Kié lesz a Böhm-villa? Egy székelyudvarhelyi ház körül évek óta tart a harc

A székelyudvarhelyi Tamási Áron utcában álló Böhm-villa ügye első pillantásra egy hétköznapi jogvitának tűnik az osztatlan közös tulajdon körül: vitatott telekhatárok, közös bejárat, elzárt padlásrész és egymásnak feszülő tulajdonosi érdekek. A felszín azonban csalóka. A rendelkezésre álló dokumentumok, hatósági válaszok és érintettek nyilatkozatai egy sokkal összetettebb történetet rajzolnak ki, olyat, amelyben a város politikai viszonyai, az állami tulajdonhasználat és az örökségvédelem hiányosságai is szerepet kapnak.

Az ügyben felmerül az engedély nélküli építkezés gyanúja, az állami tulajdonú terület bérleti szerződés nélküli használata, valamint a műemléki környezetben végzett átalakítások jogszerűsége. Kérdések merülnek fel arról is, miként befolyásolhatja a hatósági eljárások tempóját és kimenetelét az, hogy az egyik érintett tulajdonos a város RMDSZ-es polgármesterének kampányfőnöke, aki kiterjedt politikai és gazdasági kapcsolatrendszerrel rendelkezik.

Miközben a városháza és a tulajdonos következetesen csak „szomszédvitáról” beszél, a panaszok hónapok óta különböző intézmények között pattognak, érdemi döntés nélkül. Az érintett lakók szerint a konfliktus tétje nem pusztán néhány négyzetméter: számukra az otthonuk megőrzéséről van szó. Azt állítják, folyamatos nyomásgyakorlás alatt élnek, amelynek célja, hogy feladják tulajdonukat.

A Böhm-villa többi lakóját – állításuk szerint – már kivásárolta az udvarhelyi RMDSZ egyik befolyásos háttérembere. Így mára Szabóék maradtak az utolsó, elűzhetetlennek tűnő lakók az öt részre osztható épületben. Ők továbbra is konokul ragaszkodnak tulajdonukhoz, miközben azt mondják, a többségi tulajdonos, Raffai László és családja, minden eszközzel igyekszik megszerezni azt a hányadot is, „kerül, amibe kerül”.

A ház története

A Tomcsa Sándor Színház szomszédságában, a Tompa László Általános Iskola mellett, az ortodox templommal szemközt álló Böhm-villa első pillantásra is kilóg Székelyudvarhely belvárosának házsorából. Nem csupán mérete és elhelyezkedése miatt, hanem azért is, mert nem egyszerű lakóházként épült: már eredetileg is kettős szerepet szántak neki, otthont és orvosi rendelőt egyesítve egyetlen épületben.

A villát 1928 és 1930 között dr. Böhm Jenő építtette, aki Kolozsváron végezte orvosi tanulmányait, majd feleségével, a szintén orvos Böhm Gizellával telepedett le Székelyudvarhelyen. A házat a korszakban szokatlan módon budapesti zsidó tervezők álmodták meg: az utcafronton a rendelő kapott helyet, a hátsó traktusban a család lakótere. Az épület belső arányai, díszítései, tagolása ma is őrzik ezt a kettősséget, és vele együtt azt a polgári világot, amelyet a második világháború elsöpört Erdélyben.

Böhm Jenő sorsa elválaszthatatlan attól a háztól, amelyet saját hivatásának és családjának szánt. A „kis magyar világ” idején a zsidótörvények nyomán megfosztották praxisjogától, majd 1944-ben deportálták azzal a 277 zsidó polgárral együtt, akiket Székelyudvarhelyről és környékéről gyűjtöttek össze. Előbb Marosvásárhelyre, majd Auschwitz-Birkenauba szállították őket. A családtörténet egyik legsötétebb pontja, hogy azok között, akik közvetve hozzájárultak Böhm halálához, ott volt Viktor Capesius, az a segesvári gyógyszerész, akit korábban szakmailag támogatott, és családi barátjaként tartott számon. Capesius később az SS orvosa, Josef Mengele mellett vett részt a szelekciókban Auschwitzban, így jutott szerephez az egykori tanítvány Böhm életének utolsó fejezetében is.

A háború után a Böhm-villa is azok közé az épületek közé került, amelyeket előbb elvettek, aztán kifosztottak, végül csak úgy otthagytak, de a ház – sok más, zsidó családoktól elvett ingatlannal ellentétben – nem tűnt el végleg, mert Böhm Jenő özvegye, Ella és a lánya visszajöttek Székelyudvarhelyre, és hosszú, fárasztó jogi huzavona után visszaszerezték az épületet, amely addig a Securitate használatában állt, és ennek a nyoma ma is ott maradt a falakban: a pincében golyónyomok, a terekben olyan átalakítások maradványai, amelyek nyilván nem egy polgári család életéhez tartoztak.

