„Elődeink segítenek ebben a háborúban” – Az ukrán–orosz frontvonal egy katonai lelkész szemével

Martin Angyalossy (1978, Munkács) görögkatolikus lelkész, 2022-től az Ukrán Fegyveres Erők hadikáplánja. A frontvonalon sorra járja a katonák tartózkodási helyeit, beszélget velük, misézik, gyóntat, lelki útmutatást ad. A katonák bajtársként tekintenek rá. Belső küzdelmeikről, az orosz fogságból hazatérőkről, Ukrajna mentális állapotáról, és Oroszországról beszélgettünk.

„Itthon úgy érzem, szüneteltetem az életem”

Magyarul kérdezek, ő ukránul válaszol. Martin félig magyar, félig ukrán családból származik, bár tökéletesen érti, évek óta nem használja a magyar nyelvet. Találkozásunk idején Kárpátalján tartózkodik, de a katonai parancsnokság szükség esetén bármikor hívhatja. Tegnap Csernyivciben (Ukrajna délnyugati része – a szerk.) volt egy temetésen. A katonák múlt év decemberében estek el, de a testek annyira károsodtak a tűzben, hogy meg kellett várni a DNS-teszt eredményeit, ami fél évnél is több időt jelenthet. „Nagyon hosszú a sor. A szülők mostanáig vártak, hogy eltemessék a gyermeküket. Fiatal srácok, lövészárkot ástak traktorral. Jött a jelzés egy lancetről a légtérben (orosz pilóta nélküli repülőgép és cirkáló lőszer – a szerk.). Kiszálltak a traktorból, de meggondolták magukat, visszaültek, mert biztonságos helyre akarták juttatni a járművet. Mindketten a kabinban voltak, amikor megtörtént a becsapódás”, mondja keserűen. „Amikor a fiúk túl sokat tartózkodnak a frontvonalon, gyakran vesztik el a veszélyérzetüket. Könnyelműek lesznek, hibákat követnek el.”

Az új szabály szerint az egység káplánjának kell a szülők tudomására hozni a haláleseteket. „A bajtársaim általában nem Kárpátaljáról, hanem az ország más részeiről származnak. Ebben az esetben az a katonai vezetőség értesíti a szülőket, amelyik az elesett lakhelyéhez a legközelebb van. Ha egy csapival vagy ungvárival történne, az én feladatom lenne. Előbb-utóbb sajnos ennek is eljön az ideje.” A temetést tartja a legnehezebb feladatnak. „Túl sok a temetés. Olykor egyszerűen kiégsz, belefáradsz. Úgy érzed, már nincs erőd végigkísérni ezeket a fiatal fiúkat az utolsó útjukon.”

Martin az 1. “Lev fejedelem” önálló úthelyreállító dandár és a közvetlen alárendeltségébe tartozó csapi 18. önálló hídépítő zászlóaljon belül szolgál. Ez egy műszaki zászlóalj, a katonák a frontvonal különböző pontjain dolgoznak, gyakran másodpercek alatt, fokozott veszélyben. „Bunkereket, fedezékeket, erősítéseket építenek. Gyorsan kell cselekedniük, előfordul, hogy a fejük fölött időközben megnyílik a front. Néha kérdezik a bajtársak, meg vagyunk bolondulva? Menjetek, fussatok! Ők ülnek a fedezékben, mi pedig építünk.”

Beszélgetésünk idején (július eleje – a szerk.) egységük a donyecki, harkivi és csernyihivi térségre koncentrál. „Megváltozott a hadviselés, már nincsenek hagyományos katonai sátortáborok. A fiúk falvakban élnek, öreg, lakatlan házakban. A tulajdonosok kiadják őket, csak a rezsit kell fizetni, amire a fiúk összedobják a pénzt. Arra is van példa, hogy teljesen ingyen adják nekik. Innen mennek kiküldetésre. Egy házban akár tízen is élhetnek. Házról házra járok. Beszélgetek velük, ha problémáik vannak, megpróbáljuk megoldani. Ha nincsenek, akkor is bekapcsolódom, főzök, segítek fát vágni, olyan nincs, hogy ne legyen valami munka. Imádkozni is szoktunk, mielőtt kimennek frontmunkára, megáldom őket.” Martin együtt él a katonákkal, annyi a különbség, hogy nem viselhet fegyvert. „Régebben a káplánoknak nem volt főállású pozíciójuk a hadseregben. Akik ott voltak, önként szolgáltak. Aztán a hadsereg belátta, szükség van rájuk, és megalkották a hadikápláni pozíciót. A káplánnak katonai rangja van, fizetést kap, katonai szerződést kötnek vele. Nincs semmilyen privilégiuma a bajtársakkal szemben, csak annyiban különbözik tőlük, hogy nincs joga lőni. A káplán legfontosabb feladata, hogy mindig kéznél legyen. Ott kell lennem, ahol szükség van rám.”

Jelenlegi munkabeosztása szerint általában másfél hónapot tölt a frontvonalon, azután másfelet Csapon, a zászlóalj székhelyén. „Állandóan ingázom. Ahogy a transzportnál van depó, úgy a katonaságban is vannak pontok, ahol a zászlóaljak székelnek. Itt látják el az adminisztrációs feladatokat. Sokan vannak ott a régi katonai generációból, akik még nem szabadultak a szovjet gondolkodásmódtól. Ez időnként problémákat eredményez.” Ami a szabadságot illeti, évi harminc nap áll rendelkezésére. Ezt két tizenöt napos időintervallumban szokta kivenni. Mint mondja, ez valójában nem szabadság, az otthoni elmaradt munkákkal telik.

Az egymással ellentétes környezetekhez való alkalmazkodás nem könnyű. „Jobban szeretek a frontvonalon lenni. Ott az puszta egzisztencia lép működésbe. Itt és most vagy, nem? Reggel felébredtél, hála Istennek, hogy felébredtél. Este mindenki él, hála Istennek, megyünk aludni. És ez így megy nap mint nap. Beteljesülést érzel. Az egész napod konkrét értelemmel és létezéssel teljes. A nehézségben, a tragikusabb pillanatokban is ott a teljes értelem. Amikor hazajövök Kárpátaljára, egy egzisztenciális vákuumba kerülök, ami egyfajta depressziós állapotba torkollik. Értelemszerűen Kárpátalján sokkal nyugodtabbak a fiúk. Akármennyire rettenetes, úgy gondolom, háborúban egyszerűbb létezni. A feladataid egyértelműek. Van egy ellenséged. Te védekezel. Rettenetes, de mentális szempontból konkrét célod van, konkrét értelme az életednek. Sok katonától hallottam ezt.”

