A demokráciák elvesztették a kontrollt a szupergazdagok felett

Hiába állítja rengeteg milliárdos, hogy szívesen adózna többet, a világ leggazdagabbjainak többsége mégis megpróbálkozik valamifajta adóelkerüléssel egy új kutatás előzetes eredményei szerint. Marlies Glasius és csapata a jelenleg is zajló kutatásban azt vizsgálja a Forbes nemzetközi milliárdoslistája alapján, milyen a szupergazdagok attitűdje a vagyonuk adózásával kapcsolatban, van-e különbség aközött, amit mondanak és amit csinálnak, illetve milyen módon próbálják meg kijátszani a rendszert. A nemzetközi kapcsolatokat oktató Marlies Glasius az Amszterdami Egyetem politikatudományi karának professzora, nemrég öt hónapot töltött vezető kutatóként Budapesten a Közép-európai Egyetem (CEU) Felsőfokú Tanulmányok Intézetében.

A hetvenes évek óta szinte mindenhol nő a társadalmi egyenlőtlenség, ezzel párhuzamosan viszont a szupergazdagokat (a legalább 50 millió eurós, azaz 20 milliárd forintos vagyonnal rendelkezőket) sújtó adók a fejlett országokban csökkentek az elmúlt évtizedekben, magyarázta Glasius a Telexnek. A globalizáció miatt ráadásul egyre könnyebb az adók kijátszása és elkerülése, így a professzor szerint

hiába lett a szupergazdagok megadóztatása politikai szempontból hangsúlyos kérdés az elmúlt években, túl sok az akadály ahhoz, hogy a legtöbb demokratikus ország kormánya vagyonadót vezessen be.

Próbálkozások azért akadnak, Franciaországban február végén a nemzetgyűlés elfogadta a zöldpárti javaslatot az ultragazdag magánszemélyek vagyonadójáról, a törvényjavaslat 116 igen és 39 nem szavazattal ment át. Eva Sas zöldpárti képviselő akkor azt nyilatkozta, szerinte Franciaország a szavazással az egész világnak üzent, hogy meg lehet állítani az ultragazdagok adóelkerülését, de a győzelem minden bizonnyal szimbolikus marad, mert a jobboldali többségű szenátuson valószínűleg már nem fog átmenni. Az adó növelése persze nem feltétlenül jelent garanciát, Norvégia példáján jól látszik, mi történhet azokban az országokban, ahol szigorítanak. Norvégiában 2022-ben 1,1 százalékra emelték a vagyonadót, aminek hatására több mint 30 milliárdos és multimilliomos hagyta el az országot – többen, mint ahányan az azt megelőző 13 évben összesen.

Egyéni szinten is vannak azért ellenpéldák, még ha nem is a 100 leggazdagabb között. Marlene Engelhorn osztrák milliárdos például 2024 elején jelentette be, hogyan osztaná szét vagyona nagy részét: kiválaszt 50, az osztrák társadalmat reprezentatívan lefedő embert, akik eldönthetik, hogyan költsék el a nagyjából 10 milliárd forintnyi összeget. Engelhorn a német BASF vegyipari óriáscéget alapító Friedrich Engelhorn egyik leszármazottja és örököse. Nagyanyja, Traudl Engelhorn-Vechiatto 2022-ben halt meg, Marlene akkor örökölt egy viszonylag nagy összeget, de már 2021-ben bejelentette, hogy vagyona legalább 90 százalékát el fogja adományozni. Akkor és azóta is azért kampányol, hogy a jelenleginél jóval nagyobb örökösödési adót vessenek ki, mert szerinte az adómentes öröklés miatt maradnak fenn, és nőnek egyre nagyobbra a társadalmi egyenlőtlenségek.

Azt, hogy a gazdagok adójának emelése vagy az adóelkerülési technikák megakadályozása a nagy többségnek előnnyel járna, talán nem kell magyarázni: a World Inequality Report 2022-es kiadása szerint 2021-ben a leggazdagabb 0,001 százaléké (51 700 emberé) volt a globális összvagyon 6,4 százaléka, szemben a világ szegényebbik felének (2,6 milliárd felnőttnek) 2 százalékával. Az amerikai Forbes adatai alapján Glasius is készített becslést az egyenlőtlenség mértékéről, számításai alapján a világ 100 leggazdagabb emberének kezében nagyjából az összvagyon egy százaléka összpontosul (4 ezermilliárd dollár). Részben emiatt is tartotta fontosnak Marlies Glasius és csapata azt, hogy megvizsgálják, hogyan állnak hozzá a milliárdosok vagyonuk extra megadóztatásának kérdéséhez.

