Egy vízcsapra jut négyszáz ember: a gyergyószentmiklósi romákat egészségügyi katasztrófa fenyegeti

Június végén a gyergyószentmiklósi Téglagyár és Kárpátok utca elágazásánál, a város peremére szorult romatelepen két kamaszgyerek áll a poros úton. Egyikük babakocsiban tol egy tízliteres, vízzel teli flakont, a másik kézben cipeli a műanyagkannát – nehezen, mert az legalább olyan magas, mint ő maga. A tűző napon sorban állnak az emberek az egyetlen, még működő közcsapnál.

Eredetileg két csapot helyezett ki az önkormányzat és a vízügy a mélyszegénységben élő téglagyári romák számára, de az egyik ma már csak egy kiszáradt sárgödörre emlékeztet, a másik alig folydogál. A vízhez jutás viszont itt a túlélés feltétele az év legmelegebb hónapjaiban: a házakban nincs vezetékes víz, gyakran kanalizálás és áram sincs, a légkondicionálóról csak álmodni lehet. A palackozott víz megvásárlása nem opció, a rendszeres költségek tartozássá duzzadhatnak, amit a lakók képtelenek törleszteni – ez okozza a közüzemesítés hiányát is.

Így él a város peremére szorult, elfeledett közösség, amelynek igazi arcát a többségi társadalom ritkán látja. Sokan úgy nőnek fel Gyergyóban, hogy soha nem jártak a Téglagyár utcában, mégis véleményt formálnak az ott élőkről.

Ott jártunkkor a házak udvarán főzőhelyek, árnyékban fekvő gyerekek, asztalra támasztott lavórok tanúskodnak a mindennapi szükségletek rögtönzött megoldásairól. A nyári melegben a szűk, egyhelyiséges házakban elviselhetetlen a hőség, ezért sokan az udvarra költöznek. Fürdésre alig van lehetőség, a higiéniai viszonyok veszélyeztetik a gyerekek és felnőttek egészségét.

„A gyerekeket nem tudjuk megfürdetni. Mi sem tudunk mosdani. Egy lavór víz van egész napra” – mondja egy nő a csap mellett. „Ez szégyen, nem élet. Mi is emberek vagyunk, vagy nem?” – teszi hozzá egy másik asszony.

A Kárpátok utcában élők elmondása szerint májusban még csövekkel nyertek valamennyi vizet a kitört csap helyéről, de most már ott is kiszáradt a föld. „A temetőbe mentünk, de onnan is elzavartak minket. Hát akkor honnan hozzuk a vizet?” – kérdezi egy idősebb férfi.

„Csak akkor jönnek ide, ha kampány van. Akkor ígérnek csodát, aztán meg se néznek” – jegyzi meg egy kamaszfiú.

Egy férfi, akinek nincs bekötve a víz a házába, elmondja: régen másoktól kaptak, de ez mindig személyes kapcsolatokon múlott. Nem meri megengedni magának a vízbekötést, mert fél, hogy nem tudná fizetni a számlákat. Akiktől eddig vizet kaptak, azok is már nehezen fizetnek. Ha őket is lekapcsolják, senki sem marad, aki segíthetne.

Akiknél még van víz, nemcsak a saját túlélésükért felelősek, hanem azokért is, akik tőlük függenek. A szolidaritás így egyre törékenyebb, a teher pedig szétterül a közösségen – miközben az állami és önkormányzati rendszer meg sem próbál tenni valamit a helyzet megoldásáért.

A téglagyári csapokról eredetileg azt az információt kaptuk, hogy teljesen megszűnt a vízellátás. A helyszínen kiderült: a két közcsapból az egyik még csordogál valamennyire, de több száz méterre van a legtöbb háztól. Borbély András, a Caritas munkatársa szerint azonban ez még nem tekinthető vízellátásnak – inkább rögtönzött túlélési stratégia.
„Ezt nem lehet foltozgatással megoldani. Egy biztonságos, közösségi vízközpontra és mosodára lenne szükség, amit nem lehet megrongálni és adósságokat se hozna magával” – mondta. Ilyet akár a Caritas is működtethetne, de szerinte elsőként az önkormányzatnak kellene lépnie, kezdeményeznie.

