Transtelex Dialóg: Nem csak láthatóságra, valódi jelenlétre van szükségük a nőknek

Van egy generáció Erdélyben, amely úgy nőtt fel, hogy a feminizmus szitokszó volt. A nők láthatóságáról beszélni nem volt divat, és ha valaki mégis szóba hozta, azt gyorsan elintézték annyival, hogy a tehetség úgyis utat tör magának. De valóban így van? Látszanak-e azok a nők, akik az erdélyi magyar közéletben, tudományban, irodalomban vagy művészetben dolgoznak? Hallgatunk-e rájuk, vagy csak akkor vesszük őket észre, ha valamilyen rendkívüli helyzet miatt muszáj?

A Transtelex Dialóg-estje ezekkel a kérdésekkel foglalkozott. A beszélgetést Zsizsmann Erika moderálta, a meghívottak pedig Ladó Ágota művészettörténész, Selyem Zsuzsa író, egyetemi oktató és Bokor Zsuzsa társadalomkutató, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa voltak.

A beszélgetés eredeti kérdésfelvetésén – „Láthatóak-e az erdélyi magyar nők?” – hamar túlléptek a meghívottak, és mélyebb rétegeket érintettek: milyen módon vannak jelen a nők a kultúrában, a kutatásban és a társadalmi diskurzusokban? A résztvevők nemcsak a kulturális kánon nemi egyenlőtlenségeiről beszéltek, hanem a társadalmi mechanizmusokról is, amelyek meghatározzák a női alkotók, kutatók és gondolkodók helyzetét.

A beszélgetés során kiderült, hogy nemcsak a láthatóság, hanem az ábrázolás mikéntje is kulcskérdés: milyen szerepeket kínál a kánon a nőknek, milyen narratívákba kényszerítik őket, és hogyan lehet ezen változtatni? A résztvevők rámutattak arra is, hogy a társadalomtörténetben és a tudományos diskurzusokban a női tapasztalatokat sokszor figyelmen kívül hagyják, vagy csak marginálisan kezelik.

A beszélgetés egyik fontos tanulsága volt, hogy nem elég a női alkotók és kutatók számának növekedése, ha közben a struktúrák és a társadalmi attitűdök nem változnak. Nem az a cél, hogy a nők „díszhelyet” kapjanak bármiféle Pantheonban, hanem hogy egy szélesebb, igazságosabb narratíva alakuljon ki, amely nemcsak a fájdalmat és az áldozatiságot, hanem az alkotás szabadságát és kreativitását is láthatóvá teszi.

A résztvevők egyértelműen azt vihették haza, hogy a láthatóság önmagában nem elég – a cél az, hogy a nők ne csak láthatók legyenek, hanem valódi jelenlétük legyen, és hangsúlyosan jelen lehessenek a kultúrában, a kutatásban és a közéletben. Ahogy a beszélgetés végén elhangzott: „Ne nézzenek minket, hanem lássanak.”

„A dzsenderszemüveg, amit ha egyszer felveszel, nem tudod többé levenni”

Bokor Zsuzsa elmondta, hogy saját kutatásai során mindig tudatosan vállalta a női perspektívát – ő ezt „dzsenderszemüvegnek” nevezi. „Ha egyszer felpróbáltad, nem tudod többé levenni” – mondta. A kutatásai során a biopolitikai és eugenikai témák kapcsán szembesült azzal, hogy a nők teste és szerepe a társadalomban mindig szabályozás tárgya volt. Ez a fajta nézőpont nemcsak a kutatásaira hatott, hanem a mindennapi életére is: „A konditeremben, a nőgyógyásznál, az egyetemi órákon – egyszerűen mindenhol ott van.”

