Székelyföldi öngyilkosságok: „A sürgősségin azt kellett hallanom a nővérek szájából, hogy bolond vagyok”

2022. április 11. – 09:27

Székelyföldi öngyilkosságok: „A sürgősségin azt kellett hallanom a nővérek szájából, hogy bolond vagyok”
A térség egyik legjelentősebb kórháza – Fotó: Albert Zoltán / Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház Facebook-oldala

Másolás

Vágólapra másolva

Székelyföldön háromszor több öngyilkosság történik, mint országosan, derült ki cikksorozatunk első részéből. Második részben azt jártuk körül, hogy az öngyilkossági kísérletet túlélő emberek milyen rossz tapasztalatokkal találkozhatnak az egészségügyi rendszeren belül, és ennek mi lehet az oka.

  • A szakemberek felhívják a figyelmet, hogy az egészségügyi rendszer egy veszélyeztető tényező lehet, ha kialakul a szuicid mikroklíma.
  • Az öngyilkossági kísérletek túlélői gyakran találkoznak az egészségügyi rendszerben dolgozók elutasító, kirekesztő magatartásával.
  • Az egészségügyben dolgozók, például a mentőszolgálat szakemberei, akik elsőként találkoznak az esetekkel, az öngyilkosságra vonatkozóan semmiféle speciális képzést, támogatást nem kapnak a rendszer részéről.
  • A térség orvosi képzésében két tantárgyban merülnek fel a témára vonatkoztatható ismeretek és készségek elsajátítási lehetőségei.
  • Székelyföldön annyira tabu az öngyilkosság és a segítségkérés, hogy van amikor a legválságosabb pillanatban is a szégyen felülírja a szakmai segítségkérés lehetőségét.

Figyelem: a cikk tartalma öngyilkossági gondolatokkal küszködő személyek számára felkavaró lehet. Szeretnénk őket biztosítani, hogy nincsenek egyedül, és anonim módon segítséget kérhetnek a Hallgatlak – Erdélyi Telefonos- és Internetes Lelkisegély-szolgálat szakképzett munkatársaitól, akik elérhetőek naponta 8-24 óra között a 0754 800 808 telefonszámon, és a [email protected] e-mail címen.

Az öngyilkosságokat övező gyakori tévhitekről, a veszélyeztetett helyzetben lévő személyek felismeréséről, illetve arról, hogy barátként, családtagként, kollégaként hogyan közelítsünk a bajban lévő emberekhez cikksorozatunk első részében írtunk.

„Remélem, hogy otthon már van annyira jó a helyzet, hogy az orvosok a depressziós, öngyilkosságot megkísérelt embereket emberszámba veszik, belátják, hogy valami baj van, próbálnak rajtuk segíteni” – írta egy öngyilkossági kísérletet túlélt olvasónk, miután olvasta cikksorozatunk első részét, és beszámolt arról, hogy ő mit tapasztalt 10 évvel ezelőtt.

„Egy öngyilkossági kísérlet után kimosattak a sürgősségin, majd amikor lábra tudtam állni, átpasszoltak a pszichiátriai kórházba. Ott le voltam ültetve a szüleim közé, velünk szemben ült egy doktor meg egy doktornő, nem tudom, melyik volt a pszichiáter. Kb. fél órán át kellett hallgatnom egy hosszú litániát – nagyjából ugyanezeket már végig kellett hallgatnom a sürgősségin is a nővérek szájából –, hogy »bolond vagyok« (szó szerint így fogalmazott az ideges doktornő), hogy nem szégyellem magam, hogy ennyire megijesztettem a szüleim, mégis mit képzelek, többet ilyet ne csináljak, előttem az élet, fiatal vagyok, blabla. Mintha azon a ponton az életemnek és abban a pillanatban érdekelt volna, hogy »jee, milyen szép élet vár majd ’valamikor’ rám.« Aztán kivittek az udvarra sétálni a szüleim nélkül, meleg nyári nap volt, arra is emlékszem, és volt egy idősebb férfi, páciens a pszichiátriai kórházban. Nem emlékszem melyikük, de vagy a doktor vagy a doktornő volt velem és odasúgta, hogy ez az ember lemészárolta baltával a családját, és ha még egyszer megpróbálok öngyilkos lenni, akkor ide fektetnek be, és ilyen emberek lesznek a szobatársaim. Nem tudom, ez igaz volt-e vagy csak meg akart félemlíteni” – mesélte Krisztina (szerk. megj.: az érintettek neveit megváltoztattuk) egy székelyföldi városban megélt tapasztalatait.

