Keszthelyi András: a politikai rugalmasság természetrajza

Keszthelyi András neve a széles nyilvánosság előtt alig cseng ismerősen, de a politikai háttérvilágban évtizedek óta jól ismert tanácsadói karakter. A kolozsvári származású politikai kommunikátor először Magyarországon futott be karriert, majd miután Gyurcsánynak sikerre vitte a kettős állampolgárságról szóló népszavazásának kampányát, az RMDSZ-nek kezdett el dolgozni. A szövetséggel a szó szoros értelmében is gyümölcsöző kapcsolatot ápoló spindoktor az elmúlt hetekben kétszer is reflektorfénybe került: előbb azzal, hogy öt pontban méltatta az RMDSZ teljesítményét egy zárt fizetős felületen, majd a Válasz Online-nak adott nagyinterjúban próbálta újraértelmezni saját politikai pályáját is.

Minek a jele ez a hirtelen, egymást követő nyilvános szereplés egy olyan háttérembertől, aki eddig épp láthatatlanságával volt hatékony? Mindenképp érdemes figyelni az elhangzó üzeneteket, mert nem véletlenül ezeket foglamazza meg.

1. Az RMDSZ örök, bárki is vezeti. A szervezetet nem emberek vagy döntések, hanem valami történelmi szükségszerűség működteti – legalábbis Keszthelyi szerint. Így pedig nem lehet róla érdemben vitázni, csak elfogadni.
2. Az RMDSZ akkor mozdul, ha a választók már mást akarnak. A politikai döntés – például Magyar Péter támogatása – nem lehet a párt kezdeményezése, csak következmény. A közvéleményt formálni nem kell, csak lekövetni.
3. A saját szerepét most új megvilágításba helyezi, mielőtt ezt mások tennék meg helyette. Keszthelyi most már önkritikusan beszél a 2004-es népszavazásban játszott szerepéről, de közben zökkenőmentesen dolgozik annak a pártnak, amely ma a Fidesz szoros szövetségese, és ki tudja, mit hoz a holnap.

De nézzük sorban a történetet.

A véleménycikk: spindoktorból publicista

Mire lehet büszke az RMDSZ? címmel az RMDSZ kampánytanácsadója erőteljes apologetikus írást közölt a 24.hu fizetős felületén. A cikk – amelyet a szerző a párt iránti személyes elköteleződés jegyében írt – öt pontban sorolja fel az RMDSZ-es büszkeség okait a 2025-ös romániai elnökválasztás tükrében. Kiemelt szerepet kap benne a magyar közösség mozgósítása, a Crin Antonescu melletti kiállás, és az RMDSZ döntéseinek utólag „racionálisnak” minősített sorozata.

A szöveg mind formájában, mind tartalmában panegirikus: a szövetséget következetesen stratégiai éleslátással, felelősségtudattal, politikai érettséggel ruházza fel, miközben a bírálatokat karikírozza, ironizálja vagy egyszerűen lesöpri. Nem számol azzal, hogy a pártot sokan inkább a túlélésre és igazodásra játszó szereplőként látják, amely hosszú ideje nem képvisel világos programot, csak szavazatmaximálásra törekedve saját túlélését helyezi előbbre a közösség érdekeinél.

Véletlen-e vagy sem, a cikk épp június 4-én, a Nemzeti Összetartozás Napján jelent meg. Furcsa fintor, hogy Keszthelyi nevéhez egy másik fontos dátum is fűződik, éspedig 2004. december 5. Ugyanis a Gyurcsány-kormány kommunikációs gurujaként ő volt az értelmi szerzője a 2004. december 5-i népszavazást előkészítő kampánynak. Ez az azóta sokat vitatott politikai akció, amely során az akkori kormány és a mögötte álló gárda aktívan kampányolt a kettős állampolgárság ellen, súlyos politikai és morális törésvonalat nyitva az anyaországi és határon túli magyar közösségek között. Keszthelyi ebben a projektben nem egyszerű közreműködő szerepet játszott, erről részletesen beszél a Válasz Online interjújában. De mielőtt részletesen ismertetnénk azt, idézzük fel, hogyan vélekedett Magyari Nándor László szociológus a Keszthelyi-féle RMDSZ-dicséretről.

Kritika a Transtelexen

Magyari Nándor Keszthelyi írását politikai védbeszédként, egy „fiókpárti” narratívagyáros önigazolásaként jellemezte. Többek közt az alábbi kritikákat fogalmazta meg:

• A „házi feladat” narratíva hamis – Antonescu bukása nem siker

Magyari szerint Keszthelyi legproblematikusabb állítása, hogy az RMDSZ volt az egyetlen, aki a házi feladatát elvégezte az elnökválasztás első fordulójában, amikor Crin Antonescut támogatta. Ezzel szemben Antonescu látványosan megbukott, különösen azokon a területeken, ahol az RMDSZ-nek erős beágyazottsága van. A számok alapján jóval kevesebb szavazatot kapott, mint Nicușor Dan a második fordulóban – ez önmagában cáfolja a kampány sikerességét.