Jobban tudják, mint az állam, hogy hova menjen a pénz

A kutatásban Glasiusék egyelőre hetvenöt, a tervek szerint összesen száz olyan, demokratikus berendezkedésű országban élő milliárdost vizsgálnak, aki (vagy akinek a családja) az elmúlt egy évtizedben legalább háromszor szerepelt a nemzetközi Forbes milliárdoslistáján. A kutatásban két kérdést vizsgálnak: mennyit beszélnek a vagyonuk megadóztatásáról a topmilliárdosok, illetve milyen típusú adóelkerülési stratégiáik vannak.

Az eddigi eredmények alapján az eddig megvizsgált milliárdosoknak közel fele inkább nem alkotott nyilvánosan véleményt a kérdésben, 14-14 százalékuk érvel következetesen a megadóztatás mellett vagy ellen, és jelentős részük (23 százalék) kommunikál kifejezetten defenzíven. Glasius szerint utóbbira a leggyakoribb példa, amikor egy milliárdos azzal érvel, hogy teljesen legális formában adózik, rendszeresen adakozik, vagy hogy már így is rengeteg adót fizet be.

Az egyik meglepő eredmény, hogy a self-made milliárdosok jellemzően nagyon határozottan betagozódnak az egyik vagy a másik oldalra, de akik örökölték a vagyonukat, már jóval kevésbé. Ők jellemzően vagy mentegetőznek, vagy soha nem nyilatkoznak a kérdésben.

Más az amerikai és az európai attitűd is. Az amerikaiak fele inkább nem nyilatkozik a kérdésben, de azok, akik igen, jellemzően inkább a megadóztatás mellett foglalnak állást. Az európaiak kevésbé hallgatagok, aki pedig megnyilvánul, az vagy az adónövelés ellen szólal fel, vagy a védekező stratégiát választja. Szintén jelentősek az eltérések, ha megnézzük, hogy az egyes generációk mennyire beszélnek szívesen: az idősebb milliárdosok nagyobb eséllyel szólalnak meg az extra adókkal kapcsolatban, és amikor felszólalnak, jellemzően ellenük érvelnek.

A topmilliárdosok többségének van valamiféle alapítványa vagy végez filantróp tevékenységet, ami arra utal, hogy van bennük valamiféle felelősségérzet azzal kapcsolatban, hogy „visszaadjanak”, mondja Glasius.

„De ez nem feltétlenül nyilvánul meg abban, hogy hajlandóak lennének több adót is fizetni. Sokan gondolják – és néhányan szó szerint el is mondják –, hogy ők jobban tudják, mint az állam, hogy hol van szükség pénzre.”

Glasius szerint érdekes jelenség az is, hogy a 2008-as gazdasági világválság előtt a topmilliárdosok között nem volt jellemző, hogy beszéljenek a kérdésről, és az újságírók sem igazán szembesítették őket azzal, hogy mennyi adót fizetnek a jövedelmükhöz vagy a vagyonukhoz képest. „Egyszerűen ez 15 éve még nem volt egy fontos kérdés. Aztán jött egy periódus 2008 és 2013 között, amikor hirtelen bekerült a köztudatba a téma, úgy látjuk, hogy ekkoriban volt egy nagy hulláma annak az oldalnak, akik szerint a gazdagoknak igenis jóval többet kéne adózniuk.” Az offshore-ügyleteket feltáró Panama-iratokkal aztán a fejlett országokban szinte mindenhol újra napirendre került a szupergazdagok adóelkerülésének a kérdése, Glasius szerint innentől lett jellemző a mentegetőzés és a védekezés a kommunikációban.

A Panama-iratok ügye 2016 áprilisában robbant ki: offshore cégek létrehozásával és működtetésével foglalkozó, Mossack Fonseca nevű panamai ügyvédi iroda belső iratanyaga szivárgott ki, amelynek köszönhetően fény derült többek között Vlagyimir Putyin belső körének milliárdos ügyleteire, számos vezető – köztük az izlandi és a pakisztáni miniszterelnök – titkos üzleteire, és részleteket tudhattunk meg magyar politikusok és gazdasági szereplők offshore céges tevékenységéről is.

