Transtelex Dialóg: A kisebbségi sündisznóállást csakis kisebbségi humorérzékkel lehet levetkőzni

Amint az eseményt beharangozó szövegünkben is említettük, a témát időszerűvé teszik azok a félelmek, hogy a következő választási szuperévben a szélsőséges pártok előretörése és a folyamatos kampányhangulat különösen nem kedvez majd a közeledésnek, a többség-kisebbség párbeszédének és a romániai magyarok közérzetének, sőt újratermeli a konfliktusokat.

Felvezetésként Cseke Péter felelevenített néhányat azok közül a „románságélményei” közül, amelyek mondhatni tipikusak egy kisebbségi magyar számára, és a hallgatóság tagjainak nagyrésze is tapasztalt hasonlókat különböző élethelyzetekben.

Az első emlék ihlette a címét is a rendezvénynek. A „román, de rendes ember” szólást, nagyon sokan hallották, sőt egyesek biztos használták is. Cseke Péter bevallása szerint nagyanyjától hallotta először, aki egyik szomszédjáról mondta. A második megosztott emlék a katonasághoz fűződik, amikor a fekete március eseményeit követték televízión, a román szakasztársakkal együtt, aztán egy iskolai történet következett, a biológiatanár intéséről, aki szerint magyarként kétszer annyit kell teljesíteni, mint a románoknak.

Ezek a történetek, a szereplők mentalitása, megnyilvánulásai a kisebbségi élethelyzetből fakadtak, mutatott rá Cseke, hozzátéve, hogy a megvizsgálandó kapcsolat nem egy szokványos etnikumközi viszony.

A román-magyar viszony nem vonatkoztatható el a többség-kisebbség viszonytól, és ilyen értelemben elsősorban a román többségen múlik a viszony javulása, mutatott rá a moderátor, és megkérte a meghívottakat, hogy reagáljanak erre a felvetésre.

Smaranda Enache válaszában rámutatott, hogy az általa vezetett Pro Europa Liga pontosan ennek az aszimmetrikus viszonynak a normalizálását tűzte ki célul. A civil szervezet 1989 decemberében jött létre, és bár a fő cél az volt, hogy Románia EU-s felzárkózását segítsék, egyik alapvető tevékenységük az interetnikus kapcsolatokra irányult. „Tele voltunk optimizmussal, hogy minden meg fog oldódni. Az első pogrom 1990. februárban volt Abafáján a romák ellen, aztán a Vatra gyűlésezett Marosvásárhelyen, és elmondták, hogy magyar vért akarnak inni. Akkor rájöttünk arra, hogy a nemzeti kommunizmus gyökereit kell kigyomlálni, ez volna a mi generációnk feladata. Tanárként többször kellett elvinnem a diákokat Păunescu rendezvényeire, amelyeknek az üzenete ezt az extrém nacionalizmust erősítette fel, megtűzdelve fasisztoid elemekkel. Tudtam, hogy mit neveltek bele az emberekbe” – idézte fel a 90-es éveket Enache.

Hozzátette, főleg a román többséget szólították meg, és a párbeszédet próbálták elősegíteni. „Körülnéztünk milyen interetnikus modellek működnek. Ezekből inspirálódva, többszáz kiadványt adtunk ki, rendezvényeket szerveztünk. A mi meggyőződésünk az volt, hogy az európai integráció fogja megoldani ezt a kérdést, mert Romániának el kell fogadni a kisebbségi jogok tiszteletben tartását. Azonban csalódnunk kellett, mert a csatlakozás után a nemzetközi nyomás ereje gyengült” – foglalta össze a 90-es évek és a 2007 közötti periódusban végzett munkát.

Személyes interetnikus kapcsolódásairól is beszélt, és elmondta, olyan román családból származik, amelynek van magyar gyökere, magyarul is beszéltek odahaza, de ő románnak tartja magát.

„Nemcsak a kisebbség szempontjából érdekelt, hogy a román állam milyen államot épít magának, hanem nemzeti elköteleződésből is, azt szerettem volna, ha egy pluralista, multikulturális állam épülne, mert akkor lenne rugalmas, több lábon álló, erős konstrukció. Azonban nem ez történt, ha a mostani december elsejéket megnézzük, csak Ceaușescu hiányzik, annyira fundamentalista, nemzeti és ortodox” – világított rá Smaranda Enache.