Selyem Zsuzsa hozzátette, hogy a nők sokszor maguk is fenntartják a patriarchális nézőpontokat. „Nem az a kérdés, hogy bekerül-e egy nő a kánonba, mert attól még semmi nem változik. Az a kérdés, hogy milyen tartalmakat viszünk be a diskurzusba.” Példaként említette Hervay Gizella költészetét, akinek munkássága mára kultusztárggyá vált, ugyanakkor az élete és az irodalmi pályája az elnyomás, az izoláció és az áldozatiság narratívájában ragadt meg. „Nem jó megoldás, ha az elnyomás felől nézzük meg a kánon hiányosságait. Az egész közmegegyezést kellene megváltoztatni” – mondta.

A beszélgetés egyik személyes és meghatározó pillanata az volt, amikor Selyem Zsuzsa Szilágyi Júliára, az őt formáló tanárra és gondolkodóra emlékezett, aki rendkívül tudatosan vállalta feminista szemléletét. Selyem Zsuzsa szerint ő volt az első ember, aki ezt nyíltan képviselte előtte.

„Szilágyi Júlia volt az első ember az életemben, aki felvállalta, hogy feminista. Abban a világban szocializálódtam, ahol a feminizmus szitokszóként volt jelen – olyan nők ügyeként, akik felforgatják a rendet. És akkor jött ő, és kimondta: női jogok vannak, a döntéseid fontosak. Ő mondta ki először nekem: Zsuzsa, te döntesz.”

Szilágyi Júlia a Cs. Gyimesi Éva vezette Láthatatlan Kollégium egyik alapembere volt, ahol egy teljesen másfajta gondolkodásmódot próbáltak kialakítani – nem versengésen, hanem megismerésre és nyitottságra alapozva. Selyem Zsuzsa számára a találkozás vele meghatározó volt, hiszen olyan szemléletet adott át neki, amit azóta is követ.

Ladó Ágota személyes élményen keresztül kapcsolódott a témához, elmesélve egy 2019-es kiállításmegnyitó hátterét, amely számára sorsfordító felismerést hozott. Egy kolléganőjével együtt komoly szakmai munkát végzett, de az esemény napján a színpadra ülve azt tapasztalta, hogy a figyelem és a beszédjog ismét a férfiaké. Bár két nő is helyet kapott az asztalnál, a felszólalások hierarchiájában mégis az ő hangjuk maradt a „futottak még” kategóriában.

„Ott ültem, és azon gondolkodtam: itt vagyok, a betegszabadság alatt bementem dolgozni, az anyósom vigyázott a kisfiamra, hogy ez az esemény létrejöhessen – és most mégis azok beszélnek, akik nem vettek részt a munkában. Ez volt az a pillanat, amikor bennem átkattant valami, és rájöttem, hogy ez nem egy egyszeri eset, hanem rendszerszintű probléma.”

Bokor Zsuzsa akadémiai tapasztalatait osztotta meg, és rámutatott, a kutatói pályán mennyire befolyásolják a nőket a belsővé tett társadalmi elvárások. Amikor a második gyermeke születése után visszatért a tudományos életbe, egy fontos pályázatra jelentkezett, ahol az értékelő bizottság döbbenten kérdezte: „Mit csinált a jelölt az elmúlt öt évben?” A válasza egyszerű volt: másfél évet otthon töltött gyermekgondozási szabadságon. Ez azonban nem számított szakmai teljesítménynek. „Nagyon nehéz volt érzelmileg kimászni ebből a kudarcból” – vallotta be.

Ugyanakkor Bokor Zsuzsa felhívta a figyelmet arra is, hogy az akadémiai egyenlőtlenség nemcsak az egyéni szinteken érhető tetten, hanem intézményi szinten is. Az MTA női tagságának folyamatos csökkenése ennek egy drámai példája: bár egyre többet beszélünk az egyenlőtlenségekről, a gyakorlatban az arányok mégis rosszabbodnak.

„Ez egy nagyon komplex probléma. Nem arról van szó, hogy fegyverrel kellene támadni a férfi társadalomra. De az önbizalomhiány, a belső elvárások, a társadalmi beidegződések olyan mélyen épültek be, hogy ezek nélkül is újratermelődnek az egyenlőtlenségek.”

