Nőgyilkosságok Romániában és Magyarországon: a számbeli és jogi különbségek egyre élesebben kirajzolódnak

A femicídium vagy nőgyilkosság nemi alapon elkövetett gyilkosságra utal, olyan esetekre, ahol egy nő meggyilkolása női mivoltából következik. Hátterében a társadalmi egyenlőtlenségek, nemi sztereotípiák és ártalmas társadalmi beidegződések, normák állnak. A nőgyilkosság a nők elleni erőszak legszélsőségesebb formája, de ebbe a kategóriába tartozik többek között az utcai zaklatás, a szexista megjegyzések, a szexuális erőszak és visszaélések, illetve az abortusz kényszerítése vagy tiltása is.

A nők elleni erőszak elkövetői az esetek túlnyomó részében férfiak, akik a társadalmi egyenlőtlenségek és nemi sztereotípiák mentén szocializálódva fizikailag is hatalmi fölényt gyakorolnak a nőkre. A jelenséget gyakran patriarchális erőszaknak is nevezik, ugyanis a bántalmazás ebben az esetben nem egyéni deviancia, hanem szorosan kapcsolódik a társadalmi struktúrákhoz, nemi szerepekhez és hatalmi egyenlőtlenségekhez, így a nőgyilkosságokat sem elszigetelt esetekként kell értelmezni, hanem egy jelenség részeiként. Az, hogy egy nőt megölnek, gyilkosság. Az, hogy egy nőt megölnek azért, mert nő, nőgyilkosság.

Ahhoz azonban, hogy a nők elleni erőszak eme szélsőséges formájáról átfogó képet kaphassunk, olyan társadalmi, jogi és intézményes keretekre volna szükség, amelyek lehetővé teszik az esetek szisztematikus vizsgálatát. Ennek egyik első lépése a sajtónyilvánosság, ami elindítja a diskurzust, önmagában azonban kevés a probléma kezeléséhez.

Legutóbbi fejleményként a szenátus és a képviselőház keddi, az Erőszakmentesség Nemzetközi Napja alkalmából tartott együttes ülésén elfogadta a Családon belüli erőszak nélküli Románia című nyilatkozatot, amelyben a parlament megerősíti elkötelezettségét az erőszakos tettek megelőzését és leküzdését, az áldozatok védelmét, valamint az elkövetők felelősségre vonását célzó jogszabályok és közpolitikák elfogadása iránt – tájékoztat az Agerpres. Ez a szolidarizáló intézkedés kiindulópontja lehet a változásnak, ugyanis felszólítja az illetékes szervezeteket az áldozatok védelmére és az elkövetők megbüntetésére vonatkozó jogszabályok határozott és következetes alkalmazására.

A civil szféra és a sajtónyilvánosság katalizátorai a változásnak

Romániában a sajtónyilvánosságnak és ezáltal a civil szervezetek munkájának köszönhetően azonban történtek előrelépések: a Nők és Férfiak Közötti Esélyegyenlőségért Országos Ügynökség (ANES) kérvényezte a nőgyilkosság büntetőjogi kategóriaként való elismerését a román büntetőjogban, az RMDSZ kezdeményezésére parlamenti vizsgálóbizottságot hoztak létre a nők elleni erőszak visszaszorítására, illetve az igazságügyi minisztérium konzultációt kezdeményezett, hogy minősített emberölésnek nyilvánítsák a nőgyilkosságokat, amelyek eszerint is lennének büntetendőek a jogi szigorítás értelmében.

A nőgyilkosságok számát becslő számlálót a Filia Központ és a külön ezért létrehozott Stop Femicidelor oldalakon is lehet követni. Rendszerint az esetek alapvető körülményeit közlik, minden alkalommal nyomatékosítva az üzenetet, hogy a kellő rendelkezések hiányában ez a szám csak nőni fog. A GirlUp Romania, az Anais Egyesület is aktív tájékoztató kampánnyal igyekszik szembeszállni a jelenséggel, ahogy több helyi és országos civil szervezet is. Romániában a civil szervezetek aktív szereplői a közéletnek, és ennek megfelelően hatással vannak a társadalmi kérdések felszínre hozatalára és megvitatására is. A sajtó és a civil szervezetek kölcsönös és egymást erősítő munkája annak is az oka, hogy a nőgyilkosságok médiareprezentációja jelenleg precedens nélküli az országban.Ez pedig részben azért is valósulhat meg, mert az államigazgatás nem lehetetleníti el sem az egyik, sem a másik tevékenységét, mint Magyarországon.

