A kutatások alapján tehát az abortuszhoz való hozzáférést nemcsak a jogi szabályozás határozza meg, hanem az is, hogy van-e olyan intézmény és orvos, aki ténylegesen elvégzi a beavatkozást, mennyibe kerül, illetve a nő kap-e megfelelő információt és segítséget abban, hogy hol veheti igénybe.

A jogi keret és a gyakorlat között rendszerszintű szakadék húzódik, amelyet több tényező is fenntart:

• az intézmények és kórházak részéről hiányoznak a megfelelő környezetben nyújtott, pontos információk;
• nincs országos irányelv a műtéti abortuszra, amely egységesítené az egészségügyi szolgáltatás biztosításának gyakorlatát;
• a törvény nem szabályozza egyértelműen az abortusz elvégzésének megtagadását;
• emellett pénzügyi, társadalmi és intézményi akadályok, valamint a kérésre végzett abortuszhoz kapcsolódó stigma is nehezíti a hozzáférést.

A kutatás első szakaszában a kutatók 19 kórházat kerestek meg kutatóként bemutatkozva. Már ekkor erős vonakodást tapasztaltak az egészségügyi intézmények részéről, és olyan strukturális akadályok kerültek felszínre, amelyek a későbbi szakaszokban is megjelentek: elavult vagy nem működő honlapok és telefonszámok, a kérdések megválaszolására alkalmas szakemberek hiánya, az osztályok közötti koordináció hiánya, valamint az abortusz tabuként való kezelése, ami hozzájárul az eljárás megbélyegzéséhez.

A szolgáltatást biztosító kórházak köuzött is jelentős különbségek mutatkoztak: 200, illetve 450 lejes árakról, eltérő korlátozásokról és különböző érzéstelenítési lehetőségekről számoltak be. Ez már a kutatás első szakaszában jelezte, hogy országosan nincs egységes gyakorlat.

A második szakaszban a kutatócsoport telefonon 188 kórházat keresett meg. A kutatók egy 25 éves, első terhességét viselő, kilencedik hetes nőként érdeklődtek.

Az eredmények szerint a tényleges hozzáférés rendkívül korlátozott: a kórházak 55,3 százaléka egyértelműen azt válaszolta, hogy nem végez kérésre abortuszt, mindössze 8 százalék erősítette meg, hogy feltételek nélkül elvégzi a beavatkozást, 12,2 százalék pedig csak bizonyos feltételek mellett vállalta – például meghatározott eljárással, napokon vagy időpontokban, illetve bizonyos orvosokkal. További 15,4 százalék egyáltalán nem válaszolt, 3,2 százalékban pedig a telefonáló munkatárs kifejezetten megtagadta az információadást.

A választ adó kórházak 53 százaléka mondta azt, hogy nem végez kérésre abortuszt, és az összes megkeresett kórház közül mindössze 8 százalék kínálta a szolgáltatást feltételek nélkül.

A megtagadás indokát a telefonos megkeresések csaknem felében, 48 százalékában nem közölték: a kórházak semmilyen magyarázatot nem adtak. Ahol válaszoltak, ott az említett indokok között szerepelt a személyes döntés vagy lelkiismereti ok (11,5 százalék), az orvos- vagy erőforráshiány (5,8 százalék), valamint az, hogy a beavatkozást nem téríti meg az országos biztosítórendszer (4,8 százalék). Néhány esetben tévesen azt állították, hogy az abortuszt a törvény vagy a protokoll tiltja.

Azokban a kórházakban, amelyek nem végeztek kérésre abortuszt, a betegeknek adott javaslatok körülbelül egyharmada egy másik településre, további egyharmada pedig magánszolgáltatóhoz irányította volna őket. Ez arra utal, hogy az alapvető egészségügyi szolgáltatáshoz való hozzáférés egyre inkább a magánszektor felé tolódik, ami a páciensek által fizetendő költségekre is hatással van.

A kutatás harmadik szakaszában a kutatók 204 állami kórháznak küldtek hivatalos adatigénylést, és 127 érvényes választ kaptak. 45 kórház nem válaszolt, 26-nak nem volt szülészeti-nőgyógyászati osztálya, hat intézményben pedig nem volt betöltve az adott szakorvosi állás.

A válaszadó kórházak 49,6 százalékában egyetlen orvos sem végzett kérésre abortuszt. Az orvosok által közölt megtagadási okok többsége vallási jellegű volt (41 százalék), illetve lelkiismereti okra hivatkoztak (38 százalék), ezeket követték az eljárással járó kockázatokkal kapcsolatos indokok (10 százalék), valamint logisztikai problémák.

A kórházak 37 százalékának nem volt semmilyen protokollja arra az esetre, ha egy orvos megtagadja az abortusz elvégzését. Mindössze néhány intézmény irányította át ténylegesen a pácienseket másik orvoshoz (10 kórház), illetve másik egészségügyi intézményhez (7 kórház). További három kórház jelezte, hogy rendelkezik megtagadás esetére vonatkozó protokollal, de további részleteket nem közölt.

A válaszadó kórházak 44,8 százaléka, azaz 57 intézmény jelezte, hogy végez kérésre abortuszt, de az alkalmazott módszerek között jelentős különbségek vannak.

• 42 százaléka mind a gyógyszeres, mind a műtéti abortuszt biztosítja,
• 38,6 százalékuk csak műtéti,
• 19,3 százalékuk pedig csak gyógyszeres abortuszt végez.