Az egészségügyi rendszer, mint a probléma része

Amikor dr. Domokos Lajos-Csabával, a csíkszeredai pszichiátria osztályvezető főorvosával beszélgettünk az öngyilkosság kapcsán felmerülő kockázati és veszélyeztető tényezőkről, akkor erre a problémára is kitértünk.

A szakorvos elmondta, hogy beszélni lehet és kell a társadalomban működő pszichiátriát érő stigmatizáltságról, a betegekre vonatkozó kirekesztő magatartásról, és az egészségügyi rendszeren belüli problémákról is, mivel ezek a jelenségek sajátosan összefonódnak, áthatják egymást.

„Most talán a pszichiátriát felmenthetjük, mert itt van egy megfelelő hozzáállás, megfelelő felkészültség, de a nem-pszichiátriai egészségügyi ágakban van egy nagyon nem optimális, nagyon nem helyes viszonyulás” – jelentette ki.

Elmondta, hogy erről a betegeik gyakran számolnak be, azaz egy bármilyen klinikai osztályon mikor felmerül, hogy az illető valaha járt már pszichiátrián, sőt volt öngyilkossági kísérlete, akkor az egészségügyi személyzet azonnal igyekszik átadni az elmegyógyintézetnek: „Nem veszitek át? Csak itt ne legyen, mert ez kiszökik az ablakon!” – hívják a pszichiátriai osztályt. Az érzékeny állapotban lévő személyek pedig természetesen érzik, észlelik azt, hogy őt már nem veszik komolyan és csak szabadulni szeretnének tőlük, nem foglalkozni velük.

„Erről, mint jelenségről, a szakirodalom is tud. Például egy magyarországi szerző úgy írta le, hogy az egészségügyi rendszer – beleértve az egészségügyi személyzetet – »szuicidogén mikroklíma« lehet. Tehát elősegítheti az öngyilkosságot” – mutatott rá dr. Domokos.

Ugyanis az emberek abban reménykedve mennek orvoshoz, kórházba, hogy segítséget kapnak. Amikor valaki depresszióban szenved és egy társbetegség vagy sérülés miatt az egészségügyhöz fordul, ahol mikor kiderül a pszichés állapota, emocionális elutasítottsággal és megbélyegzéssel találkozik, akkor az jelentősen súlyosbítja a depressziót, és növeli az öngyilkosság veszélyének kockázatát.

„Beszélgettem orvos kollégával, és érdeklődtem, hogy megkérdezte a betegét a depresszióról, az öngyilkossági gondolatairól? Ilyen helyzetben gyakori válasz az, hogy »Hát nem merem megkérdezni, mert ha azt mondja, hogy igen, akkor mit csinálok majd vele?«” – számolt be a pszichiáter a tapasztalatairól.

Az egészségügyi személyzet elutasító, kirekesztő és stigmatizáló magatartása pedig egyrészt a társadalmi előítéletekből táplálkozik, másrészt a félelemből és tehetetlenségérzetből, amit nem tud kezelni.

Az öngyilkossági kísérlet túlélői jelezték, hogy a sürgősségi és kórházi osztályokon gyakran találkoztak azzal a tapasztalattal, hogy az egészségügyi személyzet tudomásukra hozta, hogy ők azért vannak ott, hogy az emberek életét megmentsék, de egy öngyilkosságot megkísérlő személy „ellenük dolgozik”, nem „tiszteli” a munkájukat, és „hálátlan”. A pszichiáter erre a felvetésre azt válaszolta:

„A jelenséget ismerem, sajnos Erdélyben is jelen van. Ennek eredete az egészségügyben dolgozó személyzet ilyen helyzetekre való nem megfelelő képzettsége, felkészítettsége, és az abból fakadó elhibázott viszonyulási mód és rossz kommunikáció” – jelentette ki.

„Ugyanez a helyzet egy öngyilkosságot befejezett személy hozzátartozóival is, mert hívják az 112-t és a mentősök kimennek a helyszínre, ott megjelenik ez a típusú elhibázott kommunikáció: »Na jó hogy kijöttünk, hát miért nem mondták, hogy már meg van halva, ne jöjjünk potyára«.” Az öngyilkosságot elkövetett személy hozzátartozói viszont halmozottan sérülékeny helyzetben vannak, ezért nagyon ártalmas ez a viszonyulás. Gyakorlatilag előkészíthetnek egy következő öngyilkosságot.

Domokos Lajos-Csaba hozzátette, hogy olyan esettel is találkozott, amikor valaki hasba szúrta magát, szinte meghalt, de a sebészeti beavatkozásnak köszönhetően túlélte. Miután átkerült a pszichiátriai osztályra, ott elmondta, hogy azzal bocsátották el, hogy ‘aztán vigyázzon, nehogy megint megcsinálja, mert akkor hiába dolgoztak’. „Ez egy mélyen demoralizáló dolog: ekkor az egész történet nem a betegről szól, hanem az orvos énjéről, hogy ő dolgozott valamit” – mutatott rá a pszichiáter.