A kulturális kánon alakulása és a nők szerepe

Selyem Zsuzsa a XX. század második felének irodalmán keresztül vizsgálta a női szerzők helyzetét. Azt tapasztalta, hogy a magyar irodalmi kánonba nehezen kerülnek be női szerzők, míg a világirodalomban sokkal természetesebb a jelenlétük.

Nemes Nagy Ágnes esetét hozta fel példaként: bár autonóm, határozott életműve van, az 1946-ban induló Újhold folyóirat szerkesztőségében nem kaphatott helyet, helyette a férje, Lengyel Balázs szerepelt. „Nemes Nagy Ágnest jéghideg nőként tartják számon, mert nem csupán a ‘női témákról’ írt, hanem a világ szerkezetéről” – mondta.

Selyem szerint ma is létezik ez a kettős mérce: a piac által elvárt női önéletrajzok és tapasztalati irodalom (érzelmekre építő művek) könnyebben befogadhatók, míg az innovatív, világot boncolgató női írásokat még mindig idegenkedve fogadja a magyar irodalmi közeg.

Kifejtette azt is, hogy az erdélyi irodalom különösen zárt közeg volt, hiszen a kisebbségi létben az irodalomnak védekező funkciója volt a többségi kultúrával szemben. Ez a merevség még inkább hátráltatta a női szerzők térnyerését. A beszélgetésben megemlítette az 1970-es évekbeli televíziós interjút Ana Blandianával és Hervay Gizellával, amelyben Földes László volt a műsorvezető, és így vezette fel őket: „Mindketten költők vagytok, tehát saját jogotokon ültök itt.” Ez az apró mondat mutatja, mennyire szokatlan volt akkoriban, hogy egy nő önálló szerzőként létezhessen, és ne valaki feleségeként szerepeljen a kulturális térben.

Ladó Ágota: A képzőművészet még zártabb, mint az irodalom

Ladó Ágota a képzőművészeti világban tapasztalható egyenlőtlenségeket vizsgálta. Felvetette, hogy az irodalomban, ha egy könyv megjelenik, az önálló életre kelhet, de a képzőművészetben a kiállítási lehetőségek zártabbak.

Bár az alternatív művészeti szcénákban erőteljes a feminista és progresszív diskurzus, ezek nem kerülnek be a hivatalos kulturális kánonba. Közintézményekben gyakran szerveznek „női művészek” tematikájú időszakos kiállításokat, de ezek nem válnak állandóvá.

Példaként hozta a Maros Megyei Múzeumban 2022-ben újrarendezett Magyar Képtárat, amelynek első termében nagy méretű aktokat helyeztek el izzó vörös falak előtt. Ez szerinte tudatosan vagy tudattalanul is megerősíti a férfitekintet dominanciáját, miközben a kritikai reflexió teljesen hiányzik a kurátori koncepcióból.

Szerinte a múzeumpedagógia és a kurátori szemlélet még mindig nem kezeli megfelelően az ilyen érzékeny kulturális kérdéseket, és nem mutat törekvést arra, hogy új perspektívákat vezessen be.

A női alkotók dokumentálásának nehézségei – kutatási akadályok

A beszélgetésben előkerült Hintz Györgyné Boros Ella életművének feldolgozása, amely során egy kis csapat női kutató dolgozott együtt egy kötet összeállításán. Bokor Zsuzsa számolt be arról, hogy az életrajzi kutatás során világossá vált, hogy rendkívül nehéz női szerzőkről adatokat találni, mert a kulturális emlékezet és a hivatalos dokumentáció is mellőzi a nőket.

Bethlen Györgyné hagyatékának esete is rávilágít erre a problémára: az Állami Levéltárban őrzött 20 doboznyi anyag egyszerűen nem kutatható, mert nem szerepel a „fontos fondok” listáján. Ez azt jelenti, hogy ha nincs valaki, aki személyesen közbenjár az ügyben, ezek az anyagok örökre láthatatlanok maradnak.