Gereőffy Imola, a gyergyószentmiklósi önkormányzathoz tartozó Szociális Igazgatóság vezetője úgy véli, van kapcsolat a hivatal és a roma közösség között, bár ebből a terepen alig érzékelni valamit. Elmondása szerint a téglagyári romák közül sokaknak nincs hivatalos irata, ez hozza magával, hogy egyesek nem jutnak hozzá a juttatásokhoz, egészségügyi ellátáshoz, vagy gyerekeik nehezen kerülnek be az iskolába.

„Mi nem tudunk hatóságként fellépni, csak közvetíteni tudunk az ügyintézésben” – mondta. Hozzátette: kevesen jelennek meg az irodában a megbeszélt időpontokban, a terepen pedig túl kevés a személyzet: „a terepmunkát nem győzzük”.

Ezért sokan inkább civilekhez fordulnak. Az Open Hands nevű szervezet például dokumentumok beszerzésében, tanácsadásban, a létfontosságú szükségletek kielégítésében segít. A Caritas pedig képesség- és közösségfejlesztő programokat szervez, hogy a telepi fiatalok esélyt kapjanak a társadalmi beilleszkedésre.

Sándor Csabát, akit a Kárpátok utcában lakók a képviselőjükként neveztek meg, nem sikerült elérnünk. A helyiek beszámolója alapján azonban úgy tűnik, ők sem számítanak rá komoly érdekképviseletként ebben az ügyben.
A telepiek szerint Sándor Csaba jelezte ugyan a vízhiányt az önkormányzatnak, de azon túl nem történt semmi. Ez május körül történhetett, amikor az egyik csap már akkor alacsony nyomással, de működött, a másik kitört, helyébe egy csövet dugtak, de az mára teljesen leállt.

A városi hő-, víz- és csatornaszolgáltató közmű (HVCSK) alkalmazottai szerint a telepi vízellátás állandó problémát jelent, amit lehetetlen megoldani az önkormányzat támogatása nélkül. Mint mondták, 1–2 évente cserélik a csapokat, mert lovakat kötnek rá, szekerek mennek neki, vagy más módon megrongálódik. Utoljára 2022 februárjában cserélték ki az egyiket, mert elfagyott és a vezetékkel együtt tönkrement. A régi gyergyói közművekből fennmaradt csappal pótolták, de nincs már nekik tartalékban.

Zólya László András ügyvezető igazgató hangsúlyozta: a szolgáltató nem tud saját hatáskörben lépni, mert az önkormányzat nem biztosít rá keretet. „A közcsapokból kifolyó víz számunkra veszteség. Nincs mérő, nincs bevétel, csak költség” – jegyezte meg.

Zólya szerint a jelenlegi vízhálózat a telepen legfeljebb tűzoltásra alkalmas. „A csapok 1–2 évente tönkremennek, de mi nem cserélhetjük őket saját hatáskörben, mivel ez nem került be az éves karbantartási költségvetésbe” – részletezte. Hozzátette: a telepen a legtöbb víz közvetlenül a csapból folyik el, nem mérik, nem fizetik. Ahol pedig van bekötött víz, ott 20–30 család halmozott fel tetemes tartozást.

Mindezek ellenére Zólya ígéretet tett arra, hogy rövid időn belül ideiglenes megoldással szolgálnak: „Egy héten belül megoldjuk a vízcsapos problémát – mint mindig, most is mi próbálunk beavatkozni. De ez nem fenntartható így.”

A szolgáltató ugyanakkor hangsúlyozza: rendszerszintű, hosszú távú megoldás csak akkor képzelhető el, ha a városvezetés hajlandó forrást biztosítani a karbantartásra és a csapok lecserélésére.

Hosszú távú megoldásként feltölthető vízkártyás rendszert javasol, amellyel mindenki annyit fogyaszt, amennyit előre kifizet. De ehhez költségvetés és politikai akarat is kellene – jelenleg egyik sincs. Felvetette egy új, közösségi vízpont kialakítását is, amit a lakók közvetlenül a szolgáltatóval finanszírozhatnának – kihagyva az önkormányzatot.

Nagy Zoltán polgármestert sem telefonon, sem a helyszíni látogatásunkkor nem tudtuk elérni. Később SMS-ben arra kért, hogy kérdéseinkkel a hivatal sajtófelelőséhez forduljunk. A sajtófelelősnek e-mailben megküldtük kérdéseinket, azonban cikkünk megjelenéséig nem kaptunk választ. Amennyiben reagál, a cikket frissítjük.

Gyergyószentmiklós önkormányzatának hozzáállásáról azonban így is elmondható, hogy nem éppen az érdemi megoldáskeresésben és hosszú távú problémamegoldásban jeleskedik. A Szociális Igazgatóság vezetője szerint hét új közcsapot szerelnének fel a telepen, hogy a vízhiányt csökkentsék – ezt évek óta mondogatják, érdemi előrelépés nélkül.

Gereőffy Imola utalt arra is, hogy sepsiszentgyörgyi mintára a telepet – rendezési célból – akár informálissá is nyilváníthatnák. Az informális telepek olyan városszéli lakóövezetek, amelyek nem rendelkeznek hivatalos státusszal, közművekkel, vagy belterületi besorolással. Az elképzelés szerint egy önkormányzati akciócsoport koordinálná ezek rehabilitációját – ez azonban még csak előzetes javaslat, egyelőre a tanácshatározat előtti fázisban van. Így akár egy újabb lufiként is értelmezhető, amellyel az önkormányzat és a szociális igazgatóság azt a látszatot keltheti, mintha dolgoznának a megoldáson.

Ehhez elég egy kérdést feltenni: hogyan akar egy város komplett rehabilitációt megvalósítani, ha még két csap kicserélésére sem képes forrást találni?

Ugyanakkor létezik egy másik ellentmondás is Gyergyószentmiklóson. Miközben a téglagyári gyerekeknek naponta több kannányi vizet kell cipelniük, ha az egyik közcsap felmondja a szolgálatot, vagy szomjaznak, ha mindkét csap működésképtelenné válik, a város milliókat költ fesztiválokra. A Barti Tihamér nevéhez is köthető Egyfesztre például mindig jut pénz, most például 150 000 euró – erről részletesen írtunk korábban. Miközben szociális helyzetek rendezésére, vízcsapokra nincs. Tehát van némi szereptévesztése a városi tanácsosoknak abban, hogy a közvetetten hozzájuk is köthető vállalkozásoknak vagy a város lakóinak kell-e a csődközeli állapotban tartott önkormányzat költségvetéséből az utolsó filléreket szánni. Ők úgy tűnik többségében úgy látják: a holdudvarnak mindent, a szegényeknek semmit.

Közben a vízhez jutás napi túlélési feladat marad egy elszigetelt, szegény közösség számára. A helyzet nem azért tarthatatlan, mert túl bonyolult, hanem mert nincs, aki valóban meg akarja oldani. A városvezetésnek egy válasza van, a közműszolgáltatónak más, a szociális kérdésekért felelősök is remekül sorolják a miért nemre az indokokat. Mert a felelősség szétaprózása maga is egy stratégia: minden intézmény mondhatja, hogy a megoldás nem az ő hatáskörébe tartozik. Így a helyzet végső soron senkié sem lesz – kivéve azokét, akik naponta cipelnek kannákat a hőségben, akik lavórból fürdetik a gyerekeiket, és akik minden újabb nyáron reménykednek, hogy lehet nem kell egyetlen csöpögő csappal végigszenvedni a nyarat.