„Parajdon túl sokáig hittük, hogy elég a bánya. Most mindent újra kell gondolni”

Parajdi Kálmán-Endrére a közösségi oldalakon figyeltünk fel, napokkal az első omlások után. Mindenki osztott mindent: szemcsés telefonvideókat, homályos pletykákat, kétséges forrásokat. Ebben a kavalkádban az ő képei egyértelműen kiemelkedtek. Drónfelvételei, fotói pontosak voltak, időben jöttek, és ami a legfontosabb: megbízhatók voltak. Amikor már mindenki csak találgatott, ő megmutatta, mi történik valójában. Hogyan nyílik meg a föld a Korond-pataka alatt, hogyan mélyülnek a kráterek, és hogyan válik a táj egyre inkább holdbélivé.

A felsősófalvi oldalról közelítette meg az elmúlt hetekben a parajdi sóbányát, és semmiképp nem pánikkeltés céljából készítette a fotókat – mint mondja –, inkább dokumentálni szerette volna az eseményeket. Úgy érezte, ha az emberek testközelből látják, mi történik a közvetlen közelükben, akkor valamelyest megnyugodnak. Az elmúlt napokban ugyanis több álhír és szenzációhajhász, kattintásvadász cikk is megjelent, néha a háromszéki árvízzel összemosva a parajdi tragédiát, azt a benyomást keltve a megtévesztettekben, hogy a település víz alá került – ami nem igaz.

Parajdi Kálmán-Endre ezért is igyekezett képeivel reális helyzetképet adni, hisz a még nagyobb bajt egyelőre sikerült elkerülni, sőt, szakemberek jelenleg is nagy erőkkel dolgoznak azon, hogy elő se forduljon. Parajd pedig most is várja a turistákat, és sokan arra készülnek a vendéglátók közül, hogy a bánya hiányát szolgáltatásaik kibővítésével, közös erővel tudják pótolni.

Parajdi Kálmán-Endre képei május óta követik az eseményeket, így megmutatják, hogy a szakemberek miért is futnak versenyt az idővel. Ahol eddig nehézgépek jártak és dolgoztak, most már az emberek is félve közlekednek, nehogy beszakadjon alattuk a föld. Az utóbbi öt napban pedig egyre növekvő kráterek jelentek meg, amelyek a Hold felszínére emlékeztető látványt idéznek, és félő, hogy egyben beszakad az egész, elnyelve magával a bánya fölötti sóhegyet is.

Mint mondta, a drónnal annyira közelítette meg a krátereket, amennyire csak lehetett, de ahol már a drónt is kockáztatta volna, ott megállt, és a szakemberekre bízta a mélyebb feltárást.

Nemcsak fotósként, turisztikai szakemberként is érintett

Parajdi Kálmán-Endre 25 éve foglalkozik turizmussal. Székelyföldi szálláskereső portálja révén eleinte tíz parajdi és két gyergyószárhegyi szállásnak segített vendégeket szerezni, ma már rengetegen keresik szolgáltatásait. Nemcsak közvetít, hanem tapasztalatból is beszél: saját panziót is nyitott Felsősófalván, miután családjával hazaköltözött Zalaegerszegről. A Parajdra húsz éve jellemző, falusi turizmushoz pedig ideálisnak bizonyult a családi ház emeletén kialakított négy-öt vendégszoba. Nem a gyors meggazdagodás volt a cél – a panzió bevételét folyamatosan visszaforgatták a fejlesztésbe, hogy a vendégek évről évre többet kapjanak.

A koronavírus-járvány azonban komoly próbatétel elé állította őket. A világ bezárt, de ők nem ültek ölbe tett kézzel. Kálmán idegenvezetői képesítést szerzett, túrákat kezdett szervezni, új élményeket kínálva azoknak, akik kiszabadultak a panellakások fogságából. A túrák mellé történeteket is adott – helyismeretével, fotóival és lelkesedésével olyan kapcsolatot teremtett a látogatók és a táj között, amit útikönyv sosem tudna visszaadni. Közben munkáját fotósként is folytatta, dokumentálva a természet változásait – így született meg a bánya körüli események képi krónikája is, aminek most különös jelentősége van.

„Akárhányszor elmentem a sószorosba, mindig vittem magammal a fényképezőgépet. A természet arca folyamatosan változik, és most különösen fontos dokumentálni ezt” – mondta.

Parajdi legutóbb pénteken járt a sószorosban, mert szombaton túrát kellett volna vezetnie. A bejárás során szembesült vele, hogy a sószoros járhatatlanná vált: az alsó hidat elvitte a víz, a felsőt térdig érő áradás tette használhatatlanná, a túraösvény is súlyosan megrongálódott. A látvány sokkoló volt, de nem bénító. „A kistérségnek kell majd rendbe hoznia, de addig más utakat kell keresnünk” – mondta. Szerinte az alkalmazkodás most kulcskérdés: ha egy ösvény eltűnik, újakat kell taposni, ha egy látványosság bezár, új élményeket kell ajánlani. Nem panaszkodni, hanem tenni – ez a hozzáállás jellemzi Kálmán-Endrét akkor is, amikor a fényképezőgép mögé áll, és akkor is, amikor vendéget fogad.

A veszély ismert volt, de elodázták – a parajdi bánya tragédiája nem volt meglepetés

A parajdi sóbánya beomlása megrázta az egész térséget, de a helyiek szerint a katasztrófa nem volt derült égből villámcsapás. Már évekkel korábban lehetett tudni, hogy a Korond-patak és a talajvíz folyamatosan szivárog a bánya mélyébe. Ennek ellenére sokáig mindenki abban bízott, hogy a bányatársaság képes kézben tartani a helyzetet.

„2005-ben is volt egy nagyobb áradás, akkor is, most is szivattyúzni kellett – nem csak a patakból, hanem a bánya felső részéből is” – emlékezett vissza Kálmán, egy helyi idegenvezető. Mint mondta, a víz üregeken keresztül jutott le, és a mostani beomlás is emberi mulasztás következménye volt.

Kálmán évekig vitt le 40 fős gyerekcsoportokat a bányába. Az utolsó figyelmeztető jel tavaly jött el számára: egy túra után közvetlenül zárták be ideiglenesen a bányát az esőzések miatt megemelkedett vízszint okán. Azóta nem vállal csoportokat. „Nem tudom tiszta lelkiismerettel vállalni a felelősséget, ha a bánya nem biztonságos” – mondta, hozzátéve, hogy erről tájékoztatta a turisztikai ügynökséget is.

Amikor minden a bányára épül

A katasztrófa nemcsak biztonsági, hanem gazdasági sokkot is okozott a környéken. A turisztikai szakemberek már korábban is figyelmeztettek: Sóvidék sebezhető, ha szinte mindent a sóbányára épít. „Ez olyan, mint a Balatonnál a tó. Itt a bánya volt a fő attrakció. És minél közelebb voltál hozzá, annál kevesebb marketing kellett” – fogalmazott egy helyi vállalkozó.

Most viszont éppen azok járhatnak jobban, akik nem kizárólag a bányára alapozták a működésüket. Felsősófalva például három kilométerre van a bányától – ide eleve nem jártak naponta a turisták, így a helyi szolgáltatóknak már korábban alkalmazkodniuk kellett. Egyikük így fogalmazott: „Mi több lábra álltunk. Idegenvezetés, túrák, dézsafürdő, szauna, filagória – ezek most előnyként jönnek vissza.”

A vendéglátók szerint az emberi kapcsolatok, a barátságok, amiket kiépítettek, most nagyobb jelentőséget nyernek. A vendégek nem (csak) a só miatt jöttek – hanem a közösségért is. Ez lehet az új alap, amelyre a térség turizmusa újraépülhet.

Emberközpontú turizmusban a jövő

„A vendégeknek nemcsak a környéket, de Székelyföld tágabb tájait is bemutattam. Honismereti túrákat tartunk, a vendéglátás pedig ott kezdődik, hogy elmegyek értük a reptérre” – mesélte Parajdi Kálmán-Endre. Hozzátette: olyan vendégük is van, aki 10–15 éve visszatér hozzájuk, mert itt nemcsak pihenést, hanem kapcsolódást is kap.

Szerinte Parajdon jelenleg kevés olyan látványosság maradt, amely nagyobb érdeklődést váltana ki. A strand nem használható, a wellnessközpont is zárva van június közepéig. A fordított ház és a lepkeház kevésbé népszerű. Az Áprily Lajos-ház zárva tart, miután a gondnokot helyettesítő tanár elhunyt. A kulturális vonzerő is gyengébb, különösen a román turisták körében – mondja.

Bízik benne, hogy a Hargita Közösségi Fejlesztési Társulás segíteni fog a különböző turisztikai szakágak összefogásában, és közösen sikerül visszacsábítani a látogatókat a térségbe.

A Drakula Park ötletét azonban más parajdiakkal ellentétben – akik petíciót is írtak, hogy Sóvidéken valósuljon meg – határozottan elutasítja. „Sem Csíkszeredában, sem Parajdon, sem máshol Székelyföldön nincs helye ilyen ötletnek. Nem illik a hely szelleméhez. Ismerve a vállalkozót, ez nem jó irány” – fogalmazott. Mint hozzátette: lehet, hogy Segesváron vagy Brassó mellett, Törcsvárnál elférne, de nem Csíkszeredában, ahol a Búcsú idején félmillió ember zarándokol a nyugalomért. „Nem fér össze, hogy a város egyik felében lelki elmélyülés, a másikban pedig ennek az ellentéte történjen. Én nem tartom jó ötletnek” – mondta Parajdi, aki szerint a székely értékek csorbulnának, ha a Drakula Park Székelyföldön valósulna meg.

Ha a bánya végül tóvá alakul, akár új attrakció is lehet belőle – ha nem is olyan, mint a Medve-tó, de a sósvízre, gyógyhatásra és vendégszeretetre lehetne építeni. „Valami ki fog alakulni, de lehet, hogy ehhez öt, tíz vagy húsz év kell. Addig türelemre és alkalmazkodásra van szükség” – zárta gondolatait. Mert a táj csak akkor él tovább, ha lesz, aki látja benne a lehetőséget. És Parajdi Kálmán-Endre nem csak látja – dolgozik is érte.