Magyarázatként kiemelte, hogy ez nem jelenti azt, hogy az orvoslásban dolgozó szakemberek rosszindulatúak lennének, meglátása szerint ez magának az egészségügyi rendszernek a hiányosságából fakad: „a személyzetet erre képezni kell, a lélektanilag, emocionálisan megterhelő helyzetek kezelésére fel kell készíteni őket. Mert ez magától nem megy. Erre vannak programok, hogy hogyan kell az ilyen betegekhez viszonyulni.”

A romániai orvosi és általános egészségügyi asszisztensi képzésben viszont ez nem nagyon van benne, alig fektetnek rá hangsúlyt. Ugyanis az orvostudomány a betegségeket, rendellenességeket elsősorban magyarázni és kezelni szeretné, de nem empatikusan megérteni az embert. Márpedig ezekben az esetekben az egészségügyi szakmai felkészültség mellett megértésre is szükség van.

Az ebben a helyzetben szükséges elfogadó, emberi szituációt belátó, megértő, nem ítélkező magatartást és kommunikációt tanulni lehet. És úgy kell megkérdezni a betegtől, hogy „megfordult a fejében, hogy jó lenne véget vetni az életének?”, hogy megfelelően fel legyünk készülve az „igen” válaszra.

Mint a korábbi cikkünkben említettük, az öngyilkosságot megelőzően az esetek 50-75 százalékában az érintettek egy-két hónappal korábban valamilyen formában már találkoztak az egészségügyi rendszerrel, a családorvoson, pszichológuson, pszichiáteren vagy valamilyen más orvoson keresztül.

„Óriási például a családorvosok szerepe, mivel az egészségügyi rendszerbe a belépés általában és többnyire a családorvoson keresztül történik. Ezért szerintem kiemelt hangsúlyt kellene arra fektetni, hogy a családorvosok kapjanak megfelelő képzést, és továbbképzést, hogy a helyzeteket helyesebben kezeljék” – jelentette ki dr. Domokos Lajos Csaba, pszichiáter. Hozzátette, értelemszerűen ez a meglátás vonatkozik a rendőrségre, tűzoltóságra, szociális munkásokra, pedagógusokra, újságírókra (stb.) is. „Az egészségügyi rendszert csak azért emeltem ki, mert ezek mi vagyunk, ez a felelősség ránk eső része” – tette hozzá.

A marosvásárhelyi orvosi egyetem – Fotó: Universitatea de Medicină, Farmacie, Științe și Tehnologie / Facebook-oldal
A marosvásárhelyi orvosi egyetem – Fotó: Universitatea de Medicină, Farmacie, Științe și Tehnologie / Facebook-oldal

Mennyire érintik a témát az orvosok képzésében?

Megkeresésünkre Lukács Emese pszichiáter, a marosvásárhelyi George Emil Palade Orvosi, Gyógyszerészeti, Tudomány és Technológiai Egyetem pszichiátriai tanszékének adjunktusa elmondta, hogy a vonatkozó felkészítésekkel hogyan és milyen formában találkozhatnak az egyetemi hallgatók.

Ismertetése szerint az orvosi képzés hatodik évében van a pszichiátria tantárgy, ahol sorra tanulják a hallgatók a különböző betegségeket. Mint cikksorozatunk első részében beszámoltunk róla, számos pszichiátriai rendellenesség esetében felmerül az öngyilkosság kockázata, így az egyetemen amikor a pszichiátriai tanulmányok során erre a vonatkozásra kerül sor, akkor az orvostanhallgatók találkoznak a témával, és megtanulhatják a kezelés módját. Emellett az orvosi képzés nem csak elméleti tudásátadásból áll, hanem a diszciplínák gyakorlati eljárásait is el kell sajátítaniuk a hallgatóknak, így a kórházi gyakorlat során tapasztalatokat is szerezhetnek.

Az egyetem adjunktusa azt is elmondta, hogy az egyetemi képzés szerves részét képezik különböző etikai, magatartás- és társadalomtudományi diszciplínák. Itt az orvostanhallgatók találkoznak olyan képzéssel és felkészítéssel, ami a beteg-orvos, hozzátartozó-orvos és orvos-orvos közti helyes kommunikáció módjaira vonatkozik – illetve általában az orvos helyes magatartására, és a szakmai etikára.