„Nem igazságos, hogy a katonai toborzók elengednek mert lelkész vagyok”

Martinban kamaszkorában, nagyapja halála után jelent meg a papi hivatás iránti érdeklődés. Tizennyolc évesen felvételizett a teológiai szemináriumra. Olaszországban és Ausztriában tanult. A teológia mellett filozófiába, nyelvészetbe, pszichológiába is belekóstolt.

„Legalább tíz éven keresztül másban kerestem magam. Üzlet, művészet, pedagógia… Sok mindenbe kóstoltam bele, mielőtt visszatértem a papsághoz.” A hosszas külföldi tartózkodás ellenére nem fordult meg a fejében, hogy elhagyja otthonát. „Mindig fontos volt számomra, hogy része legyek egy közösségnek. Külföldön idegen voltam. Itt az élet kicsit rosszabb, de a sajátjaim között vagyok. Vannak, akik könnyen el tudják vágni az otthonhoz kötő köldökzsinórt. Az én köldökzsinórom nagyon erős”, mosolyog.

A papsághoz másfél évvel a teljeskörű háború kitörése előtt tért vissza. Felesége segítette a döntés meghozatalában, akivel a külföldi diákévek során ismerkedtek meg, évek múltán találtak ismét egymásra. Ungváron élnek, felesége nyelvészprofesszor az Ungvári Nemzeti Egyetemen. „Észrevette, hogy a szeminaristákkal találkozva megváltozom. Hogy elemi részem a templom, az emberekkel való kapcsolódás, és ilyenkor szabadabb, határozottabb vagyok. Kissé noszogatott is efelé. Így hát elmentem a püspökhöz, megkérdeztem, nem késtem-e el.”

Ukrajnában a háború 2014 óta tart. Kollektív depressziót tapasztal az országon. Az emberek elfáradtak. Megrendülten emlékszik vissza a tizenkét évvel ezelőtti eseményekre. A kijevi Majdanra már a vérontás után érkezett. „Akkorra már minden füsttel, holttestekkel volt tele, és a halál szagával.”

2022-ben a lakosság jókora része kételkedett abban, hogy az ukránok kitartanak. Nem tagadja, ezzel ő is így volt. „Amikor ‘44-ben bejöttek Kárpátaljára, megkezdődött a papok üldözése. Lágerekbe vitték, meggyilkolták őket. Gondoltam, épp akkor lettem pap, amikor mártírrá válhatok”, mosolyog savanykásan. „Tíz éven keresztül gondolkodtam, erre most jönnek a muszkák. Istennek hála, hogy az ukránok állták az első hullámot, nem engedték őket tovább. Rettenetes lett volna, ha ez nem így történik. A templomba járást megtiltották volna, a templomokat raktárakká, klubokká, kávézókká alakították volna. Nagyon jól tudjuk, és a fiúk is nagyon jól tudják, miért harcolnak. Helyt állt mindenki, mindenki összezárt. Másképp nem sikerült volna, hiszen túl sokan voltak, négyszázezer képzett orosz katona. Az első hullámban körülbelül a felüket ledaráltuk. Az orosz hadsereg nem lesz többé olyan szakképzett, mint az első támadás idején. Ilyen tartalékok felhalmozásához nagyon sok év kell. Jelenleg a mobilizáció után rögtön frontra kerülnek, akárcsak egy futószalagon. Nagyon kevés köztük a tapasztalt, akik pedig megmaradtak, azokat a védekezési pontokon tartják, nem küldik rohamba.” Időközben sok börtöntölteléket verbuváltak az orosz hadseregbe, akik hajlandók mindenféle kegyetlenséget elkövetni, akár a sajátjaikkal szemben is.

„Amikor elkezdődött a háború, veszélyes lett magányosnak lenni. Keresni kezdtem a mentális kapcsolatot az emberekkel. A közösséggel. Így győztem le a félelmemet.” Visszaemlékezik a pánikhelyzetre, a menekültáradatra. A hosszú sorokra a katonai parancsnokságokon. Sokan külföldi munkahelyeikről jöttek haza harcolni. „Nem volt fegyver sem. Kijevben dokumentumok nélkül adták a puskákat az embereknek. Csak felírták a személyid számát, és adták a fegyvert”, emlékszik vissza. „Sokan úgy álltak hozzá, ha ő megy, megyek én is. Eggyé olvadtunk. Egyfajta nemzeti immunitás ez. Ha ez nincs, a muszkák azonnal győznek. Hasonlítunk a muszkákra, ismerjük őket, mert közös bennünk a szovjet gondolkodásmód. Ezért sikerült elhárítanunk az első hullámot. Honnan vett erőt a népünk? Dolgozott bennünk a genetikai emlékezés. Elegünk lett, nem akartuk vissza azt, ami volt. Nagyon sok patrióta ének születik manapság, ez is egy jelensége a háborúnak. Ezek utalnak arra, hogy az elődeink segítenek nekünk ebben a háborúban. Akik elestek. A lemészárolt értelmiség. Az éhínségben elpusztultak. Minden halottunk hozzájárult a genetikai emlékezethez. A muszkák szépen be akartak jönni, már megvolt a parádés egyenruha a győzelmi bevonuláshoz Kijevben. Azt hitték, négy-öt nap alatt elfoglalják, a rendetlenkedőket börtönbe zárják, a saját bábjaikat ültetik mindenhova, és minden úgy lesz, ahogy régen volt.”