A magyarországi civil szervezetek közül legaktívabban a NANE Egyesület és a Patent Egyesület állnak ki a nők elleni erőszak visszaszorításáért. Utóbbi a Mérce portállal együttműködve a nő- és gyermekgyilkosságok sokaságára hívja fel a figyelmet, elmondásuk szerint mindaddig, amíg maga a rendszer is fenntartója az erőszaknak, mindezt pedig online és offline egyaránt. A figyelemfelkeltő kampány a civil szervezetek eszköze, amellyel nyomást gyakorolhatnak céljaik, ez esetben a nők védelmének elérése érdekében.

Ezek a szervezetek üzeneteikkel igyekeznek leépíteni a káros berögződéseket, a társadalmi egyenlőtlenségekre hívják fel a figyelmet és gyakran megelőző eszközöket, kiindulópontokat adnak nem csak az áldozatok, hanem a társadalom összes tagjának kezébe, mint a segélyhívó vonalak elérhetőségei és az erőszak korai jeleinek felismerésére vonatkozó információk. Emellett pedig a civil szféra közvetlenebb információáramlást tehet lehetővé a sajtó irányába, a médiamegjelenés pedig felerősítheti a civil szervezetek üzeneteit. Közösen megalkotott narratíváik a közvélemény alakításában, a társadalmi diskurzus elindításában játszhatnak kiemelt szerepet, amennyiben van terük erre. A magyarországi ellehetetlenítési törvény azonban korlátozná ezt a lehetőséget mind a civil szervezetekre, mind a független sajtóra nézve, amiről pedig nincs társadalmi diskurzus, azt az államigazgatásnak sem kell tematizálnia.

Az egyes esetekre adott reakciók többnyire inkább kármentés-jellegűek: relativizálják a problémát, és a tényleges megoldások helyett a felelősség áthárítására törekednek – olykor egyenesen az áldozatokra. Bár a társadalom részéről gyakorolt nyomás az áldozatok számának növekedésével arányosan egyre erősödik, az intézkedések és szolidarizáló állásfoglalások a vártnál kevésbé elégítik ki a társadalmi igényeket.

A nyilatkozat ugyanakkor elismeri a nem kormányzati szervezetek alapvető szerepét a családon belüli erőszak megelőzésében és felszámolásában, és teljes mértékben támogatja tevékenységüket. Továbbá ösztönzi az állami intézmények és a civil társadalom közötti partnerségek fejlesztését, az áldozatok valódi és hatékony támogatásának biztosítása érdekében.

A román parlament szeptember végi nyilatkozatában azonban már kötelezettséget vállal arra is, hogy szakértőkkel és civil szervezetekkel együttműködve meghatározza a legjobb megoldásokat a nőgyilkosság jelenségének tudatosítására, feltárására és hatékony leküzdésére.

A nők elleni erőszak elleni jogi keretek még mindig homályosak

Nincsenek regisztrált esetszámok, sem hivatalos jelentések, csak becslések. Az esetszám azért körülbelüli, mert a körülmények ismerete az esetek nagy részében nem teljes és ezek egyezményes kategorizálása pedig nem létezik egyelőre. A nőgyilkosságok áldozatainak becsült száma 2025-ben Romániában 42, Magyarországon 7. Ha társadalmi, kulturális, közéleti kontextustól el is tekintünk, lakosságarányosan ez a szám Magyarországon 14 lenne, de ez még mindig mellőzné a feljebb is említett aspektusokat, amelyek árnyalják ezt az összehasonlítást.

A szakértők szerint Magyarországon a nők több mint fele szenved el bántalmazást a partnerétől élete során, évente pedig körülbelül 72 nőgyilkosságot követnek el bántalmazó férfiak. Ez körülbelül hetente egy esetet jelent, amelyeknek azonban csak a töredéke jut el a nyilvánossághoz. Romániában ezzel szemben a sajtónyilvánosság egy könnyebben elérhető állapot, a média és a társadalom kevésbé polarizált, a helyi sajtó a hírverseny alapelvén beszámol az egyes esetekről, amelyet a regionális és országos lapok is átvesznek.

