Balog Beáta: a magyar kormány a környező államokban is megosztja a magyar lakosságot

2022. március 30. – 16:05

Balog Beáta: a magyar kormány a környező államokban is
megosztja a magyar lakosságot
Balog Beáta / Fotó: Jozef Jakubčo

Másolás

Vágólapra másolva

Mit jelent a sajtó foglyul ejtése? Társadalmi szinten milyen következményekkel járhat a sajtószakma fogalmainak relativizálása? A közép-kelet-európai sajtó helyzetéről Balog Beátával, a Nemzetközi Sajtóintézet egyik vezetőjével beszélgettünk.

  • Putyin nem tudott volna inváziót indítani, ha nem lenne egy erős propaganda-gépezete, ami nem csak Oroszországban működik.
  • A sajtószabadság oroszországi felszámolása több európai politikus számára is inspiráló modellként működik, többek között Orbán Viktor számára, mert a hatalmon maradás egyik kulcsa.
  • A magyar nyelvterületen jellegzetes a sajtó foglyul ejtése (media capture), a központosított irányítása, a médiapiac torzítása, az újságíró szerepének fölülírása.
  • A független sajtóorgánumok egyik lehetősége az olvasói támogatás, de az ebben rejlő veszélyek elkerülése érdekében új alapokra kell helyezni az olvasókkal való viszonyt.
  • A magyarországi választások eredményeitől függetlenül, az állami közszolgálati média újjászervezésé nagyon nagy kihívásokkal kell szembenézzen.

Balog Beáta nemzetközileg elismert szlovákiai magyar újságíró, az International Press Institute igazgatótanácsának tagja, az egyik legolvasottabb független szlovákiai lap, a SME főszerkesztője, a The Slovak Spectator publicistája.

Két aktualitás mentén indulhatunk el: Oroszország megtámadta Ukrajnát, és közelednek a magyarországi választások. Kezdjük az oroszországi sajtóhelyzettel, ahol az utóbbi évtizedekben 58 újságírót gyilkoltak meg, illetve számos sajtómunkást zártak börtönbe.

Oroszország most megmutatta azt a katasztrofális helyzetet, ahova azok a társadalmak jutnak, ahol a kritikus sajtót teljesen elfojtják. Az orosz állam egy olyan propagandagépezetet alakított ki, ami nagyon közel áll ahhoz, ami a kommunista Szovjetunióban működött: vannak apró különbségek, de a hatásmechanizmusa ijesztően hasonló, sőt, a lényegét tekintve ma már a Goebbels-i propagandát idézi.

Az utóbbi hetekben még sötétebb lett az orosz sajtó helyzete, mivel beszüntették az utolsó független sajtóorgánumok működését, illetve a Duma sürgősségi eljárásban jóváhagyott egy drákói törvényt, ami szerint a háborúról való „fals” tájékoztatásért 15 évig terjedő börtönbüntetést is kiszabhatnak. Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy tudjuk, milyen hírekre gondol Putyin: meg van szabva, hogy a média nem használhatja a „háború”, „invázió”, „támadás” szavakat azzal kapcsolatban, hogy Putyin háborút indított és megszállta Ukrajnát. Ezt „békeműveletnek” kell nevezni.

Fontos látni, hogy Putyin az inváziót nem tudta volna megcsinálni a sajtószabadság felszámolása nélkül, és ahhoz, hogy ilyen jó hatásfokkal működjön a sajtó korlátozása, az utóbbi évtizedben előkészítette az országot.

Igen, Oroszországban 58 újságírót gyilkoltak meg, és ezek olyan gyilkosságok voltak, amelyeket nyilvánvalóan megterveztek, és nem igazán titkoltak el: ezzel akarták elijeszteni azokat, akik a munkájukat szerették volna végezni.

Mindez itt történt a szomszédságunkban. Amikor meggyilkoltak egy újságírót, a védő- és érdekképviseleti szervezetek felfigyeltek rá, de a kormányok és a politikusok többnyire elfordították a fejüket. Pedig alapvetően fontos lenne, hogy Magyarországon, Romániában, Szlovákiában, Lengyelországban, stb. figyeljünk erre az aspektusra, mert a független sajtó elnyomásának putyini modellje nagyon vonzó Orbán Viktornak, Robert Ficonak, a Kaczyńskiknek, Andrej Babišnak: a hosszú uralom bebiztosítása tulajdonképpen a sajtószabadáság elfojtásán keresztül érhető el.

A putyini propaganda működése nem korlátozódik Oroszországra: közismert, hogy kiterjed Európa délkeleti és közép-keleti államaira is.

A terjeszkedést, bár nyilvánvaló volt, alábecsültük, nem tudtuk felmérni, hogy ez mekkora, milyen hatásai és következményei vannak. A sajtószakmában időnként készültek tanulmányok, amelyek figyelmeztettek arra, hogy a térség államaiban nagyon sebezhető a közvélemény, hogy már léteznek trollfarmok, hogy egyeseknek az a megélhetésük, hogy a putyin-féle propagandát terjesztik. Ezeket a jelentéseket úgy-ahogy tudomásul vettük, tördeltük egy kicsit a kezeinket, de aztán mentünk tovább. A demokratikus államok kormányai is alábecsülték a terjeszkedést, ami nagyon lassan bontakozott ki, de egy olyan erőnek bizonyult és bizonyul, ami a demokratikus intézményeket kezdi ki és ássa alá.

Ezt a propagandát nem úgy kell elképzelni, hogy ezek a trollok azt hirdetik, „Putyin egy kiváló politikus”, vagy „Oroszországban a legboldogabbak az emberek”.

Azt kell meglátni, hogy a propaganda alkalmazkodik azokhoz a nemzetközi és helyi témákhoz, amelyek megosztják a társadalmat, a lakosságot.

Ezek a témák gyakran összhangban vannak azokkal a témákkal, amelyeket a hazai populista politikusok is használnak, ilyen a magyar nyelvterületen a „migráns”-téma, a „gender”-téma, a szexuális kisebbség támadása. Szlovákiában például a pánszlávizmus eszméjét használják ki. A lényeg, hogy megosszák a társadalmat és leuralják a közbeszédet. Ez a megosztó propaganda hatalmas méreteket öltött, könnyen és hatékonyan alkalmazható a korrupció és visszaélések elfedésére.

Csak most, miután Putyinék inváziót indítottak Ukrajna ellen, kezdtünk ráébredni, hogy hatalmas problémák vannak, és a demokratikus kormányok elkezdtek ellen-lépéseket tenni: például Csehországban, Szlovákiában és Romániában is elkezdték leállítani azokat a weboldalakat, ahol nyilvánvalóan és egyértelműen Putyin-propaganda terjesztése zajlik, illetve lépéseket tettek a dezinformáció terjesztése ellen. De ahhoz képest, hogy évekig ignoráltuk a jelenséget, ezek a lépések most a háború árnyékában kissé elkésett lépések. És gyengék, hiszen már ki van épülve egy rendszer, amely már nagyon mélyen átmosta különböző országok lakosságának a frusztrált és sérülékeny csoportjait.

A Kuciak emlékhely előtt tüntetnek az IPI vezetőségi tagjai. Fotó: Jozef Jakubco
A Kuciak emlékhely előtt tüntetnek az IPI vezetőségi tagjai. Fotó: Jozef Jakubco

Míg Oroszországban és Fehéroroszországban a hatalom nyílt és brutális erőszakkal igyekszik elhallgattatni azokat az újságírókat, akik kritikus anyagokat közölnek, addig Közép-Európa térségében – bár volt példa gyilkosságra is – egy más típusú jelenség dominál, amit a szakirodalom a sajtó foglyul ejtésének (media capture) nevez. Ebben az esetben is politikai-hatalmi nyomásgyakorlásról van szó, de ez nem él gyilkossággal, veréssel, bebörtönzéssel, hanem finomabb eszközökkel kontrollálja a médiát: a tulajdonosi szerkezeten, a hirdetési piacon, az állami támogatásokon keresztül.

