Transtelex Dialóg: Roma gyerekek az erdélyi magyar oktatás perifériáján

A magyar anyanyelvű roma gyerekek oktatási integrációja Erdélyben évtizedek óta megoldatlan ügy. Bár az intézmények és a pedagógusok többsége jó szándékkal, elhivatottan dolgozik, a rendszer alapvető problémái nem változtak: a roma gyerekek késve vagy egyáltalán nem kerülnek be az oktatási rendszerbe, az iskolai évek alatt sokan lemorzsolódnak, és csak kevesen jutnak el a középiskoláig. Akik pedig eljutnak, gyakran már csak a fenntartott helyek révén tudnak bejutni, és ott is nehezen maradnak meg.

Riportúton jártam a múlt héten Székelyföldön, több óvodát, iskolát meglátogattam, szülőkkel és pedagógusokkal, önkormányzati vezetőkkel beszélgettem, hogy a roma gyerekek oktatásáról és esélyeiről képet kapjak. A kerekasztal-beszélgetésen ezekből a történetekből indulunk ki – és megpróbáljuk közösen megérteni, hogy miért nem működik jól a rendszer, és mit lehetne másként csinálni.

Beszélgetünk szegregációról és integrációról, a rejtett előítéletekről, az iskola és család kapcsolatáról, a roma gyerekek támogatásának lehetőségeiről, és arról is, hogyan lehetne végre egy működő stratégiát összeállítani.

Az óvodai nevelés már a kezdetekkor problémás: sok gyerek vagy rendszertelenül jár óvodába, vagy egyáltalán nem. A szegregált óvodai csoportok léte hivatalosan ugyan tilos, de gyakorlatként mégis jelen vannak, főként városi környezetben. Ez már az iskolakezdéskor behozhatatlan hátrányokat okoz.

Az iskolaválasztás szintén neuralgikus pont. A nem roma szülők gyakran kerülik azokat az iskolákat, ahol roma gyerekek is tanulnak. Ideiglenes lakcímekkel más körzetekbe íratják gyermekeiket, igyekeznek elérni, hogy ne a körzetes iskolába kelljen vinniük őket. Így egyes iskolák „elcigányosodnak”, más intézmények pedig „kifehérednek”. Ezzel párhuzamosan a roma szülők közül is sokan törekednek arra, hogy gyermekük jobb iskolába járjon – de gyakran nem kapnak valódi lehetőséget erre, nyíltan elutasítják őket.

Az iskolai évek alatt a problémák tovább gyűrűznek. Sok gyerek már az általános iskola alsó tagozatán lemorzsolódik, de még a 7–8. osztályig eljutók közül is sokan nem tanulnak tovább. Az oktatás színvonala és a gyerekek egyéni fejlődése között gyakran hatalmas a szakadék – annak ellenére, hogy fejlesztő pedagógusok és különórák segítik a felzárkóztatást. A roma gyerekek közül többen még nyolcadik osztály végén sem tudnak folyékonyan írni vagy olvasni, a vizsgákon diktálniuk kell a válaszaikat, és csak csökkentett tantervi követelményeknek kell megfelelniük.

Bár az elmúlt években a külföldi munkavállalás (főleg Németországban) javított néhány család anyagi helyzetén, és ez pozitív hatással volt a gyerekek iskolai megjelenésére, ez nem rendszerszintű megoldás. Az otthoni környezet, a szülői támogatás hiánya, a gyakori hiányzások, a tanulási nehézségek és az oktatási rendszer bürokratikus akadályai mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ezek a gyerekek szinte determináltan a társadalom peremén maradjanak.

Mindeközben az érintett iskolák „megbélyegződnek”. Az a tény, hogy roma gyerekek járnak egy intézménybe, gyakran automatikusan a „gyenge iskola” címkét vonja maga után – akkor is, ha az adott iskola országos vagy nemzetközi versenyeredményekkel is büszkélkedhet. A pedagógusok és igazgatók gyakran tapasztalják, hogy a szülők nem a valós oktatási minőség alapján döntenek, hanem a roma gyerekek számát nézik az iskolában. Az előítéletek, a társadalmi félelmek, a presztízsverseny és a kirekesztés mind részei ennek az összetett problémának.

Kikerüljük vagy befogadjuk? – Mit kezdünk a roma gyerekekkel az iskoláinkban?

• Miért nem sikerült több évtized alatt megoldani a roma gyerekek iskolai integrációját?
• Miért nem lett következménye azoknak a stratégiáknak, amelyek az oktatási esélyegyenlőséget célozták – akár állami, akár önkormányzati, akár civil kezdeményezésként?
• Miért nincs ma sem megfelelő infrastruktúra, humánerőforrás, vagy politikai akarat arra, hogy ezek a gyerekek ne csupán jelen legyenek az iskolában, hanem esélyt is kapjanak a felemelkedésre?
• Miért engedjük, hogy ma is az iskolarendszer peremén sodródjanak ezek a gyerekek, hogy a tanáraik „csökkentett követelményekkel” tanítsák őket, miközben egyes iskolák elveszítik a hírnevüket pusztán azért, mert befogadják őket? Meddig tartható fenn az a gyakorlat, hogy a roma gyerekekkel együtt járó problémákat a rendszer egyes iskolákra tolja rá, másokat pedig „megtisztít” a társadalmi nyomás hatására?
• Hogyan lehet elérni, hogy az integráció ne csak jogszabály legyen, hanem működő gyakorlat? Hogy a szülők – legyenek romák vagy nem romák – egyformán érezzék magukat otthon az iskolában, és hogy a gyerekek ne tanuljanak meg már kisgyerekként különbséget tenni „mi” és „ők” között?

Április 8-án Csíkszeredában, a Nemzetközi Roma Napon ezekről a kérdésekről beszélgetünk a Transtelex Dialóg kerekasztalán. Nem az ítélkezés, hanem a megértés és a cselekvés szándékával. Mert ez a helyzet nem változik meg magától. Az oktatás minden társadalom alaprétege – és amikor arról beszélünk, hogyan tanulnak a roma gyerekek, valójában arról is beszélünk, milyen közösséget akarunk építeni. A Transtelex Dialógon az erről való közös gondolkodást szeretnénk elősegíteni.