A magyar közösség valós mozgósítása nem az első, hanem a második fordulóban következett be, írja Magyari, amikor már világossá vált, hogy Simion a fő veszély. Ennek a mozgósításnak nem az RMDSZ volt az egyedüli vagy fő mozgatórugója, hanem egy spontán közösségi-politikai reakció Simion veszélyes retorikájára.

• Elkeni a Fidesz–RMDSZ–Simion háromszög problematikáját

Magyari egyik legfontosabb érve, hogy Keszthelyi teljes mértékben bagatellizálja azt a tényt, hogy:

• Orbán Viktor nyilvánosan támogatta Simiont,
• Fidesz-közeli nyomdában magyar nyelvű AUR-kampányanyagokat nyomtattak, Orbán és Simion közös arcképével,
• az RMDSZ nem határolódott el egyértelműen, hanem csak „riogatott”, miközben nem bontotta ki a belső konfliktust.

Magyari szerint ez nemcsak stratégiai gyávaság, hanem bizonyítéka annak is, hogy az RMDSZ „rugalmasan illeszkedik” minden felé: a budapesti elvárásokhoz, a bukaresti hatalmi viszonyokhoz, és a közösségi félelmekhez is – de mindig csak annyira, amennyire épp szükséges. A Fidesz-szel szembeni autonómia nem tartalmi, hanem kommunikációs mértékű.

Keszthelyi interjúja a Válasz Online-on: múltmentés politikai csomagolásban

Miután Keszthelyi publicisztikájára elég sokan felkapták a fejüket, a Válasz Online interjúban is megszólaltatta a politikai imázsépítőt. A beszélgetés egyaránt érinti személyes élettörténetét, politikai pályáját, baloldali múltját, az RMDSZ-hez fűződő viszonyát, és az Orbán–Simion ügyre adott reflexióit. Az interjú alapvetően retrospektív hangvételű, ugyanakkor a jelenlegi szerepvállalásának értelmezésére is kísérletet tesz. A kommunikátor tulajdonképpen itt is pozícióját és szerepét védi, korábbi döntéseit magyarázza, de nem kritikai szembenézéssel, sokkal inkább önmagyarázat és múltmentés formájában. Vagyis ebben az esetben is politikai marketing eszköztárral, érzelmi identitásretorikával és stratégiai emlékezettel operál.

Kettős identitás, váltások, visszatekintések

Keszthelyi már az interjú elején elismeri, hogy sorsa és pályája számos ellentmondást hordoz. Erdélyi származásúként indult, részt vett a szamizdatos Ellenpontok szerkesztésében, majd az SZDSZ és a baloldali magyar kormányok kommunikációs tanácsadója lett. Egy ideig Medgyessy Péter, majd hosszú ideig Gyurcsány Ferenc bizalmi embere volt. Az RMDSZ-hez való közeledése fokozatosan történt: előbb informálisan, majd kampánytanácsadóként egyre aktívabban.

Az identitásváltásokat önreflexív, de önmentő módon értelmezi: „radikális liberálisként kezdtem, lehet, hogy kereszténydemokrataként végzem – nem Semjén Zsolt-i értelemben”. A politikai meggyőződéseit nem tagadja meg, de kijelenti, hogy idővel jobban megértette az identitás, közösség, szimbólumok szerepét – és ez Erdélyhez való visszatalálásának is része.

A 2004-es népszavazás mint megbánás tárgya

Keszthelyi kritikus saját szerepével a kettős állampolgárságról szóló 2004-es népszavazásban. Akkor Gyurcsány Ferenc kampánycsapatában dolgozott, és részt vett a kampány kialakításában, amely az „ott szavazz, ahol adózol” típusú érvet középpontba állította. Ma úgy látja: ez ideológiailag védhető, politikailag viszont káros volt. A magyar nemzet szempontjából is, és a baloldal hitelességét tekintve is súlyos veszteséget okozott.

Most azt mondja, hogy a kampányban nem szívesen vett részt („nem szerettem, de csináltam”), és azzal mentegetőzik, hogy az akkori baloldali közgondolkodást az „Orbán visszatérését mindenáron megakadályozni” logika uralta. Ma ezt túlzásnak látja. Azt ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a döntéshozók körében sokan még akkor is racionálisnak tartották a kampány fő állításait.

A Simion-ügy: Orbán, RMDSZ és politikai kármentés

Az interjú egyik legfontosabb része a tihanyi Orbán-beszéd és az RMDSZ szerepe körül forog. Keszthelyi szerint Orbán Viktor hibázott, amikor George Simion kampányához köthető szövegben a „legígéretesebb fiatal román politikusnak” nevezte őt, de a döntést elsősorban külpolitikai megfontolásként értelmezi. Feltehetően – állítása szerint – a nyugati nyomás hatására, és abban bízva, hogy Erdélyben még belefér.