Az alkalmazott terhességi szakaszra vonatkozó előírások gyakran alacsonyabbak a törvényben vagy az Egészségügyi Világszervezet ajánlásaiban szereplő határoknál: a műtéti abortuszt végző kórházaknak mindössze 32,6 százaléka végez ilyen beavatkozást a 12. hét után is, míg a gyógyszeres abortuszt jellemzően csak a 9. hétig biztosítják. Négy megkérdezett kórház mindkét eljárást mindössze a terhesség hatodik hetéig végzi.

Az árakról továbbra is csak részleges információk állnak rendelkezésre: a kórházak mindössze 35,4 százaléka közölt árat a műtéti, 19,7 százaléka pedig a gyógyszeres abortuszra.

A műtéti abortusz maximális ára 1000 lej, a gyógyszeresé 750 lej volt. Ez jelentős különbséget jelent a magánszektorhoz képest, ahol a költségek akár az 5000 lejt is elérhetik.

Az állami ellátás olcsóbb, de a magánszektor hozzáférhetőbb

Az adatok szerint 2024-hez képest 2025-ben körülbelül 9 százalékkal csökkent az állami egészségügyi intézményekben jelentett abortuszok száma, miközben a magánszektorban 2,2 százalékkal nőtt. Mindez arra utal, hogy az állami egészségügyi szolgáltatások szerepe ezen a területen visszaszorult vagy csökkent.

A kérésre végzett abortuszok 72 százalékát 2025-ben, illetve 70 százalékát 2024-ben magán egészségügyi intézményekben végezték. A magánszektor felé történő elmozdulás magasabb költségeket jelent a páciensek számára, és tovább mélyíti az anyagi lehetőségeik, illetve a különböző régiók között fennálló hozzáférési különbségeket, különösen ott, ahol korlátozott az egészségügyi szolgáltatások kínálata.

Bár a kérésre végzett abortuszt az állami intézményekben is teljes egészében a páciens fizeti, a költségek általában alacsonyabbak, mint a magánszektorban. Ez hozzáférhetőbbé teheti a szolgáltatást az alacsonyabb jövedelmű, támogatói hálózattal nem rendelkező, illetve az információkhoz és egészségügyi szolgáltatásokhoz korlátozottan hozzáférő nők számára. Egy sebészi abortusz például a magánszektorban három-ötször annyiba is kerülhet, mint a közegészségügyi intézményekben.

A kutatás második és harmadik szakaszának összehasonlítása – vagyis a 122 közös kórház esetében – jelentős eltérést mutatott a hivatalos válaszok és egy lehetséges páciens tényleges tapasztalata között. Az 50 kórház közül, amelyek hivatalosan azt állították, hogy végeznek kérésre abortuszt, telefonon mindössze kilenc erősítette ezt meg egyértelműen. Ezzel szemben 16 kórház telefonon azt mondta, hogy nem végez abortuszt, később azonban hivatalos válaszában ennek ellenkezőjét állította.

Hasonló eltérések mutatkoztak a beavatkozás típusában, a terhességi korhatárokban és az árakban is. A megtagadás indoklása is alapvetően különbözött: telefonon az esetek többségében egyáltalán nem adtak magyarázatot, míg a hivatalos válaszokban leggyakrabban a lelkiismereti vagy vallási okokra hivatkoztak.

Ez az eltérés azt mutatja, hogy az abortuszhoz való tényleges hozzáférés nagymértékben attól függ, hogy az adott páciens mennyire képes eligazodni egy átláthatatlan és kiszámíthatatlan rendszerben. Ugyanis az intézmények információi a gyakorlatban sokszor nem jutnak el azokhoz, akik ezt az egészségügyi szolgáltatást szeretnék igénybe venni.

Az intézményi és gazdasági akadályok mellett az abortuszhoz való hozzáférést az is nehezíti, hogy magát a kérésre végzett abortuszt megbélyegzik mint egészségügyi beavatkozást. Az egészségügyi dolgozók hozzáállása – attól kezdve, hogy telefonon nem hajlandók beszélni a témáról, egészen a kutatók által tapasztalt ellenséges hangnemig – azt mutatja, hogy az abortuszt továbbra is tabuként kezelik, annak ellenére, hogy törvényes egészségügyi beavatkozásról van szó.

Ez a hozzáállás növeli a szégyen és a bűntudat érzését azokban a nőkben, akik alapvető információkat próbálnak szerezni, és már azelőtt eltántoríthatja őket az ellátás igénybevételétől, hogy ténylegesen megtagadnák vagy feltételekhez kötnék a szolgáltatást. A szexuális felvilágosítás, a lakossági tájékoztató kampányok és a sérülékeny, veszéleyzetett csoportok számára biztosított ingyenes fogamzásgátlás hiánya közvetlenül visszatükröződik abban, ahogyan az egészségügyi intézmények ezeket a megkereséseket kezelik, és hozzájárul a reproduktív egészséggel kapcsolatos hallgatás kultúrájának fenntartásához.

Ezt az intézményi megbélyegzést tovább erősíti a közbeszéd is, amely az abortusz elfogadhatóságát gyakran csak „szélsőséges” helyzetekre korlátozza, miközben téves információk is megjelennek, és a „születésszám növelésével”, valamint a nők társadalmi és családi „szerepével” kapcsolatban is nyomás nehezedik rájuk.

Ez a polarizáció olyan környezetet alakít ki, amelyben egy törvényes jog érvényesítése nemcsak az egészségügyi szolgáltatás intézményi elérhetőségétől függ, hanem attól is, hogy a nők mennyire képesek eligazodni egy számukra kedvezőtlen társadalmi és közéleti környezetben. Ez a környezet erősítheti a megbélyegzést, nyomást gyakorolhat az egyéni döntésekre, és végső soron visszatarthatja a nőket a terhességmegszakítás igénybevételétől.