Elmondta, visszafejlődés érződik a 2007 utáni periódusban, amikor a nyelvi jogokat ismét megpróbálják korlátozni, a kétnyelvűség nem működik igazából az olyan városokban sem, mint Marosvásárhely, az egzisztenciális komfortja a magyar közösségnek gyengül. „A nemzeten belül mindenkinek feladata, hogy ha kell, a nemzetével is szembe szálljon a jó cél érdekében, ne kelljen szenvednie senkinek a mássága miatt” – foglalta össze meglátást az emberjogi aktivista.

Szilágyi N. Sándor arról beszélt, hogy az erdélyi magyarságnak is határozott elképzelése kell, hogy legyen arról, hogy mit szeretne elérni. „Ne legyünk maximalisták, és ne higgyük azt, hogy amit elképzelünk, az lehetséges is abban a formában. A fiatalok úgy viszonyulnak az eszményhez, mint amit el kell érni, holott az eszmény nem úti cél, hanem útjelző tábla” – próbálta érzékeltetni a nyugalmazott egyetemi tanár a különbséget a megvalósítható elképzelések a valóságtól elrugaszkodott elképzelések között.

Elmesélte, hogy Smaranda Enachéval közösen voltak egy finnországi látogatáson, ahol a svéd kisebbséggel ismerkedtek. Viccesen megjegyezte, hogy épp úgy viselkedtek, mint az erdélyi magyarok teszik itthon: „Nagyon vigyáztak arra, nehogy egy többségi finnel találkozzunk, és nem voltak kíváncsiak arra, hogy élnek Romániában az erdélyi magyarok.”

A kisebbségi sündisznóállástól csakis kisebbségi humorérzékkel lehet megszabadulni, intette a hallgatóságot Szilágyi N. Sándor.

„Jó volna, ha a románok is tudnák ezt, de amíg magunknak nem mondjuk el, hogyan mondjuk el a románoknak” – tette hozzá megnevettetve a közönséget, majd az interetnikus empátia szükségességéről beszélt.

Horváth István szociológus szerint mindaddig, amíg van szabad mozgástér, addig mindenkinek felelőssége alakítani a kapcsolatokat. A román-magyar kapcsolatok jellemzői közül ő a többség szimbolikus dominanciáját emelte ki, ami olyan hozzáállásban nyilvánul meg, amelyet az „én mondom meg, hogy hogy vagy” mondattal lehetne példázni. Annak a folyamata nincs nyitva hagyva, hogy legalább beszéljünk arról, ami nem működik, mutatott rá Horváth.

„A többség mondjon le arról, hogy azt hangoztassa, »te jól vagy, basszus«. Vannak kérdések, amikről kell beszélni. Ha a párbeszéd lehetősége megvolna, sok minden másképp alakulhatna. Ebben tehetne a többség valamit, bár mindenkinek feladata alakítani ezt a kapcsolatot” – hangsúlyozta a szociológus.

Az etnikumközi viszonyok egyik legfontosabb mutatója a két közösség közötti társadalmi távolság, amit az ún. Bogardus-skálával szokás mérni. A Bálványos Intézet 2020-as Etnikumközi Monitora szerint a románok 87 százaléka el tudna fogadni családtagként egy magyart, a magyarok 76 százaléka pedig egy románt, mondta el Cseke Péter, és felkérte Horváth Istvánt, hogy értelmezze ezeket az adatokat, és foglalja össze, hogyan alakult a két közösség közötti társadalmi távolság az elmúlt harminc évben.

Horváth szerint ez a típusú mérés azért nem jó, mert a Bogardus-skála nem az interetnikus kapcsolatokra volt kidolgozva. A politikai térben történő megnyilvánulások rendszeréről szóló felmérések sokkal relevánsabbak, és ha ezeket vizsgáljuk meg, kiderül, hogy a domináns álláspont az, hogy „a magyaroknak túl sok joguk van” – mutatott rá a szociológus. Jelentős pozitív irányba történő elmozdulásról is beszámolt, éspedig a kulturális jogok terén, ugyanis a románok többsége normálisnak tartja, hogy a magyar közösség anyanyelvén tanuljon és anyanyelvén férhessen hozzá bármilyen kulturális termékhez a könyvtől a színházi előadásig.

Cseke Péter Szilágyi N. Sándornak a Mit nem ígértek nekünk a románok Gyulafehérváron? című írásának egy idézetével folytatta a gondolatmenetet, amelyben a szerző azt írta, hogy

„a problémáinkat valahogy mindig a románok nélkül, őket kihagyva szerettük volna megoldani, úgy, hogy velük minél kevesebb dolgunk legyen”.

Szilágyi N. az idézetre reagálva viccesen megjegyezte, hogy az RMDSZ-nek eddig az volt négyévente és valószínű, hogy az lesz a 2024-ben is a választási programja, hogy „menjünk szavazni, hogy mutassuk meg és mondjuk meg”. Az egyetemi tanár felidézte, hiába voltak jó kezdeményezések és elképzelések a magyar értelmiség körében, „csak egymás között beszéltük meg, a románoknak nem mondtuk el”. Az erdélyi magyar közösségben az volt az uralkodó nézet, hogy „a románokkal úgyse lehet, forduljunk inkább a nemzetközi fórumokhoz… Tőkés László ennek volt a bajnoka. A román percepció szempontjából azonban ez végképp nem volt sikeres.”

Rostás-Péter István rádiós újságírónak is jelentek meg publicisztikái ebben a témában, mutatott rá Cseke Péter, és hozzátette, hogy a „mítoszromboló” román történész, Lucian Boia fordítójaként is ismert a Transtelex dialóg negyedik meghívottja. A hozzá intézett kérdés is a Boia-fordításokhoz kapcsolódott: hogyan befolyásolná szerinte a román-magyar viszonyt, ha a román iskolákban a Boia-féle történetírást tanítanák, kérdezte tőle a moderátor.

A román történésztársadalomban kellene paradigmaváltásnak bekövetkeznie először, és onnan gyűrűzhetne be az új szemlélet az iskolákba, fejtette ki Rostás, aki szerint nem várható egyelőre váltás, mert a régi típusú történésziskola dominál még mindig.

„Ha esetleg bekövetkezne, ugyanúgy járnánk, mint a holokauszt-oktatással, mert nem volna célzott felkészítés, képzés a történelemtanárok számára, akik az új tankönyvek ellenére, maradnának a régi, már bevált tananyag mellett. Több esélye van a helytörténeti variánsok megjelenítésének” – vélte a rádiós újságíró, aki szerint ebben a helyi román eliteket is érdekeltté lehetne tenni, hiszen mindenkiben van egy kis lokálpatriotizmus.

A Transtelex dialóg a jövő évi választásokra vonatkozó kérdéssel zárult. Cseke Péter Salat Levente politológusnak azt a megállapítását idézte, miszerint az RMDSZ-nek támogatottságra van szüksége ahhoz, hogy érdekképviseleti szerepének meg tudjon felelni. Ehhez viszont mozgósítani kell a szavazóit, amihez elengedhetetlen az ellenségkép, illetve az, hogy a magyar közösség veszélyeztetve érezze a jövőjét. Salat szerint így az RMDSZ azzal paradoxonnal viaskodik, hogy miközben a programja szerint a konfliktusmentes román-magyar együttélésre törekszik, a konfliktus-potenciál magas szinten tartásában érdekelt, s ezzel akaratlanul feszültségekkel terheli a román-magyar viszonyt.

Ehhez kapcsolódva Horváth István kifejtette, hogy meglátása szerint két dolog mozgósít, a félelem és a remény. „Reményt nehéz felépíteni, tehát a félelem marad. Ezt a paradoxont termeljük újra és újra, mert nem tudunk egy átfogó közösségépítési projektet elővenni, amelynek hasonló mozgósító ereje legyen, mint a félelemnek” – zárta gondolatát.

Szilágyi N. Sándor felidézte, hogy azt Ceaușescu is tudta, hogy a hatalom megtartásához szükség van egy ellenségképre. „Akkor még nem voltak migránsok, maradtunk mi, a magyarok. Az RMDSZ-nek viszont arra kellene odafigyelnie, hogy ne a románok ellenében mozgósítson, hanem csakis a szélsőséges pártok ellen” – figyelmeztetett.

Rostás Péter István is úgy vélte, hogy a negatív kampány eleve könnyebben felépíthető, viszont szerinte túl korai feltekerni a kampányüzenetek hangerejét. „Ha már most frászolunk, akkor nagyon messziről futunk neki. Van egy ilyen csapda, hogy nem tudjuk meddig fokozni.”

A beszélgetésről készült podcastet itt lehet meghallgatni:

A videófelvételt pedig itt lehet megnézni: