Parászka Boróka: Mikor azt üzenik, tudják, mikor engedem ki a gyereket az udvarra, az nem csak megfélemlítés

Parászka Boróka neve megkerülhetetlen az erdélyi magyar újságírásban. Több mint huszonöt éve dolgozik a szakmában, az évek során nemcsak meghatározó hanggá vált, hanem számos támadás és megfélemlítési kísérlet célpontja is lett.

Az a fajta újságíró, aki nemcsak figyeli a világot, hanem aktívan beavatkozik, amikor a hatalom visszaél a helyzetével. Ha nőket ér bántalmazás, ha a kisebbségeket szorítják sarokba, ha a populista narratívákkal ámítják a polgárokat, akkor ő az, aki ezt kimondja, kérlelhetetlen precizitással átvilágítja a képmutatást.

Az állhatatosság persze nem maradt következmények nélkül. Mert aki ragaszkodik az újságírói függetlenséghez, azt nem kerülik el a fenyegetések, megfélemlítések, közéleti lincselések – mindezt végigcsinálta, anélkül, hogy visszavonult volna, vagy kiállásán, véleményének vállalásán változtatott volna. Az évek során a politikai elit és a hatalmi struktúrák legkellemetlenebb tükrévé vált, amelyben nem szép, cizellált arcképek látszanak, hanem a rideg valóság.

Ezért ültünk le vele beszélgetni. Hogy megértsük, ő maga hogyan éli meg mindezt? Mi az, ami megerősítette? Hogyan kezeli a fenyegetéseket, és mit tanácsol azoknak, akik hasonló helyzetbe kerülnek? Arról is kérdeztük az újságírót, hogy milyen támogatásra számíthatott az elmúlt években, hogyan látja a nők helyzetét a sajtóban, és milyen változtatásokat tartana szükségesnek ahhoz, hogy a bántalmazások ne maradjanak következmények nélkül.

Mindezt nem egy steril interjúszobában vagy egy hivatalos sajtóeseményen mondta el, hanem a konyhában, főzés közben. Amíg komoly témákról beszélgettünk, időnként megkevergette az ételt, ami talán a legjobb szimbóluma annak, amit képvisel: a közéleti és társadalmi szerepvállalás nem szünetel a konyhában sem.

Fel tudnád idézni azt a konkrét esetet, amikor először kaptál komoly vagy akár ijesztő visszajelzést, fenyegetést azért, mert egy bizonyos témával foglalkoztál?

Emlékszem az első cikkeimre a Hargita Népénél – a székelyföldi feketemunkáról írtam riportokat, ez volt az, ami igazán a pályára állított, mert annyi konfliktus adódott a cikkek miatt. Egyik kényes téma hozta a másikat, hamar szembesültem azzal a dilemmával, hogy az ember vagy azon aggódik, ki mit szól majd hozzá ahhoz, amit ír, vagy gondolkodik, mi az, amit mindenképpen el kell mondani, még a nyomásgyakorlás ellenére is.

Ettől a ponttól kezdve minden témaválasztás egyfajta számvetéssé vált. Az elmúlt 25 évben a főszerkesztőim gyakran jelezték, hogy nem a könnyebb utat választom, én pedig mindig azt feleltem, hogy ez a dolgom. Hiszen nem az a cél, hogy olyasmit mondjunk el vagy írjunk meg, amit bárki más is elmondana vagy megírna, hanem hogy azokra a témákra összpontosítsunk, amelyekről sokan inkább hallgatnának.

Ez volt az a pont, amikor elkezdtek egyre gyakrabban érkezni ilyen visszajelzések, vagy voltak más meghatározó pillanatok is a karrieredben?

Én sosem a könnyen megúszható témákhoz nyúltam. Sokan furcsállták is, hogy nem a biztonságos, konfliktusmentes ügyekkel foglalkoztam, hanem a legvitatottabb kérdésekkel. Ettől kezdve az ilyen jellegű visszajelzések állandóvá váltak.

Ide tartozik az is, amit egyébként sokszor elmesélek, mikor Marosvásárhelyen a Szövetségi Képviselők Tanácsán egy ismert RMDSZ-es szenátor átszólt a termen hozzám, hogy „hé, leánka” – mintha csak valamilyen kiszolgáló személyzet lennék. Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy én vagyok az, aki közvetít, és hogy az esemény úgy marad fenn, ahogyan én megírom, ahogyan lejegyzem. Döntenem kellett, hogy szembesítem-e ezzel, vagy hagyom, hogy abban a hitben ringassa magát, hogy ő a „megrendelő”, én pedig csupán a kiszolgáló. Az viszont egyértelmű volt számomra, hogy az én felelősségem, mi kerül be a cikkbe.