A háború első heteiben kelet-ukrajnai menekültekkel foglalkozott, a költözésben, letelepedésben segítette őket. A határon kígyózó hatalmas sorok idején többedmagával meleg ételt vitt a várakozóknak. Bár megtalálta szerepét a háborús mindennapokban, nem hagyta nyugodni az érzés, hogy többet tehetne. Akkor egy Pidpolozzja nevű kis falu lelkésze volt, nem messze az alsóvereckei katonai poszttól. „Állandóan ott álltak a TCK-sok [katonai toborzók – a szerk.], a katonák, a rendőrség. Ellenőrizték az embereket. Látták, lelkész vagyok, ezért mindig ellenőrzés nélkül elengedtek. Úgy éreztem, ez nem igazságos. Miért engednek el csak azért, mert lelkész vagyok? Olyan vagyok, mint mindenki más, talán tudnék többet is tenni a hadseregért. Aztán az egyik lelkészünk felkeresett egy megüresedett hadikápláni pozíció kapcsán. Kifejezetten görögkatolikus lelkészt akartak. Kérdezte, vállalnám-e. Gondolkodás nélkül elfogadtam.”

Kelet-Ukrajna előtt mindenkitől elbúcsúzott. „Azt hittem, nem fogok visszatérni. Mint a sírra, magamra tettem a keresztet, ne legyen min aggódni”, nevet. „Első kiutazásom Kupjanszkba volt, a harkivi térségbe. Akkoriban elég forró volt ott a helyzet. Felrobbant egy autó a srácainkkal. Hála Istennek életben maradtak, de súlyosan megsebesültek. Különböző kórházakban helyezték el őket az evakuálók, egyenként kerestem meg őket. Olyan falvakban töltöttem az éjszakát, ahol állandó volt a KAB-ok (szovjet, majd orosz gyártmányú irányított légibomba – a szerk.) becsapódásának zaja. Nem aludtam, úgy remegett minden. A srácok persze mélyen aludtak. Akkor még nem értettem, hogyan lehetséges ez…”

„Jöjjön velünk, és indulunk!”

Egy háborúban úton lenni a legveszélyesebb. Martin félelme idővel megszelídült. Úgy gondolja, aki nem fogadja el az állandó haláltudatot, annak nincs keresnivalója a fronton. „Ott nincs helye szélsőségeknek. Egyik szélsőség: pánikszerűen félni a haláltól. Másik: egyáltalán nem félni a haláltól. Mindig az arany középútra van szükség.”

Kész bárhol, bármilyen körülmények között misét tartani. Egy hordozható bőröndben tartja a liturgiához szükséges kegytárgyakat. „Szoktam mondani, ez a bőrönd az én templomom. Garázsban, erdő közepén, szobában vagy szoba nélkül, akárhol levezetem a liturgiát”, mondja, és megmutatja a szentmise legfontosabb kellékét, az antimenziont [hordozható vászonkendő, a bizánci szertartásban a szentmise kelléke, hordozható oltárnak is nevezik – a szerk.].

Egy alkalommal két olyan katonához hívta a parancsnok, akik nem voltak hajlandók kimenni a frontvonalra. „Olyan pozícióra küldték őket, ahol korábban meghaltak a bajtársak. Féltek. Odamentem, mondtam, nyugodjatok meg, Isten veletek van, imádkozom értetek”, meséli nevetve. „Erre ők: könnyű mondani, hogy ne féljünk. Jöjjön velünk, akkor indulunk! Ho-hó, torpantam meg. Akkor most cselekedni kell. Nem mondom, hogy az elején nem rémültem meg. Aztán belegondoltam: kéznél lenni, amikor szükség van rám. Ez a feladatom, erre szerződtem. Tudtam, hova megyek, tudtam, mi vár rám. Azt mondtam, rendben, fiúk, indulhatunk.”

Egy kommunista időkbeli teherszállító autón utaztak. „Beültettek a kabinba, ők a teherautó platóján voltak. A mi fiaink nem vesznek részt hadi cselekményekben, mint a gyalogság, vagy más brigádok. Ők építik a bunkereket, erősítik a pozíciókat, és így tovább. Néha viszont nagyon közel vannak a frontvonalhoz, mindössze egy kilométerre. Ma már nem kifejezetten hagyományos a háború. Többnyire nem automata fegyverekkel, géppuskákkal, tankokkal harcolnak, hanem drónokkal. A hagyományos háborúban elbújhatsz valamilyen fedezékbe, de itt, ha egy drón lebeg a fejed fölött, nincs menekvés. Egy dolog menthet meg: ha előbb veszed észre, mint ő téged. Meghallod a hangját, vagy a detektoron észleled a közeledését. Nagyon aktuális műszer a vizuális detektor. Vannak típusok, melyeken egy kicsi képernyőn láthatod, amit az ellenséges drón lát. Megláthatod rajta például magadat is. Ha észreveszed magadat, akkor neked annyi. Voltak nálunk detektorok, azokat figyeltük. Vettem a sisakom, az arcomra helyeztem, ha neadj’ Isten történik valami, tudjanak azonosítani. Tele voltam adrenalinnal.”

Azóta többször előfordult, hogy elkísérte a katonákat. Ez azonban nem mindennapos. “Vannak, akik szerint csak probléma lennék. Ha megsebesülök, nekik kell kihúzniuk.”

“Milyen lelki problémákkal küzdenek a hadseregben a katonák?”

„Többnyire családi, otthoni gondokkal. Nehezen bírják az elszakadást. A fiatal, nőtlen fiúknak a lányokkal vannak gondjaik. Talán várják őket haza, talán nem. Előfordult, hogy valaki öngyilkos lett, mert elhagyták. Hadifogság vagy fizikai problémák esetén a nők pénzt kapnak utánuk. Megesik, hogy ezt saját céljaikra használják. Volt, aki lelépett a szeretőjével. A fiúkat még hallomásból is megviselik az ilyen esetek.”