A többség próbálkozik az adóelkerüléssel

Ha viszont nem azt nézzük, hogy mit nyilatkoznak az egyes milliárdosok, hanem azt, hogy milyen tettek követik a szavaikat, elég stabil tendencia rajzolódik ki Glasiusék kutatása szerint.

Az általuk vizsgált milliárdosok több mint 80 százaléka próbálkozik valamiféle adóelkerüléssel, kortól függetlenül, és hasonló volt a tendencia a 2008-as válság előtt is.

Főleg az európai milliárdosok körében népszerű opció a vagyon kimenekítése különböző adóparadicsomokba (Bahamák, Brit Virgin-szigetek, Kajmán-szigetek, vagy épp Luxemburg), az örökösödési adót gyakran alapítványokon keresztül kerülik meg, és Glasius szerint körülbelül ötödük döntött a költözés mellett (Monaco, Svájc, az Egyesült Államokon belül pedig Florida a legnépszerűbb célpont). Azt is kimutatták, hogy rengetegen élnek apró „finomhangolásokkal” is. Ilyen például, amikor egy milliárdos a magánrepülőgépét beteszi az egyik cégébe, és azon keresztül bérli, vagy amikor egy farmot mezőgazdasági területté nyilváníttatnak, mert így kevesebbet kell adózni. „Ez nekik végső soron szinte aprópénz, az átlagember szempontjából már nem annyira” – mondja Glasius.

Főleg a fiatalabb generáció körében egyre nagyobb teret nyernek az egyéb technikák, például nagy összegű hitel felvétele (bizonyos esetekben ilyenkor csökkenhet az adóköteles jövedelem), a profit manipulálása vagy az adófizetés elhalasztása, például a bevétel átcsoportosításával.

Warren Buffettről, Soros Györgyről és Bill Gatesről köztudott, hogy mit gondolnak – vagy legalábbis mit mondanak – a gazdagok megadóztatásáról: mindannyian egyetértenek abban, hogy az általuk fizetett adónak magasabbnak kellene lennie. Warren Buffett viszont rengeteget spórol azzal, hogy soha nem vesz ki osztalékot a cégéből, hanem közvetlenül onnan fekteti be máshova, Soros pedig több mint tíz éve a Kajmán-szigetekre költöztette az alapítványát. Glasius szerint „természetesen sokszor kérdezték őt erről újságírók, amire mindig azt felelte, ez az opció legális, de igen, egyébként azt gondolja, hogy a rendszernek másképp kéne működnie. Sokan gondolják úgy, kicsit hárítva a felelősséget, hogy mindaddig, amíg ezek az opciók legálisak, addig ezt fogják csinálni.”

A „legőszintébb” Glasius listáján a 2022-es halálakor 27,4 milliárd dolláros becsült vagyonnal rendelkező Dietrich Mateschitz, a professzor szerint a Red Bullt alapító osztrák milliárdos rengetegszer beszélt arról, hogy igazságtalan, hogy a szupergazdagok relatíve kevés adót fizetnek. Tettei is tükrözték véleményét, soha nem próbált meg manőverezni, sőt, igyekezett minden bevételét Ausztriába irányítani, és adót is ott fizetett. Glasius szerint az ő példája is mutatja, hogy a politikai beállítottság és az adófizetési hajlandóság nem feltétlenül függ össze, Mateschitz köztudottan a konzervatív-jobboldali értékekben hitt, a tulajdonában lévő Servus TV-t pedig érték kritikák amiatt, hogy teret enged a szélsőjobboldali nézeteknek.

Az autokráciáknak könnyebb dolguk van

Bár a kutatási kérdéseikhez nem kapcsolódik szorosan, Glasius és csapata azt is vizsgálni kezdte, hogy az amerikai milliárdosok mennyiben támogatták Donald Trump 2024-es elnökválasztási kampányát. Glasiusék úgy látják, az általuk követett amerikai milliárdosok többsége sem anyagilag, sem nyilatkozataival nem támogatta a többek között adócsökkentéssel is kampányoló Trumpot.