Csakhogy ez a „visszaszerzés” sem jelentett igazi jóvátételt: a kommunista rendszerben papíron lehetett rendezni dolgokat, de a zsidó közösségek kiszolgáltatottsága nem múlt el, és mire eljutunk a hatvanas évek elejéig, a Böhm család megmaradt tagjai is úgy érezték, hogy egyszerűen elfogy körülöttük a levegő. Az emigráció ára ráadásul az volt, hogy Böhm Ella lemond a házról az állam javára – ez volt az íratlan feltétel –, ő viszont mielőtt 1964-ben Izraelbe költöztek volna, telekkönyvileg felosztotta az ingatlant, és egy részt eladott a Szabó családnak, akik így a villa egyharmadát teljesen szabályos adásvétellel szerezték meg, és a családi történet szerint még akkor is törlesztettek, amikor a részletfizetést már nem nézték jó szemmel: a pénz kerülő úton ment, a visszajelzés pedig egy Izraelből érkező képeslap volt, rajta a mondat, hogy „a virágot megkaptuk”.

A villa kétharmada közben bérlakás maradt, a kert és a bejárat nagy része pedig állami tulajdonban, a városháza kezelésében, vagyis a ház részben vissza lett adva, a körülötte lévő föld viszont nem, és ez a homályos, félbehagyott jogi helyzet később is megmaradt. A Szabó család eközben több mint hat évtizede ugyanabban a házrészben élt, nekik ez nem befektetés volt, hanem otthon, és az egyensúly csak jóval később, a kétezres évek végén kezdett felborulni, amikor a Raffai család megjelent: előbb egy kisebb részt vettek meg, majd a privatizációval párhuzamosan sorra felvásárolták a lakásokat, míg végül a villa kétharmada hozzájuk került, az ingatlan értéke pedig azóta úgy megugrott, hogy Raffai László szerint ma már nagyjából félmillió eurónál jár. Szabóék innen datálják azt, hogy az együttélés átfordult terjeszkedésbe, mert szerintük a társtulajdonos célja egy idő után kimondatlanul is az lett, hogy a maradék egyharmad is „valahogy” hozzá kerüljön – akkor is, ha Szabóék kezdettől fogva azt mondták, nem eladó a lakrészük.

„Azt mondták a városban, hogy a villa már az övék”

A Szabó család ügyeit Cerghezan–Szabó Andrea pszichológus viszi, aki édesanyja közjegyzői felhatalmazásával képviseli a tulajdonosi érdekeket. Úgy látja, folyamatos nyomásgyakorlásnak vannak kitéve, hogy eladják a házrészük. Raffaiék előbb egy kisebb apartmant vásároltak, majd – vállalkozásuk felfutásával párhuzamosan – sorra megszerezték az egykori bérlakások lakóitól a többi lakást is. A fordulópont 2020 körül jött el, amikor világossá vált számukra, hogy Raffaiék már nem egyszerű ajánlatként kezelik a vételt, hanem kész tényként beszélnek arról, hogy a teljes Böhm-ház az övék lesz.

Cerghezan–Szabó Andrea úgy emlékszik, először a nagymamáját érték rendszeres megjegyzések: „ha majd nem lesz”, akkor a másik fél szeretné megszerezni az egész házat. A nagymama már nem tudott úgy kimenni az ajtón, hogy ne a ház eladásáról kérdeznék, de az őt meglátogató családtagok sem tudtak kerti munkát végezni anélkül, hogy ne érdeklődtek volna az eladásról. A folyamatos pszichológiai nyomás az örökösöknél is folytatódott, és végül 2025 végére nyílt konfliktushoz vezetett, majd jogi síkra terelődött. Szabó Edit nevére ügyvédi felszólítás érkezett, a levélben a közművezetékek – villany- és gázcsövek – áthelyezését követelték, holott ezek – állításuk szerint – nem a család tulajdonában állnak. A Szabó család szerint ez újabb próbálkozás volt arra, hogy ellehetetlenítsék a helyzetüket, és rábírják őket az eladásra.