A nőgyilkosságok büntetőjogi elismerése láthatóbbá tenné a problémát, lehetőséget adna annak statisztikai követésére, specifikus büntetőjogi és megelőző intézkedések bevezetésére. Ez azonban egyelőre még nincs érvényben sem Romániában, sem Magyarországon, sőt EU-szinten nagyjából tíz esetből négyben nincs elegendő információ ahhoz, hogy nemi indíttatású gyilkosságként azonosítsák ezeket.

Az ENSZ 2018-ban fogadta el a 68/191-es számú határozatot, amely felszólította az államokat a nők és lányok nemi indíttatású meggyilkolása elleni fellépésre, azóta pedig Európában négy országban vezették be önálló kategóriaként a nőgyilkosságot: Belgiumban, Cipruson, Máltán és Horvátországban. Olaszországban pedig jelenleg folyamatban vannak erre vonatkozó intézkedések.

Sem a román sem a magyar büntetőtörvénykönyvben nem szerepel a nőgyilkosság, mint önálló kategória, jogi vonatkozásban azonban mégis feltűnik egy fontos különbség. Románia 2016-ban ratifikálta az Isztambuli Egyezményt, az Európa Tanács egyezményét a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról, míg Magyarországon bár a kormány 2014-ben aláírta a dokumentumot, ratifikálására nem került sor, sőt, 2020 májusában a kormánypárti többség parlamenti nyilatkozatban el is utasította azt.

Az Európa Tanács egyezménye a nőkkel szembeni erőszak és a kapcsolati erőszak elleni küzdelem egyik legfontosabb eszköze, amelyről 2011-ben született döntés Isztambulban. Az egyezmény elsődleges célja az áldozatok védelme, az elkövetők felelősségre vonása, megelőző intézkedések bevezetése, valamint a szükséges szakpolitikák kialakítása.

Előírja többek között az oktatásban és a szakemberképzésben szükséges intézkedések meghonosítását, továbbá meghatározza a menedékhelyek, segélyhívó vonalak és tanúvédelmi programok működtetésének szerepét is. Emellett konkrétan kimondja, hogy a részes államok kötelesek országos szinten hatékony, átfogó és összehangolt szakpolitikákat elfogadni és végrehajtani, amelyek az egyezményben foglaltak érvényesítéséhez szükséges minden intézkedést magukban foglalják.

Románia 2016 májusában ratifikálta az egyezményt, az előírásokat pedig szeptemberben hatályba is léptették. Ez tényleges kötelezettséget jelentett arra nézve, hogy az ország jogrendszerét és intézményi struktúráját összhangba hozza az egyezmény rendelkezéseivel. 2016 óta pedig számos olyan kezdeményezés került megvalósításra, amelyek jogilag a nők elleni erőszak visszaszorítását hivatottak érvényesíteni, ilyen például a sürgősségi távoltartás bevezetése, kötelező jogi képviseletet biztosítása az áldozatoknak családon belüli erőszak esetén és elektronikus nyomkövetők alkalmazása.

Románia az Isztambuli Egyezmény értelmében az ET független szakértői ellenőrző testületének, a GREVIO-nak éves jelentésekben foglalja össze addigi munkáját és a fennmaradó hiányosságokat. A 2025-ös jelentés alapján ilyen hiányosság például a szolgáltatások elérhetőségének megosztottsága: különösen vidéki területeken nem minden áldozat számára biztosított a menedékhely, pszichológiai támogatás vagy jogi tanácsadás. Emellett a hatóságok és szakemberek képzése nem egységes, és sok helyen hiányzik a megfelelő érzékenyítés, amit főként finanszírozási és erőforrás-problémák okoznak. A GREVIO azonban szankciókat azonban nem szabhat ki, amennyiben nem teljesülnek a feltételek, csak felszólíthatja az országot a hatékonyabb érdekérvényesítésre. Illetve azt is fontos megemlíteni, hogy bár papíron igenis megfigyelhető az előrelépés, a gyakorlatban kevésbé egyértelmű.

A Nép Ügyvédjének jelentése rávilágít arra, hogy sok helyen az önkormányzatok nem hoztak létre vagy nem működtetnek valódi, működőképes mobil beavatkozó csapatokat a családon belüli erőszak kezelésére. Ezek szükségességét a családon belüli erőszakra vonatkozó törvényben rögzítik, a csapatoknak a rendőrség, a szociális szolgálatok, az egészségügy és szükség esetén pszichológusok bevonásával kellene működniük.