Más egységeknél nagy problémát jelent az alkohol. "Nagy baj az alkoholizmus. Avatároknak nevezik őket, mert kékek [az ukrán szlengben szinyáknak is nevezik az ittas embert, ami kék foltot jelent – a szerk.]. Az avatárokat nem szeretik. Megesett, hogy odakötözték őket valamihez, és melléjük tettek egy táblát, melyre azt írták: részeges. Veszélyesek. Van, hogy megisszák a magukét, aztán másnaposan lefekszenek egy fa alá a frontvonalon. Nemcsak a saját életüket sodorják veszélybe, hanem a bajtársakét is.” Vannak, akik eleve alkoholistaként vannak mobilizálva, mások lelki problémákat igyekeznek enyhíteni vele. A boltokban törvény tiltja a katonák szesszel való kiszolgálását, de megtalálják a módját az ital becsempészésének. „Itthon számos ellenőrzési pont van, de a frontvonalon sokkal kisebb a kontroll. Sajnos megesett, hogy valaki öngyilkosságot követett el, úgy lerészegedett. Felettese nem engedte el szabadságra. Úgy döntött, megbünteti. Ráírta egy papírra, hogy halálának oka a parancsnok. A parancsnoknak aztán lett elég baja lett ebből! El kell mondjam, sok minden függ tőlük. Megfújatják veled a szondát, ha kimutatja, akkor a fizetésed 80 %-át levonják. Volt, akitől annyit levontak már, hogy lakást vehetett volna belőle!”, kacag. „Mondom, Ivánku, megérte neked meghúzni azt az üveget húszezer hrivnyáért? Milyen drága bort ihattál volna abból a pénzből, te pedig vettél egy csekuskát (kis laposüveg vodka – a szerk.), és elszálltál!”

Gyakran a parancsnokok hívják problémás esetekhez. Külön említi a lakosság köréből kikerült mobilizáltakat, akik különböző módszerekkel igyekeznek megtagadni a frontszolgálatot. „Vannak, akik tüntetnek, nem hajlandók egyenruhát húzni, és sportruhában járkálnak. Egyszer azt mondja az egyik, ő magyar, nem érti, mit beszélünk. Akkor magyarul szóltam hozzá. Erre elfordította a fejét, azt mondja, nem hall semmit”, meséli mosolyogva. „Káplánként igyekszem segíteni nekik, tudtukra adni, hogy számíthatnak rám. A mozgósítottak a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből jönnek, vannak köztük vezetők, igazgatók, mindenféle emberek, nem tudhatod, kivel beszélsz. A sorkatonák még szinte gyerekek, velük könnyebb, de a felnőtt embereket nehéz kezelni. Sok a fiatal parancsnok, a mozgósítottak olykor az apjuk lehetnének. Próbálj meg neki mondani valamit! »Mi van, te taknyos, te fogsz itt nekem pofázni? Hordd el magad!« – és hasonlók. Megszegik a szabályokat. Gyakoriak a konfliktusok.”

A parancsnokok és a katonák közötti eldurvuló ellentétekbe időnként közvetítői szerepben lép közbe. „A srácok már azzal fenyegetőztek, megvárják valahol, meglesik, és lelövik. Megpróbáltam közvetítő lenni, és valahogy eljuttatni a parancsnokokhoz – anélkül persze, hogy neveket említettem volna –, hogy vannak elégedetlenségek, talán nem kellene ennyire szigorúnak lenni, egy kicsit több megértéssel kellene hozzáállni a srácokhoz.”

Felidéz egy nem mindennapos történetet is, amikor egy transznemű személyhez hívták. „Biológiailag férfi, de már hormonális kezelés alatt állt, elkezdtek nőni a mellei, vékonyka, akárcsak egy nő. A haját kontyban hordja. Az első egység, ahova került, majdnem az öngyilkosságba hajszolta. Ezután került hozzánk. Szuicid állapotban volt. A parancsnok és a pszichológus hívtak, mondták, van itt egy problémás. Elkezdtem vele beszélgetni. Nagyon nagy fájdalmat láttam benne. Átengedtem magamon azt, amivel küzd. Elértem, hogy saját szobát és fürdőszobát kapjon, legyen privát tere. Szerencsére a parancsnok toleráns volt, azonnal intézkedtek. Mondtam, ez az ember az öngyilkosság szélén áll. Volt már öngyilkosság a csapatunkban, nincs szükségetek még egyre. Teremtsünk neki olyan körülményeket, amelyek segítenek kivezetni őt ebből az állapotból. Mára nagy felelősségű adminisztratív munkát lát el az egységben. A bajtársaknak mindig elmondom előzetesen, hogy van egy ilyen emberünk, kérlek titeket, ne bántsátok, ne gúnyoljátok. fogadjátok őt el olyannak, amilyen. Hála Istennek nagyon jó, tevékeny ember, a fiúk nyugodtan dolgoznak vele, már észre sem veszik, hogy bármiben különbözne tőlük.”

A káplánok mellett pszichológusok is dolgoznak a Harctéri Stresszellenőrző Csoport (ГКБС – a szerk.) keretében. Vannak alkalmak, amikor közösen járják az egységet, azonban ezt nem kifejezetten kedveli. „Másak a módszereink, más a megközelítésünk a problémához. Őszintén szólva a fiúk legtöbbje allergiás a pszichológusokra. Nincs türelmük a kérdőívekhez, amiket kitöltetnek velük, sem az interjúkhoz. Vannak jó és tapasztalt pszichológusok, ők általában magánpraxisban dolgoznak. Legtöbbjük viszont azért jön, mert kötelezik őket arra, hogy bizonyos időt eltöltsenek a frontvonalon. Érződik, ha szívből jön a segítség, és az is, ha csak formalitás. A fiúk olykor szívesebben jönnek el gyónni, ahol könnyebben megnyílnak.”

“Erősebb vagy gyengébb az emberek hite a háborúban?”

Aki hitt, az a háborúban sem veszti el a hitét. Olyan viszont előfordul, hogy valaki a háborúban kezd el hinni. Egy-egy forró, életveszélyes szituáció után az ember az egész életére vonatkozóan fogalmaz meg kérdéseket. Ilyenkor gyakran fordulnak Isten felé. Szokás mondani, a háborúban nincsenek ateisták.

“Történt olyasmi az elmúlt négy év alatt, amit isteni beavatkozásnak tud be?”