A kutatók számára segítséget jelenthet az Arcanum digitális adatbázis, ahol kulcsszavas keresésekkel lehet nyomokat találni. De még így is sok esetben csak töredékes információk alapján lehet rekonstruálni egy nő életét, és még egy gondosan összeállított életrajz sem biztos, hogy teljesen hiteles képet ad.

A legnagyobb kihívás az, hogy a női alkotók láthatóvá váljanak a kulturális emlékezetben, és ne csupán időszakos érdeklődés tárgyai legyenek.

Ladó Ágota Linda Nochlin 1971-es híres esszéjére (Why Have There Been No Great Women Artists?) hivatkozva felvetette, hogy az ilyen kérdések tematizálása felforgathatná a kulturális gondolkodást, és új világrendekhez vezethetne. Azonban a hagyományos intézmények inkább megőrzik a régi struktúrákat, ahelyett hogy radikálisan átalakítanák a kulturális szemléletet.

A marosvásárhelyi képtár példája mutatja, hogy sokszor kritika nélkül ismétlik a 100 éve felállított kiállításokat. Felvetette, hogy ha ma egy fiatal nő bemegy egy ilyen kiállításra, számára kényelmetlen és elavult lehet a hatalmas aktok látványa disclaimer nélkül, hiszen ma már egyre többen tudatosak a saját testük és autonómiájuk kapcsán.

A kutatások kapcsán felhozta a nőtörténeti konferenciákat, például a Fehér Andrea által szervezett eseményt, és feltette a kérdést: Mennyiben nőtörténeti kutatás, és mennyiben nők története? Rávilágított, hogy a nőkről szóló történetek feldolgozása fontos, de még nem elégséges: szükség van olyan mélyebb értelmezési keretekre is, amelyek nemcsak egyedi életutakat vizsgálnak, hanem a nemi szerepek és hatalmi struktúrák összefüggéseit is feltárják.

Hasonló problémát lát az erdélyi magyar női képzőművészek kutatásában is: bár néhány biztonságos témát, például Berde Amál életművét már feldolgozták, az egész terület még nagyon kezdetleges állapotban van. Ezt mutatja, hogy amikor elkezdtek neveket gyűjteni az erdélyi magyar női művészekről, csak egy oldalnyi nevet tudtak összeírni, ami jól szemlélteti a kutatás hiányosságait.

Hogyan lehet átalakítani a kulturális kánont?

Selyem Zsuzsa felvetette, hogy a nők jelenléte a kánonban sokszor restriktív módon történik: ha bekerülnek is, az apróbb, személyes, „női” témák révén, míg az egyetemes, világot boncolgató műveiket gyakran figyelmen kívül hagyják.

Szerinte azonban nem elég csak a női elnyomás felől nézni a kánon hiányosságait, hanem tágabb társadalmi összefüggésekbe kell helyezni a kérdést. Az elnyomott csoportok közötti párbeszédre van szükség, hogy ne csupán egy-egy „dísznő” jelenjen meg kiemelt helyeken, hanem egy mélyebb változás induljon el a társadalmi közmegegyezésben.

Felhozta Hervay Gizella és Gyimesi Éva példáját, akiknek a kultusza egyfajta áldozati narratívát erősít. Szerinte nem elég a fájdalom és a tragédia felmutatása – szükség van olyan kreatív és pozitív példákra is, amelyek megmutatják, hogy a női alkotói lét nem feltétlenül vezet elmagányosodáshoz vagy tragédiához.

A social mediában megfigyelt női mémkultúrát is említette: sok fiatal lány úgy ábrázolja magát, mintha egyedül ülne a szobában, rothadó testtel, idézve Sylvia Plath verseit. Ez szerinte azt mutatja, hogy az irodalmi és kulturális hagyományok továbbra is egy szűk és sokszor destruktív narratívába zárják a nőket, ami ellen dolgozni kell.