Megkerestünk egy nemrég diplomázott orvost, hogy mire emlékszik az egyetemi képzésből arra vonatkozóan, hogy hogyan kell kezelni az öngyilkossági kísérleteket, pszichotikus zavaroktól szenvedő személyeket.

„Valamikor a téma egyes részletei meg voltak említve, más hasonló témákkal, egyrészt valami etika, vagy nem emlékszem pontosan milyen néven futó kurzus keretében.” – osztotta meg velünk. „Ezen túl az én időmben a pszichiáter professzor tartott az öngyilkosságról és a pszichotikus zavarról előadást néhány alkalommal, itt is részben érintve volt a téma. De őszintén, sokra nem emlékszem belőle, pedig akkor is nagyon érdekelt a psziché témája.”

A néhány éve diplomázott orvos azt is elmondta, meglátása szerint „mindenképpen nagyon hiányos ebből a szempontból az egyetemi képzés.” Megemlítette, hogy például „a beteggel és a hozzátartozóval való rossz hír közlését szinte egyáltalán nem tanítják, pedig a szakmában minden orvos találkozhat ezzel a helyzettel.” Hasonlóan, általában véve az orvos-beteg, az orvos-hozzátartozó, az orvos-orvos kommunikáció megismertetését is nagyon hiányosnak tartja:

„Ezeket mindannyian saját magunk kell megtanuljuk, néha a hibáinkból, saját vagy a kollégák tapasztalataiból, vagy egyénileg külső forrásokból kutakodva” – tette hozzá.

Lukács Emesétől azt is megkérdeztük, hogy melyek az egészségügyi személyzet általános továbbképzési lehetőségei. Az egyetem adjunktusa elmondta, hogy az Öngyilkosság Megelőzéséért Romániai Szövetség (ARPS) évente szervez tematikus szakmai rendezvényeket, amelyeken bárki részt vehet.

Kiemelte, hogy a székelyföldi öngyilkossági eseteket nem lehet csak különböző pszichiátriai betegségekkel magyarázni, mivel sokkal inkább egy komplex társadalmi jelenségként írható le. Példaként megemlítette, hogy a térségben egy családi veszekedés közben gyakran fenyegetésként használják az öngyilkosságot, ami jelzi, hogy nem betegségekről van szó, hanem társadalmi-kulturális kódokról.

„Az orvos viszont csak a medikális megközelítésben lehet jártas” – mutatott rá Lukács Emese – az öngyilkosság további vonatkozásaiban már nem: ahhoz társadalomtudományi megközelítések lennének szükségesek.

Mentőszolgálat

Megkerestük dr. Domokos Ivánt, a Hargita megyei mentőszolgálat orvos igazgatóját, és arról érdeklődtünk, hogy a mentősök mivel találkoznak. Elmondta, hogy az öngyilkossági esetek riasztásakor megtörténik, hogy már csak a halál beálltát tudják megállapítani, mivel nagyon erőszakos és drasztikus módszert választott az érintett. Az olyan esetekben, mint a gyógyszer vagy a mérgezés, sürgősségi helyszíni ellátást biztosítanak, majd átadják a sürgősségi osztálynak a beteget.

Felhívta a figyelmet arra, hogy a hozzátartozók minél hamarabb értesítik az 112 segélyvonalon a diszpécserszolgálatot, annál hamarabb küldenek ki egy mentőegységet, és annál nagyobbak a túlélési esélyek. Ezért fontos, hogy szükség esetén minél hamarabb segítséget hívjanak az emberek.

Kérdésünkre, hogy mennyire jelent lélektanilag terhelést, és milyen fajta támogatást kapnak a rendszeren belül, elmondta, hogy a mentőszolgálatot teljesítő személyzet az egészségügyi rendszertől semmiféle lélektani-pszichológiai támogatást nem kap.

Ugyanakkor magyarázólag hozzátette, hogy a többi riasztáshoz képest az öngyilkossági esetek nem olyan gyakoriak, másrészt a mentősök rendelkeznek már szakmai tapasztalattal, rutinnal és „megedzettséggel”, hogy problémamentesen szembenézzenek ilyen helyzetekkel is. „Még senki nem került olyan helyzetbe, hogy szakmai ellátást igényelt volna”– jelentette ki.

Arra a kérdésünkre, hogy a rendszer biztosít-e számukra kimondottan az öngyilkossági esetekre, illetve a pszichotikus gondban lévő betegekre vonatkozó képzést, felkészítést, azt válaszolta, hogy nem, semmiféle továbbképzést, felkészítést nem kapnak.

Meglátása szerint a mentősök kellő empátiával rendelkeznek, és a helyszínen biztosan támogatólag viszonyulnak a nehéz helyzetben lévő, szenvedő emberekhez. Másrészt, bár elsőként a mentőszolgálat találkozik egy öngyilkosságot megkísérlő személlyel, az ő hatáskörük csak a helyszíni ellátás, az életben tartás és a kórházba szállítás. A megyei kórházak sürgősségi fogadóosztályain (UPU) pedig vannak szociális asszisztensek, illetve a kórház klinikai pszichológusa is elérhető, így ott már további ellátást kaphat az érintett.

Továbbá arról is szót ejtett, hogy egyes súlyos esetekhez a diszpécserszolgálat értesítésére más szakmai szervezet szakképzett krízisintervenciós mediátort küld.

Megkerestük a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház menedzserét, dr. Konrád Juditot, arról érdeklődve, hogy a betegek vagy hozzátartozóik miképpen tehetnek panaszt, ha felmerül ennek szükségessége.

„A páciensek és hozzátartozóik számára több lehetőség is adott arra, hogy a kapott egészségügyi szolgáltatásokkal kapcsolatosan kifejtsék a véleményüket és jelezzék az esetleges problémákat.

  • A kórházi bennfekvés ideje alatt minden páciens kézhez kap egy részletes kérdőívet, amelyben megkérdezzük a betegek véleményét az egyes szolgáltatásokról, bánásmódról, eljárásokról. Ezt névtelenül kell kitölteni és távozáskor elhelyezni az erre szolgáló urnában. Ugyanakkor bennfekvése után minden páciens sms-ben kap egy linket, amelyben elektronikusan is részletesen kifejtheti a véleményét a szolgáltatásokról, eljárásokról, bánásmódról. A betegek elégedettségét vizsgáló kérdőívek megtalálhatók a kórház honlapján is. A kérdőívek tartalmát összesítjük és elemezzük, amennyiben olyan jelzést látunk benne, ami kivizsgálást igényel, jelezzük az illetékes osztályoknak, osztályvezetőknek, meghozzuk a szükséges intézkedéseket.
  • Az esetleges panaszokkal a kórház titkárságához is lehet fordulni, a reklamációkat iktatjuk és kivizsgáljuk, a törvényes határidőn belül megválaszoljuk.
  • A kórház az utóbbi időben Facebook-oldalt is működtet, a közösségi oldalról messengeren is meg tudnak és meg szoktak keresni a betegek az észrevételeikkel. (Szerk.: e-mailben is el lehet juttatni az észrevételeket a [email protected] e-mail címen.)
  • Egy lehetőség az esetleges reklamációk megelőzésére a második vélemény lehetősége: ezzel kevesen élnek, de a betegnek joga van egy második orvosi szakvélemény igénylésére is. Távlati terveink között szerepel – a jelenlegi körülmények között, a tervezett fejlesztések kapcsán várható változások miatt ez még nem volt kivitelezhető – hogy a betegfelvételi- és kiutaló pontnál jelen legyen állandó jelleggel egy személy, egy civil szervezet képviselője, aki még a bennfekvés ideje alatt segíteni tud az esetleges panaszok megoldásában a pácienseknek.

Minden jelzésnek, panasznak, reklamációnak utánajárunk. A kórháznak megvan a belső rendszabályzata, ismertek a deontológiai, etikai szabályok, amennyiben panasz, reklamáció van, akkor ezek alapján, illetve a vonatkozó romániai törvények alapján jár el a kórház a megoldásukban. Működik a kórház etikai és fegyelmi bizottsága is, ezekben az ügyekben ők járnak el.

A lehetőségek tehát adottak arra, hogy pácienseink jelezzék nálunk, ha úgy érzik, hogy sérültek a jogaik, erre bátorítjuk is őket, ezúton is.” – válaszolta az intézményvezető.

Csíkszeredai városkép – Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Csíkszeredai városkép – Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Tabu és félelem: menekülés az egészségügyi rendszer elől

Réka, egy székelyföldi fiatal nő vállalta, hogy megosztja velünk öngyilkossági kísérleteinek történetét. A jelenleg egy Hargita megyei faluban, férjével és kisgyerekével élő nő elmondta, hogy annak ellenére, hogy viszonylag már régen történtek az öngyilkossági kísérletei, „ennek az egésznek minden egyes lenyomatát mai napig hordozom magammal”. Például a szülés utáni depresszió sem kerülte el, ami nagyon ijesztően hatott rá, mivel úgy élte meg, hogy visszakerült egy nagyon rossz állapotba.

Kérdésünkre, hogy az esetekről mennyire tudott beszélgetni a környezetével, azt válaszolta, hogy a szűkebb baráti köre tud róla, de általában a székelyföldi térségben erről nem lehet beszélni. „Például a szüleim sem tudják, annak ellenére, hogy… valójában miattuk, értük volt, feléjük volt… és nem csak.”

A székelyföldi vidéki térségben, ahonnan Réka származik, az öngyilkosság, vagy a pszichológiai nehézségek témáit „még csak nem is emlegették”. Azzal együtt, hogy már 10-12 évesen hallott egy öngyilkossági esetről, amiből semmit sem értett, senki nem magyarázta el neki, hogy mi történt. „Kiejteni sem szabadott azt, hogy öngyilkosság, vagy hogy neked lehetnek tinédzserkori problémáid. Minden oda vezethető vissza, hogy nem is szabadott beszélni róla, és nem is lehetett.”

Mikor egy erdélyi városba ment egyetemre, akkor lassacskán elkezdtek felgyűlni az egzisztenciális problémái. Elbeszélésében szerepelt az első generációs értelmiségi önbizalmi problémája, komoly párkapcsolati gondok, de problémát okozott a megélhetés, és a lakhatás is. A szüleinek a gondjairól nyíltan nem beszélt: „De persze ezt otthon nem mondtam el, nem mondhattam, nem mertem... Ez az egész itthoni világ, ez a beszűkültség tényleg jellemző erre a térségre: a problémákról nem beszélünk. Nem lehet ezt vagy azt mondani, »nem úgy van az«, »nem mehetsz sehova«, nem lehet, nem lehet, »amit csinálsz, huh, hát az borzasztó!«” – vázolta fel a hallgatásának légkörét, arról is szót ejtve, hogy otthonról csak olyan üzeneteket kapott, minthogy „mi lesz veled, mit fogsz csinálni, mikor jössz haza, a tanácsnál volna neked egy állás”, vagy „hát mit fogsz kezdeni ezzel, mert milyen hülye egyetem ez”.

Réka a számos helyzetből adódó nehézség ellenére elvégezte az egyetemet. Ezt követően „kezdett sűrűsödni a dolog”, azaz a párkapcsolata és a megélhetése is válságos helyzetbe került, aminek következményeként komoly csalódások és megaláztatások érték.

„A beszűkülésnek voltak jelei, ma látom” – meséli lassan, kimérten – „Volt egy orvos barátnőm (a mai napig az!), aki mondogatta, hogy »el kellene menjél, tudok egy nagyon jó pszichológust«. Annak ellenére, hogy én kicsit felvilágosultabb, nyitottabb voltam, és nem volt okom tartózkodni ettől, az első gondolatom az volt, hogy nem! Nem, mert akkor rajtam lesz a bélyeg! Nem, hát nem vagyok bolond!” Hozzátette, hogy székelyföldön a mai napig hallani lehet, hogy bolond az, aki pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordul segítségért.

„Közben éreztem a késztetést, hogy olyan jó lenne mindezt valakivel megbeszélni. Hogy én hogy érzem magam, hogy mi történik velem, hogy mennyi kétségem van. Valaki mással, mint akivel éltem, mert ő megtett mindent amit tudott, de ő igazából olyan volt, aki nem akart sok mindenről beszélni, én meg mindent elfogadtam úgy, ahogy volt” – mesélte Réka. Végül a családorvos barátja támogatásának köszönhetően szakemberhez fordult, elkezdett járni egy pszichológushoz terápiára, és egy pszichiáter által felírt gyógyszeres kezelést is kapott.

A terápiát úgy élte meg, mint ami „visszafelé” nagyon sok mindent feltérképezett, felgöngyölített, de ami együtt járt a gyerekkor, a szülőkkel való problémás viszony, és más egyéb témák felszaggatásával, felbolygatásával is. „Lépésenként haladtunk a terapeutával, viszont a feltárt emlékekkel, tapasztalatokkal meg is kellett küzdeni” – tette hozzá. A gyógyszeres kezelésről elmondta, hogy jelenleg el sem tudja képzelni, milyen lett volna nélküle.

Ezzel együtt az életkörülményeivel kapcsolatban további gondok jelentkeztek, ami igen érzékenyen érintette a sérülékeny helyzetben lévő fiatal lányt.

„Segítséget kértem az anyámtól, amire ő nemet mondott. Azelőtt soha nem kértem segítséget tőle. Akkor az egészből felszakadt valami, és mondtam, hogy »gyere fel, mert bajban vagyok. Nagyon rossz«. Ez ősszel történt, Szent Mihály napja előtti napon. Azt válaszolta: »De hát én most nem tudok elmenni itthonról, hát mit mondanak a szomszédok? Kell készüljek. Hát a töltött tojás...«. Most már másként tudom kezelni az ilyen helyzetet, de akkor nagyon megterhelt… Ő szült meg, Istenem, nem én választottam, ő akart engem, s ha tetszik, ha nem, most is a gyereke vagyok – és ő az, aki azt mondja, hogy »nem«.” – osztotta meg Réka a történteket remegő hanggal.