Mikor az újságíró kollégámat, Jan Kuciakot meggyilkolták, akkor én éppen Magyarországon voltam egy megfigyelő kiküldetésben. Az EBESZ akkori sajtószabadság-felelősével, Haraszti Miklóssal beszélgettem arról, hogy milyen problémás és tragikus Magyarországon a sajtóhelyzet. Akkor kaptam a hírt Szlovákiából, hogy meggyilkoltak egy újságírót. Így nagyon élesen felmerült az a kérdés, hogy hol rosszabb a sajtó helyzete: Szlovákiában vagy Magyarországon? A gyilkosság annyira megrázta a szlovák társadalmat, hogy felismerhetővé vált: válaszúthoz érkeztünk, ahol el kell gondolkodni, hogy melyik irányba megyünk tovább.

Magyarországon Orbán Viktor a hatalma alá gyűrte a médiát, sikerült kiépítenie egy médiakonglomerátumot, ami teljesen centralizáltan az ő érdekeit képviselve működik. Ezen keresztül ő eléri a választói táborát, így nem szükséges erőszakos eszközökhöz nyúlnia. Nemrég a Telexen jelent meg a Direkt36 anyaga arról (lásd itt és itt), hogy az MTI híreit a kormányhoz közeli helyekről közvetlenül ellenőrzik, irányítják. Ez egy centralizált hírgyártás – hírgyártásnak nevezem, mert központi utasításra híreket gyártani nem újságírás. Azok az emberek akik ott dolgoznak, meg lettek fosztva bárminemű öntisztelettől, szakmai önérzettől, büszkeségtől.

Emellett maga a médiapiac is el van torzítva, egyrészt a kormányközeli szereplők tulajdonosi viszonyain, másrészt az állami hirdetéseken és támogatásokon keresztül, ami nagyon egyenlőtlen versenyhelyzetbe hozza a médiaorgánumokat. Ilyen helyzetben nem kell meggyilkolni és bebörtönözni az újságírókat:

olyannyira megosztó közeget teremtettek, ami önmagában rontja a sajtószabadságot.

A sajtószabadság romlásának egyik látványos jele, hogy az újságíróknak nincs egyenrangú hozzáférésük az információkhoz. A Covid-járvány idején a magyar kollégák panaszkodtak, hogy nem kapnak megfelelő információkat, nem engedik be őket a kórházakba, és ha bármilyen információ megjelent az államilag kontrollált médiában, az azért volt, mert a Fidesz- és a KESMA médiacsatornái megkapták a hozzáférést az információkhoz.

Ez döntő aspektus, mert független újságíróként nem nagyon lehet úgy dolgozni, hogy nem férnek hozzá a számunkra szükséges információkhoz.

Ennek az a következménye, hogy nagyon nagy arányban megnő a véleménycikkek száma. A véleménycikkek – bár nagyon fontosak – nem tudják betölteni azt a szerepet, amit a kiegyensúlyozott, adatokon alapuló tényszerű tájékoztatás vagy a tényfeltárás jelent.

Térjünk vissza egy komment erejéig Oroszországhoz: ott is van magánkézben média, de az úgy működik, hogy az állami média szimulálja a közmédiát, a magánszektor azon része, ami Putyin-barát oligarcha kezekben van, szimulálja a piacot. Lehet nem jelenthető ki, hogy Orbán Viktor egy az egyben lemásolta ezt a rendszert, de bizonyára inspirálta, mint ahogyan más autokrata hajlamokkal rendelkező politikust is.

Február 12-én, két nappal a Transindex szerkesztőségének a felmondása előtt, megjelent az IPI jelentése, ami azt járta körül, hogy Orbán Viktor is terjeszkedik a Magyarországgal szomszédos országokban.

Ez egy nagyon aggasztó és riasztó jelentés, amit az IPI vezetőségi tagjaként jól ismerek: kijelenthetem, hogy semmiben sem túloz. Orbán tényleg hatalmas összegeket invesztált Romániában, Szlovákiában, Szlovéniában a sajtóba, amivel megpróbálja gyarmatosítani a magyar kisebbséget. Majd ugyanúgy mint Magyarországon, a környező államokban is megosztja a magyar lakosságot, akár családokon belül is szakadékokat okozva az „Orbán-ellenes” és a „Fidesz-támogató” személyek között.

Az egészséges pluralizmust felszámolja, a társadalmat polarizálja. Ez a kisebbséget egy nagyon nehéz helyzetbe hozza, és jelentősen megnehezíti azoknak a munkáját, akik az érintett térségekben független újságírást szeretnének művelni.

Az IPI jelentéssel egybehangzóan magyar kormány romániai beavatkozását és hatását az Átlátszó Erdély tematizálta részletesebben, a vajdasági helyzetről az Autónómia írt összefoglalót.

Ez a társadalmi polarizáció úgy hat, mintha két valóság lenne, egy kormánypárti és egy ellenzéki valóság. Ilyen helyzetben egy kisebbségi független újságíró szinte szükségszerűen úgy mutatkozik, mint ellenzéki.

Nem szükségszerűen, de igen: ahogy ez a dilemma be van állítva, az olvasó így értékelheti. Egy ilyen megosztottságban az a nagy kihívás az újságírók számára, hogy tudva azt, hogy veszélyben vannak a demokratikus intézmények, és teljesen egyenlőtlen médiahelyzetben kénytelenek működni, hogyan lehet ezt elmondani, leírni anélkül, hogy valamelyik oldalra ne történjen elhajlás, és az olvasók is megértsék. Hallottam olyan véleményeket, hogy „a pártatlanság nem is létezhet”, mert az nincs, mert éppen azért kell harcolni, hogy visszabillentsük a deformált helyzetet olyan alapállásba, amelyben újságíróként normálisan lehet dolgozni.

Ez most a magyarországi választások előtt még élesebb, mert sokan egyenesen azt várják el a médiától, hogy támogassák jobban az ellenzéket.

De ez nagyon nehéz… én ha most Magyarországon vezetnék egy lapot, akkor én továbbra is független, pártatlan szeretnék maradni.

Az, hogy kritizáljuk a kormányt, leleplezzük és megírjuk a korrupciót, az nem azt jelenti, hogy ellenzéki aktivisták vagyunk.

Hanem azt, hogy betöltjük a sajtónak azt a funkcióját, amit angolul wachdog-nak mondanak, s nem nagyon van rá jó magyar kifejezés, csak az „őrzőkutya”: a sajtó feladata őrködni, ellenőrizni és számonkérni a hatalmat.

Emlékszem, hogy két évvel ezelőtt volt egy találkozó az International Press Institute és Kovács Zoltán, a magyar kormány nemzetközi szóvivője között, aki nem ismerte el, hogy a sajtónak lenne ilyen szerepe. Az volt a véleménye, hogy ha valaki politikát akar csinálni, az szálljon be a politikai választási harcba, és akkor majd ellenőrizheti és bírálhatja a kormányt. Pedig ez nem így van. Számos országban látható a tendencia, hogy a politikusok azt mondják, hogy a sajtó kizárólagos feladata, hogy informáljon.

De ez az orosz modell. Informálni az ők értelmezésükben azt jelenti, hogy a sajtó legyen a politikai hatalomnak egy megnyújtott PR karja, és informálja a lakosságot, hogy mennyi jó dolgon dolgozik a kormány. Ez egy hatalmas félreértése a sajtónak és abszolút nem értése annak, hogy mi az újságírás szerepe a társadalomban.

Mert igaz, hogy a sajtó kell informáljon és tájékoztasson, de gyakran ez jelenti az utolsó instanciát. Mert ha egy kormány, egy politikai hatalom korrupt, és leépítette az ellenőrző mechanizmusokat, akkor az ellenőrző munkát csak a sajtó teheti meg.

