Kutató: Csalóka a vallási boom narratívája, a templomok nem teltek meg

Az elmúlt hetekben több cikk és videóriport is arról szólt, hogy erősödik a vallásosság a fiatalok körében, sőt egyes értelmezések szerint Kelet-Európában is valamiféle vallási fellángolás zajlik, az Arte például kimondottan a romániai ortodox fiatalok vallásos megerősödéséről készített riportot.

Kiss Dénes szociológus szerint ezekből a részleges történetekből állt össze az a kép, amely ma „vallási boomként” kering a nyilvánosságban, miközben a következtetések jelentős része félreértett kutatási eredményekre és egymást erősítő médiatörténetekre épül.

„Én azt mondanám, hogy ez egyfajta tudományos fake news-hullám” – fogalmazott, hozzátéve, hogy a jelenség mögött több különböző kutatás és statisztikai adat félreértelmezése áll, amelyek idővel önálló médiatörténetté váltak, majd egymást erősítve kezdtek keringeni a nyilvánosságban.

A történet ráadásul nem új: egy brit kutató, David Voas már tavaly egy konferencián szisztematikusan végignézte azokat a forrásokat, amelyekre a vallási reneszánszról szóló hírek hivatkoznak, és arra jutott, hogy a narratíva valójában néhány visszatérő, de problematikus adatkészletre épül. Az ilyen tudományos viták azonban ritkán jutnak el a szélesebb nyilvánosságig, így a médiában sokszor tovább élnek azok az értelmezések, amelyeket a szakmai diskurzus már rég megkérdőjelezett.

Kiss szerint a fiatalok vallási boomjáról szóló történetek mögött nagyjából négy visszatérő forrás áll, amelyek különböző módon torzították a vallásosságról alkotott képet.

Amikor félremagyarázzák az adatokat

Az egyik ilyen forrás egy franciaországi római katolikus statisztikai közlés volt, amelyben a központi szervek az egyházmegyéktől kértek adatokat, csakhogy ezek a jelentések nem minden évben ugyanazoktól az egyházmegyéktől érkeztek. Mivel az utóbbi időszakban egyre több helyről küldtek adatot, az összesített számok automatikusan növekedést mutattak, amit sokan a vallásosság erősödéseként értelmeztek.

Kiss szerint azonban ez egyszerű módszertani félreértés volt: „ez egy meglehetősen banális hiba, mert a számok növekedése ebben az esetben nem a vallásosság erősödését jelzi, hanem egyszerűen azt, hogy több egyházmegye küldött adatot, mint a korábbi években.”

A probléma az volt, hogy a statisztika első, lelkes értelmezése gyorsan elterjedt, és olyan szereplők is hivatkozni kezdtek rá, akik bíztak a számok szakmai hátterében, így a félreértés egyre több újabb lelkes beszámolót generált.

A második sokat idézett forrás egy brit megrendelésre készült közvélemény-kutatás volt, amelyet egy piackutató cég készített nyílt jelentkezéssel: bárki kitölthette a kérdőívet, aki érdeklődött a téma iránt. Ez azonban már a kiindulópontnál torzította a mintát, mert a vallás témája eleve nagyobb arányban vonzza azokat, akik számára a kérdés fontos, miközben a nem vallásos válaszadók gyakran egyszerűen nem látják értelmét egy ilyen kérdőív kitöltésének.

„A vallási tematika kiszűri azokat, akik nem vallásosak” – magyarázta Kiss, hozzátéve, hogy hiába súlyozták később a mintát életkor vagy régió szerint, az alapvető torzítást már nem lehetett korrigálni. Az eredmények így azt a benyomást kelthették, mintha nőne a vallásosság, miközben más, reprezentatív kutatások ugyanebben az időszakban nem mutattak ilyen változást.

A harmadik sokat idézett példa az Egyesült Államokból származott, ahol egyes ortodox közösségek valóban arról számoltak be, hogy nőtt a felnőttként megtérők száma. A médiában azonban ez hamar úgy jelent meg, mintha az orosz ortodox egyház egészében zajlana látványos növekedés, miközben az amerikai ortodox világon belül az orosz egyház valójában kisebbségi szereplő.

A jelenség mögött részben lokális tapasztalatok álltak: egy-egy sikeres parókia beszámolója arról, hogy több új hívő jelent meg a közösségben, ami könnyen kelthette azt a benyomást, hogy szélesebb vallási hullám bontakozik ki.

Ezt erősítette egy amerikai ortodox szervezet kutatása is, amely kifejezetten a felnőttként ortodoxnak keresztelkedők körében végzett felmérést, csakhogy az ilyen vizsgálatoknál eleve erős torzító tényező, hogy a frissen megtérők motiváltabbak a válaszadásra, miközben az sem ismert, hogy a válaszadók milyen arányt képviselnek az összes megtérőhöz képest.