Másrészt – mint korábbi cikkünkben is írtuk – a gyógyszeres kezelés egyik hatása éppen az, hogy a mély depresszióban lévő személyt elkezdi energiával feltölteni. Réka ezt úgy élte meg, hogy sok mindent „átalakított benne” – ami segítette élni –, de ami abba az irányba vezetett, hogy felmerült benne a gondolat, hogy „most tényleg meg tudom ölni magam”. Beszélt a hullámvölgyekről is: „mélypont, aztán nagyon fent vagy… furcsának találtam ezt az egész gyógyszeres dolgot is, a hatásait, folyton figyeltem magam. Arra gondoltam, hogy Úristen, nehogy valaki meglássa rajtam. De akkor azt is éreztem, hogy gyógyszer nélkül ezt nem is lehetne túlélni.”

„Engem nagyon szigorúan neveltek, hogy »nem sírsz, nem hisztizel«. Azt hiszem, hogy húsz évnek kellett eltelnie, hogy kimondjam, »Anyám, segíts«. De a segítség nem érkezett meg.”

Kérdésünkre, hogy a barátaitól, a környezetétől kért-e segítséget, elmondta, az orvos barátnőjének jelezte, hogy gyorsan össze akarja szedni magát. Az orvos viszont türelemre intette, hogy ez nem úgy működik, hogy gyorsan meg lehet oldani, ne siettesse magát. A baráti környezetével pedig tartotta a kapcsolatot, de úgy érezte, csak panaszkodni jár hozzájuk, terhükre van és félt, hogy egy „energiavámpírrá” válik, amit nem akart.

„Ebben benne volt, hogy az ember kiadná, elmondaná a dolgokat, de attól nem könnyebbül meg. Van egy ilyen erős késztetés, hogy szeressenek, elfogadjanak, de ott van egy félelem is, hogy nem akarom, hogy segítsenek, nem kell” – vázolta fel az ellentmondásos élményeit Réka, amire egy konkrét példát is mondott: „Oké, most megöleltek a kollégák, de akkor most nem szabad látsszon, hogy valójában hogy vagyok”.

Réka arról is beszámolt, hogy egyszer csak ráébredt, immár több hónapnyi gyógyszeres kezelés ideje alatt elkezdte gyűjteni a gyógyszereket „valahogy félig öntudatlanul történt, nem volt tudatos döntés, de.. gyűjtögettem.”

Az Erdélyben magyar nyelven elérhető telefonos- és internetes segély elérhetőségei
Az Erdélyben magyar nyelven elérhető telefonos- és internetes segély elérhetőségei

Aztán egy este – mint elbeszéléséből kiderült, akkor objektív okok miatt elmaradt a terapeutával való találkozása – felhívta a volt élettársát, egyféle „elköszönő levélként”, szólt, hogy mit készül tenni, vagy mit tett: egy csomó gyógyszert bevett. De az illető nem reagált, illetve „nagyon udvariasan elutasított, hogy nem tud ebben az órában ide jönni”. Akkor Réka a maradék gyógyszert is bevette.

„A lakótársam még reggel sem vette észre, azt hitte, hogy alszom. Mert azért arra odafigyeltem, hogy szépen befeküdjek az ágyba, bár rettenetesen meg voltam ijedve, hogy meg fogok halni, nincs tovább, azért próbáltam úgy csinálni, hogy ne látszódjon, mit tettem. Aztán semmire sem emlékszem...”– mesélte a kritikus pillanatot, amiről még elmondta, hogy azért benne volt a remény, hogy majd utána jönnek, elviszik, és helyrehozzák.

Arról is beszámolt, hogy előtte sokat olvasott a gyógyszeres öngyilkosságokról, de „még durvább és megalázóbb volt”, hogy nem úgy történt, ahogy olvasta: például nem hányt.

Végül másnap délelőtt a volt barátja meglátogatta, megtalálta: „Nem tudtam járni, de valahogy kitámogatott az autóhoz. Nagyon rossz volt, hogy én nem tudok magamról. Kiderült, hogy könyörögtem, hogy kórházba ne vigyen, se a sürgősségire vagy bárhova, vigyen a családorvos barátomhoz” – mesélte – „Ez is a szégyenhez kötődik, hogy nehogy ott köss ki a pszichiátrián, mert ki tudja, ott mit fognak csinálni…”

A családorvos ellátta, sőt lehetővé tette, hogy Réka két hetet nála maradhasson. Ekkor vette kezdetét a hosszú és lassú felépülés, megerősödés.