Ami a Fidesz–RMDSZ viszonyt illeti: Keszthelyi világossá teszi, hogy a szövetség nem ideológiai, hanem stratégiai, a választók lojalitásán alapul. A leválás lehetősége csak akkor merülhet fel, ha a Fidesz népszerűsége tartósan visszaesik Erdélyben – egyelőre azonban nincs ilyen jel.

Érdekes momentum, hogy bár Simion és Orbán arcképével magyar nyelvű szórólapok is megjelentek, Keszthelyi azt mondja: az RMDSZ kampányának íve és retorikája nem változott meg a beszéd után sem. Ugyanakkor nem állítja, hogy lett volna bármilyen aktív határolódás.

A tanácsadói szerep önértelmezése

Keszthelyi a saját szerepét a klasszikus kampánytanácsadó funkciójában látja: nem politikai irányokat jelöl ki, hanem stratégiát épít, technikát javasol. Többször hangsúlyozza, hogy Erdélyben tanult újra politizálni, újra kellett tanulnia a közeget, a román nyelvet, a közösségi viszonyokat. Állítása szerint az RMDSZ-nek végzett munkáját azért tartja értelmesnek, mert hozzájárul a magyar közösség stabil képviseletéhez.

A kérdésre, hogy „ki változott többet: Ön vagy az RMDSZ?”, kitérő választ ad – szerinte mindketten. Elutasítja, hogy az RMDSZ pusztán vazallus szerepben lenne, de nem fejti ki, hogy a Fideszhez való viszonyban milyen autonóm stratégia érvényesülne.

Önvédelem, magánalku, felejtés: miért problémás Keszthelyi András interjúja?

Bár részletgazdag és kétségtelenül érdekes bepillantást enged a politikát mozgató döntések zárt szobáiba, nem őszinte számvetést olvashatunk, hanem egy stratégiai előremenekülésnek vagyunk a tanúi.

Miközben Keszthelyi András a 2004-es kettős állampolgárságról szóló népszavazás elleni kampányban mélyen érintett volt, most mégis úgy állítja be magát, mint aki csak kellemetlen parancsokat hajtott végre egy „kollektív Orbán-fóbiában” vergődő baloldalon. Keszthelyi szerint a döntéshozó körökben az volt az uralkodó gondolat: „Orbán nem jöhet vissza.” Ez valóban igaz – de ezzel nem lehet igazolni egy identitáspolitikai mélyütést, amely azóta is hivatkozási alap minden jobboldali nemzetpolitikai narratívában.

Szintén hamis a keret, hogy a baloldalon mindenki egységesen támogatta volna a kampányt. Voltak viták, volt ellenállás, volt távolságtartás is. Keszthelyi viszont a kemény vonal oldalára állt, és a felelősség viselését most sem vállalja nyíltan. Ehelyett a „ma már másként látom” mondat mögé bújik és kereszténydemokráciát emleget, ami túl kevés és túl kényelmes.

Miközben Keszthelyi azt állítja, hogy a 2004-es kampány után „rosszul érezte magát”, semmi nem utal arra, hogy ez a rossz érzés megakadályozta volna őt abban, hogy később az RMDSZ kampánytanácsadójaként dolgozzon – egy olyan pártnak, amely a Fidesz stratégiai partnere lett. Nem történt nyilvános szembenézés, nem volt bocsánatkérés. Ehelyett szépen beépült a Fidesz–RMDSZ konstrukcióba, majd most, amikor a Fidesz erdélyi támogatottsága megremegni látszik, elkezd narratívát váltani.

Népszavazásos múlt, taktikázó jelen

A mostani apologetikus interjú célja nem a számvetés, hanem a történet újraírhatóságának demonstrálása. Keszthelyi nem a múlttal számol el, hanem a jelenhez igazítja azt: azt mutatja, hogy képes volt átlépni a saját korábbi szerepén, mert „tanult belőle”, és most már másképp látja az identitást, közösséget, szimbólumokat.

Az interjú végén Keszthelyi egyértelműen azt az üzenetet közvetíti: az RMDSZ csak akkor nyit majd Magyar Péter felé, ha az már győzött. Addig a Fidesz mellett maradnak, mert – ahogy fogalmaz – „a politika mindig a szavazók foglya”. Azaz: az RMDSZ nem szembemegy, hanem leköveti a közösség hangulatát.

Csakhogy arról nem beszél, hogy ez a „közösségi hangulat” nem a semmiből jött, és nem is természetes adottság. Pontosan az olyan kampányok, retorikák, féligazságok és félelemkeltések építették fel, amilyeneket ő maga segített megtervezni.

A Fidesz és az RMDSZ közötti szoros viszony, valamint a határon túli közösségek politikai lojalitásának mai szerkezete épp az olyan kampányok során épült fel, amelyekben Keszthelyi is részt vett. Nem pusztán leképezte a közvéleményt – formálta is.

Ezért az a gondolat, hogy „a közösség még nem tart ott”, nemcsak leíró állításként problémás, hanem politikai felelősség alóli mentesítésként is félrevezető. Mert a választói realitás nem tőlünk független valóság – hanem sokszor éppen a tudatos kommunikációs és ideológiai döntések következménye.