Erdélyi magyar média: közpénzből tartják fenn a lojális pártsajtót, a függetlenek adományokból próbálnak túlélni

Az Átlátszó Erdély nem zár be, de a több mint tíz éve működő oknyomozó portál a következő időszakban kisebb kapacitással, részmunkaidős és projektalapú munkával működik tovább. A beszélgetés meghívottjai Sipos Zoltán, az Átlátszó Erdély alapító-főszerkesztője és Parászka Boróka újságíró voltak. A téma eredetileg az volt, hogy mi történik az Átlátszó Erdéllyel, miért került bajba a portál, és milyen túlélési lehetőségei vannak egy kisebbségi közegben működő oknyomozó szerkesztőségnek. A közönség hozzászólásai azonban hamar elvitték a beszélgetést a Communitas Alapítvány sajtótámogatásai, az RMDSZ közpénzkezelése, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) és a szakmai szolidaritás hiánya felé.

Sipos Zoltán már az elején elmondta, hogy az Átlátszó Erdély nem szűnik meg. Azonban ha a csapat egy része félállásban dolgozik tovább, a többiek pedig projektalapú szerződéssel folytatják, az a gyakorlatban kevesebb cikket jelenthet, de a főszerkesztő reméli, a cikkek minőségén nem fog érződni a változás.

Blogként indult, a Neptun-sztorival vált láthatóvá

Sipos Zoltán felidézte, hogy az Átlátszó Erdély elindítása nem előre megtervezett intézményépítési projekt volt. A magyarországi Átlátszónál dolgozott, ott tanulta a tényfeltárás alapjait, és Bodoky Tamás, az Átlátszó alapítója többször mondta neki, hogy meg kellene csinálni az erdélyi változatot. Sipos azonban tartott ettől, mert nem találta magát vállalkozó alkatnak.

Ahhoz, hogy végül mégis létrejött az Átlátszó Erdély, hozzájárult az is, hogy miután Sipos elment a Transindextől, nem tudott újságíróként elhelyezkedni Erdélyben. Azt mondta, tíz-tizenöt év online újságírói tapasztalattal, többéves főszerkesztői múlttal sem talált állást, pedig szakmai kifogást nem fogalmaztak meg vele szemben.

„Úgyhogy egyenes út vezetett az Átlátszó Erdélyhez.” A portál kezdetben blogként működött, Siposnak nagyjából hat hónapra elegendő pénzügyi tartaléka volt, közben más, nem a szakmájához kötődő munkákat is elvállalt, és mellette vitte az Átlátszó Erdélyt. Az első támogatás kétezer euró volt, amelyet a magyarországi Átlátszó adott indulótőkeként.

Az első nagyobb ügy a Neptun-sztori volt, az RMDSZ kilencvenes évekbeli, titkos neptuni tárgyalásainak története. Sipos szerint a témáról addigra már kiadott egy könyvet Borbély Zsolt Attila, de ő nem a korábbi publicisztikákat akarta újramelegíteni. Keresgélni kezdett, és rövid idő után megtalálta a Princeton Egyetem könyvtárában a Project on Ethnic Relations dokumentumait, köztük a Neptun-sztorihoz kapcsolódó mappákat. A kérdés ezután az lett, hogyan lehet hazahozni Princetonból ezeket az iratokat.

Az Átlátszó Erdély végül ezzel az anyaggal indult el igazán, a szerkesztőség pedig fokozatosan bővült. Szabó Tünde az első alkalmazottak között volt, és ő volt az első önkéntes is.

„Kijött a Neptun-sztori első epizódja, és ráírtam Sipire, hogy ez iszonyat jó sztori, de van néhány vesszőhiba és helyesírási hiba, kellene egy korrektor. Oké, fizetni nem tudok, de ha önkéntesen csinálod, akkor gyere” – ezt válaszolta Sipos Zoltán, mesélte Szabó Tünde a közönségnek. „Azóta pedig együtt dolgozunk.”