Olyan igen, ami a keresztény nézőpontból annak minősülhet. Például amikor utaztak a kisbusszal, és a tetőről leesett az a speciális fém védőháló, amivel dolgoztak. Mivel elég nehéz, mind a nyolc ember kiszállt a járműből, hogy visszahozzák. Abban a pillanatban, amikor kiszálltak, becsapódott egy PTUR, egy páncéltörő rakéta. A buhanka, a bobik (szovjet-orosz UAZ-452 kisbusz – a szerk.) egyszerűen molekuláira hullott. Én ebben isteni beavatkozást látok. Vagy amikor negyven srác utazott egy katonai teherautón, és három gerany (a sahed-típusú drón orosz változata – a szerk.) csapódott be a környéken. Annyi történt, hogy a jármű napellenzője kicsit megégett. Vagy hogy 2022-ben az ukrán hadsereg visszaverte az orosz támadás első hullámát. Mondhatjuk ezekre, hogy szerencsés véletlenek, hogy így alakult, de én személy szerint Isten kezét látom ezekben. Sok ilyen történik. A kérdés, meglátjuk-e benne a csodát. A szemléletünktől, lelkünktől függ, miként tekintünk rájuk.

„Létezik anti-élet is”

Martin gyakran vesz részt frissen toborzottak alapkiképzésén. Az újoncok első találkozása a fegyverrel félelmetes. Ezeken az alkalmakon ő veszi kezébe először a fegyvert, mutatja meg nekik, hogyan kell vele lőni. „Pszichológiailag könnyebb nekik ezután. A fronton nincs fegyverem, nincs jogom hozzá, viszont tudni akartam, hogyan kell vele bánni, ha neadj’Isten történik valami.”

A jelenlegi szabályok szerint elesne lelkészi hivatásától, ha használná a fegyvert, még ha az önvédelemből történne is. „Talán szükséges lenne mentességet adni bizonyos esetekben, például amikor a lelkésznek meg kell védenie magát, vagy a bajtársait. Ezek a fiúk bíznak bennem. Bármi megtörténhet. Egy pillanat, amikor tőlem függhet valaki élete. Vajon tehetek ilyenkor kivételt? Képtelen lennék tétlenül állni csak azért, mert a káplánnak tiltva van.”

A „ne ölj” parancsolat érvényéről sok vita folyik a vallási felekezetek berkeiben. Vannak olyanok, akik keresztény mivoltukra hivatkozva tagadnák meg a frontszolgálatot. „Ne ölj. A háborúban viszont ölnek. Bizonyos szempontból ez kényelmes azok számára, akik nem akarnak harcolni. A parancsolat egyértelműnek tűnhet: nem ölhetsz. Ez az a parancsolat, amely az élet védelmére szólít fel, akár a saját életed árán is. Ha egy másik élet a halál okává válhat, egy ártatlan élet halálának okává, amely nem képes magát megvédeni, akkor fel vagyunk szólítva ennek az életnek megvédésére, megtartására. Meglátásom szerint létezik anti-élet is. Élet, amely ölésre hivatott. Weiss (Edoardo Weiss olasz pszichoanalitikus – a szerk.) beszélt a libidóról és a destrudóról, utóbbit nevezhetjük thanatosznak is. Ösztön, mely az az élet elvétele felé levitál, szemben az alkotással, teremtéssel. A háború körülményei között különösen abszurdan hangozhat, de amit teszünk, az az életért való harc. Az életnek le kell győznie a halált. Másképp egyszerűen megállhatnánk, mondhatnánk, nyugodtan öljetek meg, menjetek, ahova akartok, romboljatok szét mindent. A katonák, akik a frontvonalon vannak, és tűrnek, a »ne ölj« parancsnak tesznek eleget. Hogy kicsit a humor oldaláról közelítsük meg, két lelkész ismerősöm között egyszer kialakult egy vita a parancsolatról. »Én? Nem veszek a kezembe fegyvert, még a halál torkában sem, soha, soha az életben«, mondta az egyik. Erre a másik: »Rendben. Ha valaki fegyverrel a feleséged és gyerekeid életére tör, akkor mit csinálsz?« »Kihívom a rendőrséget!«, hangzott a válasz. »A rendőrségnek van fegyvere, nemde?« »Úgy ám, ők ölhetnek a fegyverükkel.« »Mi az, valaki más hátán szeretnél feljutni a mennyek országába?«”, meséli nevetve Martin. „Amikor nem kell fegyvert vennem a kezembe, az a földi mennyek országa, a kegyelem állapota. Akkor már dolgozik a parancsolat. De amíg ez nincs így, addig mindent meg kell tegyünk, hogy a parancsolat érvénybe lépjen. Ehhez sajnos fegyver kell.”

Akarva-akaratlanul felmerül a kérdés, ennek fényében lelkészként hogyan ítéli meg a frontszolgálatot megtagadókat. „Hiszem, hogy félni nem bűn. Természetes reakció. Ha félek, elbújok. Gyerekként is kitaláltunk egy mumust, és elbújtunk előle. De különböző módokon lehet csatlakozni ehhez a küzdelemhez. Bármilyen háborúról, bármilyen országról legyen szó, voltak, akik elbújtak a mobilizáció elől. A kérdés, mennyire tudja az ember legyőzni a félelmét. Az emberek azt hiszik, ha a hadseregbe kerülnek, másnap meghalnak. Nem ítélem el őket, de egy-két konkrét szituációt tekintve bizonytalanság fog el. Például ott vannak azok az aranyifjak, akik a diszkókban ittasan táncolnak orosz zenére, vagy az utcákon járó kigyúrt sportemberek, akiken érződik a színtiszta nemtörődömség.”

Az utcán történő rajtakapásszerű toborzásokról rossz véleménnyel van, miként a katonák is. Másrészt azonban a hadseregnek valamilyen módon újoncokat kell toboroznia, tekintve, hogy sokan több behívó kézhezvétele után sem jelennek meg a katonai parancsnokságon. „Azoknak a fiatal és egészséges fiúknak, akik önként vonultak hadba a háború elején, már vége. Kimerültek, vagy egyszerűen már nincsenek. Most azoknak jött el az ideje, akik nem akarnak harcolni, és ők vannak többen. Vannak, akik ellenkeznek, de a toborzás után megbékülnek a helyzettel. És vannak azok, akik meglátják a TCK-t, pánikba esnek, verekednek, aztán mindezt a járókelők videóra veszik, és ez úgy néz ki, ahogy. Én személy szerint nem nyúlnék azokhoz, akik így reagálnak.” Azok iránt, akik ötödik éve bujkálnak, gyakran nagyobb aggodalmat érez. A bezártság negatív hatással van az emberekre, számtalan család esik szét a helyzetből fakadó idegállapot miatt. „Sokan közülük – még a saját családomban is van ilyen – ötödik éve ülnek otthon. Jó, ha van udvarod, és a kertben tudsz valamit csinálni. De lakásban ülni az emeleten, néhány négyzetméteren rettenetes.”

A helyi lakosságban uralkodó fokozott idegállapot mellett azt is lényeges megjegyezni, hogy a lakosság tulajdonképpen kicserélődött Kárpátalján. Számtalan helyi vándorolt el, akiknek helyére kelet-ukrajnai menekültek telepedtek. Ők mentalitásukban, beszélt nyelvükben, és gyakran anyagi helyzetükben is különböznek a helyiektől. „Sokan azt az életformát, működést folytatják, amelyben éltek: halmozni, halmozni, halmozni. A mi embereinknek ez olykor agresszív. Viszont vannak olyanok is, akik dolgoznak azon, hogy megváltozzon a világszemléletük, látásmódjuk.” Martin gyülekezetében is megfordulnak menekültek, meglepő módon többségük nem a pravoszláv templomot látogatja, hanem a görögkatolikust. „A pravoszláv szertartást Putyinnal asszociálják. Nagy részük nehezen tér át az ukrán nyelvre, és orosz ajkú marad, mégis az ukrán nyelvű közegben keres védelmet. Építettem az udvaromban egy egyszobás házikót, jelenleg harkivi menekültek élnek benne. Érezhetően nehéz áttérniük az ukrán nyelvre, de nagyon igyekeznek. A feleségem dolgozik egy lingvisztikai kutatáson, melynek tárgya, hogy a béke megmutatkozhat-e nyelvi szinten, a nyelv mentes tud-e maradni az agressziótól. Interjúzik menekültekkel is. Gyakran kap olyan válaszokat, miszerint be kellene tiltani az orosz nyelvet. Számomra elképesztő, hogy még ők maguk sem tudtak teljesen áttérni az ukránra, mégis az orosz nyelv betiltása mellett foglalnak állást. Nem félnek a muszkáktól, értik, hogy nincs alternatíva. Ezzel szemben ott vannak azok, akik a muszkákat várják. Ők a gyógyíthatatlanok. Nem tudom, mi kell történjen, hogy lássák az igazságot.”

Az orosz szellemi hagyomány tiltólistára kerülésével csak bizonyos mértékig ért egyet, a klasszikusokra nem terjesztené ki. „Semmit sem ellenzek, ha klasszikusokról van szó, de meg kell értsük, hogy bármilyen szobor szimbóluma lehet Oroszország kulturális terjeszkedésének, jelenlétének. Ezek egyfajta markerek, ezekkel jelzik, hogy ez már az én területem, ide már én teszem ki a zászlómat, címeremet, a költőim, festőim, hőseim szobrait. Az impérium így jelöli meg a területét. Ha meg akarsz szabadulni a koloniális múlttól, akkor ki kell tenned a saját markereidet, jelezve, hogy ez már a te területed, nem az övé.”

Kárpátalján a háború a légiriadókban és az általános félelemérzetben testesül meg. A városok főterén halott katonák portréi mellett haladnak el a járókelők.

“Helyes együtt élni a halál állandó látványával?”

“Jelenleg ez a valóságunk. Nem helyes háborúban egy teljesen más világon élni. Itt és most kell élnünk. Megélnünk, min megy át a népünk, nemzetünk. Nagyon nehéz, de nincs más lehetőség. Ki kell tenni azokat fényképeket, hogy megértsük, mi az ára. Ez egy árcédula a történelem polcán. Tudod, amikor ajándékozunk, le szoktuk kaparni az árcédulát, de ha egy gyerekről van szó, olykor nem árt tudnia az ajándék árát. Hogy értékelje, min kellett keresztülmenniük érte a szülőknek. Ha ez a generáció nem érti meg, milyen áron lett ez az ország, ez a szabadság, akkor az fog történni, ami az előző generációval. Könnyen elvesztették, mert nem értékelték. Még most is sokan vannak – Európában is –, akik Európa-szkeptikusak. Mire jó az, minek kell az, kérdezik. Európa elgyengült, úgy hozzászokott az európa-civilizált élethez. Csak most kezdi megérteni, milyen könnyű elveszíteni ezt. Úgy gondolom, Ukrajna ezzel a küzdelemmel kissé Európa defibrillátora is volt. Van, amit nem veszel meg pénzen. Ez pedig az, hogy kézbe veszed a fegyvert, és kész vagy meghalni. A NATO meggyengült, szinte nem is létezik. Újra kell építeni, egész mentalitásában, és felkészülni a harcra.”

„Itt örökre a pokolban létezel”

Az orosz fogságot megjárt katonák elbeszélik, mi van az orosz térfélen. „Egységünkből tizenöten voltak fogságban. Az orosz börtönök rettenetesek. Arra kényszerítették őket, járjanak négykézláb, ugassanak, mint a kutya. Láncra kötötték őket. Három perc alatt kellett elfogyasztaniuk a tűzforró ételt. Sebesre égette a szájukat. Ha nem sikerült megenni három perc alatt, verték őket. De bármit teszel, csak vernek. Vannak, akik a háború kezdete óta börtönben voltak. Egyikük mesélte, bizonyos idő után a tudatuk kialakított valamifajta immunitást, és tréfára fordította a folytonos megalázást. Tudták, mi vár rájuk, de így megtévesztették az oroszokat, megőrizve emberi méltóságukat. Az erőszakot is szinte viccként fogták fel. Így védték magukat a megőrüléstől. De sajnos sokuknak összetört a pszichéje.”

Martin szerint hatalmas kihívást fog jelenteni ezeknek az embereknek a visszailleszkedése a családi életbe és társadalomba. Rendszeresen látogatja őket a pszichiátrián, pizzát visz nekik, olykor sétálnak a kertben. Legtöbbjüknek csak arra van szükségük, hogy meghallgassa őket. Kiemeli az Életem Fája Alapítvány tevékenységének fontosságát, ők sérült veteránoknak szerveznek terápiás foglalkozásokat.

„Nézem őket, és arra gondolok: inkább élj kéz és láb nélkül, minthogy itt legyen problémád” – mutat a fejére. „Innen nem lehet hazaérkezni, itt örökre a pokolban létezel. Olyan dolgokról beszélnek, hogy olykor éjszaka nem tudok elaludni. Az egyik elmondta, ahogy a bajtársával futott a tüzérségi tűz elől, és a társának levitte a robbanás a fejét. Hirtelen az jutott eszébe, amikor gyerekkorában a nagyapja tanította tyúkot vágni. Nagyon megijedt, amikor látta elvérezni az állatot. Nagyapja megnyugtatta, nincs semmi baj, ennek így kell lennie. Úgy nézett a bajtársára, mint arra a tyúkra: ennek így kell lennie. Valószínűleg ezzel védte a tudata a történtektől”, meséli keserűen.

Számos program szerveződik az orosz börtönöket megjárt katonák rehabilitációjára. Martin szerint fontos lenne, ha ezekre a hadifoglyok párjai is elmehetnének, mert ők is szenvedői az elmúlt éveknek. „Ugyanolyan sérültek, mint a szabadultak. Nagyon ritka, ha a börtönben akad egy humánusabb felügyelő, aki ír például egy sms-t a fogoly nevében, értesítve a hozzátartozót, hogy itt a férjed, fiad, testvéred. A legtöbben azt sem tudják, él-e még a szerettük. Az évek múlásával lassan belenyugszol, hogy talán nem fog hazajönni. Volt, hogy már eltemették a férjet, már kapták utána a hadi kifizetést – mert fizetnek a családnak az elesett után –, amikor az illető hazajött a fogságból.”

“Ön szerint mit él meg ilyen esetben a hozzátartozó?”

“Ez egy csoda, egy feltámadás. Megtörténnek az első ölelések, csókok, rendben, de külön történet, hogy ezután hogyan fognak együtt élni. Türelem, rengeteg türelem kell. Ezekkel az emberekkel nagyon nehéz együtt élni. Megesik, hogy állandóan idegesek, ordítanak álmukban. Kiabálhatnak, agresszívak. Azt kell mondjam, az asszonyoknak ezután következik a legnagyobb megpróbáltatás.”

Martin rendszeresen látogatja a hozzátartozókat, de telefonon is beszél velük. Nem ritka, hogy a katonák családtagjai is jelentkeznek a hadseregbe. Esetükben a tűrő- és alkalmazkodóképesség a legfontosabb kérdés, ezen áll vagy bukik a család megmaradása. „Az emberek különbözőek. Vannak katonák, akik megértik, hogy nehéz velük, és lehetőségeket keresnek a rehabilitációra. Mások azt mondják, szenvedtem, küzdöttem érted, a családért eleget, most te tűrj engem! A feleség néha bűntudatot érez, és tűr. Vannak, akik hozzászoknak, együtt tudnak élni vele. Mások nem, és ez hatással van az egészségükre, lelki állapotukra. Az ilyen családok nagyon gyakran szétesnek.”

Megesik, hogy Martinnak ösztönöznie kell az érintettet, menjen el szanatóriumba, kórházba. „Gyakran nem ismerik fel a problémát. Vannak, akik alkohollal igyekeznek enyhíteni. Volt egy esetem, egy katona felkeresett, segítsek. Már rehabilitációs központot, finanszírozást is találtam az illetőnek, Odesszából jött egészen Ungvárig [kb 1024 km – a szerk.], onnan utaztunk Drohobicsra [Lviv megye, Ungvárról kb 216 km – a szerk.]. Egy keresztény rehabilitációs központ a természet közepén, a személyzet széleskörű munkatapasztalattal rendelkezik, katonákkal, PTSD-vel is foglalkoznak. Elvittem oda, hagytam beszélgetni az orvosokkal, körbe is vezették. Már éppen haza akartam indulni, amikor látom, rohan utánam. Mondja, vigyem magammal, ő nem marad itt, mert nem engedik, hogy dohányozzon”, meséli Martin. „Az orvosok megtiltották, hiszen vannak, akiket függőséggel kezelnek. Mondom neki, hát neked egy cigaretta többet ér, mint a családod jóléte? Kértél, segítsek, erre visszatáncolsz?”

Ha valaha véget ér a háború, Ukrajnának az építkezés mellett hatalmas szüksége lesz a pszichológusokra, mentálhigiénés szakemberekre, lelkészekre. Nemcsak a lerombolt városokat, falvakat kell majd lábra állítani, hanem a megnyomorított életeket is.

„Lopják a vécéket”

“Menni vagy maradni? Mit mond annak, aki ebben kéri a tanácsát?”

“Senkinek sem mondom, hogy szökjön külföldre. Szerintem ez bűncselekmény. Nem kényszeríthetek senkit arra, hogy a kötelezettségét teljesítse. Ideális esetben azt szeretném, ha az emberek megértenék a kötelességüket. Nem azt mondom, hogy most mindenkinek el kell mennie a lövészárokba. Többféleképpen lehet segíteni. Önkénteskedni, adományozni, pénzt gyűjteni.”

“Tudni, hogy az országban nagy a korrupció.”

“A háború elején különösen nagy volt a korrupció, kivásárolhattad magad. De már egyre nehezebb, mert a rendszer ellenőrzöttebb, szigorúbb, és az ezzel járó büntetések is. Régebben meg lehetett egyezni a parancsnokkal arról is, hogy valaki fizetség fejében messzebb kerüljön a frontvonaltól. Több esetre fény derült, néhányan ülnek is. Legutóbb elfogtak egy parancsnokot, aki külön noteszben vezette, ki mennyit adott. Magával vitte a zsebében mindenhova! Az emberek igyekeznek mindent elrendezni, rákérdeznek, nem oldhatnánk-e meg valahogy a dolgot. Aztán a másik úgy van vele, miért ne keressek egy kis pénzt? Vannak botrányok, és ez demotiválja a katonákat. Ez zsákmányolás, emberi véren való gazdagodás. Háború idején különösen szigorúan kell venni.”

A hadseregen belül működik egy forródrót, amelyen jelenteni lehet a problémákat, legyen az korrupció, rossz körülmény, erőszak, vagy valamilyen kifizetés elmaradása. „Ha kegyetlenséget, valamilyen jogi problémát, visszaélést tapasztalsz, telefonálhatsz. Egyik ismerősöm nem kapott »harci cselekményekben résztvevő« státuszt, ami különböző szociális kedvezményekre jogosít. Többször is beadta, de mindig félrepakolták az ügyet. Miután felhívta a forróvonalat, már másképp beszéltek vele. Szóval működik.”