Emellett a 2000-es évek elején az RMDSZ államelnök-jelöltjének kiválasztása körül is voltak hasonló helyzetek. Írtam publicisztikákat, és sokan mélységesen megsértődtek, amiért nem voltam hajlandó pusztán protokolláris eseményként kezelni az ügyet. Hiszen az államelnök-jelölt az erdélyi magyar közösség arca és neve lesz – akkor is, ha a teljesítménye és hitelessége megkérdőjelezhető. És ha az, akkor nekünk, újságíróknak kell ezt kimondani, méghozzá egyértelműen és határozottan.

Akkoriban – és talán ma is – úgy gondolták, hogy az újságíró feladata nem az elemzés, a kritika vagy a tények rögzítése, hanem az, hogy kérdés nélkül felerősítse azok hangját, akik magabiztosan mozognak a politikai térben, és csak arra várnak, hogy learassák a babérokat.

Pedig a babérok a választókhoz tartoznak, és ha nincs valódi teljesítmény egy-egy közéleti szereplő mögött, akkor vállalnia kell a következményeket. Ezért elengedhetetlen, hogy a kritika megfelelő időben, térben és határozottsággal jelenjen meg – mert végső soron a mi bőrünkre megy a játék.

És amikor ezek a visszajelzések annyira eldurvultak, hogy már a biztonságod is veszélybe került, milyen lépéseket tettél, hogy megvédd magad?

Volt egy meghatározó fordulópont még a 2000-es évek elején, amikor a Hargita megyei falopásokról írtam. Akkor kiállt mellettem az akkori főszerkesztőm, Borbély László, és nemcsak támogatott, hanem ténylegesen meg is védett. Azonban ahogy telt az idő, a sajtó kezdett szétesni, a szerkesztőségek egyre kiszolgáltatottabbá váltak, mind anyagilag, mind politikailag.

Így érkeztünk el 2009-hez, amikor Magyarországon elkezdődtek a romák elleni gyilkosságok. Akkor még nem tudtuk, hogy sorozatgyilkosságról van szó, és hogy ez egy évig fog tartani. Én az első esetnél már elkezdtem foglalkozni az üggyel, és hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ennek erdélyi szálai is vannak. Az a szélsőjobboldali hálózatépítés, amely Magyarországon táptalajt biztosított ezeknek a bűncselekményeknek, Erdélyt is elérte. Bár itt nem fajult el az ügy gyilkosságig, de így is történtek súlyos erőszakcselekmények, és én azokról is írtam.

Ekkor kaptam életemben először olyan halálos fenyegetéseket, amelyeket komolyan kellett venni.

Amikor olyan üzenetet kapsz, hogy pontosan tudják, hol laksz, hány órakor engeded ki a gyereket az udvarra, akkor egyértelművé válik, hogy nem puszta megfélemlítésről van szó.

Közben láttam, milyen körülmények között dolgoznak a magyarországi kollégáim, és egyértelművé vált számomra, hogy nem lehet ezt félvállról venni. Ekkor tanultam meg igazán óvni a privát szférámat, és azt is, mennyire fontos kapcsolatban állni szakmai szervezetekkel. Az első és legfontosabb lépés: azonnal jelezni a fenyegetéseket, rögzíteni minden bizonyítékot. Kialakult egyfajta protokoll arra az esetre, ha veszélyes terepre kell mennem dolgozni, vagy ha egy olyan ügyben nyomozok, amely fokozott kockázattal jár. Ilyenkor az első dolgom, hogy értesítem a főszerkesztőt vagy a felelős szerkesztőt, végig beszélem vele a helyzetet, és megosztok vele minden egyes apró mozzanatot a munkám során.

De igyekszem tudatosan és nyilvánosan beszélni ezekről a fenyegetésekről – nemcsak a saját biztonságom érdekében, hanem azért is, hogy lássák az emberek: ez nem normális, és ebbe nem lehet beletörődni. Mert ez nem csupán az én személyes ügyem, nem csak az újságírók ügye – hanem az egész társadalmat fenyegetik azáltal, hogy a sajtót próbálják elhallgattatni.

A gyerekeidnek hogyan magyaráztad el, hogy mivel foglalkozol, és miért van szükség ezekre az óvintézkedésekre?

Szoktam viccesen mondani – és ezzel nem szeretnék senkit megbántani, mert nem lebecsülni akarok más szakmákat –, hogy amikor nagy a felfordulás körülöttem, azt mondom: „Kisfiam, kislányom, az anyátok nem fagyiárus, nem rajztanár, hanem újságíró. Ez az életünk része.”

Tisztában kell lenniük azzal, hogy az én személyemen keresztül rajtuk is próbálhatnak nyomást gyakorolni. Megeshet, hogy valaki őket próbálja felhasználni, hogy közelebb férkőzzön hozzám, vagy akár közvetlen agresszióval próbáljon befolyásolni. Erről sokat beszélgetünk, folyamatosan, mert nem lehet úgy tenni, mintha ez nem létezne.