Sipos arról is beszélt, hogy az Átlátszó Erdély indulásakor gyakorlatilag nem volt pénzügyi terve. Bölcsészként soha nem gondolta volna, hogy ügyvezető, menedzser, pályázatíró és szervezetfenntartó lesz valamikor. A finanszírozás kérdésében a fordulópontot a Soros Alapítvány médiaprogramja jelentette. Sipos felidézte, hogy éppen a piacon volt, amikor felhívták és közölték vele, hogy megítéltek az Átlátszó Erdélynek 25 ezer dollárt. „Nekem ez akkor teljesen más dimenziónak tűnt” – mondta, de később derült ki számára, hogy egy szerkesztőség működtetése milyen és mekkora költségekkel jár.

A támogatás mellett képzéseket is kaptak költségvetésről, elszámolásról, adózásról, szervezeti működésről. Sipos szerint idővel kiderült, hogy viszonylag jól tud nemzetközi pályázatokat írni, és az is segített, hogy az Átlátszó Erdély különleges helyzetben dolgozott: magyar nyelvű oknyomozó műhelyként egy kisebbségi közösségben. Tíz éven át járt Bukarestbe, Budapestre és külföldi fórumokra kapcsolatokat építeni, és volt néhány év, amikor a portál relatív anyagi biztonságban tudott működni.

A sajtó szétbombázása és ellehetetlenítése

Parászka Boróka a beszélgetésen az erdélyi magyar sajtó tágabb történeti helyzetéről indított. A 2010-es évek elején, és az azt megelőző pár évben fogant meg az Orbán-féle illiberális politika, és szerinte akkor éreztek rá arra, milyen kontrollt lehet gyakorolni a sajtó fölött. Hozzátette: ez eleinte Erdélyben rémületesnek tűnt, még az RMDSZ-es Progress Alapítvány akkori vezetője, Nagy Zoltán (aki azóta az Iskola és az Eurotrans Alapítványokat vezeti, a Progress Alapítványt pedig felesége, Nagy Debreczeni Hajnal vette át – szerk. megj.) is azt fogalmazta meg egy személyes beszélgetésben, hogy ijesztő, ami történik.

„Akkor, amikor megnyerte a Fidesz választásokat, felhívott Nagy Zoltán, akitől én többször kértem, akkor interjút, és valamiért úgy érezte, nekem kell elmondania, hogy mennyire rettenetes és agresszív ez az új Fidesz-nómenklatúra, és hogy mennyire tartanak tőle. Innen indult az RMDSZ, és innen jutottunk oda, ahova jutottunk” – mesélte az újságíró, amiről szerinte egyre gyakrabban fog beszélni a következő időkben.

Parászka szerint ez volt a sajtó fölötti kontroll ízének megkóstolása. A kirúgatások, szerkesztőségek „szétbombázása”, alkalmazások ellehetetlenítése, és később az újságírók elleni személyes támadások intézményes folytatása nem egy-egy ember ellen irányult, hanem egy folyamat része volt. Innen indult az a felismerés is a civil szférában, a nagyobb alapítványoknál, majd később az Európai Unióban, hogy a támadás alatt álló sajtót támogatni kell, különben az európai demokrácia olyan károkat szenved, amelyeket nehezen lehet helyrehozni. Ekkor alakultak ki azok az alapok, fórumok és pályázati rendszerek, amelyek elértek az Átlátszó Erdélyhez is – tette hozzá Parászka Boróka.

Szakmai pályájáról azt mondta, számára fontos felismerés volt, hogy az újságírónak specializálódnia kell. „Azt a fajta sajtót, amit Erdélyben mi pályánk elején megtanultunk – ez a kórussajtó, hogy van egy szerkesztőség, és mindenki foglalkozik mindenkivel, aztán feláll a kórus, és elénekli, hogy mi történik velünk nap mint nap –, azt egy másik műfajban kell működtetni, és ebben kell megkeresnünk a műfajunkat, a hangunkat és a tudásunkat.”

Parászka Boróka a 2015-ös menekültválság után krízisövezetekben is dolgozott, nemzetközi konzorciumokba került, majd a Magyar Narancson és a Jelen Hetilapon keresztül jutott el a HVG-hez. A HVG-nél több európai szerkesztőséget összefogó projektekben dolgozik, köztük a PULSE nevű együttműködésben, ahol azt tanulják, hogyan lehet erőforrásokat, információkat és szerkesztési logikákat megosztani, és európai témákban európai sajtónyelven gondolkodni.

És ha már HVG, az előfizetéses modelljéről azt mondta: ez biztosítja a lap szakmai függetlenségét és identitását, de még egy tízmilliós országban is nehezen fenntartható. Nem biztos benne, hogy az egymilliós erdélyi magyar közösségben ugyanilyen modell építhető. A szlovákiai Napunk példáját ellenpontként említette, de hozzátette: ott más típusú és tudatosabb közeg áll a lap mögött.

Elérés van, támogatás nem mindig

Az Átlátszó Erdély támogatási felhívása után Sipos Zoltán szerint elindult egy szolidaritási hullám. Kaptak támogatásokat Magyarországról és az erdélyi magyar közösségből is, ami pedig különösen meglepő volt, hogy román újságírók és influenszerek is megkeresték őket, megosztották a felhívásukat, biztatták őket. Mi több, már román állandó támogatóik is vannak.

Ez azonban nem oldotta meg a problémát. Sipos azt mondta, valamivel optimistább, mint a felhívás közzétételekor volt, de az év végéig tartó hiányt nem fedezték a támogatások.

A nagyobb kérdés szerinte az, hogy milyen típusú témák tudnak valódi támogatottságot hozni.

A polarizált társadalomban a tovább polarizáló ügyek elérést és nézettséget generálnak, de nem feltétlenül hoznak támogatásokat. Az adományozás akkor mozdul meg, amikor olyan történetet írnak meg, amelyről sokan érzik azt: ezt el kellett mondani. Ilyenkor olyan emberek is melléjük állnak, akik egyébként nem olvasnak független sajtót, vagy eleve bizalmatlanok azzal szemben. Ilyen ügy volt például a nagybányai történelemtanár szexuális abúzusait feltáró cikk.

Parászka Boróka szerint azonban a mérlegelésnél kezdődik el az (ön)cenzúra: nem lehet csak az előzetes elvárásoknak írni, mivel egy idő után megfelelési kényszer alakul ki. Ez a probléma azzal a reneszánsszal is, amit az utóbbi években élt át a magyarországi és az erdélyi politikai sajtó: a politikai válság idején sokan úgy érezték, hogy a független sajtó az utolsó védővonal, a tartalmak iránt különösen megnőtt az érdeklődés. Ebből nőtt ki több adományokra épülő médiaprojekt is, köztük a Partizán sikere is idesorolható. De ha a politikai feszültségek lecsillapodnak, átalakulnak, ez a finanszírozási modell is meginoghat.

Különösen nehéz helyzetet jelentenek a bántalmazási ügyek, Parászka Boróka szerint azokban az esetekben egyszerűen nem lehet mérlegelni, és azon gondolkodni, hogy kinek fog tetszeni egy anyag és kinek nem. A bántalmazási ügyek visszatérő forgatókönyve az szokott lenni, hogy a közösség a bántalmazó oldalára áll, mert sokszor egy tekintélyes, ismert, „rendes emberként” számon tartott szereplőről van szó. A nagybányai eset ez alól kivételt képez, mert ott szerinte megfordult a közhangulat, de az osonós Fazekas Misi-ügyet már sokkal megosztóbbnak nevezte.

Sipos Zoltán szerint cenzúráról szó se lenne az Átlátszó Erdélynél, eddig sem volt.

RMDSZ, perek és Communitas: mihez kezdjen a független sajtó a közpénzzel?

Az Átlátszó Erdély az utóbbi időben mintha kevesebb klasszikus RMDSZ-es feltáró anyagot közölt volna – vetette fel Vig Emese, a beszélgetés moderátora. Sipos szerint nincs ilyenről szó: azt mondta, két végrehajtás is folyamatban van az RMDSZ-szel szemben, miután közérdekű adatigénylési pereket nyertek. Emellett nemrég jelent meg az Iskola Alapítvány ingatlanügyeiről szóló cikkük is.

Ironikusan hozzátette: tavaly RMDSZ-pénz is megjelent az Átlátszó Erdély költségvetésében, mert az egyik végrehajtás eredményeként a bíróság ötezer eurót ítélt meg nekik, és ezt az RMDSZ ki is fizette.

Innen jutott a beszélgetés a Communitas Alapítványhoz. Sipos elmondta, hogy az Átlátszó Erdély pályázott a Communitas sajtótámogatására.