Olyan térségekben ahol a sajtószabadság elnyomás alatt van, az ellenzékiség és az aktivizmus érzékeny dolog, állandó egyensúlyozást igényel, mert nagyon nehéz megmaradni függetlennek, pártatlannak. A reális veszélye abban rejlik, hogy ha belemegyünk, akkor nagyon nehéz visszatérni az ellenzékiség és aktivizmus útjáról a kiegyensúlyozott újságíráshoz. És nincs semmi garancia arra, hogy ha a független újságírók az ellenzéket támogatva legyőzik az autokrata vezetőséget, akkor az ellenzék hatalomra jutva nem ugyanezt a támogatást várja el az újságíróktól. Emellett milyen autenticitása van annak, hogy azok az újságírók, akik vehemensen, aktivistaként támogattak egy ellenzéki politikai csoportot, utána ellenőrzik és számonkérik azt?

Ha megnézzük a New York Times – és sok más független amerikai lap – működését Trump kormánya alatt, akkor látható, hogy ott őszintén beszélgettek arról az újságírók, hogy a helyzet kibillenti a független újságírókat, mert védeniük kell a demokratikus intézményeket. Ez még nem aktivizmus, de egy állandó, tapogatózó, egyensúlykereső folyamat, amikor folyamatosan ügyelni kell arra, hogy hol vannak a határok. Kimondottan erre nincsenek szabályok, az dönt, hogy az érintett újságíróknak, riportereknek, főszerkesztőknek mekkora és milyen szakmai tapasztalatuk van, és be tudják maguknak biztosítani, hogy hitelességüket megőrizve vissza tudnak térni a pártatlan, független újságíráshoz.

Az IPI igazsgatótanácsa a SME pozsonyi szerkesztőségében. Fotó: IPI
Az IPI igazsgatótanácsa a SME pozsonyi szerkesztőségében. Fotó: IPI

Azon túl, hogy az újságírók munkáját gáncsoló politikai csoportok rontják a sajtószabadságot – magukat a szavak jelentését is kibillentik, erodálják, azt hogy mit jelent a sajtószabadság, a függetlenség, a pártatlanság, az objektivitás, a tényszerűség, újságírás – az olvasók a polarizált társadalmi helyzetben hogyan tudják felismerni, megkülönböztetni a valódi újságírást attól, ami már nem az, hanem a politikum PR-ja, szócsöve, vagy egyenesen propaganda?

Mint már szó esett róla, az újságírás meghatározását az autoriter politikai csoportok próbálják eltolni, ami szerint az újságíró csak informál, gyakorlatilag „mikrofonállvány”, azzal a feladattal, hogy a nemzeti érdekeket védje – amit szintén a politikai erő határoz meg. De ez nem újságírás.

Az újságírást a legegyszerűbben úgy lehet ezt az olvasónak elmagyarázni, hogy

újságíró az, aki a társadalom, a nyilvánosság szeme, szája és füle, aki magára veszi azt a szerepet, hogy a lakosság, a választok számára ellenőrizni fogja a politikum munkáját, és a választóknak megad minden olyan információt, hogy tájékozottan helyes döntéseket tudjanak hozni.

Ha ez nincs meg, akkor beáll az a helyzet, hogy valaki 10-15 évig uralkodni fog, aztán bekattan és megtámadja a szomszéd országot. Mert megteheti, mert a lakosság egyszerűen nincs arról tájékoztatva, hogy milyen helyzetben van a társadalom, hogy gyilkolásszák az újságírókat, hogy a korrupció kialakított egy védett oligarcha-réteget, akik Nyugaton az átlag állampolgárhoz képest összehasonlíthatatlan gazdagságban élnek.

Természetesen az újságírónak más szerepei is vannak, például az is a feladata, hogy hangot adjon azoknak, akinek nincs, akiket nem hallani a nyilvánosságban, és azoknak a védelmébe szegődjön, akiket a többség egyszerűen elsöpörne egy nem demokratikus társadalomban.

Ehhez képest relativizálni a sajtószakma fogalmait, és az újságíró szerepét mikrofonállvánnyá degradálni egy politikai lépés, amit mindig azok a politikusok tesznek meg, akik éppen kritizálva vannak, és jellemzően a populista politikusok útját járják.

Amikor a politikai hatalom az állami közszolgálati médiát foglyul ejti és centralizáltan irányítja, akkor a független sajtóorgánumok megpróbálják a közszolgálatiság feladatát átvenni, amihez a közösség támogatását kérik. Ekkor viszont felmerülhet az az aggodalom, hogy a sajtó azt a csoportot fogja kiszolgálni, akik anyagilag támogatják, így nem kap kellő hangsúlyt azoknak a csoportoknak a képviselete, védelme, akik nem tudnak fizetni. Ön hogy látja az olvasói finanszírozást, illetve ezt az aggodalmat?

Az olyan társadalmakban, ahol a közszolgálati média teljesen állami-kormányzati ellenőrzés és vezérlés alá kerül, ott valóban a független orgánumok kell a közszolgálati feladatot és szerepkört betöltsék. Ez azt is jelenti, hogy olyan dolgokról is írni kell, amelyek nem hoznak hirdetéseket, vagy a cikk nem ér el annyi kattintást, hogy azt anyagi haszonná lehessen konvertálni.

Az a modell, hogy az olvasó közvetlenül finanszírozza a lapot, jelenleg egyike azoknak a modelleknek amelyek fenntarthatóvá teszik a független újságírást.

Ezen belül is két modell elterjedt, van aki paywallt, azaz a fizetőfalat alkalmazza, van aki az önkéntes adományokra alapoz. Szlovákiában nekünk nagyon nagy szerencsénk van, mert itt nagyon hamar elkezdődött a fizetőfal használata. Például a mi lapunknál, a SME-nél már képesek vagyunk fizetni a szerkesztőség költségvetésének a 70, néha 80 százalékát is ebből.

Ez a rendszer valóban függetlenné teszi a szerkesztőséget a politikai befolyástól és a tulajdonosi viszonyoktól.

Hiszen nálunk, a SME-nél is volt egy időszak, amikor egy toxikus oligarcha volt a kisebbségi tulajdonos, ami egyszerűen egy nagyon kellemetlen helyzetet okozott.

A kérdés kapcsán felmerült aggodalmat teljesen értem. Mert ha abból élünk, hogy az olvasó megvásárol bizonyos cikkeket, azaz olvasók finanszírozzák meg a szerkesztőség munkáját, akkor tényleg felmerül, hogy nem fogunk valamely irányba részrehajlók lenni. Kisebb lapoknál reálisan fennállhat ez a veszély, mert például ha van egy konzervatív irányítottságú olvasótábor, akkor létezik egy olyan eshetőség, hogy az olvasó befolyásolni fogja a lapnak a hangvételét. Nagyon óvatosan kell egyensúlyozni azzal is, hogy ne váljon a bulvár-témák kiszolgálójává, és ne ássa alá azokat az újságírói standardokat, ami egy értékes lappá teszi azt a médiumot.

Ellenben nagyobb lapoknál nem látom ennek a veszélyét. Például az 5 milliós Szlovákiában a SME weboldalát havonta 2,6 millió személy látogatja, és ez annyira sokrétű olvasótábort jelent, hogy nem lehet megmondani, hogy mi a specifikus téma, amiért ők jönnek, olvasnak és fizetnek nekünk.

De oda kell figyelni az olvasókra, ebben az értelemben jelenleg – globálisan – van egy hatalmas visszatérés az olvasókhoz. Mert sok lappal előfordult az, hogy nem voltak arra rákényszerülve, hogy azon gondolkozzanak, mit akar az olvasó, vagy egyáltalán ki az olvasó. Nagy lapoknál ez előfordulhat, mert annyi olvasója van: olvassák a konzervatívok, a liberálisok, még a fasiszták is, akik fel akarnak dühödni és akarják tudni, hogy ki az „ellenség”. Itt a nagy feladat, hogy az újságírók, a szerkesztők gondolkozzanak az olvasókról, hogy megakadályozzák, hogy azok elszakadjanak a laptól.

Nincs veszélyesebb annál, amikor egy lap eltávolodik az olvasóitól, és már csak asztal mellőli újságírást művel, ontja a véleményeket, arról amit ő gondol, míg nagyon kevés a valódi riport, és az érintett emberekkel való beszélgetés. Vissza kell térni ahhoz a hagyományhoz, hogy mi vagyunk az olvasók hangja, tudjuk mi a fővároson kívül is az emberek kínja-baja.