Elon Musk mellett köztudottan Trump-támogató Harold Hamm olaj-, és Dan Gilbert ingatlanmágnás, de azoknak, akik nemzetközi érdekeltségekkel is rendelkeznek, a kirajzolódó vámháború képe inkább ijesztő, mint ígéretes – Glasius szerint mostanra már a piacok is magukért beszélnek (március elejére az S&P 500 index a tavaly novemberi elnökválasztás óta elért összes nyereségét elvesztette). A techmilliárdosok részéről az elmúlt időszakban mintha lett volna elmozdulás, Glasius szerint részben azért, mert nem akarják, hogy mindenben Elon Musk szava döntsön, részben pedig a Trump által beígért piaci dereguláció miatt. A milliárdosok korábban nem tapasztalt szintű felsorakozása Trump mögött (hivatalos pozíciókban is) azzal fenyeget, hogy az Egyesült Államok egyfajta oligarchiává változhat – írtuk korábbi elemzésünkben.

Az adópolitika mellett Glasius fő kutatási területei a globális civil társadalom, a nemzetközi büntetőjog és a tekintélyelvű hatalmak, utóbbiról 2023-ban könyvet is írt. Authoritarian Practices in the Global Age című könyvében újfajta megközelítéssel vizsgálta meg a tekintélyelvűséget. A mainstream elképzelés szerint az autoritarianizmus főleg nemzetállamokra jellemző, ezért a legtöbb tanulmány a nemzetállamok működését elemzi, Glasius szerint viszont ezzel elvész az, hogy a globális tényezők hogyan hatnak, ezért ő inkább gyakorlatorientált megközelítést alkalmaz.

Szerinte a könyve mondanivalója és a mostani, a milliárdosok adózásáról szóló kutatása összeköthető lesz a jövőben. „A politikatudományban már régóta tudjuk, hogy van összefüggés az anyagi egyenlőség és a demokratikus berendezkedés között, de azt nem teljesen értjük, hogy ezt mi magyarázza. Lehet, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy a milliárdosok lobbizással és megvesztegetésekkel beavatkoznak a demokratikus döntéshozatalba, de más mechanizmusok is működhetnek. Elképzelhető például, hogy a társadalmat kevésbé érdeklik az olyan elvont koncepciók, mint a szabadság és az emberi jogok, ha azzal vannak elfoglalva, hogy anyagilag nincsenek biztonságban. Nem tudjuk, mi állhat a háttérben, így ez még egy érdekes kutatási terület lehet.”

Glasius szerint úgy tűnik, a demokráciák elvesztették a kontrollt a szupergazdagok felett, nagyon nehéz rábírni a milliárdosokat, hogy megfelelő mértékben fizessenek adót.

Úgy gondolja, ez egy érdekes paradoxon: minél inkább autokratikus egy állam, látszólag annál inkább tudja kontroll alatt tartani az ott élő milliárdosokat – elég csak a kínai szupergazdagokra gondolni.

A könyvvel az volt a célja, hogy a tekintélyelvűségről ne csak a nemzetállamokra asszociáljunk. „A politikatudományban kialakult egy olyan nézet, hogy vannak a demokráciák, az autokráciák, és vannak azok az országok, mint Magyarország, amelyek úgy tűnik, átléptek egy határt. Ez a felosztás kicsit olyan, mint egy jelzőlámpa, de emiatt a háttérbe szorulnak a tekintélyelvűségnek olyan aspektusai, amelyek nem feltétlenül a nemzetállamok szintjén nyilvánulnak meg, pedig ugyanúgy az információ visszatartására és a vélemények elhallgattatására alapulnak. Ilyenek például az egyházi abúzusok, vagy az, ahogy a nagy techcégek visszaélnek az adatainkkal. Hány olyan esetről tudunk, ahol kiderült, hogy egyházakban fontos szerepet betöltő vezetők szerepet játszottak a visszaélések eltussolásában, vagy hogy a nagy techcégek hazudtak arról, hogy mi történik a felhasználói adatokkal. Hiába veszünk ezekben önként részt, ezek mind autoriter gyakorlatok, mert nincs meg a lehetőségünk az elszámoltatásra. Ilyenkor pedig nem számít, hogy egyébként demokráciában élünk-e, vagy sem.”