Kommentváltás Böjte Csaba és Konok Péter között a Facebookon, a szerzetes kávézni hívta a publicistát

A szovátai gyermekotthonban történt szexuális abúzusoknak a Mérce és az Átlátszó Erdély általi feltárása és a kászonimpéri gyermekotthon bántalmazó nevelője ügyében történt ítélethirdetés szinte egyidőben robbant a sajtóban, és mindezt Böjte Csaba székelyudvarhelyi anyák napi rendezvényén elmondott „vicces” történetei tetőzték. Ilyenek a nők, „ha a fejsze fokával kopogtatják vállukat, akkor sikoltoznak” – jópofáskodott Székelyudvarhelyen Böjte, és az UH.ro portál újságírója által rögzített mondata bejárta az internetet, megszólalt az ügyben számos, főként magyarországi publicista, újságíró, véleményformáló.

Többek között Konok Péter is, aki azt írta a Böjte-mondat kapcsán Facebook-oldalán, hogy „kedves Böjte atya, Y-kromoszóma ide, Y-kromoszóma oda, én is ilyen vagyok. Ha ajándékot kapok, általában örülök neki (bár a vágott virággal nemigen tudnék mit kezdeni), ha pedig fejsze fokával kopogtatnák a vállamat, ordibálnék. Aztán, ha tudnám, feldugnám a fejsze nyelét a kopogtató valagába. Mindenesetre megpróbálnám. Szerintem a legtöbben ilyenek vagyunk, drága fráter, ön nem?”

A bejegyzés így folytatódik: „Mondjuk, én nem gondolom, hogy a szexuális bántalmazás áldozatai csak afféle ”fonnyadt almák„ lennének, akik (vagy amik, reverendus pater?) csak cefrének jók a társadalom zavaros bundapálinkájába, és nem szoktam gyerekeket sem náci bácsikért imádkoztatni. Valahogy hányingerem van az ilyesmiktől. Persze, az is lehet, hogy csak nem élek kellőképpen szent életet.”

A bejegyzésre érkezett számos reakció között szemfüles olvasók észrevették, hogy maga Böjte Csaba is válaszolt Konoknak, aztán a publicista maga posztolta külön bejegyzésben a ferences szerzetessel folytatott kommentváltást. Konok indoklása szerint azért emelte ki külön Böjte válaszát, mert „fontosnak érzem megmutatni az elhallgatás, az (ön)felmentés és a hárítás mechanizmusait, a nyilvánosság és a szereplés torzító mechanizmusait.

És úgy gondolom, ennek a történetnek az áldozatokról kell szólnia, nem kommunikációról, nem relativizálásról, nem ájtatos mantrákról. A hatalomról kellene szólnia, és arról, hogy konkrét emberek hogyan élnek (és élnek vissza) a hatalmukkal, és ennek konkrét emberek az elszenvedői. Nevük van, arcuk van.

Arról kellene szólnia a diskurzusnak, hogy konkrét emberek miféle szenvedéseket okoznak másoknak, és annak miféle következményei lesznek (vagy éppen nem lesznek). És arról is, hogy ez mennyire rendszerszintű. Értelme, haszna nem lehet egy ilyen rémes, gyomorforgató, tragikus történetnek. Tanulságai talán lehetnek, és egyszerűen kötelességünk levonni ezeket. A többi szerintem csak mellébeszélés.”

És akkor lássuk, mit válaszolt Böjte az eredeti Konok-féle szövegre:

„Kedves Péter! Én hiszek párbeszédből fakadó kiengesztelődésben, hiszem, hogy nem csak leszámolás van, hanem megbocsátás is, amikor oda tartom akár egy nagypéntek után is a másik arcomat annak aki jelképesen mondva átdöfte a szívemet!! Őszintén hiszem, hogy mi is lehetünk egy ilyen levél váltás után is barátok!! Ezért meghívom egy kávéra bármelyik otthonunkba, de én is szívesen elmegyek hozzád a nagyranőtt, és kirepült gyermekeimmel egy teára!! Tisztelettel, Csaba t.”

Konok nem hagyta válasz nélkül Böjte reakcióját, és ezt kommentelte vissza:

„Köszönöm, nem. Egyrészt úgy gondolom, hogy vannak bűnök, amik nem megbocsáthatók. Ön nyilván hisz valamiféle általános feloldozásban, én nem. Másrészt, nem nálam kellene felmentést és megbocsátást keresnie, sőt nem is Jézusnál, hanem a konkrét áldozatoknál. És – ezt azért, úgy látszik, külön hangsúlyozni kell – ebben a történetben NEM ÖN az áldozat. Talán másként is alakulhatott volna, ha ön legalább az egyik orcáját odatartja akkor, amikor kellett volna, és most úgy nem érezné sajogni a másik orcáját sem. Mindenesetre, ne nálam keresse a gyógyírt »átdöfött szívére«. Amúgy is az a véleményem, hogy legkevésbé az ön saját maga felépítette mártíromsága a fontos ebben az ügyben. Én feketén iszom a kávét, de ennyire nem keserűen.”