„A tágabb kontextus az, hogy ez a nehéz válság, amelyben vagyunk, arra kényszerített, hogy jobban átgondoljam, milyen erőforrásaink vannak. Mi az, amihez hozzá lehetne nyúlni? A Communitasnak van sajtótámogatásra szakosodott testülete, és én úgy gondolom, hogy mi egyszerűen nem tehetjük meg, hogy nem figyelünk arra: léteznek közpénzforrások. Miért ne pályáznánk?” – vázolta fel a helyzetet Sipos Zoltán.

Úgy látja, nem lehet egyszerűen otthagyni ezeket a forrásokat azoknak, akik eddig is hozzáfértek. Pályázni kell, majd számon kell kérni a döntések indoklását, a pontozási módszertant, az átláthatóságot. Szerinte a probléma részben az, hogy a független szereplők sokszor nem mennek oda, nem adnak be pályázatot, nem törik rá az ajtót az intézményekre, nem küldenek ügyvédi felszólítást.

A közönségben Cseke Péter ezzel kapcsolatban felidézte korábbi cikkét a Communitas sajtótámogatásairól. Azt mondta, több évre visszamenőleg vizsgálta, hogyan csökkent a sajtóra elkülönített összeg az RMDSZ által kezelt teljes kerethez képest.

A Communitas sajtószaktestületéről azt mondta: formálisan lehet függetlennek látszó szervezet, de a szaktestület élén az RMDSZ ügyvezető elnöke áll. Cseke szerint az elmúlt években adatolható módon néhány lap kapta arányaiban a nagy támogatásokat, köztük a marosvásárhelyi Népújság és a Brassói Lapok. Utóbbiról azt mondta: szerinte régóta nehezen nevezhető valódi sajtóterméknek. Úgy látja, a Communitas sajtószaktestülete az RMDSZ számára kifizetőhelyként működik.

A vita egyik fontos pontja az volt, hogy vajon elfogadhat-e egy független szerkesztőség pénzt egy jogilag és etikailag kifogásolhatónak tartott testülettől. A közönségből elhangzott: ha az Átlátszó Erdély szemmel látható támogatást kap, akkor azzal legitimálja a rendszert és ő is a részét fogja képezni.

„Én ezt egy kicsit máshonnan látom. Szerintem rengeteg erőforrás van ebben a közösségben, amit nem használunk. Ott hagyjuk, hogy osszák ki ezt a pénzt maguknak, mert mi nem akarjuk bevállalni a konfliktusokat. Szerintem ez nincs rendben. Láttunk már arra példát, hogy ha elég nagy nyomást gyakorlunk, akkor történnek dolgok. Amikor elkezdtem firtatni az RMDSZ pénzügyeit, és azon gondolkodtam, hogy be is fogom perelni őket, ugyanez volt: tényleg azt hiszed, hogy találsz valami kifogásolhatót az RMDSZ-ben? Eltelt öt-hat év, lehet, hogy több, és most a végrehajtásnál tartunk. Ezeket a történeteket valakinek el kell kezdenie” – fejtette ki Sipos Zoltán.

„Az Átlátszó nem értelmiségi luxus kellene legyen”

Parászka Boróka tágabb kritikát fogalmazott meg az erdélyi magyar sajtóról. Szerinte kényszerhelyzetben van az RMDSZ, de ugyanúgy kényszerhelyzetben van a sajtó is hatalmi ágként, tartalomgyártóként, de műfaji, tematikai és nyelvi szempontból is bajban van. Úgy látja, előbb ezeket a problémákat kellene felismerni, és csak utána lehetne érdemben beszélni a finanszírozásról.

„Én például azt látom, hogy tematikailag az Átlátszó Erdély az egyik leggazdagabb tényfeltáró műhely. Nem a tartalomkészítési képességével van baj, hanem azzal, hogy ezek a történetek mennyire jutnak be a közbeszédbe. Amikor azt látom, hogy egy-egy átlátszós poszt hol, hogyan van hivatkozva, milyen reakciókat vált ki, mennyire kerül be a köztudatba, akkor azt mondom: méltatlan a helyzet. Fontos, jól megírt történetek nem jutnak el a szélesebb közönséghez. Nem létezhet, hogy az Átlátszó Erdély értelmiségi luxus, egy kis bélyegsarok, holott lehetne egy hegyeket megmozgató erő is. Nem gondolom, hogy ez Sipi vagy a szerkesztőség hibája. Ez a sajtóról való gondolkodás hibája. Egy másik korszakban szocializálódtunk, tanultuk meg ezt a szakmát, és nem vettük fel a ritmust” – mondta Parászka Boróka.

Belépni az újságírók egyesületébe, vagy távol maradni?

Sipos a Communitas-pályázat mellett egy másik gesztust is tett: ugyanazon a napon beiratkozott a Magyar Újságírók Romániai Egyesületébe (MÚRE) is.

A beszélgetésen elhangzott, a MÚRE elméletileg az összes romániai magyar újságírót képviselő szakmai egyesület, de a független újságírók nagy része kívülről kritizálja. Az etikai bizottság döntései vagy a testület elmaradt döntései sokszor megmagyarázhatatlanok, és gyakran nem világos, miért nem állnak ki újságírók mellett.

A kérdés az volt: eljött-e az idő, amikor nem kívülről kellene bírálni, hanem belülről megpróbálni változtatni rajta.

Parászka Boróka azt mondta, amíg nem lát garanciát arra, hogy jogszerűen és szakszerűen működő testületbe lép be, addig nem adja hozzá a nevét. Felidézte, hogy évek óta levelezik a MÚRE-val egy évek óta tartó zaklatási ügy miatt, de a szervezet részéről „késsel vágható csendet” tapasztal.

Sipos azonban azt mondta: meg kell próbálni. Úgy látja, hogy az a nemzetközi figyelem, amely eddig Orbán Viktor, a magyarországi helyzet és a civil szféra miatt a régióra irányult, el fog párologni. Lesznek más válságok, más kihívások, ezért az erdélyi magyar független sajtónak meg kell tanulnia a rendelkezésére álló eszközöket maximálisan kihasználni.

Parászka viszont azt mondta, a civil bátorság korábban kezdődik: ott, hogy a kollégák kiállnak-e egymás mellett, ha valakit intézményesen ellehetetlenítenek.

Szerinte az elmúlt tíz évben egy kezén meg tudja számolni, hány kolléga hívta fel, ajánlott segítséget vagy állt ki mellette nyilvánosan. Ha ez civil szinten nem működik, szerinte az sem fog működni, hogy néhányan belépnek az egyesületbe. Azt is hozzátette, hogy alapvető módszertani és etikai hiányosságok vannak az erdélyi magyar újságírói közegben is, és hiányzik a szakmai szolidaritás.

A blokk lezárásaként Vig Emese úgy fogalmazott: útkereszteződésnél van a független sajtó. Nem találták meg azt a finanszírozási modellt, amely biztosítja a túlélést, és azt a szolidaritási modellt sem, amelyben a szerkesztőségek és újságírók támaszkodni tudnának egymásra. Közben független sajtósként sokan ugyanazokért a témákért, elérésekért és támogatókért küzdenek, miközben más szereplők számottevő politikai forrásokból működhetnek. Példaként az Erdélyi Médiatér Egyesületet említette, amelynek a választások előtt kétmilliárd forintot utaltak, és ennek akár tíz százaléka is bőven fedezné az erdélyi független sajtótermékek kiadásait, azonban a magyar adófizetők pénzéből származó csillagászati összeg a szokásos úton az Erdélyi Médiatér Egyesülethez lett becsatornázva. A lényeg: hogy míg elméletileg milliárdok érkeznek Erdélybe sajtótámogatásra, ez tulajdonképpen nem a nyilvánosság sokszínűségét vagy a minőségi újságírás fennmaradását szolgálja, hanem egy politikailag lojális médiarendszer fenntartását. Eközben a független szerkesztőségek néhány ezer eurókért, pályázatokért és olvasói támogatásokért küzdenek, gyakran hónapról hónapra próbálva biztosítani a működésüket.

Kiss Anna, a Miközöd YouTube-csatorna alapítója azt is hozzátette, hogy egyáltalán nem világos, végül mennyit fognak ténylegesen sajtóra költeni az összegből, és menyi lesz a szokásos módszerekkel visszacsorgatott összeg.

Az adó 3,5 százalékának etikai kérdése

A beszélgetés egy pontján Parászka Boróka a civil szervezeteknek felajánlható 3,5 százalék ügyét etikai kérdésként vetette fel. Szerinte az erdélyi magyar sajtónak ki kell mondania: nem lehet kizárólag abban gondolkodni, hogyan szerzi meg a civil szervezeteknek szánt pénzeket. Úgy fogalmazott, ha a sajtó ugyanazért a 3,5 százalékért versenyez daganatos gyerekeket segítő alapítványokkal vagy roma gyerekekkel foglalkozó szervezetekkel, miközben a sajtónak piacosítható terméke van, akkor ennek etikai tétje van.

Kiss Tamás szociológus is ott ült a közönség soraiban, és ő ezzel a felvetéssel nem értett teljesen egyet. Szerinte a 3,5 százalék bizonyos értelemben éppen a piacosítás része, és nem tartja fairnek úgy beállítani a helyzetet, mintha a sajtó közvetlenül beteg gyerekekkel vagy hátrányos helyzetű gyerekeket segítő szervezetekkel versenyezne. A fontosabb kérdés szerinte az, hogyan lehet kollektív cselekvőképességet kialakítani, és milyen strukturális korlátai vannak a szolidaritásnak.

Közös háttérrendszerek, regionális együttműködés, közös marketing

A beszélgetés végén felmerült az a kérdés is, hogy a külön-külön működő erdélyi magyar független szerkesztőségek képesek-e hosszú távon külön-külön fennmaradni. Ha az UH.ro, mint helyi sajtó meg tud élni Erdélyben, akkor talán össze kellene rakni a három-négy független történetet úgy, hogy a brandek megmaradjanak, de a háttérműködésben, marketingben, forrásszerzésben, infrastruktúrában együttműködjenek.

A felvetés nem szerkesztőségi összeolvadásról szólt, inkább koordinációs mechanizmusokról. Közös marketingcsatornák, megosztott költségek és bevételek, regionális építkezés: ezek merültek fel lehetséges irányként. A felvetés szerint nem az a lényeg, hogy megspórolják a könyvelést vagy az Office-előfizetést, hanem hogy hatékonyabb rendszert építsenek, amely jobban tud forrást behozni és több tartalmat előállítani.

Sipos szerint ez a gondolkodás egészséges, de azért lenne mindez nehéz, mert az erdélyi magyar újságírók a „hiányra szocializálódtak”.

Szerinte a sajtóban húsz éve úgy dolgoznak, hogy folyamatosan nincs pénz, ezért az agyuk arra állt rá, hogyan lehet a lehetetlenül kevés erőforrásból valamit kihozni. A közös infrastruktúráról azt mondta, konferenciákon régóta elhangzik, hogy ez lehet a jövő.

Hol van a román állam és a román szakma?

A beszélgetés utolsó részében felmerült, hogy hol van ebben a történetben a román állam, illetve a romániai újságíró-szakma. Sipos Zoltán arról mesélt, hogy számára sokszor meglepő és fájdalmas, hogy a román szakma irányából nagyobb érdeklődést és jóindulatot érez az erdélyi magyar közeg irányába, mint fordítva. Sok román újságíróval találkozott, akik szerinte jobban értették Magyarországot és az Orbán-kormány működését, mint sok erdélyi magyar újságíró. Megvolt bennük a figyelem és az empátia.

A kérdés másik felét Kiss Tamás válaszolta meg: „A román államot számunkra az RMDSZ képviseli, ez a szomorú valóság.”

Parászka Boróka a beszélgetés végén azt javasolta, hogy a következő alkalommal arról beszélgessenek, hogyan lehet a közforrásokhoz való méltányos és egyenlő hozzáférést politikai kontroll nélkül biztosítani.

Szerinte ha a független sajtó egyszerűen alkudozni kezd az RMDSZ-szel a román vagy magyar adófizetői pénzekhez való hozzáférésről, akkor nem történt valódi struktúraváltás.

Felidézte az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom egyik kezdeményezését: vissza kellene adni a közpénzek közpénzjellegét. Vagyis nem az RMDSZ politikai szervezetén keresztül kellene hozzáférni ezekhez a forrásokhoz, hanem közintézményi, szakmai és átlátható formában. Akár egy valóban független szakmai alapítvány vagy egy romániai magyar közmédia jellegű nyelvi-közösségi intézmény is elképzelhető lenne.