A szekularizáció lassulása – mit mutatnak tulajdonképpen a számok?

A sokat idézett, de gyakran félreértett adatok között Kiss szerint az egyik legkomolyabb forrás a Pew Research Center kutatása. Az amerikai nonprofit intézet évek óta rendszeresen vizsgálja az amerikai társadalom vallási összetételét, többek között azt is, hogy az emberek milyen felekezethez tartozónak tartják magukat.

Az egyik legfontosabb mutatójuk az úgynevezett „non-religious” kategória, vagyis azok aránya, akik nem tartoznak semmilyen egyházhoz. Ez a kategória az elmúlt évtizedekben Európában és az Egyesült Államokban is látványosan növekedett, ezért sok kutató ezt tekinti a szekularizáció egyik legfontosabb jelének. Fontos pontosítani, hogy ez a mutató elsősorban az intézményi kötődést jelzi, a vallásosság egyéb vetületeiről semmit sem mond (hitről, mindennapi gyakorlatról).

A legfrissebb amerikai adatok azonban egy érdekes fordulatot mutatnak: a „nem vallásosak” arányának növekedése lassulni kezdett, sőt bizonyos mérésekben enyhe csökkenés is látható. Ezt sokan gyorsan úgy értelmezték, mintha a fiatalabb generációk vallásosabbak lennének, de Kiss szerint ez félreértés. „Ez nem azt jelenti, hogy a fiatalok vallásosabbak lennének, mint korábban. Inkább arról van szó, hogy az a társadalmi háttér, ahonnan a nem vallásosak ‘érkeznek’, egyszerűen egyre kisebb” – magyarázta Kiss Dénes David Voas nyomán.

A kutatások szerint ugyanis a vallásosság csökkenése elsősorban generációs folyamat: a vallásos családok gyerekeinek egy része eltávolodik az egyháztól, a nem vallásos családok gyerekei viszont szinte mindig nem vallásosak maradnak. Ahogy azonban a vallásos családok aránya csökken, egyre kevesebb ember van, aki „kiléphetne” ebből a kategóriából.

„Minél kisebb az a kör, ahonnan a nem vallásosak jöhetnek, annál kevésbé tud tovább nőni ez a kategória” – fogalmazott a szociológus, aki szerint ez a mechanizmus inkább stabilizálódáshoz, semmint vallási reneszánszhoz vezet.

A vallásosság alakulásáról szóló vitákban Kiss szerint gyakran összekeverik a nyugati és a globális trendeket. Miközben Európában és Észak-Amerikában a szekularizáció – ha lassulva is – továbbra is meghatározó folyamat, globális szinten egészen más kép rajzolódik ki, a vallásosság stabilan állandó, vagy talán erősödik is.

A világ számos régiójában, különösen Afrikában és Latin-Amerikában, a kereszténység gyorsan terjed, amit sokan a vallásosság erősödésének tekintenek. Valójában ez nem azt jelenti, hogy korábban nem vallásos társadalmak vallásossá válnának. „Amikor Afrikáról beszélünk, az sokszor egyszerűen azt jelenti, hogy a különböző törzsi vallások helyét a kereszténység valamely formája veszi át. Ez nem feltétlenül a vallásosság növekedése, inkább vallási átrendeződés.”

Hasonló jelenség figyelhető meg az iszlám világban is, ahol a vallásosság társadalmi szerepének erősödése inkább politikai és intézményi változásokhoz köthető, miközben a lakosság nagy része korábban is vallásos volt.

Kelet-Európa: fellángolás helyett stabilizálódás

Ha Kelet-Közép-Európát nézzük, Kiss szerint itt valóban volt egy vallási „visszarendeződés” a rendszerváltás után, ami elsősorban a kommunista korszak vallásellenes politikájának megszűnéséhez kötődött.

A különböző országok azonban nagyon eltérő pályát futottak be. A szovjet térségben például a vallásos élet intézményi szinten is újjáépült, mert a kommunista időszakban templomok ezreit zárták be, és az egyház szervezeti struktúráját is szinte teljesen felszámolták. Romániában viszont a vallási élet sosem szűnt meg ilyen mértékben, ezért a rendszerváltás utáni változások inkább a nyilvánosság és az intézményi jelenlét megerősödésében voltak látványosak.