Az ilyen online fenyegetések és lejáratások célja az, hogy meggyengítsenek, elbizonytalanítsanak. És ezt nem szabad megengedni, nem szabad hagyni, hogy eluralkodjon felettünk. Ahogy az utcán sem hagyod, hogy valaki leköpjön vagy besározzon, úgy az online térben sem szabad teret adni ezeknek a támadásoknak.

Pár éve megosztottad a történeted, hogy bántalmaztak téged. Milyen nyomot hagyott benned ez az ügy? Milyen hatása van a mindennapjaidra?

Mivel egy aktív ügyről van szó, nem szeretnék részletekbe bocsátkozni. Az viszont biztos, hogy nem történt jóvátétel, és ugyanannyira nem érzem most biztonságban magam, mint akkor.

Ha lehet ennek az ügynek bármilyen pozitív hozadéka, akkor az az, hogy mennyi mindent megértettem a nők elleni erőszakról. Még komolyabban foglalkozom a témával, és habár lehetetlen, de mégis megtanultam együtt élni vele. Mélyen tisztelem azokat a nőket, akikkel hasonlók történnek, és nem roppannak össze. És azoknak, akik nehezebb ezt feldolgozni és összeroppannak, gyakran elmondom, hogy:

nem természetes elviselni az erőszakot. Nem kell beletörődni, nem kell ezzel együtt élni. Tudom, hogy nem mindig van kihez fordulni, és hogy a mi társadalmunk sokszor nem tudja, hogyan kellene segíteni. De ha csak egy minimális esély is van arra, hogy valakitől akár a legapróbb támogatást megkapják, akkor ragadják meg, nyúljanak érte, keressék a kiutat, és ne nyugodjanak bele a történtekbe.

Te kihez tudtál fordulni támaszért abban az időszakban?

Szerencsésnek mondhatom magam, mert nagyon sok szakmai kapcsolatom van. Huszonöt év újságírás van mögöttem, és elég nagy figyelem irányul arra, amit csinálok – egyetlen percig sem maradtam egyedül. Újságíró kolléganők, kollégák, szakmai szervezetek kerestek meg, figyelték, mi történik velem, és lelkileg is támogattak.

Csak sejtem, milyen magányos lehet egy nő, aki hasonló helyzeten megy keresztül, de nincs körülötte ilyen szakmai háló.

Én nem maradtam magamra, a szakma jelentős része kiállt mellettem. Persze voltak csalódások is. A MÚRE (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete – szerk.) is belefolyt az ügybe, de nem tudott, és úgy érzem, nem is akart érdemben segíteni. Nem lepett meg, nem vártam többet, de fontosnak tartom rögzíteni, hogy jelenleg sajnos itt tart az erdélyi magyar újságírói szakmai szervezet.

Ettől függetlenül sok kollégában nemcsak szakmailag, hanem emberileg is lehetett bízni. A MÚRE-val kapcsolatban viszont már annyi melléfogást láttam, annyiszor hagyták cserben a kollégákat, hogy szerintem nagyon nehéz lesz újragondolni ezt a szervezetet.

Más szervezetek foglalkoztak az üggyel?

Több szakmai szervezet fordult hozzám, és jelentést is tett nemcsak erről az esetről, hanem az ellenem irányuló egyéb támadásokról is. Minden egyes megfélemlítési kísérlet – és voltak köztük egészen durvák – eljutott európai szintű fórumokra is. Az ilyen ügyekből készülnek jelentések, és ezek alapján jól látható, hogy az újságírónők elleni támadások az elmúlt tíz évben jelentősen megszaporodtak.

Egyfajta modern boszorkányüldözés zajlik: egyre több nő dolgozik az újságírásban, és rajtuk keresztül támadják és akarják meggyengíteni a sajtót.

A szakmai szervezetek ezt felismerték, és figyelnek ránk. Egy nő elleni erőszak mindig nagyobb megfélemlítő hatással bír, hiszen egy olyan ember ellen irányul, akinek formailag nagyobb tisztelet és védelem járna.

Léteznek nemzetközi hálózatok és képzések, amelyek segítenek a fenyegetések kezelésében. Én is részt vettem ilyen tréningeken, és a mai napig kapcsolatban állok olyan szakemberekkel, akik megtanították, hogyan lehet technológiai, jogi vagy akár pszichológiai eszközökkel védekezni. Az európai sajtóban egyre nagyobb figyelmet kap ez a terület, és úgy látom, ennek a munkának kezd beérni a gyümölcse.

Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy az ilyen bántalmazások ne maradjanak következmények nélkül? Hogyan lehetne javítani az intézmények működésén, hogy ezek az esetek valódi elbírálást kapjanak?