“Vannak orosz ismerősei?”

„Voltak”, válaszolja némi hezitálás után. „A feleségemnek vannak rokonai, akik annak idején kiköltöztek Oroszországba. Emlékszem, amikor elkezdődött a háború, a feleségem írta, csináljatok valamit, menjetek ki az utcára, hogy ne pusztítsanak el minket. Azt válaszolták, elnézést, nem tudunk mit tenni, nyugodjatok meg, felszabadítanak titeket, és minden rendben lesz. Valamilyen szörnyű kompromisszumot hozhattak a lelkiismeretükkel. Valószínűleg könnyebb volt megalkotni azt a színtiszta illúziót, hogy eljönnek felszabadítani minket gyorsacskán, felszabadítanak a nácik, a fasiszták uralma alól. Minden rendben lesz, és az ő katonácskáik(itt orosz nyelvre vált – a szerk.) a legjobbak, a legbecsületesebbek, nem lőnek agyon Bucsában és Izjumban senkit. Hát én voltam Izjumban, láttam azt az erdőt. Egy vagy két hónapot volt megszállás alatt, amíg a mieink fel nem szabadították. Abban az erdőben nagyjából két-háromszáz sír van. Egyszerűen agyonlőtték az embereket. Sima feljelentés alapján, talán mert Ukrajna-pártiak voltak vagy bármi másért. Átutaztunk lerombolt falvakon, láttunk kereszteket udvarokban is. Az embereknek nem volt választásuk, ott temették el a halottaikat az udvarokon, utcákon, tereken, ahol tudták.

„Sosem hittem, hogy az oroszok ilyen szörnyűek. A történelemből tudtam, de azt hittem, azok más idők voltak. A nyugatiasokkal nincs baj, de akik az ország mélyén élnek, azok vérszomjasak, beveszik a propagandát. Az elfoglalt településeken lopják a vécéket és mosógépeket. Hogyan lehet egy vécét ellopni? Számunkra ez bámulatos és vad. Ezek nem legendák. Az embereik létminimum alatt élnek ott. Abszurd, hogy a pénzt imperialista ambíciókra, játékokra égetik el. Több százezer emberük halt meg, nem beszélve a mieinkről. És miért? Hogy az agresszor a többmilliós négyzetkilométeréhez csatoljon még valamennyit. De valójában nem ez kell neki, hanem a játék. Hogy harccal szerezzen meg valamit, és ezzel büszkélkedjen. Tarkóba lőnek, megölnek bárkit gond nélkül. Miért? Mert megtehetem! Az erő jogán”, mondja oroszul.

Felidézi egyik ismerőse szavait: „Azt mondja, talán be vannak lőve valamilyen droggal, mert az egyiknek leszakadt a lába térdből, ő meg ment tovább a csontjain! Mondja, nem tudja hogyan kaszálja őket, mert a pszichéje már nem bírja. Úgy mennek előre, mint a zombik. Mintha hiányozna belőlük az önvédelmi ösztön.”

Úgy véli, a háború kimenetelét a technológia fogja eldönteni, az fog nyerni, aki technológiailag fejlettebb lesz. A diplomáciai úton történő megegyezésre semmilyen esélyt nem lát. „Ez nem az az eset. Bárkivel működhet, de nem Putyinnal. Vannak romantikusok, akik szerint Putyinnal le lehet ülni az asztalhoz, elbeszélgetni, megegyezni, ígérgetni ezt-azt, és akkor minden rendben lesz”, mondja kissé ironikusan. „Privatizálták az ukrán történelmet, elpusztították az ukrán intelligenciát, és akik nem ruszifikálódtak, azt lelőtték, vagy lágerekbe zárták. Miért? Hogy eltűntessék a bűncselekmény nyomait, és megalkossák azt a történelmet, ami nekik megfelelő. Az az ember annyira arrogáns, annyira elvakult, hogy csakis erővel lehet megmutatni, nincs igaza. Ebből ért. Megkötni a kezét, hogy lássa, már nincs hova mennie. Akkor talán, talán elmegy a tárgyalásokra. Már ha életben lesz még. Sokan látják már az oroszok között is, hogy ez csak háború a háború kedvéért, aminek nincsenek releváns okai.”

“Az egyház maga a megbocsátás. Meg lehet mindezt bocsátani?”

“Valószínűleg igen, de nem biztos, hogy az elengedés megtörténik. Vádolhatók emiatt azok az emberek, akik átélték a szörnyűségeket? Lembergben rakétatámadás ért egy tömbházat. Egy családból a férfi maradt életben, a feleség a három gyerekkel meghalt a romok alatt. Ez az ember meg tud valaha bocsátani? Nem tudom. Könnyű mondani, nehéz megtenni.” Leghamarabb talán azokkal lehet beszélni, akik külföldre mentek, onnan támogatják Ukrajnát a háborúban. „Minden attól függ, az oroszok belátják-e, mit tettek. Akik azt ordították, gyilkoljátok meg az összes ukránt, nem hiszem, hogy akarják a kapcsolatok helyreállítását.”

“Mit érezne, ha valaki azt mondaná, véget ért a háború?”

“Nem tudom. Azt hiszem, örömöt. És sajnálatot azok miatt, akik meghaltak. Főleg a fiatal fiúkért, akik nem tudtak családot sem alapítani. Nagyon sok gyerek halt meg. Ők állították meg az első napokban az orkokat. Orkoknak nevezzük őket, mert ez tényleg olyan, mint Mordor, Sauron szemével.”

Lassan éjfél lesz.

„Értékeljék a szabadságot”, mondja. „Azt, hogy nyugalomban olvashatják ezt az interjút, hogy szabadon nyilváníthatnak véleményt. Mi az egész civilizált világot védjük. A civilizációt, ahol a szabadság és az emberi jogok eszméi uralkodnak. Európának most van lehetősége az igazi értékekről fontos leckét venni. A szívük mélyén olykor mondjanak köszönetet azoknak, akik ezt már nem tudják elolvasni.”