Csúsztat a hatalom, nemcsak a béreinkért harcolunk

Nemcsak a román fővárosban, hanem országszerte kivonultak a tanárok az utcára. Kolozsváron a prefektúra épülete elé gyűltek össze, hangosbemondóval, vuvuzelákkal, plakátokkal hívták fel magukra a járókelők figyelmét. Az üzenetük egyértelmű: ha most nem sikerül kivívni azokat a jogokat, amelyek megilletik őket, ha most nem sikerül jelentős változást elérni abban, ahogyan a döntéshozók és a társadalom viszonyul az oktatáshoz, akkor elúszik a jövő.

A sztrájkoló tömeg energikus: a skandálások, a sípszó messzire hallszik. Még csak most gyülekeznek, de látszik, hogy szervezetten jönnek, és iskolák szerint csoportosulva foglalják el a teret. Elvegyülünk az emberek között, fürkészem az arcokat, a tekinteteket, a több száz fős tömegben a magyar iskolák tanárait is fölfedezzük. Matematikatanárnő az első ismerős, aki szembejön velem, köszönünk egymásnak, megkérdezem, mi a véleménye a tegnapi ajánlatról, a 2500 lejes bónuszról, amit a tárgyaló miniszterek belengettek.

– Nagyon megalázó ez a helyzet – mondja. Utalványokkal akarják kiszúrni a szemünk? Két részletben? Ennyit érdemel egy pedagógus?

– Ráadásul csak didaktikai eszközökre, oktatási célokra lehetne felhasználni – szól közbe egy mellettünk álló. – Vagyis az állam bónuszként adná nekünk azt, amit neki amúgy is biztosítania kellene. Értelemszerűen kéne járjon egy tanárnak pénz szakkönyvvásárlásra, kisegítőeszközökre, lehetőség továbbképzésre.

– És az októberi második részlet még messze van, addig sok víz lefolyik még a Dunán. És a nem pedagósuknak csak ötszáz lej járna? És ők milyen eszközvásárlásra használják fel azt? – teszi hozzá a saját szempontjait egyik kollégájuk, aki csatlakozik a beszélgetéshez.

A tűző napon, a sípok, dobok és a hangosbemondó hangzavarában próbálom folytatni a körkérdést, és egy másik csoporthoz lépek. Egy belvárosi magyar iskola tanárai álldogállnak együtt, szorosan egymás mellett. Látnak-e reményt arra nézve, hogy legalább követeléseik egy része teljesül, kérdezem tőlük. Néznek egymásra, hirtelen nem tudják, ki szólaljon meg.

– Tisztázzuk, nemcsak béremelési követeléseink vannak, lép előre az egyik tanárnő. Igen, az is probléma, hogy a hivatástudat nem elég a mindennapi szükségletek előteremtéséhez. De annyi minden van még, amiről soha nem beszélünk. Beszéljünk most. A pedagógusi pálya már most nem vonzó a fiatalok számára, vajon miért? Feltette valaki ezt a kérdést?

– A mi iskolánkban is a tanárok zöme negyven év fölötti, magyarázza kollégája a helyzetet. A jelenleg iskolába járó gyerekeket még van, aki tanítsa, azonban a következő generációk már veszélyben vannak. Egyre alacsonyabb az átlagos oktatási színvonal, egyre mélyülnek a társadalmi törésvonalak az elit és a lakosság nagyobbik része között, ha ezt a negatív spirált nem sikerül megfordítani, akkor pontosan a jövő kerül veszélybe.

– Ezen kellene elgondolkodniuk azoknak a szülőknek – emeli föl az ujját egy idős pedagógus.

– Azt mondják, hogy a gyerekek jövőjét veszélyeztetjük a sztrájkkal – szól közbe egy másik, mellettünk álló tanár. Mi pontosan értük állunk ki, mert látjuk, hogy hova tart mindaz, ami most történik.

– Hány szülő gondolkodott el azon, milyenek az új oktatási törvények? – teszi fel a kérdést egy másik. Mi átnéztük, és siralmas. Ha most az alkotmánybíróság nem küldi vissza a parlamentbe, és eszerint kell tanítani jövőtől, akkor a leépülés felgyorsul. Mi szakmailag megtettük a magunkét, elmondtuk a közvitákon, hogy mi nem jó. Akkor sem hallgattak meg.

– Kiveszik az intenzív nyelvtanulás lehetőségét, leépítenek fontos tantárgyakat, irodalmat, természettudományokat, és nevenincs tantárgyakkal töltik meg az órarendet – sorolja egy ismerős irodalomtanárnő. – Milyen lesz a multidiszciplináris érettségi négy év múlva? Négy év múlva! Belegondolt-e valaki? – kérdezi.

Záporoznak a felvetések a közoktatási törvény kapcsán, amelyet épp a pedagógussztrájk első napján fogadott el döntő házként a szenátus, és az ellenzéki pártok közül az USR, illetve a Jobboldal Ereje jelezte, hogy megtámadják az alkotmánybíróságon, épp azért, mert kirekesztő, és a diákok egyenlő hozzáférését az állami oktatáshoz súlyosan csorbítja.

Miközben a tüntető tömeg elkezd készülődni, hogy a prefektúrától a polgármesteri hivatalig vonuljon, ráterelem a szót a sztrájk visszhangjára, és megkérdezem, mit tudnak, mi a szülők, a diákok véleménye. Támogatják-e a a pedagógusok kiállását?

– A tizenkettedikes diákjaim megkérdezték, jöjjenek-e ki, csatlakozzanak-e hozzánk ma. Azt mondtam, nem, nekik fontosabb most, hogy az érettségire fókuszáljanak. Úgy tudom, a diáktanácsok is összeültek, és megbeszélik a helyzetet. Vártam a közleményt, kíváncsi voltam, hogyan ítélik meg a helyzetet, mindeddig azonban nem jelent meg semmi – foglalja össze az általa ismerteket egy tanárnő.

– Osztályfőnök vagyok, és a szülők nagy része írt nekem, mellettünk állnak. Tudják, hogy eddig is komolyan végeztük a munkánkat, látják, hogy nap mint nap ott vagyunk a gyerekek mellett – teszi hozzá a barátnője.

– Jó lett volna, ha ők is kijönnek – vélekedik a mellettük álló pedagógus – hogy legyen nagyobb a tömeg!

– Ezt akkor kommunikálni kellett volna, maguktól nem jönnek, sokan nem is tudták, hogy ma tüntetni fogunk – mondják többen.

Megadják a jelet, a tömeg elindul, a sípok, dobok még hangosabban kezdenek el szólni, az autósforgalom rövid időre leáll, aztán a csendőrök felszorítják a tanárokat a járdára. A szakszervezeti vezetők, akik a felvonulást szervezik, messziről beazonosíthatók mellényeikről. Odalépek az egyikhez, gyakorlatilag ugyanazt kérdezem, amit a tanároktól. A sztrájk már nem csak a bérkövetelésekről szól – szögezi le ő is.

– Ezt a sztrájkot a méltóságért, az oktatási rendszerben dolgozók társadalmi megítélésének javításáért, a tiszteletért szervezzük – mondja, és hozzáteszi, már az este egyértelmű volt, hogy a tanárok nem fogadják el ezeket a bónuszokat.

– Az emberek olyan jövedelmet akarnak, amely beleszámít a nyugdíjukba. Ezek az utalványok nem járulnak hozzá semmivel a nyugdíjakhoz – mutat rá. Bármi is történik ezután, mármint a vizsgák tekintetében, a kormány a felelős – teszi hozzá.

– Ne keverjük össze a dolgokat. Látszik, hogy a kormány ellenünk hangolja a közvéleményt, de nem mi adunk évről évre egyre kevesebbet az oktatásra, ők teszik ezt. A kormány teszi ezt. Olyan országot akarunk, ahonnan nem menekülnek el a gyerekeink. Nem látják, hogy még pár év, és kiürül az ország? Olyan ajánlattal kell előállniuk, amelyből látszik, hogy reálisan szeretnének változtatni ezen a helyzeten. Ha ez nem történik meg, a tiltakozó akció folytatódni fog. Amíg nincs tisztességes és méltányos megoldás, addig nem adjuk fel a tiltakozást. Ha a politikusoknak nincs megoldásuk a helyzetre, akkor mondjanak le – zárja a mondanivalóját a szakszervezeti vezető.

A sor hosszan kígyózik a város központja felé. A magasba emelt plakátokon rövid, velős üzenetek hirdetik, hogy „oktatás nélkül nincs jövő”, „az oktatás halála egyenlő a nemzethalállal”, „nem alamizsnát kérnek a tanárok, hanem az őket megillető jogokat”.

Riportunk élesítése előtt érkezik a hír, hogy a kormány újabb tárgyalásra hívja meg délután négy órától a szakszervezeteket.