Andrea szerint Raffai többször hangsúlyozta, hogy nem kíván élni politikai kapcsolataival, ugyanakkor a beszélgetések során rendszeresen utalt a befolyására és a polgármesterrel való kapcsolatára, amit ők nyomásként éltek meg. A konfliktus egyik fordulópontja az volt, amikor a család tudta nélkül egy általa megbízott topográfus jelent meg a kertben, és felmérést végzett; a Szabó család ezt jogsértőnek tartja, és arra hivatkozik, hogy a dokumentumok szerint a felmérés a korábbi adatokhoz képest mintegy 20 négyzetméteres eltérést rögzített, amelynek jogi helyzete azóta sem rendeződött.

Vitatottá vált a közös bejárat és a kapu használata is, valamint a padláshoz való hozzáférés, amely az egyetlen feljárón keresztül Raffai tulajdonrészén át vezet; a Szabó család szerint ezt elzárták előlük, ezért kénytelenek voltak külön engedélyt kérni egy új feljáró kialakítására. A feszültség 2025 nyarán tovább nőtt, amikor a kert közelében melléképítmények jelentek meg, amelyekre – a család által bemutatott rendőrségi válasz szerint – nem adtak ki engedélyt, és az érintett terület állami tulajdonban van. A bejelentések nyomán több hatóság is vizsgálódott, de az ügy különböző intézmények között vándorolt, érdemi döntés nélkül.

A Szabó család úgy látja, a helyzetet nehezíti, hogy Raffai László korábban kampányfőnökként dolgozott Székelyudvarhely polgármestere mellett, és a helyi közéletben is jelen van, ugyanakkor hangsúlyozzák, nem állítják, hogy bizonyítható politikai befolyás állna a hatósági tétlenség mögött. Tapasztalatuk szerint azonban az ügyük hónapok óta nem jut el döntésig: az önkormányzat szomszédvitára hivatkozik, a rendőrség továbbítja az iratokat, az illetékes hatóságok pedig hatáskör hiányára utalnak, miközben a vitatott építmények állnak, az állami terület használata nem rendeződött, és a padláshoz való hozzáférés továbbra sem megoldott.

Raffai szerint joga van Szabóék mosdójába is belépni, de a saját lépcsőházán senkit nem engedne fel a padlásig

A Szabó család állításaira reagálva megkerestük Székelyudvarhely polgármesterét és Raffai Lászlót is. A polgármester úgy nyilatkozott, hogy szomszédok közötti vitába nem kíván beavatkozni, és szerinte az ügyhöz nem kapcsolódik politikai ráhatás; hozzátette azt is, hogy az egykor a Böhm-házhoz tartozó, ma állami tulajdonban lévő területek nem eladók.

Raffai László szintén vitatta, hogy az ügy túlmutatna egy magánjellegű konfliktuson, és hangsúlyozta, hogy nem tölt be politikai tisztséget, korábbi kampányfőnöki szerepét pedig nem tartja relevánsnak az ingatlanvita szempontjából. Elmondása szerint a házban négy külön tulajdonrésszel rendelkeznek, mindegyik önálló telekkönyvön szerepel, az udvar pedig állami tulajdon, amelynek használatát szerinte a telekkönyvi bejegyzések rendezik; konkrét bérleti vagy koncessziós szerződést nem mutatott be.

A vitatott topográfiai felmérés kapcsán azt mondta, a terület határai nem egyértelműek, és állítása szerint olyan szolgalmi jog szerepel a telekkönyvben, amely alapján jogosult az érintett területek használatára, ugyanakkor ennek pontos hivatkozását nem részletezte. A padlás ügyében úgy fogalmazott, nem tartja elfogadhatónak, hogy bárki az ő lakásán keresztül közelítse meg a padlásteret, és szerinte a másik tulajdonosnak saját megoldást kell találnia. A melléképítményekről azt állította, hogy nem új építések, a tyúktartást pedig jelentéktelen vitának nevezte.

Raffai visszautasította, hogy nyomást gyakorolt volna az ingatlan eladására, ugyanakkor elismerte, hogy rendszeresen érdeklődött a vásárlás lehetőségéről, és továbbra is megvenné a teljes épületet, ha erre lehetősége lenne. A hatósági eljárásokkal kapcsolatban az iratok szerint a rendőrség nem jogsértés hiányát állapította meg, hanem hatáskör hiányára hivatkozva más intézményekhez továbbította az ügyet. Raffai állítása szerint minden jogszerűen történt, és „minden papír rendben van”, a Szabó család viszont továbbra is úgy látja, hogy a tulajdonuk használata korlátozott, és bejelentéseik nem vezettek érdemi intézkedéshez.

