Egry Gábor: „Tekintsük végre Trianont tapasztalatnak”

Történészeket felkérni arra, hogy beszédet mondjanak egy megemlékezésen, meglehetősen kockázatos vállalkozás. A megemlékezés – különösen, ha törvény írja elő – túl közel van a politikához ahhoz, hogy egy történész – a 20. század történelempolitikai tapasztalatai után – egyetértsen az ilyenkor szokásos, az érzelmeket megmozgató, nem ritkán leegyszerűsítő, sokszor egyneműsítő beszédekkel. A megemlékezés túlságosan is a közösségi emlékezet ápolását szolgálja, amit viszont a történészek sokszor egyoldalúnak, árnyalatok nélkülinek látnak. És egy megemlékezésen biztos nem lehet egyórás történelmi előadást tartani nevekkel, évszámokkal, eseményekkel – az emlékezők joggal szállingóznának el.

Mit kínálhat tehát egy történész azoknak, akik emlékezni jöttek? Különösen, ha az emlékezés tárgya Trianon, mint a 20. századi magyar tragédia, aminek hatásai ma is velünk élnek. Talán néhány olyan történetet, amelyek egy másik lehetséges emlékezet mozaikdarabkái lehetnének.

Beszélhetne például Antalffy Sándor kalocsai polgármesterről, akit nyugalomba vonulásakor, 1932-ben meleg szeretettel ünnepelt meg városa. Antalffyról közismert volt, hiszen ő maga is többször elmesélte, hogy 1918 végén a bánsági Krassó-Szörény megyében volt főszolgabíró, megtagadta a hűségesküt, és a berendezkedő román hatalom börtönbe is vetette, mert ő volt a felelős a halálos áldozatokkal járó facsádi légitámadásért. Később úgy kellett menekülnie, 1920 nyarán kezdte újra karrierjét immár Magyarországon.

Antalffyé tucattörténet – és minden bizonnyal az is volt. Példa erre a Szent Imre kertváros vagy az Állami lakótelep is. Csakhogy abból, amit Antalffy mesélt, egyetlen szó sem volt igaz. Húségesküt tett, börtönben soha nem volt. Kétségtelen, az új román közigazgatás áthelyezte Lugos mellől, Facsádról a megye déli részére, ott azonban nem csak főszolgabíró maradt, de azért sem bántották, hogy nem tud románul. Amikor végül távozott, ezt a saját elhatározásából tette, és bár erre nincs semmilyen forrásom, én szeretem azt gondolni, hogy ebben az új román prefektus – magyarosan főispán – Ioan Baltescu már csak azért is segítette, mert ő maga viszont Lugos polgármestere volt 1919-ig, Antalffy jó ismerőse, és mindketten „magyar úriemberek”.

Antalffy Sándor történetének tükrében talán kevésbé meglepő Inándy Györgyé, a karánsebesi városháza jolly joker hivatalnokáé, aki emellett még a városi önkéntes tűzoltóság parancsnokhelyettese is volt. Inándy is Antalffy cipőjében járt, döntenie kellett mit tegyen, amikor véglegessé vált Karánsebesen is az uralomváltás. A maradás mellett döntött – és ebben egyáltalán nem akadályozták román kollégái vagy az új városvezetés. Sőt, amikor később akadt, aki magyar irredentaként feljelentette meg is védték a vegzálástól, ha kellett, hazudtak is érte és róla.

Ez persze annyira nem volt meglepő azon a Karánsebesen, ahol a városvezetés annak 1919-ben történt eltávolítása után még legalább egy évtizedig őrizte Ferenc József szobrát – egy Fadrusz tanítvány, Rollinger Gál Rezső alkotását. Valahányszor megpróbálták beolvasztatni, kitaláltak egy újabb ürügyet az időhúzásra. És amikor már végképp nem volt lehetőség elmismásolni a döntést, azzal álltak ki a szobor megőrzése mellett, hogy az – éppen Fadrusz és Rollinger közreműködése miatt – olyan művészi érték, amit nem lehet veszni hagyni.

Ugorhatnánk Karánsebesről Máramarosszigetre, ahol Báthory Lajos vagy éppen Ludovic (akinek a dédunokája egyébként történész) egyszerre volt a ruszin görög katolikus egyházközség kurátora, a román kaszinó igazgatója és a város kisebbségi magyar párt által delegált alpolgármestere 1938-ban. Temesvárra, ahol a közjegyzői kamara román tagjai úgy védték meg Plausich Miklóst, amikor román nyelvtudás hiánya miatt el akarták távolítani a posztjáról, hogy hárman kiszálltak hozzá egy ellenőrzésre, és megállapították, hogy Plausich igenis jól beszél románul. Lugosra, ahol az 1925-ben megnyitott román jegyzői iskola első 100 hallgatójának közel fele kisebbségi volt, akik karriert kerestek a román közigazgatásban, és egyáltalán nem gondolták, hogy ezzel elárulnának bárkit is.

Szinte bárhová lépnénk a két világháború közti Erdélyben, megtalálnánk ezeket a történeteket IS. Azokat, amelyek ma meglepőnek tűnhetnek, éppen azért, mert Trianon emlékezetének jegyében azt gondoljuk, magyarként nem volt erre lehetőség.

Vagy elindulhatnánk Magyarországra, ahogy sok száz főiskolás és egyetemista tette, közülük a legkiválóbbak a magyar kormány támogatásával, azért, hogy ott a kormány reményei szerint magyarságukban megerősödve térjenek haza és legyenek a kisebbségi közösség szervezői. Az ő élményeik is fennmaradtak, mert az őket elszállásoló Külföldiek Kollégiumának igazgatója rendszeresen gyűjtötte a tapasztalataikat.

Ezekben pedig nem volt köszönet. Találtak Magyarországon nyomort, égbekiáltó társadalmi egyenlőtlenségeket, kasztrendszert urizáló középosztállyal, elképesztő bürokráciát – többek közt a kisebbségi magyarok számára kiállítandó tartózkodási engedélyek körül. Megfigyelték, hogy a magyarországiak augusztus 20-án nem ünnepeltek, hanem a ligetbe szaladtak, ünnep alkalmával kelletlenül énekelték a himnuszt. Sérelmezték, hogy azokon a kirándulásokon, ahová elvitték őket, csak szirupos, romantikus turistalátványosságokat kaptak. Például csikóst, gulyást, karikás ostorral a Hortobágyon. De egy alföldi faluba, a szegénység közé már nem engedték őket.

De a leginkább megdöbbentő az volt számukra, amikor a magyarországiak megkérdezték tőlük, hogy hogyan tanultak meg ilyen szépen magyarul, ha Romániában élnek? Nem akarnak-e visszamenni végre, ahelyett, hogy elvennék a helyet a magyarországiak elől?

Ha mi indulunk el ezen az úton, ez számunkra is fájdalmas csalódás lett volna. De ők azt is tudták, hogy a harmincas évek Magyarországán kis túlzással vécére sem lehetett menni anélkül, hogy Nagymagyarországgal találkozzon valaki, hogy az irredenta propagandában lépten-nyomon hangoztatták, milyen mértékű elnyomástól szenvednek a kisebbségi magyarok, és azt is, hogy minden magyarnak erkölcsi kötelessége kiállni mellettük. Ezért volt igazán megdöbbentő számukra, amit tapasztaltak.

Amikor azt gondolták, hogy mindez méltánytalan volt velük szemben, akkor természetesen igazuk volt. Amikor arra következtettek ebből, hogy a magyarországi magyarok már nem is magyarok igazán, akkor viszont ők maguk is elkövették azt, amit megtapasztaltak. Megismerés helyett általánosítottak. Történeteik viszont – és ez az, amiben biztosan közösek Antalffy vagy Inándy történeteivel – megmutatják, hogy Trianont megélni sokszínű tapasztalat volt, és soha nem egyezett meg azzal, amit a hivatalos emlékezet kiemelt ebből és aztán a propaganda sulykolt.

Trianon nem csupán a nacionalista elnyomás története, hanem egyúttal az életösztön, a szolidaritás, az alkalmazkodás és beilleszkedés, a körülmények legyőzésének vagy kicselezésének története is, Magyarországon – a Szent Imre kertvárosban, az Állami lakótelepen – és kisebbségiként is. És persze a meddő és üres nacionalizmus kritikájának története is.

Sok kis történet, ami együtt megmutatja, hogy propagandával és a hivatalostól eltérő emlékezet elhallgatásával, megbélyegzésével nem teremthető olyan közösség, ami a mindennapokban is működne. Megvédene a lerománozástól, és mindenkit, aki magyar a szomszédos államokban a közösség részeként kezelne.

Trianon azonban nem oka ennek, csupán láthatóvá tette azt, amitől a nacionalista politikusok mindig is rettegtek: a nemzeti egység csupán kivételes és ritka érzelmi pillanat, a nemzet mindennapjai a különbségekről szólnak. Trianon persze fájdalmasabbá is tette ezt a felismerést, hiszen egészen mást jelentett ettől kezdve kisebbségi vagy magyarországi magyarnak lenni, és különösen mást jelentett a kisebbségi képzeletben, ahol a mindennapok bajai előli menekülést is jelentette az idealizált, de éppen ezért ismeretlen Magyarország.

Mégis, ha Trianonnak van tanulsága, akkor az, hogy fogadjuk el: sokfélék vagyunk, a nemzeten belül és kívül is. Ne abszolutizáljuk egyiket sem, ne állítsunk fel követelményrendszert arról, mit jelent magyarnak lenni. Néha ezt jelenti, néha azt, és bizony sokszor nagyon mást jelent egyikünknek mint a másiknak.

Antalffynak is azért kellett legendát költenie magáról, mert joggal félt tőle, hogy ha elmondja, hogy ő bizony még egy darabig jól el volt román közalkalmazottként, akkor nemzetárulóként átkozzák ki és nem kap munkát. S persze jól mutatja, hogy mire jó még a megbélyegzés, hogy akkor viszont már olyan legendát fabrikált magának, ami alapján már ő támaszthatott elvárást arra, hogy állítólagos meghurcolásáért feltétlenül alkalmazzák Magyarországon.

Lehet azonban, hogy nem is érdemes tanulságot keresni Trianon mögött, mert az csupán arra jó, hogy megspóroljuk önmagunk megismerését. Tekintsük végre Trianont tapasztalatnak, amiből a legfontosabb következtetés az lehet, hogy ne akarjuk a lehetetlent. Székelyt csinálni a budapestiből, kolozsvárit a szombathelyiből, erdélyit a szlovákiai magyarból.

Fogadjuk el azt, milyen sokféleképp vagyunk magyarok és próbáljuk megismerni és megérteni egymást. Ne féljünk ettől, mert bár a sokféleség olyan közhely, ami a világon mindenkire igaz, ha szóba állunk egymással, akkor mi, magyarok másként fogunk beszélni egymással erről, hiszen annyi mindenben osztozunk.

Nyelvben, kultúrában, rettenetes popzenében, frusztráló fociban és mindenki nyugodtan folytassa a sort. Van miről és van hogyan beszélnünk, és ha a beszélgetés kezdetén abból indulunk ki, hogy mi, magyarok igenis különbözünk egymástól, akkor fogjuk igazán megérteni, mennyi minden köt mégis össze.