Ám olyan országokban, mint Magyarország, ahol az állami média teljesen ingyen ontja a propagandát, és egy lap úgy szeretne túlélni, hogy fizetőfal mögé teszi a cikkeket, szintén felmerül a kérdés, hogy nem korlátozza ezzel az olvasótábort. Kérdéssé válik, hogy a tartalom hogyan jut el azokhoz, akik vidéken élnek, és akik az ingyenes propaganda fogyasztására vannak beállítódva, s nem olvasnak olyan cikkeket, amelyekért fizetni kell. Ez egy nagy dilemma.

Európa térképe sajtószempontból kissé sarkítva úgy néz ki, hogy keleten van Oroszország és Fehéroroszország, ahol erőszakos fizikai-lelki elnyomás éri az újságírókat, míg nyugaton él egy szakmai alapokon nyugvó közszolgálati újságírás hagyománya. A mi térségeink Közép-Kelet-Európában valahol a kettő között helyezkednek el: ritka a nyílt erőszak, de jellemző a sajtó politikai foglyul ejtése, és van szakmai alapú újságírás is. Egy közös cél lenne, hogy felépítsünk egy hiteles közszolgálati újságírást. Ennek melyek lennének a feltételei?

Ez egy nagy kérdés és nagy kihívás a magyar újságírók számára, még abban az esetben is, ha az ellenzék nyeri meg a választásokat. A közszolgálati média, ami tulajdonképpen állami média, amit a kormány foglyul ejtett, egy hatalmas konglomerátum, rengeteg emberrel, és teljesen átszövi a hatalom. Ebben a helyzetben megvan az a veszély, hogy egy új kormány ugyanúgy kihasználhatja a közszolgálati médiát, amint ahogy eddig történt. Ezen túlmenően a helyzet még azzal is komplikálódik, hogy Orbán Viktornak sikerült bebetonoznia azokat a szerveket, amelyek döntenek a közszolgálatról, az állami média működéséről – és nagyon nehéz lesz a törvények elhajlítása nélkül az ide becsatornázott embereket lemondatni.

Én láttam az ellenzék médiatanácsadójának egy elképzelését arról, hogy hogyan lehetne meggyógyítani a magyar médiakörnyezetet, s ennek több variációja is van. Azon is gondolkodnak, hogy felépítsenek egy alternatív közszolgálati médiát, ami számomra nagyon merész elképzelés. Hiszen ehhez nem csak a technikai alapok, épületek kellenek, hanem újságírók – őket nehéz lesz találni.

Mert ha valaki, aki 10 évig propagandistaként működött mint „újságíró”, és teljesen beleszokott a hatalom kritikátlan kiszolgálásába, annál nagyon kérdéses a változás lehetősége. Nem működik úgy, hogy a tegnap még a kormány propagandáját írtam, mától független újságíró vagyok.

Az, hogy milyen média és hogyan működik egy térségben, szoros kapcsolatban áll mindennel: a demokratikus intézményekkel, a közbeszéd témáival, a közvélemény hangulatának alakulásával, amelyek meghatározzák, hogy a társadalmi diskurzus mennyire lesz agresszív és milyen irányba mozdul el. Ezeknek az autoriter rendszereknek egyik mély tragédiája, hogy egész generációkat csatornáz be, és elképzelhetetlen mértékű károkat okoz a médiakörnyezet elferdítése, és a független hangok elnyomásán keresztül. Például a magyar közéletben megjelenő „Soros”, „Brüsszel”, „migráns”, stb. gyűlöletkampányok hatalmas károkat okoztak minden nemzedékben.

És el lehet mondani, hogy nem kell hagyni, nem szabad rossz kompromisszumokat kötni, hogy a sajtó alapja az újságíró szakmai és emberi integritása, de a közszolgálati média helyreállítása esetében éppen ez a nagy kérdés:

hogyan lehet visszaállítani a szakmai és emberi integritást? Nagyon sok ember könnyen megjátszhatja, hogy most színt váltanak, mert megváltozik a helyzet, de ez nem lehet garancia a újságírás minőségi megújulásának.