Cikkünk elején megszólaló Krisztina is megerősítette, hogy Székelyföldön nagyon erős akadályokat jelentettek a társadalmi tabuk, a megbélyegzés és a kirekesztés, mint ahogyan a szülőktől remélt segítség megvonása is. Elmesélte, hogy egy székelyföldi városból került egy nagyvárosi egyetemre, ahol nagyon sok minden összegyűlt benne: párkapcsolati problémák, az egyetem és nagyon sok stressz: „nagyon durván kezdtem kikészülni, pánikrohamokat kaptam. Majdnem hetente jött ki a mentő, merthogy senki nem tudta, hogy ez most mi, mindenki meg volt ijedve. Nem kaptam levegőt, görcsbe szorult a kezem meg a lábam, el volt zsibbadva az arcom, nem tudtam beszélni.”

Krisztina beszámolt arról, hogy szesszió után hazament Székelyföldre, ahol az édesanyjával elment a családorvoshoz, aki neurológushoz küldte a fiatal lányt.

„Rettenetesen ki voltam készülve lelkileg-szellemileg, fontolgattam, hogy öngyilkos leszek. Emlékszem egy téli délutánra kaptam időpontot. Miután a neurológus megvizsgált, parasztul hozzám vágta, hogy »veled semmi baj nincs, mindez a fejedben van, s amíg nem változtatsz a hozzáállásodon, egyfolytában ilyen lesz«. De nagyon flegmán mondta. Majd azt javasolta, hogy menjek el egy pszichológushoz.”

Az édesanyja reakciója erre az volt, hogy összecsapta a kezeit, hogy „Jaj, Istenem!”. A szülők estére már „nagyon ki voltak készülve”, hogy pszichológust ajánlottak a lányuknak. „A legidegesítőbb az volt, hogy folyton hangsúlyozták, hogy a szomszédok nehogy megtudják, mert jaj, a szomszédok mit fognak mondani” – emlékezett vissza Krisztina, majd folytatta: „Míg a szüleim ájuldoztak attól a gondolattól, hogy én pszichológushoz kellene menjek – mert akkor mindenki azt fogja hinni, hogy én bolond vagyok, így szó szerint: bolond! – én fogtam magam késő este, és elmentem a volt iskolám pszichológusához. Majd sírva, a kisgyerekei előtt elmondtam mindent.”

Innen egy másik pszichológushoz került, akihez heti rendszerességgel járt, egy fél éven keresztül terápiára.

„A szüleim belém verték, hogy erről senkinek egy szót sem szólhatok, mert mit fognak a szomszédok mondani. Amikor a lakótársaim megtudták, hogy pszichológushoz járok, flegmán a fejemhez vágták, hogy »igen, mert bolond vagy«. Egyfolytában kiröhögtek, és nem is a hátam mögött, hanem velem szemben, úgy hogy halljam” – osztotta meg megbélyegzésének és kirekesztésének történetét Krisztina.

Később külföldre költözött, ahol egy nagyon veszélyes öngyilkossági kísérlet után borderline-al diagnosztizálták. „Mikor megkaptam a diagnózist, megkönnyebbültem. Tudtam, hogy ez az elmúlt nagyjából 15 év – főleg a licis évek Székelyföldön és az egyetemi évek máshol – valószínűleg egész életem legmélyebb pontja volt. Már akkortól éreztem, hogy valami nincs rendben velem, de nem tudtam, miért… A diagnózissal megtudtam, most van egy neve ennek az egésznek, és lehet valamit kezdeni vele, velem.”

Ha úgy érzed, bajban vagy, a Hallgatlak Telefonos Lelkisegély Szolgálatnál meghallgatnak: a 0754 800 808 telefonszámra bárki betelefonálhat, kérdezhet, vagy csak egyszerűen elmondja nehézségeit. Képzett munkatársak fogadják a betelefonálókat. A telefonszámot minden hétköznap 8-24 óra között lehet hívni. Email: [email protected]

Van segítség! Ha úgy érzed, hogy segítségre lenne szükséged, keresd bizalommal az Erdélyi Telefonos és Internetes Lelkisegély Szolgálatot (http://hallgatlak.ro), a magyarul is beszélő 0754-800-808-as ingyenes telefonszámon, vagy írj e-mailt a [email protected] címre. Az öngyilkosságot megelőző romániai szövetség (ARPS) segélyhívószáma: 0800-801-200, vagy fordulhatsz e-mailben hozzájuk a [email protected] címen, további részleteket találhatsz az https://www.antisuicid.ro oldalon is.