A vámoknál jóval durvább gazdasági fegyverek kerülhetnek elő egy Grönlandért folyó EU-USA harcban

Talán senki nem gondolta volna, hogy 2026 az Egyesült Államok és Európa potenciális gazdasági háborújával indul. Donald Trump viszont második elnökségének második évét azzal kezdte, hogy elhatározta, ha törik, ha szakad, megszerzi Grönlandot, ami Dániához, az Európai Unióhoz és a NATO-hoz tartozik, és rajta kívül senki nem szeretné, hogy az Egyesült Államok része legyen. Majd amikor ezt több európai ország vezetése nyilvánvalóvá tette, Trump durva vámokkal fenyegette meg őket.

Az elmúlt napokban az uralta a hírciklusokat a nyugati világban, hogy vajon meddig hajlandó elmenni Trump, hogy megszerezze a világ legnagyobb szigetét, és meddig hajlandó elmenni Európa, hogy ebben meggátolja (korábbi) szoros szövetségesét. A legutóbbi hírek szerint Donald Trump Davosban azt mondta, nem vetne be katonai erőt a sziget elfoglalására, mert miután Mark Rutte NATO-főtitkárral tárgyalt, a vámháborús fenyegetését is visszavonta – legalábbis egyelőre.

Nyugodt mindenesetre továbbra sem lehet senki ebben az ügyben, mert Trump azért világossá tette Davosban, hogy az alaphelyzet nem változott, meg akarja szerezni a szigetet. A helyzet az, hogy ahogy Mark Carney kanadai miniszterelnök azóta világszerte megosztott és idézett, Davosban elmondott beszédében is elmondta, a nagyhatalmak elkezdték a globalizált világgazdaság nagyon mély összefonódását fegyverként használni. Így az az integráció, ami eddig a növekedés lehetőségét hozta, most az alárendelés és az elnyomás eszközei lettek. Mindez azt is jelenti, hogy emiatt a szoros gazdasági összefonódás, valamint Európa és Amerika legalább 80 éves szoros szövetségi viszonyai miatt mindkét félnek komoly gazdasági fegyverei vannak, amelyekkel a másik felé tud célozni, ezzel próbálva a másikat jobb belátásra bírni. Az elmúlt napokban pedig több elemző is felhívta a figyelmet, a vámok és ellenvámok különböző szintjei mellett két ilyen fegyvertényt lehet még azonosítani:

egyrészt Európa az amerikai kormány legnagyobb hitelezője, másrészt az Egyesült Államok lassan Európa legnagyobb energiaellátója.

Ezek a viszonyok mindkét félnek jobbak voltak eddig, mint az alternatívák, de ha tényleg eldurvul a helyzet, akkor komoly fájdalmat okozhatnak. Kérdés, hogy ki melyik fegyver ravaszát meri meghúzni, és hogy ki jár rosszabbul, ha térden lövi a másikat.

A hitelező bekeményít?

Donald Trump a múlt hétvégén bejelentette, hogy február 1-től 10 százalékos büntetővámot vet ki azokra az európai országokra, amelyek katonákat vezényeltek Grönlandra (bár sosem volt teljesen világos, hogy nem is volt világos, hogy ez a fenyegetés hogyan érvényesíthető egy-egy EU-tag ellen, tekintettel a vámunióra), ezzel szerinte akadályozva azt, hogy az amerikai kormány megszerezhesse a sarki szigetet.

Az európai vezetők azóta mérlegelik, hogy mit tehetnének, ha a helyzet valóban komolyra fordul. A legtöbb jel szerint azonban – igazi európaihoz méltóan – egyelőre inkább az óvatoskodás, a tárgyalásos rendezés felé próbálnának haladni az eszkaláció helyett. Mindezt úgy, hogy Trump pénzügyminisztere, Scott Bessent a napokban például semmi jelét nem mutatta annak, hogy az amerikai kormányt meg lehetne győzni, vagy óvatos eszközökkel el lehetne tántorítani a tervtől, hogy Grönland az övék legyen. Pedig sokan a Wall Street-i befektetőből miniszterré vált Bessentre gondoltak úgy, mint az utolsó értelmes felnőtt emberre a Fehér Házban, akire még észérvekkel lehet hatni.