A vállalkozó egy közös egyeztetést javasolt a felek, jogi képviselők és szakértők részvételével; a Szabó család ezt nem tartotta megoldásnak, és azt mondja, számukra az lenne a rendezés, ha a tulajdonukhoz való hozzáférés és annak zavartalan használata biztosított lenne.

Amikor a hatósági iratok is ellentmondanak egymásnak

A Szabó család birtokában lévő iratok és a különböző hatósági válaszok alapján az ügy a kezdetektől fogva több szinten akadt el. A panaszokat több intézményhez is eljuttatták – a városházához, a helyi rendőrséghez, a főépítészhez, sőt a műemlékvédelmi hivatalhoz is –, de egyik intézmény sem hozott érdemi döntést.

A család által bemutatott dokumentumok között van olyan is, amelyik hivatalosan megerősíti, hogy a vitatott melléképítményekre nem adtak ki építési engedélyt, és az érintett terület nem magántulajdonban, hanem állami kezelésben van. Az egyik hatósági válasz kifejezetten kimondja, hogy az adott zöldterületre nem született bérleti vagy koncessziós szerződés, így annak beépítése, használata engedély nélkül történt.

A dokumentumokból ugyanakkor az is látszik, hogy a helyi rendőrség és a városháza másként értelmezi ugyanazt a helyzetet. Míg a rendőrségi válaszban szerepel, hogy az építmények létesítése engedély nélkül történt, a polgármesteri hivatal levelezése már úgy hivatkozik az ügyre, mint egy „szomszédok közötti magánvita”. Ez az ellentmondás döntő fontosságú: ha az ügy magánjellegű, akkor a hatóság kivonja magát a beavatkozás alól; ha viszont közterület vagy állami tulajdon érintett, akkor hivatalból kellene eljárnia.

A Szabó család szerint a kettős beszéd mögött tudatos halogatás húzódik. A levelezésekből kiderül, hogy a városháza többször is a rendőrséghez irányította őket, a rendőrség pedig a városházához, miközben egyik szerv sem rendelt el helyszíni ellenőrzést, és nem szüntette meg az engedély nélküli építményeket. Egy, a főépítész által aláírt válaszban mindössze annyi áll: „az ügy jelenleg hatáskör hiányában nem kezelhető”.

A család szerint ezzel a mondattal gyakorlatilag megpecsételték az ügy sorsát. A hivatalok nem cáfolták az állításaikat, nem vitatták a tulajdoni viszonyokat sem, csupán elhárították a döntést. Az egyik rendőrségi levélben az is szerepel, hogy az ügyet „további vizsgálatra” továbbították a megyei szintre, ahonnan azonban hónapok múltán sem érkezett semmilyen válasz.

A dokumentumokból az is kitűnik, hogy a műemlékvédelmi előírásokat sem tartották be. A villa műemléki környezetben áll, ezért bármilyen építési beavatkozásnak – még egy kerítés vagy kerti szerkezet esetében is – előzetes jóváhagyáson kellene átmennie. Ennek ellenére sem a városháza, sem a műemlékvédelmi hivatal nem talált olyan engedélyt, amelyet a szóban forgó építményekre kiadtak volna.

A Szabó család úgy látja, hogy ez a jogi vákuum az, amelyben a konfliktus fennmaradhat. Papíron minden rögzített: a telekhatár, a tulajdonarány, a bejárat közös használata. A gyakorlatban azonban a hivatalok nem érvényesítik a szabályokat, sőt az ide-oda utaztatása a beadványoknak a végén oda vezetett, hogy a papírok egy része egymásnak is ellentmondó állításokat tartalmaz. Egyes dokumentumok szerint az udvar állami tulajdon, mások szerint már magántulajdonú területként kezelik. Van olyan hatósági válasz, amely „beépített területként” hivatkozik rá, míg mások „zöldövezetként” említik. A család szerint ez a tudatosan fenntartott zavar lehet az oka annak, hogy senki nem vállal felelősséget semmiért az ügyben.

A történet ezen a ponton már messze túlnőtt egy kisvárosi szomszédvitán. Az iratok tanúsága szerint a Böhm-villa körüli ügy egy kicsinyített modellje annak, hogyan működik ma a tulajdonjog és a hatósági felelősség határterületein a városi bürokrácia: az aktatologatásból egy kezdetben egyszerűnek tűnő vitás helyzet hatékony megoldása helyett átláthatatlan iratcsomó nőtt ki, a jogait érvényesíteni próbáló tulajdonos pedig ellehetetlenülve kering az önkormányzat, igazságszolgáltatás és rendfenntartás intézményei között.