Magyarország esetében az, hogy az egyezményt aláírták, annyit jelent, hogy az ország vezetésének politikai szándéka van a szerződéshez való csatlakozásra, és vállalja, hogy nem fogja szándékosan meghiúsítani az egyezmény céljait, de nincs jogi kötelezettsége, hogy azokat betartsa, érvényesítse. A ratifikációt pedig alapvetően ideológiai okokra hivatkozva ellenezte a kormány: szerintük az egyezmény „romboló genderszemlélete”, illetve az „illegális bevándorlásra” vonatkozó részei összeegyeztethetetlenek a kormány politikájával. Ez a nyilatkozat önmagában pedig az egyezmény aláírásának szellemiségével ellentétes.

Így tehát mindkét országban a hatályban lévő törvénykezésre lehet hagyatkozni, amely továbbra is hiányos, főként ami a megelőző intézkedéseket és az áldozatok védelmét illeti. A különbség mégis az, hogy míg Magyarországon jogilag nem történtek előrelépések, Romániában hatályba léptettek erre vonatkozó törvényeket, éppen csak ezek érvényesítése, gyakorlatba ültetése nem működik. Ilyen például az utcai zaklatásra vonatkozó törvény hiánya Magyarországon és ennek megléte, csak alkalmazásának hiánya Romániában.

A Lakmusz egy átfogó összehasonlítást készített a magyar jogi vonatkozások és az Isztambuli Egyezmény közti különbségekről a magyar kormány közleményében megjelent áttekintő táblázat alapján, miután Gulyás Gergely azt mondta, a magyar jogban megvan minden garancia a nők védelmére. Ebből kiderül, bőven vannak hiányosságok, különbségek, többek között az áldozatok jogi védelmére, a nonstop segélyhívó vonalakra, az erőszak miatt hivatalból indított büntetőeljárásokra és a civil szervezetek munkájának támogatására vonatkozóan.

Hatósági mulasztások és hiányos politikai kommunikáció határon innen és túl

Két, hasonlóan tragikus esetet említünk meg az alábbiakban, amelyek kiemelt sajtóvisszhangot váltottak ki, az ezek közti párhuzamok jelzik, nem csak országon belüli, elszigetelt esetek, hanem a nők elleni erőszak strukturális megnyilvánulásainak mutatói, amelyek kulturális különbségektől függetlenül jelen vannak a társadalomban, itt is és ott is.

Mind magyarországi, mind romániai kontextusban, az elkövetők visszaeső bántalmazók és a nők korábbi vagy aktuális partnerei voltak. Mindkét esetben a hatóságoknak tudomása volt a bántalmazásokról, az utánajárás, a megfelelő megelőző intézkedések alkalmazása azonban elmaradt, ahogy a szolidarizáló állásfoglalás és a proaktív hozzáállás is az államigazgatás részéről.

A júliusban Mezőméhesen meggyilkolt 23 éves nővel feltételezhetően korábbi élettársa, Emil Gânj végzett, aki, miután megölte az áldozatot, rágyújtotta a házat és elmenekült. Azóta is hatósági körözés alatt áll, immár több, mint két hónapja. A tájékoztatás szerint lakástűzhöz riasztotta a tűzoltókat Mezőméhesen egy 46 éves nő, jelezve hogy a lánya valószínűleg a lángokban álló házban tartózkodik. A lángok eloltása után a tűzoltók megtalálták a nő elszenesedett holttestét.

A News.ro szerint Gânj Emil erőszakos emberként ismert, emberölésért is ült már börtönben, ahonnan több mint öt éve szabadult. Az áldozat tavaly februárban távolságtartási végzést kért és kapott a férfi ellen, azonban egy hónappal később ezt visszavonta. A rendőrségi tájékoztató szerint családon belüli erőszak és a védelmi intézkedés megsértése (az említett egy hónapban) miatt 2024. februárjában a férfi előzetes letartóztatását is elrendelték, majd júniusban a marosludasi bíróság elítélte őt. Idén februárban a férfi aztán elrabolta 23 éves áldozatát, amely miatt ismét eljárás indult ellene, és a rendőrség elrendelte a sértett ingatlanának rendőri felügyeletét is, egészen április 14-ig, amikortól az áldozat kérésére csak 22 és 6 óra között felügyelték a rendőrök a lakást.

A februári eset után újabb ideiglenes távoltartási parancsot adtak ki a férfi nevére, amelyet később bírósági végzéssel megerősítettek, azonban ezt már nem is tudták a férfi tudomására hozni, mert az kivonta magát a büntetőeljárás alól és eltűnt.