Több elemző szerint az Európai Unió vezetőinek határozottabban ellen kellene tartania Trump nyomásának, mert amíg az amerikai kormánya gyengeséget érez, biztos nem fog leállni a nyers erőpolitikával. Henry Farrell, a Johns Hopkins Egyetem politológus professzora például a New York Times-nak írt véleménycikkében azt írja, az európai vezetőknek a hidegháború stratégiáihoz hasonlóan óvatosan, de határozott lépésekkel eszkalálnia kellene a konfliktust Trumppal, újabb és újabb erőteljes lépésekkel jelezve az amerikai kormánynak, hogy hajlandók fájdalmat okozni, még ha ez nekik is fájdalommal jár.

Farrell alapvetően a gazdasági kényszerítés elleni eszköz bevetéséről, vagy, ahogy fogalmaz, az EU vámháborús „páncélökléről” ír, amelynek bevetését már Emmanuel Macron francia elnök is pedzegette, de amivel Farrell szerint az EU nem fenyegeti elég hihetően Trump kormányát. A kényszerítés elleni eszköz 2023-ban lépett hatályba, akkor élesíthetik, ha egy EU-n kívüli ország kereskedelmi vagy beruházási lépésekkel beavatkozik az EU vagy valamelyik tagállam „legitim, szuverén döntéseibe”.

Az EU-n kívüli ország alatt akkor a legtöbben Kínát értették vagy sejtették. Az eszközről szóló rendelkezés elég tágan fogalmaz arról, hogy mi is lehet a megengedett válaszlépés, de az EU többek között korlátozhatja bizonyos áruk és szolgáltatások kereskedelmét, befektetéseket, közbeszerzéseket, szellemi tulajdonjogot, amíg a kényszerítés meg nem szűnik. Hogy eljut-e ennek az eszköznek a használatáig az EU, vagy sem, még kérdés, egyelőre azt lehet tudni, hogy az Európai Parlament befagyasztotta az EU és az Egyesült Államok közötti kereskedelmi megállapodás végrehajtását, ami vámmentességet biztosított volna az amerikai termékeknek Európában.

Trump vámháborús fenyegetése után egy másik gazdasági fegyver is felmerült a kényszerítés elleni eszköz mellett, ami az európaiak kezében van, még ha ezt sokkal nehezebb is használni. Múlt hétvégén a Deutsche Bank devizaelemző részlegének globális vezetője, George Saravelos arra emlékeztetett, hogy

az európai országok 8000 milliárd dollár értékben tartanak amerikai államkötvényeket és egyéb értékpapírokat, kétszer annyit, mint a világ összes többi országa együttvéve,

ezzel az amerikai szövetségi kormány legnagyobb hitelezőinek számítanak. Mint Saravelos írja, egy Grönland miatt kiújuló transzatlanti gazdasági háború arra késztetheti az európai intézményi befektetőket, hogy inkább megszabaduljanak a dollárban tartott eszközeiktől. „Akármilyen erős is gazdasági és katonai értelemben, az Egyesült Államoknak van egy fontos gyengesége: másoktól függ, hogy azok kifizessék a számlát az extra nagy külső deficitért” – írta a Deutsche Bank elemzője.

Az állampapírokkal érzékeny pontra tapintott Saravelos, tapasztalatból tudjuk ugyanis, hogy az amerikai államkötvények hozamának változása az egyetlen gazdasági változás, ami meghátrálásra kényszerítheti Trumpot. Tavaly áprilisban, amikor Trump a „felszabadítás napján” bejelentette a világ szinte minden országára kivetett vámjait, a világ tőzsdéi napokon belül esni kezdtek, ez viszont nem hatotta meg az amerikai elnököt, aki csak azután jelentette be a vámok felfüggesztését, hogy az államkötvények kamatai emelkedni kezdtek. Ez ugyanis egy sor más kamatot is befolyásol az Egyesült Államokban, így ezt a részvényárfolyamok esésénél sokkal hamarabb megérzik az egyszerű amerikai választók.

A helyzet viszont az, hogy ez a 8000 milliárdnyi amerikai értékpapír nagyrészt európai magánkezekben, nagy intézményi befektetőknél, befektetési alapoknál, nyugdíjpénztársaknál, hasonló intézményeknél van, nem az államoknál, így az összehangolt támadás, úgymond, még nehezebben kivitelezhető, mint a vámok vagy a kényszerítési eszköz esetében.

