TGM marxizmusa eszközt adhat a mai magyarázati sémák megkérdőjelezésére

A Transtelex beszélgetősorozatának márciusi kiadásán Bíró Noémi és Szilágyi Botond, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Filozófiai Intézetének doktoranduszai és Szigeti Attila filozófus, az intézet tanára válaszoltak Gyöngyi Annamária, a Transtelex vezető szerkesztőjének kérdéseire a nemrég elhunyt filozófus szellemi hagyatékáról. TGM hagyatékának értelmezése egyébként nem lezárt, a kolozsvári fiatal baloldalnak még sok dolga lesz ezzel, derült ki a beszélgetésen.

Szigeti Attila hangsúlyozta, hogy a marxizmus nem egyenlő a gulággal, a sztálini tömeggyilkosságokkal, és Tamás Gáspár Miklós mindig a lenini, sztálini diktatúrák ellen érvelt, politikafilozófiája nem ezeknek a rendszereknek a felmentése. Azt is kiemelte, hogy a filozófus a '90-es évek második felétől, tehát több évtizeden át dolgozott az érvelésén, amelynek fontos eleme, hogy a kelet-európai rendszerváltás a szocialista ipar és jóléti társadalom leépítésével, a társadalmi szakadék mélyülésével, az írástudatlanságba való visszafordulással neoliberális katasztrófába torkollott, illetve hogy a liberalizmus ott téved, hogy a munkát a magánszféra részeként kezeli, noha ez is kényszer, szabadságkorlátozás, amit a marxista hagyomány szerint a közszférába kell emelni, azaz politizálni kell.

Szilágyi Botond szerint a marxizmus azért lehet hasznos eszköz, mert rámutat arra, hogy bizonyos magyarázati sémák, amelyek ma is szükségszerűnek, természetesnek állítják be, például a patriarchális rendszert vagy a munkarendszerben fennálló egyenlőtlenségeket, valamikor kialakultak, történetük van, tehát ezek a viszonyok nem örökkévalóak, azaz megváltoztathatóak. „A TGM által képviselt marxizmus nagyon erősen hagyatkozik erre a jellegzetességre, publicisztikáiban is történelmi erővonalakat próbál felvázolni, és ezekben próbálja megkeresni a mozgásteret” – magyarázta.

Bíró Noémi kérdésre válaszolva kifejtette a nacionalizmus és az ezzel szembeállítható, 1989 után elterjedő, de már a Ceaușescu-korszakban is tetten érhető etnicizmus lényegét. Az etnicizmus ilyen értelemben éppen a nacionalizmus egalitárius elemeit utasítja el, az asszimilációs törekvések helyett a különböző kultúrájú, különböző hagyományokkal rendelkező közösségeket különválasztja egymástól, az integráció helyett a kizárás mozzanata erősödik fel benne, amire Erdélyben román és magyar példákat is lehet találni, magyarázta.

A beszélgetés érintette TGM posztfasizmus-fogalmát is, amellyel a társadalom egy részének kirekesztését és annak stigmatizálását írta le. A kirekesztés tárgyai például a menekültek, vagy azok, akik nem dolgoznak, nem termelnek értéket a kapitalizmus fogalmai szerint. A termelés feltartóztathatatlan automatizálódása miatt egyre többen kerülnek ebbe a kategóriában, egyre többen válnak ilyen értelemben „feleslegessé”.

A természetesnek beállított különbségek, például a rassz vagy a gender mentén történő kirekesztés logikájával már az egy fajta szembeszegülés lehet, hogy ezeknek a dolgoknak a történetét megpróbáljuk megérteni, a marxista eszköztárral megnézzük, hogy hogy alakult ki ez a helyzet, nem fogadjuk el azt, hogy csak azért, mert a másik másnak néz ki, meg lehet őt hurcolni, mondta Szilágyi Botond. „A nagy hagyományaink azt mutatják, hogy ha mással megtehetnek valami rosszat, akkor velünk is megtehetik” – emelte ki.

Szilágyi Botond szerint TGM kései írásaiban azzal foglalkozott, hogy a posztfasizmus már azért nem nagyon ütközik ellenállásba, mert legyőzték a szocialista munkásmozgalmat, amely az összes hibájával együtt ellentartott a fasiszta katasztrófa után ezeknek a destruktív tendenciáknak, és az alternatíva még nem alakult ki. „Lehet mutatni irányt, hogy merre keressük ezt az alternatívát, és ehhez mindenképp szükség van a marxi kapitalizmuskritikára, de a marxi kapitalizmuskritika és a szocialista munkásmozgalom sajátos szimbiózisának a történelmi ellehetetlenüléséből következő tanulságok levonására is” – tette hozzá. Mivel a dolgozók és nem dolgozók közötti különbségtétel alapozza meg a posztfasiszta rendszereket, TGM azt javasolta, hogy érvényre kell juttatni azt az igazságot, hogy mégiscsak ugyanazokról, rólunk van szó, magyarázta Szilágyi.

TGM az egyre következetesebb történeti reflexiói alapján arra jutott, hogy a szocialista munkásmozgalom és maga a munkásosztály egy bizonyos ideig megtestesítette a kapitalizmus tagadását, antitézisét – ahogy utolsó könyvének címében is jelen van – és ebben az értelemben a felvilágosodás, az emberi önfelszabadítás folytatása, az egyenlők politikai közösségének a projektje volt, magyarázta Szigeti Attila. „Bármi, amihez hozzányúlt, mintha szétporladt volna: kiderült, hogy a munkásosztály már nincs, a mozgalom már meghalt, és tulajdonképpen – ez borzalmas tézis – a fasizmus győzött a huszadik században, és az emberi önfelszabadítás, az emancipáció történetének vége szakadt” – világított rá. A jelenleg megfigyelhető szélsőjobbra tolódás a politikában, a posztfasiszta retorika térnyerése, a menekültpolitika európai alakulása azt mutatja, hogy bekövetkezett az, amiről TGM írt, tette hozzá Szigeti.

Attól még, mert TGM „előreszaladt a marxizmus végéhez, és nem tetszett neki, amit ott lát”, azért még ezt a munkát a fiatalabb generációnak is el kell végezni, véli Bíró Noémi. „Nekünk is megvannak az eszközeink hozzá, hogy saját magunk számára kialakítsunk egy olyan értelmezést, amely következetes, amely megengedi, hogy saját gondolataink legyenek a marxi kereten belül vagy azon kívül, akár azzal szemben vagy azt kritizálva” – mondta, hozzátéve, hogy ehhez TGM hátrahagyott jelentős szövegkorpusza ad támpontokat.

Az eddigi Transtelex Dialóg beszélgetéseket itt meghallgathatjátok podcast formájában.