A Snoop.ro az esetet követően feltárta a hatóságok mulasztásait, többek között azt, hogy a rendőrség számos alkalommal nem értesítette a szociális szolgálatokat, mondván, nem látták indokoltnak a beavatkozást. A román jogszabályok nem teszik kötelezővé, hogy a rendőrség minden esetben automatikusan tájékoztassa a szociális hatóságokat – csak abban az esetben, ha „szükségesnek” ítéli meg. Ez a „szükségesség” fogalom azonban túlságosan tág, és gyakran épp erre hivatkozva mulasztják el a megfelelő intézkedéseket, mondván, nem álltak fenn olyan körülmények, amelyek indokolttá tették volna a beavatkozást.

Nem sokkal később a Recorder közzétett egy anyagot, amely a rendőrségi félrekezelés tényét erősítette meg. Ebben az áldozat szülei számoltak be arról, hogyan próbáltak segítséget kérni lányuk megmentéséhez, ám hiába. A riportból kiderül, hogy a családtagok elmondása szerint a hatósági jelenlét gyakran kimerült abban, hogy az áldozat háza előtt egy üres rendőrautó állt, vagy a benne tartózkodó rendőrök aludtak.

A hatóságoknak kötelességük lett volna folyamatos, kockázatalapú védelmet biztosítani, tekintettel az elkövető büntetett előéletére és az ismert kockázati tényezőkre. Az áldozat védelme nem merülhetett volna ki formális intézkedésekben – valós, gyakorlati támogatást kellett volna nyújtani. Ennek része lehetett volna például egy biztonságos menedékház biztosítása, titkos lakcímprogramba való bevonás, vagy rendszeres kapcsolattartás az áldozatvédelmi szolgálatokkal.

Az államfő és az igazságügyi miniszter is reagált az esetre akkor, újságírói kérdésekre válaszolva: Nicușor Dan szerint „súlyos problémával” nézünk szembe; Radu Marinescu igazságügyi miniszter pedig egyenesen borzalmasnak és elfogadhatatlannak nevezte a helyzetet. Hozzátették, „fokozott figyelemmel kezelik a jelenséget”, és „keresik a megoldást”, a fokozott figyelemnek és a keresésnek azonban még most, két hónappal később sincs érdemi eredménye. A belügyminiszter, Cătălin Predoiu pedig egy sajtótájékoztatón kijelentette, az áldozat tehet róla, hogy az elkövetőt nem sikerült elfogni.

A japán nő esetét, aki Budapesten szintén egy lakástűzben vesztette életét, az első közlések szerint a rendőrség balesetként kezelte: a helyszíni szemle, az orvosszakértői vizsgálat és a tűzoltók vizsgálata sem mutatott ki idegenkezűségre utaló nyomokat. A hatóságok közleményben tudatták, nincs jele bűncselekménynek, a tűz oka feltehetően dohányzás lehetett, holott az áldozat környezete tudta, hogy a nő nem dohányzott, és erőszakos férjével konfliktusos kapcsolatban élt.

Mindennek tudatában a Patent Egyesület felhívta a figyelmet arra, hogy az ügyben alaposabb vizsgálatra van szükség. Később új bizonyítékok is előkerültek: kamerafelvételek cáfolták a férj állításait a történtekről, és az orvosszakértő megállapította, hogy a nőt halála előtt bántalmazták. Ezzel világossá vált, hogy gyilkosságról van szó és az áldozat korábbi férje, egy 43 éves ír férfi vált gyanúsítottá, akit később letartóztattak, márciusban pedig meg is hosszabbították a letartóztatását.

Az esetre azonban nem érkezett közvetlen reakció sem a miniszterelnök, sem a belügyminiszter, sem az igazságügyi miniszter részéről, a kormányzati álláspontot Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter tolmácsolta a kormányinfón. Gulyás elmondta, nem lát rendszerszintű problémát, és mindig, mindenhol lesznek ilyen esetek.

A politikai kommunikációból tehát mindkét esetben, sőt a többi esetben is kiderül, az államapparátus nem kezeli prioritásként ezeket az eseteket, nem foglalkozik érdemben a megelőzéssel, sőt szolidarizáló megnyilvánulásoknak is híján van. Hiányzik az áldozatközpontú megközelítés, a tényleges kockázatfelmérés és a kockázat mértékéhez igazított eljárás.