Sok kis hógolyónak kellene igazán nagy lavinává változnia ahhoz, hogy az amerikai kormány igazán megijedjen. Egyelőre pedig még csak kis hógolyók gurulnak a domboldalon, már amennyiben 100 millió dollár annak számít, a 8000 milliárdhoz képest pedig annak. Ekkora, 100 milliós értékben adott el ugyanis amerikai államkötvényeket a dán AkademikerPension nyugdíjalap kedden, mondván, hogy rossznak látják az amerikai állami pénzügyek helyzetét. Scott Bessent a davosi gazdasági csúcson erről azt mondta, ezzel kiváltva Ursula von der Leyen és sok már európai vezető haragját, hogy a dán államkötvény-befektetések irrelevánsak, „ahogy maga Dánia is”. Kérdés, hogy ha tovább éleződik a helyzet, más európai intézményi befektetők is követik-e a dán nyugdíjalapot, és ez már elég ijesztő lesz-e Trumpék számára.

Orosz helyett amerikai függés

Donald Trump fegyvertárában is több van a vámoknál, még ha az is számít a kedvenc zsarolási eszközének második elnöksége alatt. Ahogy arra a hágai Clingendael Institute, a berlini Ecologic Institute, és az oslói Norwegian Institute of International Affairs kutatói közös tanulmányukban felhívják a figyelmet, Európa az elmúlt években az orosz gázfüggését nagyrészt amerikai függésre cserélte, így ha megromlik az EU-USA viszony, ezt az erőfölényt az amerikai kormány ugyanúgy kihasználhatja, mint az orosz tette 2022-ben.

Az Európai Gazdasági Térség, vagyis az EU, Norvégia, Izland és Liechtenstein a gázimportjának 40 százalékát, a cseppfolyósított gázimportjának pedig 60 százalékát az Egyesült Államoktól szerezte be 2025-ben, az amerikai LNG import pedig egy év alatt több mint 60 százalékkal nőtt a térségben. Mindez a kutatók szerint Európa szelektív vakságát bizonyítja: a kontinens vezetői felismerték, hogy veszélyes az orosz gázfüggőség, de ahelyett, hogy lépéseket tettek volna azért, hogy a gázról való leválással enyhítsék a függőséget, vagy úgy diverzifikálták volna a gázforrásokat, hogy egy eladónak se legyen túl nagy hatalma a piacon, csak leváltották a fő dealerüket abból kiindulva, hogy az Egyesült Államok megbízható partner.

Az biztos, hogy az amerikai állam és az amerikai gázpiaci szereplők között nincs olyan szoros kötelék, mint Vlagyimir Putyin kormánya és az állami Gazprom között, ami például onnan is látszik, hogy az amerikai olajvállalatok szkeptikusak Trump venezuelai kitermelési álmaival kapcsolatban. Az azonban biztos, hogy Donald Trump kormánya hajlandó lenne gazdasági nyomásgyakorlásra használni a földgáz- és kőolajexportot. Ezt a kormány maga ismerte be a nemrég bemutatott, Trump nemzetbiztonsági stratégiájáról szóló dokumentumában. A szövegben célként szerepel, hogy az Egyesült Államok domináns szereplő legyen az energiapiacon, ezt a dominanciát pedig a hatalomgyakorlás eszközeként is használná az amerikai kormány „ahol és amikor szükséges”.

Könnyű lenne azt a következtetést levonni, hogy akkor mégiscsak Orbán Viktornak volt igaza, nem szabad leválni az orosz földgázról, mert kiderült, hogy a másik szállító sem jobb, és Európa többi országa is jobban teszi, ha visszakönyörgi magát a Gazpromhoz. A helyzetet elemző kutatók szerint viszont nem ez lenne a megfelelő megoldás, mert két zsarnokoskodó autokratától függeni nem jobb, mint egytől. A megoldás az lenne, hogy az EU sokkal jobban koncentráljon az energiarendszere fenntartható átalakítására, amit csak lehet, megújuló forrásokból biztosítson, a fennmaradó forrásokat pedig igyekezzen valóban diverz módon beszerezni. Ez nem valósítható meg könnyen és gyorsan, főleg, miután az EU már rég megtehette volna ezt, helyette viszont inkább rácsúszott az amerikai LNG-re.

Egyelőre nem tudni, hogy eldurvul-e annyira a helyzet az EU és az Egyesült Államok között, hogy ezeknek az eszközöknek a bevetésére sor kerüljön, vagy végül sikerül valahogy kiegyezni Trumppal. Az viszont biztos, hogy a fegyverek ott vannak a fiókban, és van, amiért gondolatban már be is nyúltak, hogy kitegyék az asztalra. Onnantól pedig már csak egy mozdulat elsütni őket.