A szociológus szerint az a gyakori nézet is fenntartásokkal kezelendő, hogy Kelet-Európában az egyház és állam kapcsolata kivételesen szoros lenne. E kérdésben is, akárcsak a szekularizáció esetében, nem tekinthetünk el Nyugat-Európa kivételességétől. Ha globálisan nézzük, továbbra is inkább az számít normálisnak (szociológiai értelemben, értsd: az a tipikus) hogy egy vagy több egyház szoros kapcsolatot ápol a mindenkori politikai hatalommal. Ráadásul még Nyugat-Európában sem olyan gyenge ez a kapcsolat, mint gondolnánk, példaként említi Németországot, ahol az állam ma is aktívan részt vesz az egyházadó begyűjtésében, vagyis az egyház és az állam együttműködése sok nyugati országban is intézményes formában jelen van. Romániában e téren inkább az a változás, hogy az ortodox egyház mellett a többi állam által elismert egyház kapcsolata is szorosabbra fűződött. Az állam-egyház kapcsolat tehát ilyen értelemben pluralizálódott, aminek következményeként az egyházak közötti párbeszéd mintha javult volna, ugyanakkor nőtt a függőségük az állami költségvetéstől.

Románia: látványos szimbólumok, kevés biztos adat

Az erdélyi fiatalokra vonatkozó adatok nem mutatnak látványos elmozdulást: a felmérések szerint nagyjából a fiatalok egynegyede mondja azt magáról, hogy az egyháza tanítása szerint vallásos, miközben körülbelül a fele „a maga módján vallásosnak” tartja magát. Kiss Dénes szerint ez együtt azt jelenti, hogy a fiatalok mintegy háromnegyede valamilyen módon vallásosnak tekinti magát, bár ez a kép csalóka lehet, mert a „maga módján vallásos” kategória rendkívül heterogén, és nagyon különböző vallási attitűdöket fog össze.

Ami az elmúlt harminc évben inkább változott, az nem annyira a vallásos fiatalok aránya, hanem a társadalmi összetétele. Kiss szerint ma a vallásos fiatalok körében jóval nagyobb arányban jelennek meg magasabb társadalmi státuszú csoportok, mint korábban, ami részben történeti okokkal magyarázható.

A kommunista időszakban ugyanis a vallás nyilvános felvállalása kifejezetten hátrányt jelenthetett azok számára, akik fontosabb társadalmi pozíciókra törekedtek, ezért a vallásos közösségek vezető testületeiben – presbitériumokban, egyháztanácsokban – jellemzően alacsonyabb státuszú társadalmi csoportok jelentek meg nagyobb arányban. A rendszerváltás után azonban ez a korlátozás megszűnt, sőt a vallásosság bizonyos helyzetekben szimbolikus értékké vált, ami idővel oda vezetett, hogy a magasabb státuszú csoportok aránya is növekedett a vallásos közösségekben.

Ha a romániai képet nézzük, Kiss szerint a kutatások meglehetősen egybehangzóak abban, hogy a rendszerváltás utáni első két évtizedben valóban erősödött a vallásosság. Körülbelül 2010-ig egy folyamatos növekedés figyelhető meg, amely után a vallásosság magas szinten stabilizálódott.

Ez azonban nem minden mutatóban azonos módon jelenik meg. A templomba járás például mérsékeltebb arányú, ugyanakkor a nagy társadalmi rítusok – esküvők, keresztelők, temetések – esetében az egyházi jelenlét gyakorlatilag általános. Kiss a survey kutatásokra hivatkozva megállapította, hogy ezeknél az átmeneti rítusoknál az egyházi részvétel aránya kilencven százalék fölött van, vagyis a vallás intézményes jelenléte a mindennapi társadalmi gyakorlatban továbbra is nagyon erős.

A román politikában az utóbbi években egyre látványosabban jelennek meg vallási szimbólumok, különösen a szuverenista vagy szélsőjobboldali pártok retorikájában és vizuális kommunikációjában. Kiss szerint azonban ezt óvatosan kell értelmezni, mert a jelenség mögött kevés empirikusan megalapozott kutatás áll.

A szociológus szerint az ortodox egyház sem tekinthető egységes szereplőnek ebben a kérdésben: az egyházon belül különböző irányzatok és ideológiai csoportok léteznek, amelyek eltérően viszonyulnak a politikai radikalizmushoz. Egyes csoportok valóban közelebb állnak ezekhez a mozgalmakhoz, de ebből nem lehet az egész egyház álláspontjára következtetni.

A történeti háttér ráadásul különösen bonyolult, mert az ortodox egyház és a két világháború közötti legionárius mozgalom viszonya máig letisztázatlan kérdés. Számos pap tényleg támogatója volt a mozgalomnak, ugyanakkor mivel a kommunista rezsim politikai indíttatású egyházellenes eljárásaiban előszeretettel hivatkozott a legionárius érintettségre, ez összemosódott az antikommunista ellenállás aurájával.

Vallás és politika: van kapcsolat, de nem fekete-fehér

Kiss Dénes szerint az adatok alapján nem állja meg a helyét az az egyszerű felosztás, hogy a vallásos emberek egy politikai irányba szavaznak, a nem vallásosak pedig egy másikba. A kép ennél jóval összetettebb, bár bizonyos összefüggések valóban kirajzolódnak.

A kutatások inkább azt mutatják, hogy egyes politikai táborok támogatói átlagosan vallásosabbnak mondják magukat, míg más politikai irányzatok választói között nagyobb a kevésbé vallásos vagy egyházhoz nem kötődő szavazók aránya. Ez azonban nem jelent éles határvonalat a politikai preferenciák mentén.

Ugyanakkor Kiss szerint az utóbbi évek kampányaiban valóban látható változás, hogy egyes politikai formációk tudatosan építenek vallási szimbólumokra és utalásokra. Az ortodox hagyományra való hivatkozások például látványosabban jelennek meg bizonyos szuverenista vagy nacionalista politikai diskurzusokban, miközben más kampányokban a vallási elemek akár ezoterikus vagy személyes spiritualitással keverednek. A szociológus szerint ezek a jelenségek még nincsenek alaposan kutatva, de annyi már most is látszik, hogy a vallási motívumok erősebben jelennek meg a politikai nyilvánosság vizuális és retorikai eszköztárában, mint korábban.

A vallásosság alakulásáról beszélve Kiss arra is felhívta a figyelmet, hogy a klasszikus kérdőíves kutatások sokszor nehezen tudják megragadni azokat a hitformákat, amelyek nem kötődnek intézményes egyházakhoz.

Szerinte a „nem vallásos” kategória sokszor félrevezető, mert sok olyan ember kerül bele, aki ugyan nem tartozik egyetlen egyházhoz sem, de különböző spirituális elképzelésekben mégis hisz. „A vallásosság jelentős része ma egyfajta egyénileg összerakott hitrendszer. Asztrológiából, különböző spirituális irányzatokból vagy más forrásokból áll össze, és ezek a hitek gyakran nem jelennek meg a hagyományos kérdőíves kutatásokban.”

Ez a jelenség rég ismert, de a médiakörnyezet átalakulása felerősítette, mert a legkülönbözőbb vallási vagy spirituális tartalmak könnyen elérhetővé váltak, és gyakran személyes autoritások – influenszerek, tartalomgyártók – közvetítik őket.

A vallási szocializáció: a család még mindig a legerősebb tényező

A vallásosság kialakulásának hátterében Kiss szerint továbbra is a család áll az első helyen. A vallásos családok gyerekei nagyobb valószínűséggel maradnak vallásosak, még ha egy részük később el is távolodik az egyháztól.

Ehhez társulnak más szocializációs közegek is: az egyház közösségi tere, az iskolai hitoktatás, valamint a média. Ezek azonban eltérő hatással működnek, és nem mindig erősítik egymást.

A digitális médiakörnyezet különösen sok új hatást hozott: a fiatalok ma már rengeteg vallási vagy spirituális tartalommal találkozhatnak online, ami új autoritásokat hoz létre a vallási térben. Ebben a helyzetben a pap vagy lelkész tekintélye már nem kizárólag vallási alapú, hanem más tényezők – közösségszervező szerep, helyi társadalmi státusz vagy személyes hitelesség – is befolyásolják.

Ha az elmúlt évtizedek nagy trendjeit nézzük, Kiss szerint inkább stabilizálódásról lehet beszélni, nem pedig vallási újjászületésről.

Nyugat-Európában a szekularizáció hosszú ideig tartó folyamata lassulni látszik, míg Kelet-Európában a rendszerváltás utáni vallási erősödés állt meg egy magasabb szinten. A két folyamat így különböző irányból, de hasonló eredményhez vezet: a vallásosság arányai nagyjából stabilizálódnak. Ami viszont egyértelmű változás, az a vallás nyilvános jelenléte. A vallási identitás ma sokkal kevésbé számít tabunak a közéletben és a médiában, mint néhány évtizeddel ezelőtt.

„Ha ma kiderül valakiről, hogy templomba jár, az nem számít különösebben furcsának” – fogalmazott Kiss, aki szerint ez jól látható a populáris kultúrában is: sporteseményeken vagy nyilvános szereplésekben egyre gyakrabban jelennek meg vallási gesztusok, amelyek korábban sokkal ritkábbak voltak. A vallás tehát nem feltétlenül lett erősebb a társadalomban, de láthatóbbá vált a nyilvánosságban.