Petőfi alkuszik

Petőfi természetesen nem alkuszik, de a cím így ütős. Mert ennek a történetnek ütnie kell. Ha ez sem üt, megtörténhet, hogy végképp elmerülünk a hazugságok mocsarában.

Történetünk 2019-ben kezdődik. Akkor jelentette be Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetője, hogy ő bizony megkeresteti Petőfi Sándor csontjait. A Petőfi Irodalmi Múzeum nevében együttműködési megállapodást írt alá a Honvédelmi Minisztériummal, pontosabban annak Hadtörténeti Intézetével. A feladat: a segesvári csatatér régészeti feltárása.

Demeter Szilárdéknál talán régi térkép lehetett, vagy hirtelen csak elfelejtették, hogy Segesvár és környéke a második világháborút lezáró párizsi békeszerződés óta Románia része. Így hát a magyar hadsereg nehezen fog csak úgy ásatásokat végezni errefelé.

Eltelt hét év, Petőfi pedig ugyanazon az ismeretlen helyen alussza örök álmát. A nagy bejelentést nem követték hozzá mérhető tettek.

Ezzel párhuzamosan elindult a fehéregyházi Petőfi-múzeum felújítása. Sok-sok magyarországi pénzből.

Mivel a csúnya polgárok tavasszal nem választották újra a Nagy Pénzosztó Orbán Viktor kormányát, valamivel azért el kellett számolni. Nosza, Maros megye korifeusai, püspök és elnök júliusra meghirdették a felújított múzeum megnyitását. Meg is hívták Tarr Zoltánt a múzeumavatóra.

Volt ott mosoly, fénykép, koszorú, szomorú zene. Zúgott a muzsika, hajoltak a fejek a kegyelet súlya alatt. Estére pedig már mindenki a Facebookján sütögette a jól sikerült szelfik pecsenyéjét.

A politikusok ismét nagyot tettek a nemzeti érzés megerősítéséért.

Petőfi Sanyi most nagyon boldog lenne.

A júliusi megnyitó után úgy gondoltam, eljött az ideje, hogy magam is megnézzem. Előző este ellenőriztem a nyitvatartást, az útvonalat, azt is, hol lehet parkolni. Reggel, mire odaértem, gyanúsan üres volt minden.

Ajtó zárva.

Két kis papír, román és magyar nyelven:

Felújítás miatt?

Hiszen most újították fel.

Sőt: most adták át.

Mi történt? A megnyitón annyira elhasználták?

Egy kedves bácsi szegődött mellém.

– Keres valamit?
– Igen. A múzeumot.
– Az zárva.
– Mert szombat van?
– Nem. Nem is volt nyitva.

Aztán mutatja:

– Áram sincs bevezetve. Nézze, ott lógnak a kábelek az oszlopon.

Az udvar feltúrva.

Én tovább értetlenkedem:

– De hát láttam a hírekben. Megnyitották.

A bácsi bólint.

– Ja, igen. Itt volt Tarr Zoltán. Neki megmutatták, aztán bezárták. Mondom, áram sincs benne, magyarázza idős eligazítom, aki teljesen jólértesült, mert mint kiderül, ő a helyi gondnok.

Szóval mit is láttunk, vagy mit véltünk látni júliusban?

Azt, hogy megvolt a múzeumavató. Itt voltak a politikusok, egymást verték le, hozták a koszorúkat, hajlongtak, kattogtak fényképezőgépek, hogy elkapják a beszédmondók meghatott mimikáját és nemzeti kegyelettől párás tekintetét. Csak éppen az egész egy nagy átverés volt: a múzeum ugyanis nincs kész.

Ráadásul az úgynevezett átadás után sehol nem kommunikálták hivatalosan, hogy az emlékhely továbbra sem látogatható. A büszke híradások és a közösségi médiás pózolás mögött sunyi hallgatással siklottak át azon az apró szépséghibán, hogy a kapuk csak a szelfik idejére nyíltak meg, és utána rögtön vissza is záródtak, a nagyközönségnek még várnia kell.

De szép mutatvány volt: egyrészt Tarr Zoltánt sikerült egy olyan intézmény avatására elrángatni, amelyet az ünnepség idejére kicsinosítottak, majd ahogy a miniszter kihúzta a lábát, gyorsan visszakerült a lakat, és mindenki ment a dolgára. Másrészt sokan el is hittük, hogy megnyílt, készen van, működik. Hogy az elmúlt két hónapban hány jóhiszemű érdeklődő, Erdélyt járó család vagy Petőfi-tisztelő zarándokolt el ide hiába? Nem tudni. Én most megírom; mások viszont legfeljebb csak dohogva visszaültek a kocsiba, és elkönyvelték az újabb csalódást.

Az ilyen látszatátadók meglehetősen rossz emlékeket ébresztenek. A Ceaușescu-korszak legszebb hagyományait idézik ezek a Patyomkin-ünnepségek: a csillogóra kivikszolt kirakat mögött viszont kong az üresség, és a falból lóg a villanyvezeték. Aligha egy félkész intézmény erőszakolt felavatásával kellett volna politikai tőkét kovácsolni júliusban.

Tarr Zoltánt az RMDSZ felső vezetése és Maros megyei tótumfaktumai átverték. Ő kibírja – elvégre politikus, a szakma része az ilyen kockázat, a koszorúktól sokszor nem látszik a háttér. De mi, egyszerű emberek, akik a múzeumavatás szóból még ma is naivan arra következtetünk, hogy holnaptól be lehet lépni az ajtón: mihez kezdjünk ezzel a pofátlan színjátékkal?

Persze naivitás lenne azt hinni, hogy a mi politikusaink valaha is a makulátlan őszinteség szobrai lettek volna. De az, hogy egy be sem fejezett, áram nélküli épület előtt vágjanak szalagot a kamerák kedvéért, még ebben a mezőnyben is új szint.

A romániai magyar közéletben ugyanis még a legélesebb viták idején is létezett egyfajta íratlan szabály: a közös ügyeinkből és a nemzeti emlékhelyeinkből legalább nem csinálunk nyíltan vásári komédiát. Mára úgy tűnik, ez a minimális szemérem is végleg a múlté.

Magával Petőfivel kérdezem hát a díszletátadás szervezőit:

Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?

(Petőfi Sándor: A szájhősök. Részlet)