Én nem szűkíteném le ezt a kérdést csupán az intézményes bántalmazásra. Minden olyan erőszakról beszélek, amely nőket ér – legyen az családon belüli vagy kívüli, közterületen vagy magánéletben történő bántalmazás. Ezeknek az eseteknek van egy közös jellemzőjük:

speciális szaktudást igényel a felismerésük, az áldozatok védelme, valamint az elkövetők és a felelősök azonosítása.

Ehhez átfogó képzésre van szükség. A rendőrségen belül olyan szakembereket kellene képezni, akik pontosan tudják, hogyan kell eljárni ilyen esetekben. Fontos, hogy egy bántalmazott nő ne találkozzon olyan hozzáállással, amely elbátortalanítja a segítségkéréstől, hanem tudja, hogy lesz valaki a rendszerben, aki érti a helyzetét és segíteni fog neki.

Az egészségügyi dolgozóknak – például háziorvosoknak – ismerniük kellene azokat a jeleket, amelyek pszichés vagy fizikai bántalmazásra utalnak, és tudniuk kellene, hová irányítsák az bántalmazottakat. Hasonló módon az intézményvezetőknek és a családsegítő szolgálatoknak is fel kellene készülniük arra, hogy felismerjék és kezeljék ezeket az eseteket.

A nőket érő erőszak egyik sajátossága, hogy gyakran láthatatlan marad. Az elkövetők szándékosan olyan helyzetbe hozzák az áldozatot, ahol nincs tanú, ahol a környezet nem ismeri fel, hogy mi történik. Ezért ennek a bűncselekménytípusnak a felismerése és kezelése különleges figyelmet és hozzáértést igényel. Csak akkor tudunk hatékonyan fellépni ellene, ha megismerjük a természetét, és megfelelő mechanizmusokat alakítunk ki a kezelésére.

Érkezett már visszajelzés arról, hogy valaki a nőjogi témájú cikkeid és posztjaid hatására mert lépni vagy felismerte a saját helyzetét?

Azt gondolom, hogy bárki, aki ezzel a témával foglalkozik, előbb-utóbb megtapasztalja, hogy a traumatizált emberek igénylik a sorstársi közösséget. Akár felismerik a saját helyzetük és mások történetei közötti párhuzamot, akár nem, már az is sokat jelenthet számukra, ha látják, hogy valaki figyelmet fordít ezekre a problémákra. Ez önmagában ösztönözheti őket arra, hogy segítséget kérjenek, vagy legalábbis jelezzék a problémájukat.

Ezzel rendszeresen találkozom – és nemcsak én, hanem minden olyan kolléga, aki hasonló témákról ír. Egyfajta „traumaközösség” alakul ki, ahol egyik ügy hozza magával a következőt, és egyre többen osztják meg a saját történeteiket. Ez egy végtelenített folyamat, amelynek van egy nagyon fontos, támogató ereje.

Szomorú, hogy a sajtó önmagában ritkán tud olyan segítséget nyújtani, amely egy áldozat számára már önmagában elégséges ahhoz, hogy kilépjen egy bántalmazó helyzetből. És ez elgondolkodtató. Nem arról van szó, hogy nem végezzük jól a munkánkat – pedig rengeteg hibát követünk el –, de azt látom, hogy az áldozatvédelem és a nőjogok védelme nem egyetlen szakma vagy egyetlen ember felelőssége.

Ez egy összetett rendszer, amelyben mindenkinek ki kell vennie a részét: a törvényhozásnak, a nyomozóhatóságoknak, a szociális szférának, és igen, a magánembereknek is.

Ha halljuk, hogy a szomszédunkat zaklatják, ha az utcán látjuk, hogy valakit bántalmaznak, akkor nem mehetünk el mellette hallgatagon. Egy teljes társadalmi összefogásra van szükség ahhoz, hogy valódi változást érjünk el.

Volt már olyan pont, amikor komolyan elgondolkodtál azon, hogy abbahagyod az újságírást a sok nyomásgyakorlás miatt?

Alapvetően nem is gondolkodom azon, hogy fel kellene adnom, mert nagyon szeretem az újságírást. Ami viszont gyakran foglalkoztat, az az, hogyan lehetne még pontosabban dolgozni és mélyebben foglalkozni egyes témákkal. Néha érzem, hogy le kell lassuljak. Amióta újságíró vagyok, mindig is tudtam – még ha lehet, nem is mindig ezt demonstráltam –, hogy egy újságírónak sokkal többet kell hallgatnia, mint amennyit beszél.

Azokban a szerkesztőségekben, ahol dolgozom, egyre gyakrabban előkerül az a mondás, hogy „kemény ez a popszakma”. És tényleg, nagyon sokszor érzem, hogy kemény ez a popszakma. De az, hogy emiatt abbahagyjam, olyan soha nem fordult meg a fejemben.