A gender szemlélet és a társadalmi egyenlőtlenségek kutatása

Bokor Zsuzsa a gender szemlélet szerepéről beszélt a társadalomtudományokban. Rávilágított, hogy a történettudomány kifejezetten nehezen integrálja a női perspektívát, míg az irodalomtudomány, néprajz és szociológia már nyitottabb rá.

Szerinte nem elég női élettörténeteket dokumentálni, hanem a nemiséget, mint konstrukciót kell vizsgálni. Példaként hozta a maszkulinitás kutatását, amely segíthet megérteni a hatalmi mechanizmusokat és a nemi szerepek változásait különböző történelmi korszakokban.

Említette a biopolitika és testpolitika fontosságát: a női test szabályozása történelmileg a hatalom és a társadalmi rend fenntartásának eszköze volt. Például a két világháború közötti időszakban az orvosi diskurzus szerint a szifilisz nemzeti probléma lett, és ennek kezelésére egész társadalmi szabályrendszereket alkottak.

Azt is kiemelte, hogy a történetírásból nemcsak a nők, hanem a nemiség egésze hiányzik. A társadalomtörténet legtöbbször intézményeket, politikatörténetet vizsgál, és teljesen figyelmen kívül hagyja a nemek közötti hatalmi viszonyokat. Szerinte a férfiakat és a nőket egyaránt be kell emelni a vizsgálatokba, hogy a történeti elemzés ne legyen egyoldalú.

Mikor figyeltek oda a nőkre a történelem során?

Ladó Ágota szerint a nők láthatósága mindig érdekek mentén alakult. Például a háborúk idején, amikor a férfiak fronton harcoltak, a nőknek hirtelen dolgozni kellett, és ekkor bizonyították, hogy képesek ellátni azokat a munkákat, amelyeket korábban elérhetetlennek tartottak számukra.

Hasonlóan a szocializmus idején is a gazdasági érdekek miatt teremtettek „egyenlő” munkakörülményeket, de ez nem jelentette a valódi egyenlőséget.

Szécsi Noémi gondolatát idézve rámutatott, hogy a patriarchátus sosem volt érdekelt a nők teljes egyenlőségében, mert az veszélyeztette volna a férfiak kényelmét.

Selyem Zsuzsa szerint a társadalmi igazságosság eléréséhez nem elég humanitárius érvekkel küzdeni, hanem fel kell mutatni a hatalomban lévők számára, hogy az egyenlőség az ő érdekük is. Példaként hozta, hogy a mélyszegénység felszámolása hosszú távon gazdaságilag előnyös az állam számára, hasonlóan a nemi egyenlőség is a társadalom egészének jólétéhez vezethetne.

Hogyan lehet kitörni és láthatóvá válni?

A beszélgetés végén szóba került, hogy milyen út vezethet a láthatósághoz.

Ladó Ágota elmondta, hogy hosszú ideig folyamatos kudarcok és visszautasítások érték, míg végül rájött, hogy érdemes nyilvánosan megosztania a gondolatait. Egy nyilvános eseményen hozzászólt egy témához, és ez indította el abban, hogy merje vállalni a saját véleményét.

Bokor Zsuzsa szerint a kutatói pályán a támogató közeg elengedhetetlen. Többször érezte, hogy talán feladná a szakmáját, de mindig visszatalált, mert olyan csapatokban dolgozhatott, ahol szükség volt rá.

Selyem Zsuzsa zárásként azt mondta: „Ne nézzenek, hanem lássanak.” Nem az a lényeg, hogy a nők láthatóvá váljanak, hanem hogy szabadon, önazonosan cselekedhessenek. A cél az, hogy ne csak a fájdalmukat, hanem a világukat is megoszthassák.

A beszélgetés meghallgatható a Transtelex Spotify csatornáján is: